Petőfi Népe, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-21 / 274. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET NEMCSAK MÚLTJUK, JÖVŐJÜK IS VAN Írók a falvakról Közhelyként hat a falu történelmi át­alakulásának emlegetése. Néhány évtized alatt százados szokásokat kezdtek ki az új termelési eszközök. Hagyományos elzár- kózottságát föloldották a távolságot leküz- dő gépek, a tömegkommunikációs infor­mációk. A szocialista országokban külö­nösen szembetűnnek a különbségek. Az erőtlen, az elsorvasztott polgári fejlődés miatt ezen a tájon az állapotok még han­gosabban feleseltek a kor követelményei­vel. mint Európa közepén, nyugati részén. Századunk első felében másutt csökkentek a város és falu közötti különbségek, itt a városokat modernizáló technika, a mind élesebben eltérő munkamegosztás már- j már elviselhetetlenségig növelte a távol- | ságot. Érthető és természetes, hogy a két világháború közötti hazai demokratikus ; mozgalmak parancsaiban sürgető felada­: fainak tekintették a falu fölemelését. Tud­ták. hogy a mezőgazdaság termelékenysé­gének alapos növelése nélkül megoldha- tatlanok az életszínvonal javítását szor­galmazó tervek, a társadalom alapvető át­alakítását követelő programok. Ezért kezdték Magyarország feltérképezését a magyar falvak vizsgálatával. Az általános hazai fejlődéstől egyben- másban különböző homok vidék gazdasági és társadalmi kezdeményezései, . a kun puszták településeinek sajátosságai jó né­hány írót foglalkoztattak. Erdei Ferenc könyve a szociográfia egyik remeke, ösz- szeállításunkban Nagy Lajos írása a legré­gibb keltezésű, Hatvani Dánielé a legfri- sebb. A forradalmi átalakulásról még váz­latos áttekintést sem adhatnak a kiválasz­tott szemelvények, jól tudjuk. Inkább csak jelzik: honnan indultunk, mennyi még a teendő. Reméljük: így is tanulságos. II. N DARVAS JÓZSEF: A tiszántúli Darvas félegyházi diákként döbbent rá arra, hogy a két folyó közti homokvidék ko­rántsem olyan paradicsom, mint sok lelkes hangulatú cikkből gondolható. Nagykő, rös, Kecskemét inkább csak hídfőállás, biztató pél. da. A mostani megyeszékhely, Móra szülővárosa, Majsa, Kiskunhalas és Soltvadkert között terül el az a hatalmas homokvidék. amelyről megdöbbentő riportban tudósított 1943-ban. Átfogót, egyetemes rendezést javasolt. Végig a magyar Szaharán Jakabszállás afféle „szórvány- falu” a homokos pusztaságban, a bugaci puszta szélinél. Tömör fa­lut hiába keresne az ember, in­kább csak egy falusi állapot felé fejlődő, laza tanyaközpont ez. A kecskémét—maisai gazdasági kis­vasút szeli ketté a területét. Kecskemét is. Félegyháza is aránylag közel van, útjai is elég jók. így nem annyira sivár és reménytelen a helyzete, mint a ..magyar Szahara" többi részének. Ez meglátszik a ..falu" külső ké­pén is: több a lendület, a telepí­tő kezdeményezés, a korszerű ho- mokművelésre való áttérés példá­ja. mint másutt. De hamar rájön az ember, hogy nem valami hely­ben termett, pusztai homokból ki­nőtt erő mozdítja ezt a fejlődést. Sok kecskeméti és félegyházi gaz­dának van itt földje, akik az otthoni birtok hátvédjével maguk mögött verekszenek itt, ered­ménnyel, a futóhomokkai. A hely­zet lényegileg ugyanaz, mint Mai­sán és környékén, ahol — mint írtuk — tőkét gyűjtött iparosok és kereskedők a homoki kultúra úttörői. Mert akik a saját maguk erejére hagyatkozva jöttek ide honfoglalónak, akik mögött nem áll semmiféle pusztán kívüli erő.' azok a kisiparosok bizony itt is — akárcsak Bócsán, Prónayfalván vagy Orgoványon és a többi he­lyeken — reménytelen sivatagi sorssal' verekedő, ' korszerűtlen külterjes gazdálkodással vesző­dő szegény emberek mind. Pedig ezek vannak nagy többségben a ..magyar Szaharában" ... Jakabszálláson kint jártam az egyik kis tanyán. A gazda, a család minden kezét-lábát bíró tagjával, éppen földje egyik buc- kás részének elegyengetésében iz­zadt, félig mezítelenre vetkőzve, a nyáriasan tűző' napban. Nézni is elég volt ezt a pokoli munkát: égetett a kopár földről visszave­rő meleg, s közben szemünk, szánk, fülünk tele lett a szélhord- ta homokkal. Ide szőlőt telepít — mondta —, bár hu így marad az idő. ki tudja, lesz-e egy falás ke­nyerük is jövőre. Búcsajukkal be­széltem. akiknek nagynehezen te­lepített szőlőjüket mind kipusztí­totta a tavalyi talajvíz, de megint azon törik magukat, hogy valaho­gyan újra kéne kezdeni. .. Köz­ben az idén a szél, s a szárazság öli őket. Van ebben a népben erő és elszántság, van felfelé törekvő akarat: akkor is terveznek, ha az elemek szinte összeesküdni látsza­nak ellenük. Mit tudnának ezek csinálni, ha nem egyedül, maguk­ra hagyatva állnának a jermészet szeszélyes játékával szembeni... Az apostagi Nagy Lajos Kiskunhalom.ja időtálló remeklés: az inkább a tegnaphoz, mint a holnap­hoz húzó szülőfalu maradandó ábrázolása. A ha­za. ha zaté/ö író átsétálgatott a szomszédos közsé­gekbe. elvonatozott Kunszentmiklósra is. 1936-ban megjelent Kun falu című riportja is érzékletes falukéi), korrajz. Milyen 'közel van Budapesthez — 70 nerc gyorsvonattal — és milyen távol? Ezen tü­NAGY LAJOS: Kun falu ... Fa nincs az egész faluban, az egész határban, ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy egyál­talán nincs. Van, mert már kezd lenni, de csupa kis. fa. Csak fel­nőtt fa nincs. A kunok nem szere­tik a fát. A lakosok száma nyolcezerkét- száz-hetvenkettő. Legalábbis eny- nyi volt 1929-ben, hivatalos adat szerint. A lakosok fele reformá­tus, fele katolikus. Ez lenne tehát a híres református falu. püspöki székhely. Ugyanis az őslakosok reformátusok, de a betelepülök — hivatalnokok, vasutasok, napszá­mosok — évtizedeken át mind ka­tolikusok voltak. Tipikus, bizo­nyos jelleget mutató külsejük a reformátusoknak van. Benn a pia­con csoportokban lehet látni fér­fiakat. akik mintha mind édes- testvérek lennének. Egyenes, he­gyes az orruk, kicsiny, vékony aj­kú a szájuk, csaknem hegyes az álluk, a szemöldökük egyenes és összeérő, a hajuk, bajuszuk, sze­mük fekete, jóképűek, sok köztük a szép. A kalapjukat mind egyformán hordják, kissé billentve, de nem félre, hanem előrefelé. Hogy van-e valamilyen szellemi, lelki külön minőségük, arról őket magukat hiába kérdezném. De egy betele­pült úriember azt mondja, hogy gőgösek. Hozzáfűzi azonban, hogy nödik. neki tetszik ez a gőg. Hát nekem még jobban tetszik, nem is neve­zem gőgnek, hanem önérzetnek, büszkeségnek. Az az úriember, aki beszél róluk, ügyvéd. Elmondja, hogy bizony, ha megy az utcán, s a kun ott ül a háza előtt, nem kö­szön ám előre. Nem bizony. Még kevésbé nyöszörgi. mint néhol a Dunántúl, hogy „kézit csókolom”. Az adott helyzetben az ügyvédnek kell előre köszönnie, a kun aztán tisztességtudóan fogadja az üd­vözlést. A falu határa harmincegyezer kát. hold. Nagybirtok nincs, a földeloszlás aránylag jó. A határ legnagyobb része vala­ha mocsár vott. Termett benne nád, széna, volt hol. A nádat Né­metországba exportálták, stukatú- ra nádnak. Jól kerestek a lakosok a termelvényeikkel, de jött a Du­na—Tisza völgyi Lecsapoló Csa­torna. A víz elfolyt, a mocsár ki­száradt, maradt a helyén szikes föld, javarészt használhatatlan. Ma rozsot, árpát, búzát, krump­lit termelnek. A hozadék sovány. A kukorica termelése kockázatos, mert minden esztendőben megjön az aszály, aratástól őszig egy csepp eső sem esik. Állatból leginkább a birkát te­nyésztik. Hús szó alatt is csaknem kizárólag birkahúst értenek. Bir­kapaprikás és túróscsusza a nem­zeti eledel, de meg kell adni, hogy finom. Helybeli specialitás a „ki­rálynő hurkája”, — ez is a birka egyik bélalkatrésze, megtömve va­lami kenyérőrölékszerű töltelék­kel. A piactér közelében látok egy boltot. Könyvet és papírost árul­nak benne. „Gyerünk Gvenéhe!” — ajánlja a felirat, de hiába, a derék lakosok nem mennek Gye- néhez, legfeljebb az iskolásgyere­kek irkáért. (Azért egy úriember ismerősömnek olyan pompás könyvtára van, hogy öröm nézni; járat folyóiratokat, ott hevernek asztalán irodalmunk legújabb ter­mékei mind.) A piac reggel nyolc­kor nem valami forgalmas. Kevés tök, barack — ez minden áru. A községházán emléktáblát látok: „Petőfi Sándornak 11145-ben itt eltöltött vidám napjai emlékére". Körülbelül ez minden dicsősége a községnek, már ami u nagy em­berekről hárulhat rá. Mert híres ember a községben nem született egy sem. Na. de majd talán a jö­vőben. (Van még idő!) Nézem a fotográfusnál a helybeli reálgim­názium idén érettségizett növen­dékeinek arcképsorozatát. Jóképű, nyíltszemű fiatalok. ^(Még talán kun is akad köztük.) Hátha viszi majd valamire. Olyan jónevűek vannak máris köztük. Az egyik lányt így hívják: Jóború Magda. 4 SZABÓ PÁL: A politika hozta Szabó Pált közelebbi kapcsolat ha a homokvidékkel. Olyan lelkesen számolt bi 1956-as könyvnapi látogatásáról a Népszabadság- ban, hogy a megyei pártbizottság első titkárának a javaslatára megkérték: képviselje ezt a megyei az országgyűlésen. Vállaltit, szenvedélyesen erilc lelte a mezőgazdaság átszervezése, az átalakul: falu. Az élmény frisseségével irta meg 1958-ban Szépülő szegénység című regényét, a csipkevan szövetkezést. (Feltehetően Lakiteleket rejti a ner A helvéciai csipkevárból irányították a szőlős ál­lami gazdaság lakiteleki kerületét is.) Szépülő szegénység .. . úgy nőnek itt ki a házak, mintha csak a földből nőnének, mint a gomba. Egyre több lakó­ház épül fel itten évről évre. Ez évben például vagy tíz takaros ház épült, egy részét már meszelik is. Hajszálpontosan egyforma a sorrend: negyvenötben volt a buc- kás. sivatagos homok, negyvenhat­ban megkezdődtek a szőlőtelepíté­sek. a zöldségesek is akkor lettek, s negyvenhétben már épültek az új lakóházak, s épülnek mindmáig változatlanul. Még ott is, ha vala­kinek már volt, vagy valamilyen cselédházrészből gabalyintottak. S nem akármilyen házak! Vége van már itt a hosszan elnyújtott végig tornácos paraszti házaknak, most már családi ház kell. Széles, nagy ablakokkal, szinte kivétel nélkül előszobával. De honnan vesznek ezek az emberek annyi építőanya­got ? Homok van annyi, hogy felépül­ne belőle egy fél világ, csak ce­ment kell hozzá, s a beton jó alap­nak. felmenő falaknak vályogot vetnek a régi földekből, s a csere­pet elhozzák messze földről, leg­nagyobb probléma a tetőszerkezet. Az isten tudja, hogy honnan szer­zik be, mikor bármerre jár az em­ber, tele van az egész ország va­lamilyen üzemi vagy közösségi építkezéssel. De talán- egy ember esete megmutatja, hogy körülbe­lül milyen utakon jut el ide az épületfa: az öreg Forrás nagyob­bik fia, aki megházasodott, és kü­lön házat épített, az onnan vette, hogy . . holdvilágos téli éjszakán kidarabolt a Nagyerdő szélén levő fiatal akácosból annyit, amennyi egy házhoz szarufának kell. s ha- zahordta; másnap hajnalban a fát beleszántotta a homokba . . . Vé­gigfektette a barázdafenéken, jó mélyen járt az eke, és ott volt a fa másfél esztendeig a homokban. A haja levált, s a fa szinte meg- pirosodott, megedződött, megbirja jó két- vagy háromszáz esztendeig. Nem azért, mintha a fát valaki kereste volna, de ami biztos, az biztos. Az ember sohase tudhatja. Az új házak, udvarok előtt drót­kerítések, látszik az egész porta. Látszanak a fiatal fák. lugasok, virágok . . . s ahogyan jön-megyen az udvaron, kertben a család, Olyan nyílt ez az építkezés, mint amilyen nyílt maga a nép. S egy­ben olyan komplikált. Sok tekin­tetben érthetetlen ez is, amaz is. Ig.v például érthetetlen, hogy miért csinált ez is. amaz is olyan kis to­ronyfélét a tetőre. Van olyan, aki nem is elöl, a ház homlokzata elé csináltatja, hanem oldalt. ha ugyan nem a legközépére. HATVANI DÁNIEL: Fáradhatatlanul járta a költő—újságíró a Bács- Kiskun megyei falvakat és tapasztalatait egyre át fogóbb riportokban, tanulmányokban írta meg, /I Forrás-könyvek sorozatában megjelent Füst száll fölfelé című kötetében azt figyelte ,!vizslató szem. mel", hogy mit kapnak a felbomló közösségek az el. sorvadó értékekért; az anyagi jólét egyiittjár.e a: életszínvonal emelkedésével? A Valóság 1914-es év­folyamában olvasható a dunapataji: a lakiteleki, kunszentmiklósi és soltvadkerti átalakulást össze­hasonlító riport. Ebből idézünk néhány olyan szakaszt, amely a ..milliomos nagyközség', lakóinak gondolkodásmódját vizsgálja. Bizonyos túlzott öntudat sarjadt ki a soltvadkerti szorgalom, s nem kevésbé a kisebb hányad jó­módja nyomán. „Aki nálunk nem boldogul, nem szedi meg magát, az máshol sem állja meg a he­lyét.” E kijelentésnek hosszú időn át vaskos alapja volt: a túl­népesedett területekről ideérke­zők népes családjukkal jókora homokterületet fogtak, vasszor­galommal elegyengették, beültet­ték, s a szorgalom meg valame­lyes leleményesség elég volt ah­hoz, hogy megalapozzák jövőjü­ket, nem egy vagy két esztendő­re, hanem beláthatatlan időkre. Ma azonban a vadkerti adottsá­gokkal való kérkedés nem egyéb önvigasztalásnál. Jó kél évtized óta a perspektívák rövid időre szólnak. Ezt a szőlő már bioló­JANKOVICH FERENC*: Paraszt-virág Parasztvirág, szeltdke rétvirág... Ej, ki látott még ilyen szaporát? Ezer pamaccsal rejtőzködői e lágy harmattól rakodott fűlevelek parlagi fényes csillagai között: lehelve tested vézna illatát... Látod’ Melletted lelek én tanyát, zöld rétek Piroskája, édese! ► Útonjárólc kegyes szerelmese, bájos fűcsillag, kis fűvirág, fürt könny — Szeretlek, bükköny, bükköny, drága bükköny . .. S felelt elolvadod, a kis virág: „Csak jöjj, heverj le mellém, jóbarát . . . Minden kis izem. porcikám remeg, s szerelmem ingyen áldozom neked: színem, húsom, telkemet odaadom — s telkedbe sir, susogva, illatom ... , • Hetvenöt étrp S nem felek, aki egyszer is szeret: született a Kos­hngy engem valaha is elfeled . . .” sutli-díjas költő. giailag sem képes kővetni, min­den termelő tudja, hogy büntet­lenül nem lehet megzsarolni a tőkéket. A fogyasztás világában nem a termés számit, hanem a pénz- amit kapni lehet érte. A terme­lés — és vele együtt a feltételek biztosítása — szükségképpen másodlagossá válik. És vált már Soltvadkerten az elmúlt évtized­ben is. Nem a szőlővesszők — a távlatok kerültek visszametszés- re. Méghozzá a „szigetkomple­xus" jóvoltából. Értve ezalatt, hogy maga a szakszövetkezeti vi ­dék, amelyhez Vadkert is tarto­zik, még a Duna—Tisza közi ki­sebb tájegységen is szigetként fogható fel. amelynek partjait k őröskor ül termelőszövetkezeti hullámok ostromolják. A tudat­ban ez úgy tükröződik vissza, hogy a szigeteknek — legalább is hosszú időn át — nincs létjogo­sultságuk. S ez a tudat oly mély­re vésődött, hogy az „egyenjogú­ság" néhány év előtti deklarálá­sa sem tudta eltüntetni. Közben generációk váltak meg a falutól. Soltvadkertről a fiata­lokkal együtt az anyagi erő te­kintélyes része is kiáramlott: máshol felépített családi ház, gépkocsi, pesti öröklakás formá­jában. Áramlik manapság és... A nyereség nem a helyi termelési alapok megújításában és moder­nizálásában kamatozik, hanem szétárad jóval a nagyközség ha­tárain túlra, s a nemzeti vagyon­nak azt a részét gyarapítja, amely a tartós fogyasztási cikkek körére terjed ki. És csak azok mentek és men­nek el, akiket a korszerűsödő ter­melési bázis nélkülözni tud? Me­gint olyan kérdés ez, amely or­szágos megfogalmazásban is nyi­tott. Az bizonyos, hogy Vadkert­ről jóval többért mentek el. A lihegtetö hajszába torkolló szor­gosság ugyanis kényszer, létszük­séglet — a munkát azok helyett is el kellene végezni, akik más­felé keresik a boldogulásukat. Ez, mint a szőlők pusztulása mutat­ja. reménytelen vállalkozás... Egy életforma széthullása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents