Petőfi Népe, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-03 / 284. szám

1982. december 3. PETŐFI NÉPE • 5 Értékteremtő, alkotó életek vállalása (PLUGOR SÁNDOR KIÁLLÍTÁSÁRA) fiatalokról - fiataloknak Ezt a mondatot írja Illyés kezdő sorként „Ber- náth Aurél egy képe alá”: „Az öngyilkosságot ha­lasszuk ma is el.” Az elhalasztás gondolata Illyés­nél nem kicsinyes taktikázás az életért, nem a halogatás taktikája, hanem a remény stratégiája. Az egyetlen lehetőség a gondolkodás és az alkotás jegyében. Ügy vélem, ezt a verssort Illyés odaírhat­ta volna Plugor Sándor képei alá is, hiszen ezek a képek egytől-egyig az életért való küzdelem jegyé­ben születtek, a megmaradásért, a szellemi túlélé­sért, a személyeket, a népeket, nemzeteket és kul­túrákat riasztó-fenyegető XX. századi rémek ellen. Velük szemben talán nem is a közvetlen csatározás, hanem az értékteremtő, alkotó életek, a munkás életprogramok vállalása az igazi lehetőség. Ilyen­nek tűnik Plugor Sándor vállalkozása. ,,Nem érti a csúcs érveit, ki inem a mélyből érkezik” — mond­ja Illyés, s ha Plugor Sándor ké­peit nézzük, megint van egy esé­lyünk arra, hogy megértsük Ily- lyés gondolatát. A XX. század ■második felében útra kelni egy kis háromszéki székely faluból, s eljutni — sors- és kortársak szin­te észrevétlenül tarisznyába hul­lajtott fillérei, érzelmei, ösztön­zései segítségével Kálvin és Szer­vét egymásnak feszülő esz miéi­hez, eljutni egy felsőbtrendű jogtudathoz, amely személyiség és közösség egyéni és kollektív ■ jogait, az ember és az emberi élet természetéből és természetes igé­nyeiből vezeti le, s amely azt nem verbálisán, hanem a képek, a formák láttató erejével képes felmutatni — ez nem akármilyen teljesítmény, s nem akármilyen tehetség tulajdona. A szőkébb haza, Erdély, a Kárpátok csú­csaival és kis katlanok lelki-szel­lemi népköztársaságaival embe­ri alaphelyzetet is teremtenek az ilyesfajta tehetséghez. Érthető tehát, hogy Sütő András Plugor Sándorról szólva éppen azt hang­súlyozza, hogy olyan művészről van szó, aki kész a szellemi küz­delemre a „lelkiismereti szabad­ság és a szabad vizsgálódás örök P. S. Sütő A. ürügyén emberi jogáért bármely türelmet­lenséggel szemben”. És amiről itt Sütő András szól, az nem más, mint maga az erdélyi magyar hagyomány, amely az egész ma­gyarságra nézve példaadó. s amely egykor egész Európában mintaszerű magatartásformának számíthatott volna, hiszen ennek a hagyománynak a lényege ép­pen az ideológiai, a nyelvi és et­nikai tolarencia, a megújító és megtartó szellem egybefonása a politikai és a szellemi élet min­dennapjaiban. Plugor művészeté­ben is a hajdan Bethlen Gábor fejedelem által meggyökereztetett magatartás új és új hajtásait ve­hetjük szemügyre itt, egy nagy hagyaték modernkori képzőművé­szeti megnyilvánulásaként. Mégis, szuverén alkotások az itt kiállított művek, mert saját és sajátos a formaviláguk, mert az egyénen, az egyszeri és megismé­telhetetlen személyiségen szűrő­dik át a gondolat, az eszme, az erkölcsiség. Szuverén abban az •:*x*:*:*x*>:*:* MINTHA CSAK TEGNAP TÖRTÉNT VOLNA...-robovc! .íód-zíöiéJW se t f /nini .lödB^Ki'TORnrTK-T'i -f y -f • • r Geppuskasok nehez döntésé Szalkszentmárton község és né­pe 1944. november 2-án este 7 óra tájban csendben, egyetlen puskalövés nélkül szabadult fel. Pedig nagy veszély fenyegette a községet, de ezt akkor nem tud­ták lakói. Erre csak 34 év után derült fény, úgy, ahogy ez itt következik Lőrincz János, Gyu­la, Huszka utca 4 a. 6zám alatti lakos visszaemlékezése szerint. „Katona voltam, mint olyan sokan mások, és végigszenvedtem a második világháborút. Vissza­hátrált csapattestünk Bajáig, majd Kalocsáig. „Kalocsán kaptuk a parancsot” i Kalocsán kaptuk a parancsot: 1944. november 1-én, hogy azon­nal, erőltetett menetben, megál­lás, pihenés nélkül, a főútvonal kerülésével, a Duna mentén in­duljunk Dunapentelére. (Én már untam ezt a csak a mi bőrünkre és életünkre menő, értelmetlen ka­tonai kalandot.) Szigorúan bizal­mas parancsot kaptam századpa­rancsnokomtól: .Nyolcfős gép­puskás egységével egy motorcsó­nakon átmegy a Dunán. Ott tü­zelőállást foglalnak. Minden erő­vel tartani kell állásukat, véde­ni a szigetet és a Duna nyugati partját. Amennyiben a budapesti főútvonalon vagy a Duna felé vezető úton idegen csapatteste­ket látnak közeledni, azonnal minden tűzfegyverrel kezdjék meg a támadást. Helytállásukkal hídfőt biztosítunk a már útban lévő felmentő német csapatoknak, amelyek Kecskemét, Szeged, Bé­késcsaba irányába fognak előre­törni. Félniük nem kell, mi a mozgásukat állandóan figyeljük, s helytállásukat nagy hatású tü­zérséggel és egyéb fegyvernem­mel támogatjuk.’ \ „Az ereszkedő köd leple alatt” A hallottaktól zúgott a fejem. Kint sötét volt, és én millió csil­lagot láttam. Tudtam, hogy va­lahol ott van az enyém is, de ta­lán már csak egy éjszakán, vagy addig sem, csak pár óráig. Ha áttelepülünk a Duna keleti part­jára — megállítani a Moszkvá­tól idáig jött szovjet katonákat —, akkor bizony a mi nevünket már csak múlt időben emlegetik. Az esti sötétségben, az eresz­kedő köd leple alatt egy motor­csónak átszállított bennünket a túlsó oldalra. A csónakból ki­szállva, előttünk erdős partsze­gélyt, majd abból kijutva kuko­ricást találtunk. Tovább menve kelet felé, előttünk egy főútvo­nal tűnt fel, majd abból leágaz­va egy mellékút, amely a Duná­hoz vezetett. A parancs szerint ezt a Budapest felé vezető főutat és az ehhez csatlakozó, Pentele irányába vezető bekötőutat kellett ellenőrzésünk alatt tarta­ni és védeni. A kapott parancsban nem tör­tént említés arról, hogy valahol a környéken lakott hely lenne. Az előttünk álló kukoricaszárak­tól és a szitáló ködtől nem nagy távolságra láttunk el. Előttünk ismeretlen helyen voltunk. Gép- puskás-fészkünket az előbb em­lített út háromszögében, kukori­catáblák között állítottuk fel. 1944. november 2. Nagyon ne­hezen, de megvirradt ránk és még nem történt semmi. Ahogy vilá­gosodott, kezdett kibontakozni tőlünk jobbra egy facsoportos rész '(döghalmi rész), előttünk még álló kukorica- és kukorica- szár-kúpok. Már egészen világo­sodott, mikor megtudtuk, hogy mögöttünk, az erdő szélén (Kört- vélyesi erdő) alakulatunkból még egy géppuskás egység van el­helyezve a miénkkel azonos pa-' ranccsal. Egymással összekötte­tést létesítettünk, abban állapod­tunk meg: ők csak akkor tüzel­nek, ha először mi lövünk. „Szovjet alakulatok vonulnak előttünk” Csendben voltunk, vártuk az ismeretlen jövőt. Sem előre, sem hátra nem mehettünk hiszen a parancs kötött bennünket, melyet megerősítettek a pentelei hegyen felállított hosszú csövű ágyúk. Este, úgy öt óra után a jobb oldalon felállított előretolt őr­szem jelezte, hogy egy nagyobb katonai alakulatot lát a főúton Budapest félé vonulni. Jeléntése valódiságáról én is meggyőződ­tem, ezután egy önként vállalko­zót — egy tatabányai bányász­fiút — kiküldtem felderítésre. Visszajőve jelentette, hogy szov­jet alakulatok vonulnak előttünk. Ugyanakkor észrevettük azt is, hogy a bekötőútra ötven-hatvan főnyi szovjet egység tért rá, s ezeket lovas kozákok követik. A szovjet katonák közben bemen­tek az útszéli árkokba, becser­késztek a földekre. Ezekben a pillanatokban érkezétt oda hoz­zánk két őrmester Dunapentelé- ről, ellenőrizni bennünket. A szovjet katonák láttán a két őr­mester megijedt és visszafutott a Dunához. Beültek a várakozó motorcsónakba és visszamentek' Pentelére. A motorzúgás a csen­des estében úgy hangzott, mint­ha fegyverropogás lett volna. Er­re megszólalt egy szovjet géppus­ka. Teli torokból elkiáltottam magamat: nem tüzelünk! Meg­adjuk magunkat, átmegyünk a szovjetekhez! Inget, zsebkendőt kötöttünk a puskacsövekre és fu­tottunk előre. Sötét volt, a ku­koricásban eltévedtünk és el­vesztettük egymással a kapcsola­tot. „Oroszul köszöntöttem őket” 1944. november 3. Lassan vir­radni kezdett. Négy óra elmúl­hatott, mikor körülnéztünk: vol­taképpen hol is vagyunk. Egy falu széle bontakozott ki, és köz­vetlenül előttünk egy deszkake­rítés. Erre nem számítottunk. Nem tudtuk, milyen település, és hogy milyen katonai egység ke­zén van. Ahogy egy szalmakazal végéhez érkeztünk, szovjet ka­tonákat láttunk. A találkozást vártuk, csak valahogy nem ilyen formában. Ök ránk fogták gép­pisztolyaikat, mikor én gyorsan oroszul köszöntöttem őket, közöl­tem, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Meglepődtek orosz nyelvtudásomon. Majd egy tize­des lépett hozzám és különböző, a helyzetünkre vonatkozó kérdé­seket tett fel. Válaszoltam. Ke­zet fogott velem és megölelt. Kérdezte éhesek vagyunk-e. Őszintén bevallottam, hogy igen. Elküldött két katonát, akik rövid idő múlva kenyérrel és borral tértek vissza, s megkínáltak ben­nünket. A nálunk lévő fegyvere­ket összeszedték. A beszélgetés közben tudtuk meg, hogy mi most Szalkszentmárton község­ben vagyunk, melyet ők az este szabadítottak fel.” Tiszakécskétől Stockholmig értelemben is, hogy Plugor nem illuszitrátora egy-egy irodalmi alkotásnak, hanem alkotótársa inkább. Igaza van a barátnak, ■Farkas Árpádnak, aki így jellem­zi: „kicsippent poémából két sor­nyit és saját formanyelvén újra­fogalmazza, olyaténképpen. hogy vonzásaiban egy közösség közér­zete is föllelhető”. Ha innen néz­zük a műveket, akkor érthető igazán az írói névsor: Sütő And­rás, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, s hogy ne folytassuk tovább, a most nyolc­van esztendős Illyéssel zárjuk a sort, aki maga is jó társakat lel műveinek Plugor alkotásaiban, s aki Plugor művei által méltó írótársak baráti közelségében van jelen — ha csak szellemében is — ezen a kiállításon, amely a kecskeméti Erdei Ferenc Műve­lődési Központiban látható. Bíró Zoltán, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Tiszakécskén egy kékfestő­dinasztia ötödik, egyiben legfia­talabb tagjaként dolgozik Kovács Gabriella kékfestő, a Népművé­szet Ifjú Mestere, édesapja, Ko­vács Miklós népi iparművész irá­nyításával. Ellátogattam hozzá­juk. Az udvar végén levő mű­helyben, közel százéves masinán a papa végezte a fehér vászon előnyomását Az épület csende­sebb zugában találtam a kék kötényben szorgoskodó Gabriel­lát. — Hogyan kezdted? — Már gyermekkoromban szí­vesen forgolódtam nagyapám és az édesapám körül, amikor a gépműhelybe vitték a végelátha­tatlan fehér vásznat. Különösen akkor csodálkoztam, amikor el­készült a kékre festett remekmű. Az általános iskolában megis­merkedtem a kémiával, s ekkor érlelődött meg bennem a gondo­lat, hogy kékfestő leszek. Nem ment könnyen. Először csak ap­róbb részfeladatokat végeztem, miután 1979-ben befejeztem a budapesti Than Károly Vegyi­ipari Szakközépiskolát, édes­apám bedobott a „mélyvízbe”, és megkezdődött a komoly munka. — Mesélnél a sikereidről? — 1980-ban a KISZ Központi Bizottsága által Tokajban, majd a következő évben Velem község­ben rendezett népművészeti tá­borban vettem részt. Itt figyeltek fel rám és a vezetőség kérésére az idén beneveztem a KISZ KB pályázatára, ahol egy kerek terí­tőgarnitúrával elnyertem a Nép­művészet Ifjú Mestere címet. Azóta a Népművelési Intézet út­ján a térítőim, kézimunkáim el­jutottak Stockholmba, Belgium" ba, Hollandiába és Franciaor­szágba. V. K. F. Céltudatos elképzelések Eddig tart Lőrincz János egy­kori őrvezető elbeszélése. Az ese­mények után 34 évvel eljött fe­leségével, fiával, unokájával Szalkszentmártonba. Végigjártuk azokat a helyeket, ahol a máso­dik világháborúból 40 órát töltött. Matics Pál — Milyen órátok volt? — Osztályfőnöki. — Bizonyára mostanában a pályaválasztás a fő téma ezen az órán, de erről majd később kér­dezek. Kezdjük az elején: hogyan idéznéd föl a gyermekéveid, nem nehéz visszapergetni az esemé­nyeket, hiszen nem is olyan ré­gen volt! — kérdezem a 18 éves Bella Tibortól, a kiskőrösi Petőfi Sándor Gimnázium és Kertészeti Szakközépiskola negyedikes diák­jától. — Hárman vagyunk testvérek: László 31, Gábor 26 éves. Amikor én kicsi voltam, ők már a „na­gyok világát” élték. Barátaik el­jöttek hozzánk, s én ilyenkor mindig arra gondoltam: bárcsak felnőtt lehetnék. — Miért, milyennek láttad az ö világukat? — Nemcsak a vidámság jelle­mezte őket, hanem a gondokról is beszélgettek, s vitatkoztak néhány érdekfeszítő témáról. — Hogyan neveltek a szüleid? — Szigorúan. Édesapám meg­halt, édesanyám a helyi ktsz-ben művezető. Most belátom, hogy igazuk volt. Hálás vagyok azért, hogy jobban fogták a gyeplőt... Ügy érzem családszerető vagyok, kötődöm az otthoniakhoz. Egyes fiatalok viselkedése engem is visszarettent, mert, bár kor sze­rint én is közéjük tartozom, de nem azok közé, akiket az agresz- szivitás és a csövesség jellemez. Hogy ilyenek is vannak, ezért a családok is felelősek ... — Hogyan jellemeznéd önma­gad? — Kissé filozofikus beállított­ságú vagyok, szeretem az ideá­lokat. Sokat olvasok. Kialakultak azok az elképzeléseim, amelyeket céltudatosan kívánok megvalósí­tani. — Mégpedig? — A szegedi egyetemre jelent­kezem, történelem—földrajz szak­ra. Történész akarok lenni. Le­kéiben kapom a feladatlapokat Szegedről, s meghívtak a tavaszi előkészítőre is. Szakkönyveket bújok, jegyzeteket készítek. A gimnáziumi fakultatív rendszer­ben a történelmet és a földrajzot tanulom nagyobb szorgalommal. — Ügy tudom, a mozgalmi munkában is jeleskedsz. — Az iskola KlSZ-vezetőségé- nek tagja voltam, mint sportfele­lős, később pedig a társa5almi munkát irányítottam. A városi­járási KISZ-bizottságban is a sport terén jutottam feladatok­hoz. A KISZ-életünk jó, tartal­mas viták alakulnak ki a gyű­léseken. Megfigyelőként néhány párttaggyűlésen is részt vettem már. — Belépsz a pártba? — Már kértem tagfelvételemet a gimnázium pedagógus-pártalap- szervezetéhez. Ha sikerül, tavasz- szal én is párttag lehetek. — Betöltötted már a 18. éved? — Igen. Ügy érzem, hogy nem korai ez az elhatározásom. Mind-, két bátyám párttag, ők azt mond­ták: nekem kell eldöntenem, hogy mikor lépek be a pártba. — Hogyan képzeled el az éle­ted tíz év múlva? — Ha igaz, túlleszek az egye­temen. Kiskőrösre, a szülőváro­somba jövök vissza. Itt szeretnék letelepedni, családot alapítani... B. T. — Honnan veszed a mintákat? — A régiek egy részét felújít­juk. kapunk is néhányat, a töb­bit én készítem. Sokat segít Bo­dy Irén Munkácsy- és SZOT-dí- jas textiltervező iparművész. — Milyen a választék? — Elég széles ... A festett anya­got magam varrom és állítom össze. így készülnek a szatyrok, térítők, sötétítő függönyök, köté­nyek, ágyneműgarnitúrák és a legújabb divat szerint a népi mo­tívumokkal díszített textiltapéták. Ahogy elnéztem, egy percig sem állt meg a keze, folyamatosan dolgozott. Keverte a féltve őrzött „recept” alapján készült festéket, majd óvatosan belemártotta a kézi mintázót és milliméter-pon­tossággal helyezte a vászonra a nyomólapot. Alakult a megálmo­dott minta, amit a kék festék és a savas víz tett maradandóvá. Hova menjek? Eddig megyénk öt felsőoktatási intézmé­nyének klubprogram­jából igyekeztünk íze­lítőt adni. Ezúttal a kecskeméti Szalvay Mi­hály Üttörő és Ifjúsági Otthon rendezvényei­ből állítottuk össze ajánlatunkat. DECEMBER 3- án, 19 órakor: Le­vél nővéremnek. Cseh Tamás és Másik János műsora. 4- én, 14 órakor: Já­tékká valkád. (Gyer­mekdiszkó.) 10- én, 19 órakor: Ür­porhintés. Lerh Ferenc és Boncz Géza humo­risták műsora. 11- én, 18 órakor: Rock-zenekarok bemu­tatója. 16-án, 18 órakor: Ti­nédzserdivat Az OKISZ Labor divat- bérmutatója. Diákhét A kiskunhalasi II. Rákóczi Ferenc Mezőgazdasági Szak- középiskola tanulóifjúsága, tanári kara a tanév első hó­napjaiban szokatlan és sok tekintetben új elfoglaltság­gal színezte munkáját. Leve­let kaptunk a negyedikes Szenek Róberttól, aki be­számol ezekről a „színed­ről. „Szeptember derekán lázasan tevékenykedtünk a helyi tsz-ek, az állami gazdaságok, majd a környékbeli falvak tsz-einek gaz­dag termést adó gyümölcsöseiben, szőlőiben ... Diákhetünkön a nagytízpercekben az évfolyamok között kötélhúzás, tejivó-verseny, könnyűzenei Ki nyer ma? volt. A délutáni szabad idők adták a traktoros, kismotoros ügyességi versenyekre a sok résztvevőt és érdeklődőt. A győztesek — nem túlzók — országos versenyen is elnyerhették volna a babérkoszo­rút. Szerencsére a bravúros mu­tatványok, szándékos vagy vélet­len alakítások ellenére baleset nem történt, de önbizalmunk pohara csordultig telt... Egy következő délután a sport és politikai fóru­mon kapcsolódhattunk be az or­szágos gondokba, amelyet tanár— diák labdarúgó-mérkőzés követett. Mi, vállaltuk a „legyőzöttek” sze­repét, és őszinte örömmel üdvö­zöltük a pályán, de a pályán kí­vül is mindig győztes tanárainkat. Bahget Iszkander szép fotóiból ki­állítást rendeztünk. A Ki mit tud?-nak és a pol-kaszinónak is nagy sikere volt. A diákhét gazdag műsorát az egész megye területéről Kiskun­halasra érkező KISZ-vezetők ér­tekezlete zárta. Megbeszéltük a szabad idő eredményes felhaszná­lásának lehetőségeit. Erőt, lendületet, önbizalmat adott nekünk ez a rendezvényso­rozat. Bízunk abban, hogy lesz­nek követőink...” *ISi m Diákhetünkön vidám estét töl­töttünk együtt Gáspár Antallal, a budapesti Gyermekszínház fiatal tagjával. Ellátogatott még hoz­zánk Kollár István újságíró és Szegő András, a Képes Sport munkatársa is. Összeállította: Borzák Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents