Petőfi Népe, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-09 / 263. szám

1982. november 9. m PETŐFI NÉPE • 5 VASÁRNAPI ISKOLÁK, MESTERINASOK EGYLETE Százéves az iparitanuló-képzés Kecskeméten BÖSZÖRMÉNYI MIHÁLY 18 18 - IOO<+. Érdemes-tanító*emlekere KECSKEMÉT -TANITÓI - 1942 ­• EMBERT NEVELTEM ÖTVLN ÉV ALATT S EMBERT NEVELNI DICSŐ FELADAT • Böszörményi Mihály emléktáblája Kecskeméten, a Böszörményi ut. ca 1. számú házon. Ezerkilencszáznyolcvanhárom október 24-én lesz száz éve, hogy Kecskeméten megkezdődött az államilag szervezett iparitanonc­képzés. Mégis a mostani — 1982— 1983-as tanévben zajlik a cen­tenáriumi program. A „hírős vá­ros” első ipariskolájának a meg­szervezése ugyanis 1882-ben kez­dődött azzal, hogy Kecskemét Törvényhatósági Bizottsága uta­sította az iskolaszéket: tegyen ja­vaslatot — az ezzel kapcsolatos minisztériumi rendeletet figye­lembe véve — az iskola megszer­vezésére. Az előzmények A kecskeméti 607-es számú Ipari Szakmunkásképző Inté­zet és Autószerelő Szakközépis­kola honismereti szakköre fel­kutatta és tanulmányban feldol­gozta a szakmunkásképzés törté­netét. Ebből megtudhatjuk, hogy a városban már 1855-ben foglal­koztak a kézművesinasok képzé­sével. Két — úgynevezett — va­sárnapi iskolát szerveztek. Az egyikbe a katolikus, a másikba a református mesterinasok jártak. Három évvel később. 1868-ban pedig az ügy egyik leglelkesebb pártfogója. Böszörményi Mihály néptanító megalakította a mes­terinasok továbbképzési jellegű egyletét. Ezek az intézmények azonban nem sokáig feleltek meg a köve­télményeknek, melyeket a fellen­dülőben lévő ipar támasztott a mesteremberekkel szemben. Az iskolaszék alapítási javaslatát a Törvényhatósági Bizottság 1883. május 18-án elfogadta. Határo­zatban mondta ki az Elsőfokú Ipariskola fokozatos felállítását az 1883—1884-es tanévtől kezdő­dően. Lestár Péter polgármestert bízták meg az új iskola felügyelő bizottságának megalakításával. Az új bizottság Szakács István református gimnáziumi tanárt választotta az intézmény igazga­tójává. Az ipariskola létrehozásának nagy volt a sajtóvisszhangja. A Kecskeméti Lapok 1883. május 27-én az iskolaszék üléséről tu­dósított, melyen a szervezés lé­nyegében elkezdődött. Ugyaneb­ben az újságban 1883. július 29- én „Hová adjuk gyermekeinket?” címmel pályaválasztási tanács­adó cikk jelent meg, mely bátor­talan hangon ugyan, de a kétke­zi foglalkozások választására ösztönözte a szülőket. Aztán 1884. június 22-én az első tanévzáróról írt a lap, s arról, hogy ki kapta meg Lestár Péter polgármester úr 5 forintos jutalmát, és kik vet­ték át a többi jutalmat. Így indult — nagyon röviden összefoglalva — az iparitanonc­képzés Kecskeméten. A centenárium programjából Erre emlékeznek a megyeszék- . hely szakmunkásképzéssel fog­lalkozó intézményei e tanévben országos, megyei és helyi rendez­vényeiken. Az intézetek a jubi­leum jegyében nyitották meg az idei tanévet, s rendeztek honvé­delmi kiállítást és vetélkedőt a fegyveres erők napján. Mától a hónap végéig kollégiu­mi napok gazdagítják, színesí­tik a centenáriumi programot a 607-eseknél. Ebben közművelődé* si, művészeti és sportrendezvé­nyek szerepelnek. Tanácskozáso­kat rendeznek az intézet és a kol­légium kapcsolatáról, a diákön­kormányzat továbbfejlesztésének lehetőségeiről. Most a kollégiumi cím arany fokozatát szeretnék el­nyerni a kecskeméti ipari tanu­lók. December elején megrendezik a szakmunkásképzők és szakkö­zépiskolák országos kötöttfogá­sú birkózóbajnokságát, majd — ugyancsak decemberben — a gya­korlati képzésről szerveznek tu­dományos tanácskozást. Januárban autószerelő, feb­ruárban építőipari, márciusban könnyűipari1 napok lesznek az in­tézetben. A város többi szakmun­kásképzője is tervez szakmai na­pokat. Április elején az ország legjobb autószerelő tanulói ver­senyeznek majd Kecskeméten, s tanácskozásra hívják össze a szak­munkásképző intézetek MSZBT- tagcsoportjait. E hónap második felében kerül sor az „Éneklő if­júság” területi bemutatójára, négy megye és a főváros énekkarai­nak részvételével. Ismét megren­dezik — májusban — a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” politi­kai vetélkedőt, június elején pe­dig nagyszabású centenáriumi kiállítást nyitnak az Erdei Fe­renc Művelődési Központban. Erre, valamint a záróünnepségre meghívják a szovjet testvér-isko­la, a Moszkvai 145-ös számú Szak­munkásképző és Szakközépisko­la küldöttségét is. A két oktatási intézmény között 1976 óta rend­szeresek a küldöttségcserék. Rapi Miklós • Falusi (minta)iskola, 1982,Kecel. FILMJEGYZET Agónia Ki volt valójában Raszputyin, a századforduló hírhedt cárke- gyence? Szemfényvesztő, kalan­dor? Részeges szörnyeteg? Szen­teskedő őrült? — Valamennyi. S hogy milyen „mocsárban” gyöke­rezett rejtélyes tündöklése és bu­kása, az egyértelműen kiderül Elem Klimov kétrészes, nagysze­rű filmjéből, az Agóniából. Történelmi valóság: Grigorij atya — azaz Raszputyin — szibé­riai parasztként látta meg a nap­világot. Tagbaszakadt muzsikká cseperedve, két dolog izgatta csu­pán: a bor és a szoknya, s azért, hogy ezeket felhajthassa, nem riadt vissza a lopástól sem. Ló­tolvajként börtönbe került. Ké­sőbb csuhára váltva a rabruhát, szerzetesként járta a nagy orosz sztyeppékét. Ä szegény, remé­nyüket és hitüket vesztett mu­zsikok között, mint egy-egy él­tető szikra, fel-felröppent a hír, miszerint megjelent Isten, vala­melyik — hozzájuk hasonló — parasztember képében. Raszpu- tyin, kitanulva a „szakmát”, azon­nal magára öltötte az efféle „szentember” szerepét, s lénye­gében „csodatévő” hatalma, „is­teni látomásai” révén férkőzött a naiv' cáranyuska közelébe. aki könnyedén befolyásolta politikai döntésekben is férjét; a Romanov- dinasztia utolsó uralkodóját, a gyenge kezű és jellemű II. Mik­lóst. — Valójában itt kezdődik Klimov filmje, amikor is 1916-ot írnak Oroszországban. Az Agónia filmötvözet, még­pedig a játék- és a dokumentum­film ötvözete. Kétségtelenül ve­szélyes (éppen ezért ritka is) az ilyen rendezői vállalkozás, hi­szen csak a komponensek töké­letes ismerete, az arányok hajszál­pontos kiszámítása révén jöhet létre az új mű, — ellenkező eset­ben csak silány „hibrid”. Kli­mov azonban nem akármilyen szakmái felkészültségű, ez vitat­hatatlan, a két filmműfajból ugyanis nagyszerű ötvözetet pro­dukált. A hátborzongatóan ör­dögi játék, mielőtt hihetetlenné, misztikussá válna, korabeli film­felvételekkel, híradórészletekkel, narrátori szövegekkel keveredik, így válik a Raszputyin-rejtély lassan világossá, történelmi ada­tok, dokumentumok, talapzatán hitelessé. A monarchia agonizál. A té­továzó. határozott döntésekre képtelen cáratyuska csak egyet­len kérdésben „erőskezű”: Kér­lelhetetlenül sortüzet parancsol, amikor a háború nyomorúságá­tól, az éhezéstől elkeseredett nép az utcára vonul. Forrong az egész ország. Félelem, bizonytalanság, vér. tömegpusztulás, s az apoka­liptikus képek mögött a dorbézo- ló, fényűzően pazarló lezüllött úri sokaság. Raszputyin gátlástala­nul — mint egy diktátor — vált­ja pénzre cári befolyását a hata­lomvágyó nemesek között, ahogy „szentemben” erejével is kupec­kedik, miközben szegény és isten­félő lányok, férjes asszonyok bá­jainak ront tébolyult dúvadként. S ahogy kétségtelen az, hogy egy Raszputyin-féle szörnyeteg csak egy eltorzult, haláltusában ver­gődő társadalom őrületén bito­rolhat hatalmat, ugyanúgy tör­vényszerű, hogy előbb-utóbb mindenképpen buknia kell. Ha már szóltunk a rendezői erényekről, nem szabad megfe­ledkeznünk Alekszej Petrenko remek Raszputyin-alakításárál sem. Arcjátéka, őrült-kegyetlen tekintete, dühkitörései, fetrengő- üvöltő kétségbeesései, mozgása, hazugan vallásos áhítozásai olyan tökéletesnek tűnnek, hogy mér­hetetlen gyűlöletet és undort ké­pesek kiváltani a mozinézőből, a muzsikból lett kalandor, a „fekete cár” iránt. Az Agónia nagyszerű képsorait — a történelmi doku­mentumok mellett — talán Pet­renko alakítása varázsolja leg- ihkább hitelessé. K. E. ■»iÍRSisssssaiSSSSS::: (6.) Tamás elfáradt, leült egy fa hű­vösébe a folyócska füves partján. Látnivalója is akadt, ötven méter­nyire tőle ladikjában csendesen ringatózva öreg halász kuporgott. Ugyanolyan szobor, mint az előb­bi juhász. Vajon ugyanazt gondol­ják, vagy nem is gondolnak sem­mit e tájban mozdulatlanná me­revedett emberek, csak ülnek, és figyelnek némán? Csobbant a víz, a horgon kilós ponty ficánkolt. A zsákmány iz­galmából az öreg halászon semmi sem látszott, mozdulatai nyugod­tak voltak, természetesek. Tarrtás felugrott és odasietett. Amikor a hal a szákba került, s a horog az új csalival a vízbe buggyant, nem állhatta tovább a némaságot. — Jó a haljárás? — kérdezte, aztán rájött, hogy ez elég buta kérdés. Zavartan folytatta: — Csendes itt a víz! Ez is butaság. Idegességében leült a partra. A szájába vett hosszú fűszálat rágcsálta. A ha­lász nem válaszolt. Már-már azt hitte, hogy nem is kap választ, s kászálódni kezdett, hogy to­vábbmegy, amikor az öreg meg­szólalt. — Most. Nem tudta, mire ^rti. Várt. Csak akkor vált világossá előtle, amikor folytatta. — De tavasszal és ősszel na­gyon is Ideges. Ideges a víz. Igen. amikor ol­vadás után, vagy nagy esőzések következtében megárad. Habos, zavaros, ezt nevezi idegességnek a halász. Találó a hasonlat. Visz- szaült a fűbe. — A szomszéd faluban vagyok tanító. Imádom a halat, de ott nem lehet kapni. Kijárhatnék én is ide horgászni? — Ha van ideje. Meg enge­délye. Mert az kell, • — Megszerzem. — Akkor jöhet. Amit fogok, a piacra viszem; addig is vehet tőlem, ha szereti. Látni magán, hogy tanító. Ezt egyszuszra mondta, kissé bele is fáradt a beszédbe. Most majd fél óráig nem szól. Figyeli a csalit. — Látszik rajiam? Kislakról is idejárnak hozzánk iskolába. A Kelemen Jancsi hetedikes. Az idevalósi. — Itt laknak e! — mutatott az öreg a víz partja mellett lombo­sodé fákra, amelyek egy házat öleltek körül. Kivillant a zöld lombok közül a kis tanya fehér fala. — A Jancsi az előbb ment haza. kétkilós harcsát akasztott meg. Ügyes gyerek. V — Jó fejű — mondta a tanár, aztán tovább ült csendben, fi­gyelte a halászt, aki markáns arcú vízi ember volt. napégette arccal, ápolt bajusszal. A pipát ki nem vette volna a szájából, bár az nem égett, lehet, hogy nem is pipázott az öreg. mert amíg Tamás ott volt, nem gyújtott rá. Talán, mert el volt foglalva a horgászással. De a halak inem haraptak, az úszó mozdulatlan maradt a sima ví­zen. Tamás elköszönt, és Kelemen Jancsiék háza felé indult. Ha már itt van, bekukkant. Az is­kolai rendtartás előírja a tanít­ványok látogatását, bár ez az ő esetében még kissé korai. Még jóformán meg sem ismerte a diákjait. Kelemenék háza a falu leg­szélső háza volt, de már nem tanya, mert kerítésével beleka­paszkodott az utcasorba, habár kissé távolabb állt a többi ház­tól, kicsit egyedül, magányosan. Kapuja tárva-nyitva, tyúkok ka- pirgáltak az udvarán, és eg.v mérges kutya csaholva a jöve­vény felé rohant. De hogy Ta­más nem félt tőle, hanem bát­ran haladt tovább, a kutya meg­szelídülve a lábához dörgölőd- zött és rávakkantott. Mint bará­tot üdvözölte. — Van itthon valaki? — kiál­tott hangosan, s erre a kakas riadót kiáltott a szemétdombon, de a tyúkok rá se hederítettek. A kutya ismét csaholni kezdett. — Van — hallatszott egy gyen­ge női hang a kert felől. — Ki az, kit keres? Tamás kitárta a kertkaput. A diófa alatt, fonott kerti székben, gyapjútákaróba bugyolálva egy lány ült. Szőke haja mézként csillant a szűrt fényben, arca bá­jos volt, gödröcskés. — ■•Én vagyok! — mondta Ta­más, majd bemutatkozott. A lány elpirult, olyan mozdulatot tett hirtelen, mint aki fel akar ugrani, és a vendég elé sietni, de aztán ülve maradt, és meg- komol.vodott az arca. — Az öcsémet keresi? — kér­dezte a lány. — Nincs itthon. Az előbb még itt ugrándozott örömében, mert halat fogott, de aztán kerékpárra pattant, és ki tudja, azóta merre jár. — Nem akartam semmi külö­nöset. Én vagyok Tóváron az új tanár, őt is tanítom, és most a környékkel ismerkedem. A Kö­röst szerettem volna látni, s egy öreg halásszal találkoztam, ő mondta ... — őri Kálmán bácsi — ne­vetett a lány, és kivillantak fe­hér gyöngyfogai. — Állandóan a vízen van. Piacra hordja a halat. Tamás közelebb lépett, és ak­kor látta meg a szék mellett a botot. A karfához volt támaszt­va. Ez a lány béna, vagy sánta, bottal tud csak járni. Döbben­ten állt, a botra meredve. A lány észrevette a pillantását. — Ne haragudjon, hogy nem álltam föl, de egy kicsit nehe­zen mozgok. Dtt egy rönk, üljön oda. székkel nem tudom meg­kínálni. — Remek ez a rönk. Jó ülés esik rajta. Ha megengedi, lete­lepszem néhány percre- Nem akarom zavarni. Mondom, sem­mi jelentősége ennek a látoga­tásnak. Csak mivel az öreg... izé... Kálmán bácsi mondta, hogy itt laknaki, gondoltam be­kukkantok. Jancsival nincs sem­mi baj, jófejű gyerek. De, nem ártana, ha egy kicsit szorgalma­sabb lenne. — Itthon nagyon be van fog­va. Segít a szüleimnek. — Hát akkor én nem is za­varok ... — Egyáltalán nem zavart. Nézzen be máskor is, ha erre jár... Hazafelé menet megállt még az öreg halász ladikja mellett, de nem erőltette a beszélgetést. Jól­esett szótlanul ücsörögni, figyel­ni a vizet, érezni a lágy szellő si- mogatását a bőrén. Amikor később elköszönt, Kál­mán bácsi utánaszólt. — Jöjjön már vissza! — mond­ta, és féltérdre emelkedett. — Kiválasztottam magának egy ha­lat. Már fel is tűztem, így elvi­heti. Talán kibírja Tóvárig. Felemelte, hogy megmutassa: az ezüstös hal másfél—két kiló- nyi lehetett, s nagyon eleven volt. — Mennyivel tartozom? — nyúlt a pénztárcájáért a tanár. — Ajándékba adom — mondta a halász. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents