Petőfi Népe, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-05 / 286. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

ARCOK ÉS VALLOMÁSOK

Dr. Orosz László irodalomtörténész

ötvenhét esztendős; csaknem három és fél évtizede Kecskeméten él. Köztiszteletben álló pedagógus, irodalomtörténész, az itteni szellemi élet egyik nagyhatású és vonzó egyénisége. Volt időszak — nemegyszer — amikor az ő neve fémjelezte leginkább a ,,hírős város" irodalmi életét. Azokat a nemes törekvéseket, amelyekkel Bács-Kiskun megye székhelye be akart — és be tudott — kapcsolódni az országos irodalmi-művészeti áramlatokba.

Egykori és mai társadalmi tisztségeit, megbízatásait alig tudnánk hirtelenjében felsorolni. Mostani elfoglaltságai közül is csak néhányat említünk meg. Tagja az Akadémia két munkabizottságának, az Irodalomtörténet című folyóirat szerkesztő bizottságának, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségének, ügyvezető alelnöke a Katona József Társaságnak, tevékenykedik a TIT megyei irodalmi szakosztályának vezetőségében is. Több önálló kötete jelent meg, s egyik szerfője annak a magyar irodalomtörténetnek, amely német és francia nyelvű kiadása után nemrégiben jelent meg magyarul. Sokaknak meglepő és érthetetlen módon változatlanul a kecskeméti Katona József Gimnázium tanára. Szívesen válaszol a kérdéseimre, amikor eddigi életéről, munkásságáról faggatom.

— Kezdettől fogva mi akart lenni?

— Tanár. Mindig is az.

— De inem csupán tanár lett; régóta elismert irodalomtörténész is.

— Az irodalomtörténettel való foglalkozás nem más jellegű munka, mint a tanítás. Katonáról vagy Berzsenyiről írva sem követtem lényegében más módszert. mint az óráimon: írással is, élőszóval is az a célom, hogy felhívjam a figyelmet az irodalom értékeire. megkönnyítsem hozzájuk az utat. Kétségtelen, hogy „rangosabb” lenne egyetemen vagy főiskolán tanítani, A középiskolai tanításnak azonban két nagy előnye van: hosszabb ideig, tehát intenzívebben foglalkozhatom tanítványaimmal, s nemcsak olyanokkal, akik irodalmárok lesznek. így szélesebb körben támaszthatok érdeklődést az irodalom iránt.

— Harmincöt esztendő óta él ebben a városban. Kecskemétinek érzi magát?

— Hát érezihetem magam másnak? Különben is: amikor elvégeztem az egyetemet., emlékszem. Budapest után Kecskemétet jelöltem meg olyan helynek, ahová szívesen mennék.

— Nem bánta meg?

— Volt idő. amikor bizony bántam. De végül is nem bánom. Jó, hogy így történt.

— Mit jelentett — jelent — az ön számára tanárnak lenni?

— Nehéz válaszolni... Akkor kezdtem rájönni erre. amikor több mint két évig. másutt dolgoztam. Bevallom, úgy éreztem magam, mint a szárazra dobott hal.

— Szokványos kérdés, de ne- ^héz-feltenni: volt kezdettől-fogva valamiféle pedagógiai ars poeticája?

— Mindig hittem, hogy az irodalom különleges helyet foglal el a tantárgyak között, tanulása különleges módszert kíván. Nem ismeretek besulykolására törekszem. hanem mindenekfelett az irodalom megszerettetése a célom, s azon keresztül a tágabb, elmélyültebb gondolkodás, az érzelmekben való gazdagodás, a fejlettebb ízlés. Ám természetesen ez a törekvés mindig magával hozta az alapvető ismeret- anyag elsajátítását is. Hiszen csakis olyasmit szerethetünk, amiről igazi ismereteink vannak. Meggyőződésem, hogy minden tantárgyat, de különösen az irodalmat nevelési céllal, az emberi egyéniség kiformálása érdekében kell tanítani. Engem nagyon zavar, ha külön beszélnek oktatásiról és nevelésről, hiszen azzál nevelünk voltaképpen, amit tanítunk. A kettő tulajdonképpen egyazon dolog.

— Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem azt is, hogy volt-e, van-e valamilyen alapvető irodalomtörténészi elve, elképzelése, eszméje?

— Az irodalomtörténet szintén az emberformálás eszköze. Ilyen meggondolás mondatja velem, hogy az irodalom tanítása és az irodalom történetének feldolgozása, közkinccsé tétele ugyanannak a törekvésnek a két oldala. Saját irodalomtörténetünk a nemzeti tudat fejlesztője lehet, míg az egyetemes irodalom megismertetése hozzásegít az emberiséghez -való szorosabb kötődéshez. Fontosnak tartom megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy egyáltalán nem mindegy, mit hoz felszínre a kutatás, és az sem, hogy miként tálaljuk azt. Ilyen tekintetben is nagy a felelősségünk.

— Nevelői tevékenysége közben, de úgy általában is hogyan látja: milyenek a mai fiatalok? Egyetért azokkal, akik a negatív jelenségeket hangoztatva, aggódnak a jövőt illetően?

— Mondhatnám azt is, hogy egy idősödő embernek nehéz ezt megítélnie. Egészen természetes, hogy fiatal tanár karomban közelebb álltam hozzájuk. Ma már a fiatalság érdeklődésének bizonyos területei meglehetősen idegenek számomra. A mostani modern életvitelben elfordulást látok az emberiség nagy kulturális értékeitől. Erről persze nem a fiatalok tehetnek. Bonyolult, na- gyón összetett .ez a kérdés. Egy-' -felől az életszemléletben ' túlzottan az anyagi értékek kerültek uralkodó helyre, másrészt a kulturális életben a modernség helyett a modemkedés van jelen.

— Tudományos és nevelői munkája mellett mindenkor irodalomszervező is volt. A Katona József Társaságban és a TIT-ben fiatal kora óta vezető szerepet tölt be. Mi ösztönözte erre?

— Én ilyen tekintetben érzem leggyengébbnek magam. Hiányzik belőlem a szervezőképesség. Például a Katona József Társaság tevékenységét azért érzem nem teljesen kielégítőnek, mert nsm tudtunk igazi alkotói közösséget létrehozni. Kár lenne tagadni, hogy a társaságnak sohasem sikerült megnyernie, bevonnia munkájába sem az írócsoportot, sem pedig a Forrás alkotógárdáját.

— Itt él, ebben a Széchenyivé- rosi tízemeletes házban, a hetedik emeleten. Mint mostanában sokan, nem vágyik el innen, mondjuk falura, tanyára, egyszóval csendesebb helyre?

— Ezeikilencszázhetvennyol- cig a családommal lakóként egy magámházban éltem. Szebb volt ugyan a kinti környezet, kevesebb a zaj, de nedves a fal, nehezen fűthető a lakás. Most nem kell szenet hordani, havat lapátolni. Egyébként is: falun születtem ugyan, de teljesen városi ember lettem. Élvezem a meleg víz, a távifűtés, a száraz fal előnyeit. Kis nyaralónkban, a Balaton mellett, jó lehetőségem van a nyári piihenésre.

— ön humán érdeklődésű és műveltségű. Milyen kapcsolata van a műszaki és természettudományos világgal?

— A természettudományos műveltség nélkül a mai világot felfogni lehetetlen. Amennyire időmből, energiámból telik, igyekszem is vele úgy-ahogy lépést tartani. A manuális készség, a barkácsolás képessége azonban hiányzik belőlem. A lakásban .lépten-nyo- mon adódó hibák kijavítására igencsak képtelen vagyok, tudásom e térien nemigen terjed túl egyegy biztosíték kicserélésén.

— Mint magyar-latin szakos tanár, ,mit szól ahhoz, hogy az egyik tárgya meglehetősen háttérbe Iszorult az elmúlt évek alatt? Nem fájlalja ezt?

— Nagyon fáj, hogy szinte kiveszőben van a latin. És nem csupán a még ma is meglevő sokféle gyakorlati haszna miatt. Góndoijunk azokra a fiatalokra, alkiiik orvosnak, biológusnak, jogásznak készülnek. Mennyire megkönnyítené a helyzetüket, ha ismernék a latint. Másrészt a latin kultúrával való megismerkedés történetileg meghosszabbtjía az emberek kulturális világképét. A latin grammatika ismerete segít más nyelvek elsajátításában, de még a magyar nyelv használatának tökéletesítésében is. örülök, hogy azért még ma is taníthatok tíz fiatalt erre a régen oly széles körben elterjedt szép nyelvre.

— Említette a családját. Szólna róluk is?

— A feleségem is pedagógus. A fiam grafikus és filmrendező. Grafikusművész a menyem is. A lányom magyar—orosz szakos tanárjelölt, s> tanárjelölt a vöm is. Velünk él nyugdíjas édesanyám. Neki, meg a feleségemnek sokat köszönhetek. Mindig megértették, ha szükségem volt a munkámhoz csendre, nyugalomra.

— Kapott Kiváló Tanár kitüntetést, megyei művészeti díjat, kiérdemelte a Toldy Ferenc-em- lékérmet, a TIT aranykoszorús jelvényt, a Szocialista Kultúráért kitüntetést, legutóbb pedig a Kecskemét Városért emlékérmet. De érték csalódások is, voltak az életében súlyos megpróbáltatások. Mindent egybevetve, elégedett az eddigi életével?

— Egykét rövidebb-hosszabb időszakot leszámítva, legtöbbször zavartalanul munkálkodhattam, azt csinálhattam, amit szeretek. Nem maradt el az elismerés sem. A nehéz időszakok? Azokat úgy kell elviselni, mint a természeti csapást. Utána újra kell kezdeni. Én ezt tettem. Ha túljutottam a bajokon, nem gondoltam rájuk.

— Könyvet irt Katonáról és Berzsenyiről. Jó visszhangja volt A magyar verstani eszmélkedés kezdetei című könyvének. Társszerzője az Ady-bibliográfiának. Egyik szerzője A magyar irodalom történetének és a Magyar Irodalmi Lexikonnak. Sajtó alá rendezett eddig több klasszikus alkotást. És eléggé köztudott, hogy legalább tucatnyi művészeti és tudományos fórumon publikált. Jelenleg min dolgozik? És mit tervez még a jövőben?

— Katona József műveinek kritikai kiadását szerkesztem. Egy Berzsenyi és Kis János műveit tartalmazó kötetet rendezek sajtó alá. Folytatom a Bánk bán színpadi szövegeivel foglalkozó, a Cumania hatodik kötetében elkezdett tanulmányai matt. Szívesen vállalnám egy gimnáziumi irodalmi tankönyv írását is, ha megbíznának vele.

— A Toldy Ferenc-emlékérem átadása alkalmából ezt mondta önről Pálmai Kálmán, az Irodalomtörténeti Társaság főtitkára: „Tanári tevékenységében is a tudományos gondolkodás ereje érvényesül anélkül, hogy elvonttá válnék', hogy különösen középiskolai irodalomtanításunk sokat változó, megnehezült körülményei között mértéket tévesztene. A sokat iadó, a színvonalasan követelő, minőségi munkára szoktató tudós tanár megtestesítője ..

— Furcsa lenne, ha én mondanék erről az elismerő értékelésről bármit is ... De miért ne örülhetnék annak, ha mások így látnak ?

Varga Mihály

WEÖRES SÁNDOR:

Vándorút

Egy fa. két fa, sok fa, erdő, egy vidám dal. egy kesergő, hosszan tart a vándorút. Árok, tanya, falu, város, ez rideg, az barátságos, nem mindegyik tár kaput.

•

Az idő gyakran goromba, mégse térek otthonomba, hajlékom mind e világ. Bőven, mint a bolondgomba, rézpénz potyog kalapomba, vagy ha nem, hát tüske vág.

KIÁLLÍTÁSON LÁTTUK

Diószegi Balázs képeit

Borjú tehenekkel.

• öregasszonyok. (A dunavecsei Petőfi Sándor Művelődési Házban látható tárlat anyagából. Pásztor Zoltán reprodukciói.)

Első szerelmeim

E

nyhén szólva — eljárt fölöttem az idő. Első szerelmeim emlékétől — szégyen, nem szégyen — ennek ellenére sem tudok szabadulni. Első — és szerelmeim? Igen, mi van ezen csodálni való? Ha jól körülnézünk, minden valamire való embernek több első szerelme volt élete hajnalán. Az pedig az én privát sorsom, hogy emlékük életem alaposan lehajló ágában is lépten-nyomon felmerül.

Tehetek én róla, hogy első szerelmeim képe olyan mindennapi dolgokhoz kötődik, mint a doboz, illetve Mihály név?

Vegyük elsőnek a skatulyát, mivel az időrendi sornak megfelelően ez juttatja eszembe a legelső elsőt, K. Zsuzskát. Vele határoztuk el Nagykun-Karcag város keleti peremén, hogy addig járjuk sorba a boltokat, amíg kellő számú üres dobozt nem kapunk. Mivel hogy azokból príma kis babaszobákat lehet kialakítani (habár akkori szókincsünkből hiányzott még ez a kifejezés), nemkülönben bele való bútorokat, babaágyat, miegymást, s ez utóbbiba képzeltük a szekrényt is, ünneplő meg viselő babaruháknak. Tudniillik papást-mamást akartunk játszani, márpedig ez ötesztendős korban is gondos családtervezéssel jár.

Egy szép nyári reggelen egymást kézen fogtuk hát, s nyakunkba vettük a várost. Hogy rövidre fogjam a szót, alkonyatig egyszem „katulya” volt a szerzeményünk, pedig akkorra a nyugati városszélt is elhagytuk, és meglehetős csüggedten, ám antúl szorosabb hűségben kapaszkodva egymás kezébe — tapiskoltuk mezítláb a Madarasi út porát. Egyre erősbödő elhatározással, hogy mivel egyszál dobozra nem lehet családot alapítani, világgá megyünk. t

Ám a felnőttek az akkori gyerekeket sem értették meg, s a mezőkről hazatérő asszonyok — „Hát ti, hun kóricáltok itt a széles határban?!” felkiáltással felkaptak bennünket, és karjukon hazafuvaroztak mindkettőnket. Útközben volt idejük, s módjuk nacioná- léink kifaggatására ... Otthon aztán volt hadd-el-hadd!

Valószínűleg ez a fiaskó, is hozzájárult, hogy a Zsuzskával való — és komolynak indult kapcsolat tárgyilagos pajtásságig szelídült.

De gondolhatják, hányszor eszembe juttatják legelső kalandom szöszi kis szereplőjét hozzátartozóim. Hiszen hetente utasítanak: „Mikor viszed már le ezt az

ilyen-olyan dobozt a kukába? Csak fogja itt a helyet...”

M

ásodik első szerelmemet —, aki barna volt — a népszerű Zorán-szám „műfer- dítéses” változata idézi meg. Amikor rádióból, lemezről, magnóról meghallom, hogy tudniillik — „Mihály, gyere mesélj...” — rögvest tudatomba csapódik régi ideálom neve: „Éva”.

Mert egy bizonyos Mihály okozta első —, a jelek szerint máig se feledett — suttyókori csalódásomat. Pedig akkor már ott tartottam, hogy még csak a hétfejű sárkányt győzöm le, és elnyerem Éva kezét. Igaz, épp oly maszatos volt az a kezecske, mint az enyém, de igazi szerelemben az abszolút nem akadály. Megtanultam érte tótágast állni. Almát loptam a kedvéért Kovalecz rendőr őrmesterék udvarából. Jobb és bal kézzel egyaránt kinyomtam egy tele- kanna vizet. Egyetlen betűhiba nélkül elszavaltam Évának azt az érzelmes költeményt, amelynek első sora így szólt:

„Ajókal kátszup a, alyóg a lo- rodnáv ...”

Az utolsó pedig így:

„Gém e-kaltál gyoh, ajdut ik...” No, — nem valami afrikai nyelvjárásban ihelt versmű ez, hanem annak a visszája, hogy: „Vándorol a gólya, a puszták lakója...”

Ez végződik így:

„Ki tudja, hogy látlak-e még?

Már tudniillik a gólyamadarat, amely hosszú útra kel, s búsan néz vissza a magasból a tóra. Neki sóhajt a költő: „Gólyamadár, áldjon az ég! Ki tudja, hogy...”

Tehát ezt a költeményt vágtam be szerelmem meghódítása céljából — visszafelé. Nem mondom, minden új hőstettért megkaptam az udvarlónak kijáró jutalmat. Amikor például a baromfiudvar cserepes talaján megugrottam Évának az első szaltót, s akkorát csattant rajta a mezítlábam, hogy a tyúkok éktelen kodácsolásba kezdtek, szerelmem fülemnél fogva rántott be a tyúkól egyik rekeszébe. Mert, a nagymamája seprűt ragadva száguldott felénk; azt gondolta, a kutya garázdálkodik.

Most is orromban van Éva hajának illata, mert hisz’ a kuckócs- kában borzasztó mód össze kellett bújni, hogy a lábunkat is behúzhassuk a külvilágból. És hát a fejecskéje ott forrósodott az arcomon, barna hajáról meg tüzes le- helésekkel fújkáltam le a ráragadt pókhálót, port, mész-, vályog-, s ismert tyúkizétörmeléket, melyek ilyen behatolásoknál óhatatlanul ellepték az akkori ifjúságot.

Mikor a szám széle valahogy a fülecskéjéhez keveredett, tűzpirosán suttogta a nyakamba — hű, de forróak voltak a szavak! — „Ne vacakolj, mert megmondalak...”

Azért csak nem mondott meg. Sőt, azontúl olyan mélázó-forma meghittségben társalgóit velem.

Majd elfelejtem. Ne gondolják ám, hogy részéről nem volt egyenesen kunszt bebújni velem a tyúkólba. Pesti kislány volt, nyaralni járt nagymamájához, az özvegy tanítónéhoz. Rajta mindig volt cipő, és naponta váltott fehér kiskötény. Becsültem hát az áldozatot. Kiállta értem a kis szidást, és még aznap titokzatos képpel hívott be hálószobájukba. Még a lélegzés is nehezen ment nekem abban a helyiségben. Sötétbarna, cifra bútorok, festmények, szőnyegek, csecsebecsék között. Ilyen szép szobában még sosem jártam.

Évike becsalt az ágy melletti sarokba, kinyitotta az éjjeliszekrényt, és kivett belőle egy bélyegalbumot. Elkezdte mutogatni. Ügy fészkelődött felém, hogy a fejünk összeért. Halkan magyarázta, melyik bélyeg milyen országba való. Láttam, egy idő után igyekszik minél gyorsabban tovább hajtani a lapokat. Még mondogatta is: „Várj csak ...” — Aztán az egyik oldalról izgatottan kapott le egy fakó rózsaszín bélyeget: „Nézd!”

Jóképű férfit ábrázolt a kép, olyan tányérsapkában, mint amilyent akkoriban a pilótatisztek viseltek. Éva szinte elolvadva lehelte; „Mihály román király ... Ugye, gyönyörű férfi ? ... ”

Megborzongtam. Valami a szívembe markolt Fogalmam sincs, milyen kétségbeesés mondatta velem: „Évike ... De ha ez a Mihály és én egyszerre kérnénk meg feleségül, kit választanál?”

A kislány kuncogott: „Te buta... ö az én titkos szerelmem ... Ha férjhez megyek, csak őhozzá megyek feleségül...”

Beborult nekem a fényes nyári nap. Az sem vigasztalt, hogy Éva később behúzott a földigérő bársonyfüggöny mögé és megcsókolta az arcom. Aztán odatartotta az ő arcát is ... De csak engedelmességből pusziltam meg.

Mikor hazautazott az apukájával, és integetett a vonatablakból, pityeregve suttogtam azt a bizonyos verssort. De már nem visz- szafelé: „Ki tudja, hogy látlak-e még ...”

Évek múltán azért megnyugodtam. Évike nem lett Mihály király felesége ... Ámbár az enyém

se.

Jóval később, majd jó fél emberöltő múltán már örültem is, hogy nem ment Mihályhoz Évike. A hatvanas évek közepén olvastam, hogy a román exkirály, öregségére írásnak adta a fejét. „Palotáim” címmel regényes önéletrajzot ír. Ebben siratja el azt a 159 palotát, amelynek bukása előtt tulajdonosa volt.

De — mint jeleztem — Évike sem „ment le a napirendről”. S köszönhetem ezt annak a gúnyo- ros műferdítésnek, ami a „Mi fáj, gyere, mesélj !”-t „Mihályinak testálja...

Tóth István

I