Petőfi Népe, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-25 / 277. szám
1982. november 25 * PETŐFI NÉPE • % Huszonöt év a Postás Szimfonikus Zenekarral • A Postás Szimfonikusok. • Vasadi Balogh Lajos. SZÉPEN MAGYARUL — — SZÉPEN EMBERÜL Egy parasztember példázata „Ha mán olyan bolond voltam, hogy beleléptem a veszött kutyanyálba, ha mán mögigértem, hogy mögirom, hát nincs más hátra, most mán mög köll irni". Rendhagyó számadással idézi fel pályájának utóbbi negyedszázadát, amit a Postás Szimfonikus Zenekar élén töltött, dr. Vasadi Balogh Lajos európai hírű karmester. — A visszatekintést kezdjük az együttes történetével, emlékezzünk születésének a pillanatára, éppen 75 évvel ezelőtt engedélyezte megalakítását Kossuth Ferenc miniszter. Az ország egyik legrégibb zenekarának alapvető feladata az volt, hogy megkezdje a postások és a postán kívüli munkások zenei nevelését. A közvélemény jóval később, 1931-ben figyelt fel a lelkes zenészek tevékenységére. Vezető karnagya, Rubánvi Vilmos magas művészi színvonalon, kiemelkedő produkciókkal tette próbára az együttest. Népszerűségükre jellemző, hogy a Rádió '1940-ben kitűzött zenekari nagydíját a hallgatóság több mint ilOO 000 szavazata alapján nyerték el. 1945-ben újjászervezték, és ekkor kapta meg ma is ismert nevét a már nyolcvanfőnyi zenekar. — Mikor és milyen körülmények között kapcsolódott ön a zenekar életébe? — 1958-ban egész sor hűséges, elismerésre méltó munkát végzett muzsikus ment nyugdíjba. Ahhoz, hogy fél évszázados múltjának patináját megőrizve továbblépjen az együttes, szükséges volt az átszervezés, a megfiatalítás. Azóta töltöm be a zeneigazgatói és vezető karnagyi tisztet; csaknem huszonöt éve. — Hogyan gazdagították, színesítették a zenei életet? — Műsorpolitikánk az általános műveltséget szolgálta, a zenei igények kielégítése, a zenei érdeklődés csiszolása, a tájékozottság szélesítése volt a cél. Programunk felölelte a zeneirodalom minden korszakát, ápolva a magyar hagyományokat, a klasszikus művek mellett az új magyar és külföldi kortárs zenét is pódiumra segítve. Nincs olyan város az országban, ahol ne ismertek volna meg minket, évente több mint száz hangversenyt rendeztünk a fővárosban és vidéken. Rendkívül nagy érdeklődés fogadta a Remekművek sorozatunkat a Zeneakadémia Nagytermében, évek óta elővételben minden bérletünk elkel ezekre az előadásokra. — A kritikák pályafutásának legfőbb produktumát egyhangúan elismerik. A Film Színház Muzsikában olvastuk: ....... az egykori kis létszámú amatőr együttest tekintélyes szimfonikus zenekarrá terebélyesítette". A Magyar Nemzet írta: „... ez a zenekar a most vezénylő karmester nehéz, sokévi küzdelmes munkájának eredményeként jutott el a mai, immár minden vonatkozásban hivatásos szintig." Ha bizonyítványt kellene írni az utóbbi negyedszázadról, mit jegyezne be karnagy úr az együttesről? — Nehéz erről a kitűnő szellemű, a zene magasrendű értésével és szeretetével muzsikáló együttesről elfogulatlanul beszélni. Alkalmam volt világhírű és elismert külföldi zenekaroknál dirigálni, utána úgy éreztem, amikor az első próbán újra találkoztunk, hazatértem a családi házba. Barátságuk, szeretetük elválaszthatatlan személyes művészi pályámtól. Olyan élményeket köszönhetek nekik, mint Verdi Requiamje, Beethoven IX. szimfóniája, Bartók Kékszakállúja, Berlioz, Fantasztikus szimfóniája és hosszan sorolhatnám tovább. Külföldi vendégszerepléseink száma is évről évre nőtt,_ott .voltunk a Bécsi Ünnepi Heteken, turnét vállaltunk a Nederlands Dans Theater táncosaival — Ligeti, Nono, Hindemith, Schuller, Bartók, Landowsky, Orff műveivel. A párizsi Sarah Bernhardt Theatre-iban öt hétig játszottunk. Tíz éve együttműködünk a rni- lláni Scala európai turnéján a nemzetközi előadógárdával, nyugat-európai operaszí apadok on tolmácsoljuk olasz szerzők műveit. A Fränkischer Tag című napilap Egy izzó, lángoló olasz Álarcosbál címmel számolt be a bam- .bergi előadásáról, kiemelte a magyar karmester dinamikus, vér- bő dirigálását, a zenekar pontos, tiszta, lendületes játékát. Vasadi Balogh Lajos a milánói Compa- nia D’Opera több mint 1000 előadását vezényelte európai turnéján. E munkája elismeréseként, az olasz operakultúra terjesztéséért magas kitüntetésben részesült, a Verdi Érdemrend ezüst és arany fokozatát, valamint a Veronai Aréna emlékplakettjét kapta meg. Az új évadban már mint vendég találkozik a Postás Szimfonikus Zenekarral, mert a csaknem huszonöt évi együttes munka után nyugdíjba vonult. Lukács Ervinnek, az Operaház karnagyának adta át a tisztjét, de számos fővárosi, vidéki és külföldi hangversenyt dirigál majd az őszi—téli szezonban a zenekar élén. E. M. Aki szépen él emberül — szépen szól magyarul; aki nyelvével szépen él — szépen él emberül. Már sokszor leírták; a nyelv- használat és az élet használata közt etikai párhuzam van. Illyés Gyulánál azt olvashatjuk; „Kifejezéseink . . . jellemünk tükrei". A nyelv savát-borsát talán, vagyis azt, amire csettinteni szoktunk, amire összefut a nyál a szánkban, amire fölütjük a fejűnk, amiért szépnek tartjuk valakinek a beszédét — a köznapi vélekedés szerint —, éppen kifejezéseinek találékonysága, célba vágó ötletessége. A kifejező nyelvi fordulat, szókötés. Aki jól köti egymáshoz a szavakat, odaillő fordulattal él, az iránt ösztönös bizalmat táplálunk. A bizalom pedig fontos erkölcsi kategória. A szép beszéd tehát bizalmat ébreszt, azt a vélekedést, hogy jót gondolhatunk a másikról: szépen szól, következésképpen emberül. Ez a gondolatmenet pattintotta ki a „Szépen emberül — szépen magyarul" jelmondatát a Hazafias Népfront Országos Tanácsában s a nyelvészek körében. Egybekapcsolták a beszédkultúrát a magatartáséval, persze, azzal a tudattal, hogy a szép magyarság alján nem biztos, hogy szép emberség rejlik. A szép magyarság esetleg nyelvérzék, kifejezőképes- ség, értelem dolga is lehet. Szoktuk mondani: „Jó svádája van!" De játszanánk csak vissza magnetofonról ügyes, könnyed beszédkészséget. a nyelvi talpraesettséget, többnyire bizony csúfság esne az ékesszólás ókori latin istennőjének, Suadának a nevén. A jó svádájú rendszerint csak biztos fellepő. aki a lelki simulékonyságot agresszivitással elegyítve sokszor olyasmire beszél rá bennünket, ami homlok- egyenest ellenkezik az érdekeinkkel. Egyszóval nem is olyan sima kötés az élni, beszélni „szépen emberül — szépen magyarul”. Csizmadia Imre nemrégiben megjelent könyve, a Pirkadattól delelőig, azonban szinte a népfront, a nyelvészek, a „Szépen emberül — szépen magyarul” ideájának a megtestesülése; akaratlanul is szemléltető példa arra, hogy mégiscsak van minta az emberség-magyarság harmóniájára. A nyolcvanéves parasztember mintha Illyés szavait is igazolná: „Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar. Olyaüoké, akik valóságot és igazságot ’ akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetnivalójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre. (...) Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul igazónból: jellemkérdés”. Más szóval emberség kérdése. Csizmadia Imre könyve azért méltó a nyelvészek s az olvasók figyelmére egyaránt, mert egy „kétkezi emberé”, ötszázhetvennyolc oldalas könyve önéletrajz;, nem „emberkedik”, nem „magyarkodik” a nyelvvel, mégis benne van mind a kettő. Művének ideillően inkább csak a nyelvezetére akarjuk olvasóink figyelmét fölhívni: egyszerű, világos, célszerű, találékony. Azzal kezdtük: talán a kifejezések adják a nyelv savát-borsát. ' Nos, akárhol ütjük fel emlékiratát (például azon az oldalon, ahonnét legelső mondatunkat vettük), köz-anyanyelvűnkből művészien formált egyéni kifejezésekkel — fordulatokkal, szókötésekkel — teli. Gy. L KÖNYVESPOLC (18.) Kora reggel kerekedett fel, vitte Picit is. Mielőtt elindult vele. biztatgatta a kutyát: — Szaladj már egyszer körül az udvaron, aztán búcsúzz el mindentől, mert lehet, hogy ide már nem kerülsz vissza. A kutya mindent körülszaglászott, egyet-kettőt vakkantott, mintha tudná, miről van szó. Aztán engedelmesen kocogott utána a gyalogösvényen. Megzavarta a varjakat. Azok károgva köröztek a mező fölött. Távolról tompa dörrenés hallatszott: vadászok járták a határt. Rekkenő meleg volt már ezekben a kora délelőtti órákban is. Amikor u gyalogösvényen haladva átment a kukoricatáblán, ráizzadt az ing. Alig várta, hogy az érhez érjen. Annak is alaposan megcsappant a vize, kevés volt az eső a nyáron. Picit a víz fölé tartva megitatta, aztán ücsörgött egy ideig a parton. A fűz alatt. Hol, merre járhat az öreg Kálmán bácsi? Szeretett volna tőle is búcsút venni. Lehet, hogy ma is Szarvasra ment a piacra? Dél felé járt már az idő, amikor megérkezett Kelemenék faluszéli házába. A kapu tárva-nyitva, az öregek biztosan most sincsenek itthon. Ki tudja, Jancsi is merre bóklász, talán halászik valahol. A régi kutya és Bundi örömmel futottak elé, ismerték már a vendéget. Vagy a kis Picinek szólt a barátságos üdvözlés? Mária ott ült, ahol először találta: a kertben. Tamás meg letelepedett a farönkre, amelyen olyan kényelmes ülés esett. — Eljöttünk — mondta vidáman. — Nem haragszik? — Egyáltalán. Sőt, mondhatnám azt is, örülök — válaszolta a leány, aki láthatóan örült is a látogatásnak. Régen járt már náluk a tanár. — Annak külön örülök, hogy a kutyust is magával hozta. — Legalább nem féltem az úton — mosolygott a tanár, majd mély lélegzetet vett, hogy elmondja, miért jött. Aztán nem szólt. Lesz még erre idő. Nem illik ezzel kezdeni a látogatást. Majd ha távozni készül. Meddig maradjon? Várja meg, míg Jancsi hazajön? Vagy a szülőket is megvárja? Egyszer már illene velük is találkoznia. De most, hogy búcsúzik, nincs már semmi értelme. Jobb, ha röviden mindent elmond Máriának, aztán rábízza a kiskutyát, ő pedig visz- szamegy, feladja otthon a levelet, majd összecsomagol és elutazik. De hová? Győrben még lakása sincs. Sárszegre Kerepesiékhez? Nem, ahhoz semmi kedve. Semmit sem érez már Emmike iránt. Üj életet akar kezdeni, mindent elfeledni, ami elmúlt, csak előre nézni, soha visszatekinteni, mert akkor úgy jár, mint Lótné. — Hogyan jutottunk eszébe? — kérdezte a lány. — Azt hittem, hogy már elfelejtett bennünket. — Én sosem felejtem el a barátaimat — válaszolta csendesen. — Ebbe a házba mindig szívesen és örömmel jöttem. — Nagyon ünnepélyes. Történt valami? — Semmi. — Megkínálhatom valamivel? — Semmivel. Nem maradok soká. — Azért egy pohár bort megihat. Vagy sört hozzak inkább? Délre nem főztem. Ha éhes, hozhatok szalonnát. Paradicsomot. Vagy a paprikát jobban szereti? Szedhetünk a kertben friss zöldpaprikát. — Nem, nem. Nagyon szépen köszönöm, de nem vagyok éhes. — Akkor igyon legalább. Miért olyan csökönyös? — tekintett rá a leány, és felállt, hogy hozzon valamit. A botja azonban nem volt a keze ügyében, s megingott. Talán elesett volna, ha Tamás el nem kapja. Odaugrott, fél kézzel átölelte a vállát, s magához szorította. Közel volt nagyon a lány, érezte testének üde illatát, megborzongott arcába csapódó hajától. Szinte megrészegedett. Erős vágy rohanta meg, s a másik karjával is átölelte Máriát. Magához szorította, megcsókolta. A lány viszonozta. Sokáig maradtak így, egymást átölelve, végül Mária kibontakozott a karjaiból. Szemében vágyakozás volt. gyorsan pihegett, mint a távolról hazaérkező galamb. — Ne haragudjon — mondta Tamás csendesen, szinte csak suttogva. , — Nem haragszom — rázta hátra a haját a lány, és visszaült az asztal mellé. — Én tulajdonképpen már ré- ges-régen szeretem magát — folytatta Tamás. — Amióta először láttam. Csak magam sem voltam ezzel tisztában. A családi helyzetem is ... De ma már ... — Azért jött, hogy ezt megmondja nekem? — Azért — kapott a szón Tamás. — Azért jöttem ide, hogy ezt megmondjam. Mert vágyom a sze- retetre. Valakire, aki igazán szeret. Családra, egy meleg otthonra. Ami eddig hiányzott az életemből. Elhallgatott. Ebben a pillanatban megérezte, hogy soha nem adja fel a zsebében lapuló ajánlott levelet. És nem megy vissza Győrbe, nem megy innen sehová. Vállalja a népfronttitkárságot, megszervezi Tóváron a társadalmi munkát a vízvezeték építésére, s lehet, hogy kiverekszik egy új tornatermet is az iskolának. — Nézze! — mutatott a lány az egyik közeli kis fára, amely most is friss fuvallatban hajladozott és t villogtatta leveleit. — Lát rajta ' valamit? Tamás nézte egy ideig, majd közelebb ment a fához. — Látok! — kiáltott fel örömmel. — Egy rigófészek! Akkor ez azt jelenti, hogy erdő vesz bennünket körül? — Igen, most már erdő vesz bennünket körül. Igazi erdő ... Tamás visszaült a' rönkre. Behunyta a szemét, érezte a mezők illatát, s beleszédült. Most először érezte, hogy az élet szép, hogy élni nagyon jó. (Vége.) Beke Kata: Leszámoltam Stand nénivel? Van-e újságíró (és olvasó), akiben ne merült volna fel a kétely, hogy egyáltalán van-e értelme, rangja ma még a publicisztikának? Hányszor csalódtunk s toltunk félre újságot, folyóiratot, mert nem kaptunk választ életünk kínzó kérdéseire? És ha mégis, — és mégis — mindenkor mohón kapunk az újság, a folyóirat, a könyv utdr., mert hátha most? Hátha éppen ebben? Miért ne mondanám ki? — vállalva a tévedés kockázatát, a vitát is — az emberek még ebben is. az „információrobbanásban” is, sőt. most talán még inkább azt várják, hogy az írástudók értelmezzék is a világot, amely egyre áttekinthetetlenebb; tanítsanak meg eligazodni is abban. Mert ritka az értelmes szó, amely politikai, hivatali és szakzsargon nélkül azt mondja el, hogy mi is a bajunk, hogyan is kellene élnünk. Beke Kata írásait lapozva, először egy, már csak gyermekkori emlékeinkből ismert jó érzés keríti hatalmába az olvasót. Ezek a rövid írások — nevezzük a nevén publicisztikák — könnyed. csevegő stílusban emelnek fel mázsás súlyokat, s mindenkor felnőtt partnernek tekintik az olvasót. Kétségtelen, hogy van bennük valami kis derűs didaktikai él is, de Beke Kata egy percig sem titkolja, hogy választott szakmá- ja-hivatása szerint pedagógus. Már ez is milyen ritka jelenség manapság, hogy valaki vállalja — szinte kihívóan — ezt az oly hevesen vitatott hivatást. Beke -Kata a bot vastagabb végét fogja meg. s olyan „egyszerű” kérdésekre keresi a választ, hogy mi a boldogság, mi az élet célja, mivégre rendeltettünk e világra. „Egyszerűnek’’ neveztem ezeket a kérdéseket, idézőjelben, holott nagyon is jól tudjuk. hogy nem azok. Könyvtárnyi irodalma van. márpedig Vörösmarty szép, Gondolatok a könyvtárban című verséből tudjuk. hogy a könyvek által menynyit ment előre a világ ... Csak az mer vállalkozni erre. aki eredendően, a legbensőből fakadóan optimista, azaz, hisz az emper nevelhetőségében, a szó erejében. Abban, hogy ha végiggondolunk — a szerzővel — egy gondolatsort, akkor az meg fog változtatni minket. Számos szép példát idéznék a kötet 22 (eredetileg az Élet és Irodalomban megjelent) írásából, de hadd legyek elfogult, s a legjobban tetszőt: a Barátunk Epikurosz-t említsem. Valamilyen formában mindannyian találkoztunk életünk során a filozófiával, s (az elenyésző kivételt leszámítva) egy életre elvették a kedvünket tőle. (Mi mással magyarázhatnánk a még értelmiségi körökben is általános gyanakvást, idegenkedést a filozófiával, az elvont gondolkodással szemben?) Nos, Beke Kata egyszerre „rehabilitálja” Epikuroszt is, a filozófiáját is. Egyszerre két feladatot is megold ezzel, mert meg is érteti, meg is szeretteti ezt a görög gondolkodót. Hogyan? Mindenekelőtt azzal, hogy emberi portrét rajzol róla a rendelkezésünkre álló adatok alapján. Ha valaki azt hinné, hogy Beke Kata „prédikál”, vagy „kiselőadást tart”, az nagyon félreértené a szándékát. Egyszerűen örömét leli abban, hogy megossza velünk tudását, gondolatait. s ez a szándék, képesség még akkor is lefegvverzi az olvasót, ha néha vitázni szeretne a szerzővel. Mert Beke Katával vitatkozni is lehet. (Meg is tették már sokan.) S akik kipróbálják, hamar rájönnek. hogy fürgén, szellemesen és vidáman riposztozik, kezében olykor éles fegyverré válik a toll. Tud sebeket is ejteni, legkivált a címben is megidézett „Stand néniken”, a butaságon, a tekintély bástyája mögül lődöző önzésen. De ezzel is elnyeri az olvasó tetszését, mert valóban köz- ügyekről van szó: a lakáskérdésről, történelem-oktatásunk állapotáról és eredményeiről, közéletünk számos, egyszerre bosz- szantó és kigúnyolandó anomáliájáról. Azt mondja, hogy ilyen az ember: én. te, ők, s ha már emberek vagyunk, hát emberel- jük is meg magunkat Horpácsi Sándor Szociografika 2. címmel nyílt kiállítás Óbudán a nemrég kiállítót eremmé alakított Fő-téri Galériában. Képünkön: Somogyi Győző: Kőmíves Kelemen
