Petőfi Népe, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-24 / 276. szám

1982. november 24. « PETŐFI NÉPE • I Korunk hősei • Plugor Sándor fémkarca a folyóirat címlapján. S7FPIRODALOM. SZOCIOGRÁFIA. MŰVÉSZÉT forrás XIV. ÉVFOLYAM 982. NOVEMBER Időszerűség és érvényesség jellemzi a Bács-Kiskun me­gyei kiadású Forrás idei 11., novemberi számát. Minde­nekelőtt lehetővé teszi, hogy megismerjük Aczél György gondolatait Széchenyi példá­járól. A kecskeméti szobor­avatás alkalmából elmondott beszédet a Petőfi Népe kö­zölte másnap egész újságol- dalnyí terjedelemben, majd a Népszabadság hasábjain je­lentek meg fontos részletei. De a maga teljességében most vehető először kézbe ez a sokáig érvényes megállapí­tásokat tartalmazó, ugyanak­kor érzékletesen érvelő mű, amely egyszerre juttatja ki­fejezésre a történelmi és tár­sadalmi logikát. Alighanem korunk új hősét ír­ja körül és mutatja föl Aczél György a „legnagyobb magyar” személyében. A cselekvő, sokol­dalú reformer típusát idézi meg egy mai forradalmi folyamatban. Milyen jellemzői vannak? A nem­zeti tudat tengelyébe állítja a gazdasági kérdéseket. Ezek meg­oldásához elengedhetetlennek tartja a kultúra és tudomány ma­gas tokát, a közműveltséget. A jövőt csak a hibák szigorú diag­nózisával és a teendők merész megfogalmazásával lehet megala­pozni, És „tette, amit másnak ten­ni ajánlott" az eredményesség vá­gyával. Közben — szerencsére — kö­nyörtelen következetességgel ér­vényesül az a logika, amelyet má sem szabad elfeledni, épp Szé­chenyi István példáján okulva: „az elért reform védelme igazán csak a reform továbbfejlesztésé­vel lehetséges". Ha belegondo­lunk, hogy mi mindent jelent ez, akkor nehéz elképzelni felelős­ségteljesebb forradalmiságot ab­ban a -helyzetben, amelyet egy le­felé menő mozgólépcsőn felfelé haladó ember képével érzékeltet a szerző. Vagyis fokozott teljesít­ményre, gyorsabb lépésekre van szükség ahhoz, hogy biztos fel­színre érjünk a lefelé húzó erők ellenére. Korántsem reménytelen az ügy, de meg kell szabadulni a felesleges súlyoktól, amelyek bék­lyózzák az emberi képességeket. Többször hivatkozik Széchenyi gondolataira Illyés Gyula is, akit nyolcvanadik születési évforduló­ján köszönt a szerkesztőség T Bí­ró Zoltán írásával. Íme. az egyik utalás: „Ma a magyarság pártján beszélek, ezt szinte kozmopolitiz- musból teszem. A népek íratlan nemzetközi jogára hivatkozom. S mint egykor Széchenyi, a veszte­ségre, amely őket is érheti", Ez a tanulmány a legnagyobb élő -hazai költő Magyarok című könyvét értelmezi újra'. Csaknem fél évszázad telt el az első napló­jegyzetek születése óta. A cikk ar­ról sem mond le, hogy megpróbál­ja számbavenni: „mennyiben változtak a gondjaink azóta, mi­közben szemre oly sokat változott a világ körülöttünk”. Nagy dolgok kisebb települése­ken is születhetnek — példázza egyebek között meggyőzően Hat­vani Dániel írása. Virtusból ta­nulni, élni cím alatt érdekes be­szélgetés olvasható Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével. Nem a kérdés—-felelet ritmusára épül ez a mű, hanem riportsze- rűen bemutatja a helyszíneket: a jótékonyan hűvös irodát, a fel­dolgozó- és szárítóüzemet, az otthoni portát, illetve a folyami töltés tetejét, ahonnan rálátás nyílik a háztáji földekre, köztük az elnök parcellájára is. Aztán megindul a beszédfolyam, ame­lyet -bűn lenne megszakítani köz­bevetésekkel. A monológból egy olyan ember egyéni és közösségi élete jelenik meg, aki szigorú törvényű pa­raszti világból származva, állan­dó tanulással, követésre méltó akaraterővel, kezdeményezések­kel első lett a közösségben és el­sővé tette a közösségét környeze­tével együtt, Nerp egyedül persze. Az a világ, amelyből indult, nem hagyta elfeledni, hogy mekkora hajtóerő a jó értelemben vett és kordában tartható tulajdonosi ér­zés, vagy az érdekeltség, amely például hozzájárult a tájra jel­lemző paprika és más kézi mű­velésű zöldségfélék termesztési si­kereihez. Levonhatók más tanul­ságok is: „Csak szántóföldi adott­ságú közös gazdaságok körzetében nem törvényszerű a falvak leépü­lése, elnéptelenedése. Gabonán, kukoricán, esetleg napraforgón kívül még sok mindenfélét lehet termeszteni, melyek hozadéka — többnyire devizaforintban — az előbbiekben akár a tízszerese, bár meglehet, tízszer annyinál is több kézi munkaerőt igényelnek." Korunk nem egy hőse kerül ki az értelmiség soraiból is. Baján vizsgálja meg ennek a rétegnek korántsem egyértelmű szerkeze­tét Bánlaky Pál. Igen erős, sokfé­le tagoltságot talál mind a szak­ma szerinti összetételben, mind a munkahelyek esetében. A Forrás emellett közli Weöres Sándor, Takács Imre, Kovács Ist­ván, Baka István, Dudás Kálmán, Mogyorósi Erika, Szokolay Zol­tán, Anóka Eszter és Báli Bri­gitta verseit, Ambrus Lajos Eldo­rado című elbeszélését, Körmedi Lajos tiszta szavú kirgiz költő­ket tolmácsol, a Műhely rovat­ban Gombár Csaba foglalkozik Szabó Zoltán utoljára 1938-ban megjelent szociográfiája, a Cifra nyomorúság utóéletével. Bosnyák Gábor a modernségről és érték­őrzésről beszélget Tornai József költővel. Sümegi György a Bács- Kiskun megyei kiállításon is be­mutatkozó, Sepsiszentgyörgyön dolgozó Plugor Sándorról is. A szemlézés nyitánya három évre tekint vissza: Tüskés Tibor ösz- szegzi annak az ötven recenzió­nak a tanulságait, amelyek mai szociográfiai műveket tettek mér­legre a Forrás hasábjain. Kőhegyi Mihály történelmi művet méltat, Romsics Ignác könyvét elemzi: A Duna—Tisza köze hatalmi po­litikai viszonyai 1918—19-ben. A határainkon túli magyarság szel­lemi termésének figyelemmel kí­sérésére ez alkalommal Gion Nándor prózája és Tóth László. szlovákiai interjúi adnak alkal­mat. Halász Ferenc (17.) Az öreg Kerepesi azonban nem jelentkezett, Emmitől sem jött levél, üzenet. Egy este azon­ban bátortalan kopogás riasztotta Tamást. Ki lehet az ilyen későn? Ment kaput nyitni. — Ki az? — kérdezte az udva­ron, mielőtt elfordította volna a kulcsot. — Én vagyok, tanár úr, a Kal­már Imre Sárszegről. Nem emlék­szik rám? — Kalmár Imre? — csodálko­zott a tanár, és kinyitotta a ka­put. — Kerülj beljebb. Hogyne emlékeznék rád. Mi szél hozott erre, ahol a madár se jár? Imre izgatott volt, látszott az arcán, hogy valami nagyon fonto­sat akar mondani. A tanár beve­zette, vacsorával kínálta, de a fiú nem fogadott el semmit. Azt mondta, hogy nem éhes, és hogy ideje sincs, Szegedre utazik, de el­jött a tanár úrhoz, mert fontos vallomást szeretne tenni. — Miről van szó? — kérdezte kedvetlenül Tamás, mert azt hitte, hogy Emmikétől hozott valami­lyen kellemetlen üzenetet a fiú.' — Az aggteleki kirándulásról, tanár úr. — Nem akarok róla hallani. — De van valami, amit a tanár úr nem tud. Azt szeretném el­mondani. Akkor, amikor az az eset történt Mihók Jancsival, mi vol­tunk a bűnösök. Leitattuk Jancsit, mert meg akartuk tréfálni. És a tanár úrnak később nem mertünk szólni. De most elmondtam édes­apámnak és ő küldött. A rendőr­ségen is jártam, jegyzőkönyvet vettek fel. Csak azért jöttem ... Nem haragszik a tanár úr?.,. — Nem — mondta csendesen Kiss Tamás. — Tudod, úgy vagyok vele, már olyan- régen volt, hogy el is felejtettem. Vagy mondjam azt, hogy nem érdekel? — Azt mondták, hogy vissza­vonják a tanár úr büntetését. A rendőrség elküdte a megyéhez az iratokat és a jegyzőkönyv-másola­tot. És hogy az állás még nincs betöltve Győrött... — Ne is mondd tovább — sza­kította félbe a fiút. — Más újság­ról nem tudsz? Kerepesi asztalos felé nem jártál? — Nem — pirult el Kalmár Im­re, s ebből tudta Tamás, hogy a fiúnak mindenről tudomása van. Talán azért is szánta rá magát a vallomásra. Beszélnek róla és Em- mikéről a faluban. Lehet, hogy Emmike is meghallja majd, hogy mi az igazság az aggteleki ügy­ben, és visszajön hozzá. Mintha mi sem történt volna, beállít egy nap nagy csomaggal: „Jó színben vagy, drágám! Nem volt unalmas nélkülem? Hej, de sokat gondol­tam rád! Hallottad már, hogy Győrbe megyünk? Annyira örü­lök ...” De Emmi nem jött, az öreg Ke­repesi sem érkezett meg a búto­rokért. Kalmár Imre jó híre fel­villanyozta a tanárt. — Rád van írva, hogy valami szokatlan öröm ért! — mondta ne­ki az igazgató, aki Emmike távo­zása óta ismét gyakrabban invi­tálta vacsorára. — Az asszony írt talán? Visszajön, ugye? Gondol­tam én azt. — Nem tőle jött hír. Tisztázó­dott az aggteleki eset. Nem vádol­hatnak többé mulasztással, és emiatt nagy kő esett le a szívem­ről. Ügy hírlik, hogy rehabilitál­nak. Nem érkezett még az iskolá­hoz semmi hivatalos irat? — Barátom, ha te azt várod, ak­kor hónapokig kell várnod. Lassú az adminisztráció. Hanem, ha ér­dekel, akkor vágj neki magad, járd végig a fórumokat, most már verekedd ki magadnak az igazsá­got. — Ehhez nincs kedvem — le­gyintett Tamás. — Kár, a fárad­ságért. És nem is olyan nagyon érdekel már az igazság, elég ha én tudom, minek arról hivatalos pa­pír? — Mert manapság csak a hiva­talos, pecsétes papírnak hisznek. Olyan világot élünk ... Régebben elég volt a szó is ... — Engem nem érdekel a papír. Ha küldenek, küldenek, ha nem, hát majd megleszek valahogy anélkül. Egyéb gondom is van. Át­kozottul balszerencsés flótás va­gyok. Az igazgató igyekezett bele lel­ket verni, a felesége, Ágnes asz- szony is vigasztalta: HONISMERET - HELYTÖRTÉNET Tizedesek, vakterok, botosok Rendfenntartás a szabadságharc előtt Kiskunfélegyházán A városigazgatás szervezetében külön ágazatot képezett a rendé­szeti igazgatás. A belterület rendészeti hatósá­ga a főbírónak és a tanácsnak alárendelt 2 hadnagy és 4 tizedes volt. A hadnagyok a tilosban ta­láltakat a bírónak jelentették, de sokszor a helyszínen tettleg is intézkedtek. A tizedeseket minden esetben a mesterek és birtokosok közül választották. Minden birtokos és céhbeli mester életében egyszer köteles volt e tisztséget elvállal­ni. Fizetésük évi 1 pár csizma és jelképes összeg, ők irányítottták a lakosságot a közös munkákra, ügyeltek arra, hogy esti harang­szó után a kocsmákban senki ne tartózkodjék. Segítségükre városi polgárokat is rendeltek, akiknek kiváltsága, hogy a kocsmákba fokossal, bunkóval vagy pálcával is beléphettek. A nappali rendfenntartás az 1800-as évek után a politikai ins- pectorok (tizedbírók) kinevezésé­vel érte el a legfejlettebb szintet. A politikai inspectorok ügyel­tek arra, hogy a lakosok a fel­Tájképbiennálé A magyar tájak,című táj- képbiennálét az idén no­vember 27-én rendezik meg a hatvani galériában. A Zagyva-parti városban ez­úttal sorrendben ötödik al­kalommal kerül sor a táj­képfestők — kétévenként hagyományosan ismétlődő — országos találkozójára, amelyen az idén hatvannál több festő, grafikus szere­pel egy-egy alkotásával. Az ország legkülönbözőbb tá­jairól, művésztelepeiről be­érkezett pályázati művek híven tükrözik hazánk szépségeit, de a különböző művészeti felfogásokat, ki­fejezésbeli törekvéseket is, — amint azt a zsűri a be­érkezett művekről megálla­pította. A kiállítás megnyitása alkalmával kerül sor az ér­tékelés kihirdetésére és át­adják az aranydiplomát, az első helyezettek díjait, va­lamint a Heves megyei Ta­nács Művészeti Alap és a helyi üzemek által felaján­lott díiakat a leeiobbnak ítélt művek alkotóinak. ______a_____ — Egy év múlva már azt is el­felejti, hol van Tóvár! A nevünk se jut eszébe. Fel a fejjel, fiatal barátom! Irigylem magát! És szed­jen még abból a paprikásból. Sa­vanyút nem kér hozzá?... Egy augusztusi nap a hivatalos papír is megérkezett a miniszté­riumból, majd a Győr—Sopron megyei tanácstól újabb papír, amelyben felszólították, hogy is­mét nyújtsa be pályázati kérel­mét, mert úgy döntöttek a felette­sei, hogy megkapja az állást, ősz­szel ott kezdheti a tanítást. — Sajnálom — mondta szomo­rúan az igazgató. — Nagyon meg­szerettünk. Most már nem lesz so­ha titkára a népfrontnak? Pedig, ha maradsz, egészen biztosan a vízvezetékcsöveket is lefektetjük Tóváron. Az igazgató írta meg a kérvényt az iskola írógépén. — Add fel ajánlva, nehogy el­kallódjon . . . Tamás zsebében a levéllel fü- työrészve ment haza. Ma nem ad­ja fel. Majd holnap. Vagy a jövő héten. Most már olyan mindegy. Várt valamire. Hogy Emmike visz- szajöjjön? Emmike azonban nem jött, le­vél se érkezett tőle, üzenetet se kapott, ezért végül is elhatározta, hogy mégis elküldi a kérvényt. Nehogy kifusson az időből, s azt mondják, hogy egy újabb évet kell várnia. Kibírna még itt egy évet? Ha belegondol, nem is volt olyan rossz Tóváron, el tudna itt élni élete végéig. Szép a vidék, barát­ságosak az emberek. Eszébe jutott a víz, az ér, a Körös, a fűzesek, az öreg halász és Kislakon Keleme­nék. Mária. Mi lenne, ha elmenne hozzá? Illene elbúcsúzni tőle. A kutyát. sem viheti magával Győrbe, Jan­csi gondját viselné, míg gazdát nem talál neki. (Folytatjuk.) sőbb hatóságok rendeieteit be­tartsák, ellenőrizték az egészség- ügyi, építési, tűzvédelmi és köz- biztonsági intézekdések betartá­sát is. Feladatuk volt a jövevé­nyek és gyanús személyek szem­mel tartása, az idegen cselédek feljegyzése, a cigánytáborok és idegen koldusok kitiltása, a ro­vott személyek megfigyelése, a pénztárak őrzőinek kijelölése, va­lamint a vakterok feletti felügye­let. Általában egy-egy szenátorral járták a tizedeket és tapasztala­taikról negyedévenként írásos je­lentést is készítettek. A városba jövő négy országút mellé 1784-ben1 egy-egy strázsa- házat építettek ahol 2—2 strázsa háromnapos váltásban éjjel-nap­pal felvigyázott, az utazókra. Éjszaka a város rendjét és csendjét a vakterok (bakterek), tornyosok és botosok vigyázták. Erről a korabeli irat így tanús­kodik: „Midőn az vakteri köté- lességbül \a tüzes pernyét hintá­két az ártalmas helyen pipázó­kat, éczaka kóborlókat, tilalmas helyeken és üdöben ivókat. Bíró Este van: Baján,4az alsóvárosi népfrontklub ablakai hatalmas, sárga négyszögeket hasítanak ki a sötétségből. Elnéptelenedett, külvárosi utcán lépdelünk a ter­metes sarokház felé, s ahogy kö­zeledünk, egyre élesebb hangok — szapora lantpengés, vele azo­nos ütemű lábdobogás és har­sány füttyentések — ütik át a dermedt csend szövetét: próbál a Csitaonica délszláv néptáncegyüt­tes. — Pedig még nem is vagyok közöttük — szólal meg mellettem Csilics Sándor, a József Attila Művelődési Ház előadója, az együttes vezetője, s a hangján érzem: roppant büszke erre az öntevékeny szorgalomra ... — Lelkes, vidám hangulat, ez az én jelszavaim — folytatja —, mert ez az általunk bemutatott táncok lényege is. Keményen dolgozó őseink erről voltak híre­sek: mindent vigadással fogadtak: születést, eljegyzést, lakodalmat, névnapot. Még a halált is. Akkor volt poduse (halotti tor), ame­lyen gyakran szólt a zene, s folyt az ének, a tánc. Igaz, hogy most az együttesünk java része — legalábbis ami a fiatálokat ille­ti — magyar származású, akik nemcsak a kólóval, hanem a dél­szlávok szavaival, nótáival is itt találkoznak először. De a belőlük kisugárzó szellem nem idegen tő­lük: talán azért, mert ha (kül­városban élnek is, valahogy meg­maradtak falusinak. — Ennék igazában kételked­ni persze nem merek, de az ér­kezésünket követő szünetben ez­zel a kérdéssel lépek oda néhány táncoshoz: — Hogyan telt a mai napja? — Korán keltem, mert nya­kunkon van a tél és sietünk be­fejezni az építkezést. Á képzett­ségem szerint ugyan húsipari szakmunkás vagyok, de inkább keverem a maltert. Jobban meg­éri: harmincöt forintos órabér­ben dolgozom. Kettőkor végez­tünk, s én onnét egyenesen a szakmunkásképzőbe igyekeztem, mert fél négytől próbál az otta­ni néptáncegyüttes, aminek szin­tén tagja vagyok. Sőt, ott már veteránnak számítok, én tanítom a többieket. (Ercsi János, húsz év körüli fiatalember.) — Asztalos vagyok a KPM egyik műhelyében, ahol ma a forgalom­terelő lécek bakjait készítettük. Hazamentem, megetettem a jó­szágokat, aztán jöttem ide. Gyor­san végeztem egyébként, mert ma uramnak bé jelentvén s arestom- ba hajtván azokbul bekerülendő büntetésbül fele nekie fog adat­ni, úgy az káromkodóknak, és kurta kocsmáknak bé jelentések- tül jutalmuk fog járulni.” A ká- romkodók büntetésüket a vasár­napi mise után a templom előtti deresen nyerték el, a kurta kocs­mát tartók pedig pénz és börtön- büntetést kaphattak. Végül szólni kell még az éjsza­ka vigyázó botosokról, ök a vak- terokat segítették. Minden lakos köteles volt a házak sorrendje szerint elvállalni a feladatot. Ne­vüket a maguk után húzandó botról kapták, melynek felső vé­gébe szíjat fűztek a húzás köny- nyítésére, alsó végébe pedig leg­alább 8 zörgő karikát kellett el­helyezni, hogy mindig ellenőriz­ni lehessen merre járnak. Ügy vélem, a mai ember szá­mára is tanulságos az egykori szervezet áttekintése, a korabeli közbiztonsági viszonyokra is fényt derítő rendészeti igazgatás bemu­tatása. Bánkiné dr. Molnár Erzsébet már csak hetven-nyolcvan tyúk­ra van gondom: a disznókat és a teheneket a fiam látja el. (Ma­tos András, 50 év körüli férfi.) Ez a válasz még gyakran meg­ismétlődik. A legnagyobb megle­petésemre Rózsahegyi Zsoltnak, a húszegynéhány esztendős, „vi- lágfias” megjelenésű nehézgép­kezelőnek is hasonlóan alakult a programja: délelőtt egy lánc­talpas traktort készített fel a ket­tes szemlére, délután viszont... — Enni adtam a jószágaimnak. Van két birkám, nyolc nyulam és vagy húsz galambom. Vele szemben ül a 19 éves Pan- kovics Mária, akit a menyasszo­nyaként mutat be. — Magától is csak azt kérde­zem: mit csinált ma a próba előtt? — öt pakolást. Ugyanis koz­metikusnak készülök. — Nehéz saakma? — Csak a masszírozás fáraszt, talán azért, mert még gyakor­latlan vagyok. — És a táncban? — Másfél éve járok ide, de ismerek már minden alaplépést. — A színpadon kívül is szok­ta járni a kólót? — Az idén voltam már vagy tíz lakodalomban, s szinte min­den másodikban táncoltunk kó­lót is. De legtöbbet a legutolsó­ban, mert egy remek dusnoki bu- nyevác zenekar húzta a talpalá- valót. El is határoztam: az én la­kodalmamban is ők játszanak majd. Egyelőre viszont a táncegyüt­tes régi. kipróbált — bár csupa fiatalemberből álló — zenekara zendít rá. Igaz, ezúttal nem kó­lót játszanak: tust húznak. ITé- sőbb derül csak ki. hogy miért. Színre lép Csillés Sándor, s nem akármilyen a mondandója: — Szeretettel köszönnöm a Csi- taonica együttes tagjait, akik no­vember 24-én Kecskeméten tán­colják majd el a híres délszláv lakodalmast, s akik a jövő esz­tendő júliusában tizenöt egymást követő estén léphetnek fel a francia közönség előtt. Gyerekek, ma érkezett a meghívás!... Az üdvrivalgás hangzavarát ki­használva. csöndesen becsukom magam mögött az ajtót. De mire az épületet megkerülöm, már újra folyik a próba, s az ablak alatt elhaladva hallom Csiíics Sándor hangját: — A kar, gyerekek! Feszüljön az a kar!... Kápoactás János ® Az együttes lányai a bajai víziszínpadon. Próbál a Csitaonica együttes *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents