Petőfi Népe, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

MŰVELŐDÉS IRODALOM ms?» SZÉT £ UTASSY JÓZSEF Karácsony Holdra ül az Életfavágó, szalonnát süt csiüagparázson. — Hova, hova Három Királyok? — Betlehembe■ Itt a Karácsony. — Siessetek csak, menjetek csak, kísérjen utatokon csillag, köszöntsétek fiamat illőn: a Megváltót, kit Mária ringat. — Urunk, Teremtönk, Istenünk! Viszünk aranyat, tömjént, mirrhát, de vinnénk mi a félvilágot, ha birnánk. Urunk, ha bírnánk. — Jól van, jól van. Három Királyokt menjetek csak isten hírével, mert hideg lesz, nagyon hideg, farkasordító hideg éjjel. BUDA FERENC Legenda Pásztorok, háromkirályok útja nem hatol el a házig. Fönn virraszt József egymaga, cigarettázik. Kisjézus alszik, fölretten, sikoltó csecsemőkorig csapdos a csendben, száj tátog — fuldokló madár csőre. Mit tát vajon, miféle iszonyokat jóelőre? Pribéket, szöggel, szekercével? Római katonát? Heródes dühödt lovát? Mária kimerültén fekszik, fekszik magában. Jó pásztorok, bárányvivők, Keletről jött királyok lába hova süppedt el, micsoda sárba! Virraszt fönn József, az ács reggelig ébren. Szívja a keserű füstöt szelíden, eltökélten■ Középkori szárnyasoltárok • Mária Mag- dolna-oltár Berkihűl (1480—1490 körül) Szikszai Károly rajza. (9 Madonna Turócbéláról (1480— 90 körül). • Mária-oltár, Csikménaság (1543). Táblaképfestészetünk és faszobrásza- tunk emlékeiből kevés maradt ránk a XIV. századból és a XV. század elejé­ről, bár a történeti kútfők és az újabb műemléki feltárások az egész ország­ban virágzó művészi tevékenységről számolnak be Nagy Lajos és Zsigmond uralkodásának idejéből, amikor hazánk a széles körű nemzetközi kereskedelem és diplomáciai kapcsolatok folytán Európa egyik központja volt. Műkin­cseink java azonban a törökdúlás ide­jén elpusztult. Az emlékanyag legna­gyobb része a harcoktól megkímélt te­rületeken, az egykori Felvidék és Er­dély kis templomaiban maradt fenn. A fára festett táblaképek és faszobrok a XIV. század második felében honosod­tak meg. B. I. FELVIDÉKI ISTVÁN Arany szaloncukor Péter napok óta mást sem for­gatott fejében, mint azt, hogy Judit elé áll és megmondja; úgy illik, hogy a mama náluk töltse a karácsonyestét. Igaz, hogy az utóbbi időben Judit feltűnően tü­relmetlen a mamával, de végté­re is az ő szülei Budapestre utaz­nak a sógoráékhoz, Józsiékhoz az ünnepekre. A mama tehát igazán náluk lehetne a szentes­tén. Hadd lássa az unokájának a boldogságát. Jónéhányszor neki­fohászkodott, de aztán többre nem futotta a bátorságából. Nem volt papucsférj, de borsózott a háta minden vitától, hangosko­dástól. No, majd másnap. A más­napokból pedig Ádám-Éva napja lett. Most sem szólt. Ügy gondol­ta, hogy elmegy az édesanyjához és meghívja estére. Juditot pedig majd kész tény elé állítja. Ahogy a kisváros szűk utcáin sietett a felvégre még munkakez­dés előtt, megannyi emlék sza­kadt rá. így van ez már ünnepek jöttén. Az emlékek kopogtatnak, akár hívjuk őket, akár nem. Fel­ragyogott benne egy régi kará­csony. Kicsi gyerek volt, s lám mégis milyen jól emlékszik min­denre. A fenyőfán a sok ezüst szaloncukor között egy arany szaloncukor díszlett. Édesapja őt emelte fel, hogy levegye. Aztán, az akkor oly fiatal mamának nyújtották át. A cukor helyett egy szép aranylánc volt benne. Rajta egy piciny szívvel. Az egész csa­lád ajándéka volt. Nagypapáék, édesapja és testvérei adták össze a pengőket, hogy örüljön a fia­talasszony, akit mindannyian szerettek, és a babusgatott Péter- ke édesanyja volt. A mama pedig most szabadko­zott. — Hogy gondolod édes fiam — mondta —, hogy én szálka le­gyek Judit szemében. Mostaná­ban. goromba is velem — pitye- regte el magát a kis öregasszony. Péter hosszasan bizonygatta, hogy Judit szereti a mamát. Ami­kor türelmetlen, annak csak az az oka, hogy dolgozik, s jut neki az otthoni munkából is elég. Vé­gül is megígérte a mama, ha a lábai engedik, elmegy hozzájuk a bővedesti vacsorára. Amikor a fia betette maga mö­gött a kis kerti kaput, a mama öltözködni kezdett. Készülődött az áruházba. Kicsi nyugdíjából már régen rakosgatja a forinto­kat, hogy megvehesse Gyurikának azt a nagy mackót, amelyik a kirakat sarkában ül. A mackó bizony sok pénzbe ke­rült. Juditnak már nem jutott volna megmaradt pénzecskéjéből valamirevaló ajándékra. Vásárolt három nagyobb fenyőgallyat, ket­tőt a temetőbe, egyet otthon az ő vázájába. Aztán még hazafelé be­tért a kis ABC-üzletbe, mert gyu­fát kellett vennie. A pultok egyi­kén nyitott dobozokban szalon­cukrokat látott. Az egyikben fe­hér papirosba és arany sztaniol- ba csomagoltakat. S ekkor neki is egy csodálatosan szép kará­csony jutott eszébe. No meg az is, hogy otthon a sublótban ma is őrzi az aranyláncot. Uramis­ten, milyen régen nem hordja már ... Szerény, félénk kérdésére a boltvezető közölte, hogy az arany szaloncukorból szívesen ki­mér számára húsz dekát. Ismerte, tisztelte a kedves, halk szavú né­nikét. A mama pedig minden ri­golyája mellett szerette menyét, aki végtére is édes kis unokájá­nak édesanyja, fiának a felesége. Délután Judit a halat pucolta, a többi már úgyis a férje dolga lesz, amíg ő majd kifőzi a tész­tát. Péter előbb játszott Gyuriká­val, majd sétára indultak. Meg­beszélték, hogy Judit ezalatt a fáskamrába zárt, talpéba már be­erősített fenyőt felviszi az ebéd­lőibe és feldíszíti. Így is történt. Judit az ajándékokat helyezte a fa alá, kisvasút, vár és ólomka­tonák a gyereknek, Péternek új bőrkesztyű, két szép nyakkendő, bőrtárca, külön csomagban szü­leinek szánt ajándék, ha vissza­jönnek Budapestről. Ekkor csen­gettek. Ügy gondolta, hogy Péte­rek érkeztek már haza. Kulcsra zárta az ebédlő ajtaját, aztán in­dult kaput nyitni. A mama volt. Meglepett arcot vághatott, mert a mama szempillantásnyi idő alatt tisztában volt, hogy Judit mit sem tudhat az ő meghívásáról. — Ajándékot hoztam Gyuriká­nak — motyogta a mama. Judit illedelmesen tessékelte be a nap­paliba. A beszélgetés nehezen in­dult. Judit még nem felejtette el, hogy pár héttel ezelőtt a mama a kapuból hozta vissza Gyurikát, s újra kefélte a kisfiú kabátját, kicsit megpirongatva őt, jobban nézze meg a gyereket, ha az ut­cára engedi. Pedig csak akkor és addig dőlhetett a falnak a kisfiú, amíg ő rendbeszedte magát. Judit kinyitotta jiz' ebédlő aj­taját, és a mama a karácsonyfa alá ültette a nagy mackót. Aztán kopott kis táskájából egy arany szaloncukrot vett elő és a fára erősítette, egészen az elején ki­nyúló ágra. Aztán vette a kabát­ját, boldog ünnepeket kívánt és elment. Judit pedig nem marasz­talta. — A mama még nem jött? — kérdezte Péter, amikor kis idő múltán megérkezétt Gyurikával. — Meghívtam ugyanis —, de nem folytathatta tovább, mert Judit közbevágott. — Itt volt már, de el is ment. — Aztán odasúgta meglepett férjének, hogy hozott egy hatalmas mackót. A szalon­cukorról említést sem tett. A ha­lászlé főzése szinte szó nélkül zajlott le, a vacsora is csendben telt el. Csak a kisgyerek szíve dobogott jobban az ajándék vá- rásában. Judit intett, Péter az ebédlőbe osont. Meggyújtotta a gyertyákat, elhelyezte felesége ajándékát, a mamának szánt ko- mótcipőt a dughelyen hagyta az egyik kpedenc mélyén. Csillagszó­rókat gyújtott, csengetett, s ki­tárta az ebédlő ajtaját. A gyerek a szobába futott. Elő­ször a mackót ölelte magához. Nagy szeméivel bámulta a kará­csonyfát. Egyszer csak felkiál­tott: — Nini, egy arany szalon­cukor! Péter a fára meredt. Igen, ott csillogott a fényben az arany szaloncukor, mint akkor régen azon a karácsonyon. Felemelte kisfiát, mint egykor őt az édes­apja. — Vegyed le szépen, az anyu­ka ajándékát, a mamától! — Gyu­rika anyja felé nyújtotta az arany szaloncukrot. Judit átvette. S akkor a cukor papirosából ke­zébe futott az aranylánc, rajta a pici szívvel. Éppen úgy csillogott, mint ak­kor régen. Csak a szív volt kicsit megrepedve. MOLNÁR FRIGYES A tizedik karácsonyestém Az 1932-es évben — s a nagy világválság immár ne­gyedik esztendejében — jár­tunk. Mivel már nem volt messze, így mint mindenki, az én családom is készült kará­csonyra, az én tizedik kará­csonyestémre. Ekkorra már más munkáso­kéhoz hasonlóan, a mi csalá­dunk élete is igen nehézre for­dult. Apám az elmúlt évi sztrájk miatt feketelistára ke­rült. A sztrájktörők sem jár­tak ugyan jobban, mert enél- kül is többségük kikerült a gyárból, és munkanélküliként tengette életét. De munka nél­kül volt a kisiparosok több­sége is, ezért beadták ipar- engedélyüket. Apám is hiába próbált meg mindent, még­sem futotta többre a hébe-hó­ba adódott alkalmi kereset­nél. Végső megoldásként ín­ségmunkára jelentkezett a mérnöki hivatalnál. Előbb ugyan még ide is protekciót kellett szereznie, ö lett Baja város 2495 számú ínségmun­kása, amint erről a részére át­adott pléh-lemezke tanúsko­dott. No, nem ennyien voltak ek­kor az ínségmunkára szorul­tak, hanem több mint négy­szer ennyien, hiszen az említett sorszáma mellett még négy csillag is díszlett. Nem valami kitüntetésfélét jelentettek e csillagok, hanem megkülönböz­tetést annyiban, hogy minden negyedik héten számíthatott a gazdája munkára. Akkor is azonban csak úgy. ha nem jött közbe valami. A szegény em­bernek pedig abban az időben rendszerint kijutott abból, hogy „nagyon sajnáljuk, de a közbejött okok miatt” ... Az ő sorszámára éppen kará­csony hetében került volna a sor. Kopogósra fagyott hideg reggelen, elindulva hazulról, még melegítette is a gondolat „hogy no lám karácsonyra mégis . . .” Azonban rövid idő múlva már ismét otthon volt, mert a „Nagyon sajnáljuk, de a közbejött okok miatt...” mondókával fogadta a pallér őt és valamennyiüket. (Ma is őrzöm apám e tárgyi emlékét. Amolyan figyelmeztetőképpen a magiam városi kitüntetése mellett. Ezt már 40 évvel ké­sőbb adta a város, amikor díszpolgárává fogadott, a fej­lődésért végzett munkámért.) A bús reménytelenségbe a véletlen hozott egy röpke fel- cs'illanó reményt. Az történt, ugyanis, hogy a Főutca egyik házának udvarán addig hógo­lyóztak az unokák, míg az egyikük a pontosabb célzás kedvéért jégdarabot vett ke­zébe. A célt ezzel sem találta el, viszont sikerült betörnie a nagykonyha ablakát. Törött ablakkal mégsem maradhat­tak karácsonyra, így keresték fel apámat — aki szinte min­denhez értett —, hogy üve­gezze be az ablakot. Ez a mun­ka bizony most neki fontosabb volt, mint a megrendelőnek. A kapott előleggel gyorsan, megjárta a várost, megvette az üveget, amely keretbe szabva ismét ott csillogott a korán lebukó nap gyér sugaraiban, így jutott egy-ikét pengőhöz váratlanul apám. Soknak ugyan nem volt sok, de kevés­nek sem volt kevés, hisz egy kiló barnakenyeret 26 fillér­ért árusított akkor a pék, még­pedig a burgonyásból. Röpke számvetést tett a család. A kívánság oly sok volt, a pénz pedig oly kevés mindezekhez. Végül is egy ne­gyed öl tűzifára futotta, oly módon, hogy a még hiányzó összeget már a fatelepes hite­lezte. Hamarosan térült-for- dult apám a tragaccsal, s hoz­ta. fűrészelte és már rakta is a tűzhelybe a tüzelőt. Duru­zsolva égett a tűz, kellemes meleget árasztva a korábban dermedt szobában. Magunk is élénkülni kezdtünk. Elsőként a halfőzés jutott valamennyi­ünk eszébe, mert bajai ember számára kisebb ünnep sem igazi ünnep, hal nélkül. — Igen az jó volna, de er­re már nem futotta — szólalt meg apám, hangot adva vala­mennyiünk vágyának és egy­ben kétségének is. — Sose búsúljatok! — vá­laszolt anyám — főzök én pek- tek olyan hallevest, amelyet míg éltek, el nem felejtetek, bár halam csak olyan van, amelyet „kapával ütöttek agyon”. Ez bizony már nem volt kis dolog, mert ha burgo­nya van, akkor minden van. Jól ismert manapság is, hogy burgonyából szinte mindent le­het csinálni. Hát még abban az időben! Bizony igaza lett jó anyámnak, mert az akkori „hamis-hallevest” máig sem felejtettem el. Nem volt olyan jó, mint egy igazi és bajai módra készült halászlé, de egy vékonylevű tiszai halász­iéval bizony felért. Ma is azt tartom, egy hosszú lével ké­szült tiszai hallevesnél egv bajai jól elkészített krumpli­leves sokszor többet ér! Amíg az ünnepi étel készült és nagyszerű illata betöltötte a szobát, mind több gondola­tunk támadt az ünnep szebbé tételére. Mondanom sem kell, hogy akkor nyilván nem ju­tott pénz fenyőfára sem. Nem maradtunk azonban mégsem karácsonyfa nélkül, mert apám az udvarunkon levő közel két­méteres tuja-bokorról vágott le egy nagyobb ágat, és ezzel szobánkat is elárasztotta zöld színével a bizakodást nyújtó remény. Anyám ügyes keze pedig igazi karácsonyfát varázsolt elénk. Előkerültek a tavalyi ezüstözött mogyorók, az ezüs­tös díszek, a gyertyatartók és gyertyadarabok, sőt még egy árván maradt csillagszórót is találtunk. Tovább gazdagítot­ta karácsonyfánkat egy-egy fára kötözött pirosán mosoly­gó alma, no meg néhány szta- niolpapírba csomagolt szárí­tott szilva. Csemegénk is ke­rült az asztalunkra anyánk gondoskodásából. Különböző szárított gyümölcsökből: al­mából, körtéből, szilvából és meggyből főzött finomság, amely ételféleség ma már ugyancsak az emlékeimben él. Még ajándékról is gondosko­dott a mi drága jó anyánk. Saját holmijából húgomnak kisruhát nekem pedig blúzt készített, melyeket még kedve szerint itt-ott ki is hímezett! Mert akkor olyan nem volt ezen a világon, amihez a mi anyánk nem értett volna. Ilyen volt a mi édesanyánk! A fa alá játékok is kerül­tek. Nem lettem volna az apám fia, na meg a nagy­apámé aki szintén asztalos volt, ha nem készítettem vol­na el néhány fajátékot egy háromárbócos vitorlást, egy kardot, meg egy tehergépko­csit. A különböző maradék­anyagból édesanyám készített húgomnak is egy szépen öltöz­tetett rongybabát. Magam pe­dig egy játékasztallal és hoz­závaló ki ss z ékekkel leptem meg. Minden gondunk és bajunk ellenére, életem tizedik évé­ben is beköszöntött hozzánk a karácsony. Belopódzott kö­zénk egy csipetnyi boldogság, összeforrasztott bennünket a szeretet és új reményekkel töltődött fel a szívünk. Mindegyikünk ismét magá­ra talált és erősebbé vált a család, akkor: 1932 karácso­nyán. • Diószegi Balázs rajza. M

Next

/
Thumbnails
Contents