Petőfi Népe, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-03 / 258. szám

1082. november 3. • PETŐFI NÉPE • S NOVEMBER 4-10. _____________________________ S zovjet filmek fesztiválja Egy jelenet az ősszel a tengernél c. filmből. KUTATÁS A PALERMÓBAN ELHUNYT ELSŐ VILÁGHÁBORÚS MAGYAR KATONÁK HOZZÁTARTOZÓI UTÁN Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében • A palermói emlékmű olasz felirata. A másik három oldalon a volt hadifoglyok nevei. A szovjet filmek évenkén­ti — mindig november első hetében zajló — fesztiválja hagyománynak számít már. A szovjet kultúrából jelentős részt villant fel e bemutató­sorozat. Különös fesztivál ez — amelyet szívesen nevez­nek seregszemlének vagy körképnek is —, ahol nem osztanak ki díjakat, mégis élményt ad a nézők legkülön­félébb rétegeinek, fiatalnak és idősebbnek egyaránt. A friss termés mellett ugyanis ekkor tűzik újra műsorra a korábban sikerrel vetített filmeket. Érték, hagyomány és gondola­tiság az egyik, fiatalság és nem­zetiség a másik közös vonása e filmfesztiválnak, amely felfűzi a műveket, amelyek között egyaránt ott található a mese, a könnyed kikapcsolódást művészi módon segítő film, a történelmi tabló, vagy a széles közönségigényre szá­mot tartó irodalmi adaptáció. Sokféleség a harmadik jellemzője e fesztiválnak, ahol a már klasz- szikus alkotások újra felbukka­násukra várnak, a legújabbak pedig hódításuk egyre nehezebb útján akarják első — későbbi éle­tüket is befolyásoló — lépéseiket megtenni. Az idei szovjet filmek feszti­válján bemutatandó alkotások közül külön is kiemelést érdemel a Nyikolaj Gubenko által rende­zett ősszel a tengernél című film, amely a napfényes Krím általunk alig ismert — borong ős-tocsogós, szürke tájait felvonultató — ol­dalát mutatja be Alekszandr Knyjazsinszkij kamerája segítsé­gével. Az őszi csendjét élő kis szállóban az egyik nap ugyanúgy telik el, mint a másik, ahol a reg­geli-, ebéd- és vacsorahelyek so­hasem változnak, ahol a viccek is csak más hangszerelést kap­nak. mígnem új vendégek érkez­nek. Alekszej, a számadásra ké­szülő sebész, s Nagyezsda, a ma­tematikus, aki ,,egy átlagos férj átlagos felesége". Mégis új szín­nel. egészen más hangulatokkal telik meg az üdülő megérkezésük­kel. ahol kezdetét veszi az „én más vagyok ám, mint aki vagyok” játék. így játssza el a követségi szakács — az ételeiből ismert — nyugatot járt diplomatát, a Va­tikánt a Pentagonnal összecseré­lő, kiváló brigádvezető a sokat tapasztalt turistát, a kalandra éhes. csúnyácska Okszána a ma­gát 20 évvel fiatalabbnak képzelt hódító, fiatal nőt. Játékukat csak fűszerezi a Krím irodalmi' em­lékhelyeit unos-untalan kereső, de sosem lelő aggastyán. Két ember azonban, Alekszej és rfá- gya más. A ki- vagy alig kimon­dott szavaikból egyaránt érződik, eddigi életükkel akarnak itt számvetést csinálni, ugyanakkor felsejlenek kettőjükben az ugyan bizonytalan, de közös jövő tervei is. S ahogy kezdődött, kit kevés­bé. kit jobban megtépázva, kis vagy nagyobb nyomokat hagyva — folytatódik az üdülőn túli munka. A tengerparti három hét csak Viktornak, a korosodó kul- túrosnak jelent további izgalmat, új találkozások, új élmények, új kalandok reményében. A> film „magyarított", jelképes címe (eredeti: Az üdülök életéből) ez­által válik többé, s találóbbá. A főbb szerepeket Regimantasz Adomajbisz (Alekszej). akit a Kentaurok című filmből már is­merhetünk, Zsanna Bolotova (Na­gyezsda), Ligyija Fedoszejeva- Suksina (Okszána) és Rolan Bi- kov (Viktor) játssza. Ugyancsak most mutatják be a mozik Tolomus Okejev Arany ősz című filmjét, Doszhan Szolzsak- szinovval és Aida Junoszovával a főszerepben. A főhős negyven­éves tv-riporter. aki mindenben a sikert kérési, csak arra vá­gyik; ám az új főszerkesztő meg­érkezésével sorsa megváltozik: riportjai kikerülnek az adások­ból. ment semmitmondó frázisok­nak minősülnek, s közben az is kiderül, hogy feleségével sem tud tovább harmóniában élni. Gyermekkori, kis közép-ázsiai faluba menekül energiát gyűjte­ni, igaz barátokat keresni, de itt is rá kell döbbennie, élete tele van pózzal. Üjra csalódik, s bará­tai hiába verekszik ki visszatéré­se után új műsorának bemutatá­sát, amely jogos sikert arat, vá­ratlanul bejelenti: otthagyja mun­kahelyét. A Kirgiz Filmstúdióban 1960-ban készített filmet Kádir- zsan Kidiroltijev fényképezte. Az idei fesztiválon a grúz nem* zétiségi filmművészetet Nana Mcsedlidze filmje, Az öszvér nem megy esküvőre képviseli. A kis Aina a szünidőt nagymamájánál tölti, s az üres .óráiban, fellapo­zott fényképalbum új élmények­hez juttatja. Mert mindaz, amit képekben látott vagy hallott: em­lék képek ként, álomképekként je­lenik meg előtte. Mindebből csak egyet tud igazán meg, hogy a nagymama szeretete a családot is éltető, cselekvő erő. A fiatalabb nézők érdeklődésé­re számíthat Viktor Gresz filmje, a Fekete tyúk, amelyet Antonyij Pogorelszkij meséjéből készített. A föld alattiak birodalmát is fel­vonultató színes film főbb szere­peit Vitalij Szedleckij, Albert Fi- lozov és Vlagyimir Kaspur játsz* sza. A megbocsátás címet viseli Iri­na Poplovszkaja filmje, amely két ember hányatott — a világhábo­rú tragédiáival terhes — életét pergeti le előttünk, a szerelenjitől a gyűlöletig, az öregkori megbocsátásig. A főbb szerepe­két Mihail Konanov, Olga Oszt- roumova és Natalja Bondarcsuk játssza. Kovács István Szicília fővárosa, Palermo legnagyobb temetőjében, kö­zel a főbejárathoz, mondhat­ni díszhelyen, egy magas emlékmű áll. A talapzat fö­löt a márványoszlop egyik oldalán ez az — olasz nyel­vű — felirat olvasható: „A nagy háború magyar harco­sainak emlékére, akik e szent helyen nyugosznak, s akik­nek élete nem kemény fog­ságban hunyt ki itt, Gari­baldi Szicíliájának testvéri szívében, s akik sóvárgó sze­retettel gondoltak innen sze­retteikre, a távoli szabad ha­záról álmodozva. Palermo népének évszázadokra visz- szanyúló szilárd testvéri együttérzése jeléül, 1933. má" jus 27.” Amikor elvitt az emlékműhöz Nino Santarrucrina, a Magyar— Olasz Szicíliai Kulturális Társa­ság eLnöke, friss virág volt az emlékművön. „Ne csodálkozz raj­ta” — mondta — „így van ez mindig”. \ ■Hogy kik helyezik el a virá­got? Ezt ő sem tudta megmonda­ni. Pedig milyen régen porladnak már szicíliai földben, azok az el­ső világháborús ideszakadt hadi­foglyok, akiknek nevét és életko­rát bevésték a márványtömb há­rom oldalára! S hogy fogságuk nem volt igazi hadifogság, arra a felirat „nem kemény fogságban” kitétele is utal. Nino Santamarina szerint ez a kitétel nem a Mus­solini-rezsim hízelkedése akart lenni Horthy rendszere iránt, jól­lehet az emlékművet 1933-ban ál­lították fel. Tény, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián különleges elbánásban részesültek. A szicí­liaiakban ott élt Tüköry, Türr és magyar katonáik emlékezete, a Garibaldinak nyújtott segítségük. Apáról fiúra szállt a hagyomány Garibaldiról, és vele összefonód­va Tüköry, Türr neve. És hogy­ne tudták volna a magyar hadi­foglyokkal bánó, a palermói Tü­köry sugárutat járó szicíliai ka­tonák, hogy évszázadokra vissza­nyúló a két nlép barátsága? És hogyne éreztek volna szimpátiát a fogságba került magyar katona iránt, aki éppúgy munkás, pa­raszt volt, mint ők, s akiket egy értelmetlen, a dolgozókra csak szenvedést zúdító háborúban ál­lítottak szembe, az uralkodó osz­tályok érdekeinek védelmében. Ilyen gondolatok, felismerések, érzések játszhattak közre abban, hogy a magyar hadifoglyok Szi­cílián különleges, „nem kemény” fogságban éltek. Hogy sebesülé­sükben, vagy más betegségben hunytak el a márványtáblába vé­sett nevek tulajdonosai, ezt ma már nehéz lenne kideríteni. Nino Santamarina azonban töb­bet szeretne, mint a magyar köz­véleménnyel megismertetni, tu­datni, hogy Palermóban létezik ilyen emlékmű. Szeretné felkutat­ni az elhunytak hozzátartozóit, meghívni őket vendégül Paler - móba. Eredménnyel járhat a ku­tatás ennyi évtized után? Ki tud­ja? Ezért is ‘közöljük az emlék­művön szereplő valamennyi ne­vet és életéveik számát: Kele­men Imre 38, Babos Ferenc 28, Molnár Imre 24, Geisz János 34, Furák István 38. Balogh István 21. Répás Imre 44. Szabó György 27, Varga Péter 26. Kovács Já­nos 38, Orbán Árpád 21, Barako- nyi István 32, Igmándi Antal 27, Suba Emil 29. Richter János 25, Fóris Lajos 34, Beck Péter 32, Koltán István 32. Kovács István 32. Balázs József 26, Stiller Péter 27. Koppondi János 31. Bartalis Ferenc 36, Kessler Sándor 35, Szabó Sándor 37. Németh József 23, Bereczky János 35. 'Lencsés Géza 24, Ritíey János 34, Bacs István. 38. Talán akadnak az otthoni em­lékek között sárguló levélpapí­rok, képeslapok, amelyek az em­lékműbe vésett nevek tulajdono­sainak küldeményei voltak, s amelyek nyomravezet'hetnek. Kérjük, akinek valamilyen bizo­nyító dokumentum, levél, képes­lap .'Van a tulajdonában, értesít­se ebről a szerkesztőségünket. *> Faragó Jenő-42) Tíz nap múlva érkezett meg a sárszegi termelőszövetkezet te­herautója a tanár bútorával és Emmivel, a feleségével. Addigra á tóvári házat alaposan rendbe­hozták. Az elnök valóban min­dent megtett, folyton sürgette a munkát. Kijavíttatta a kerítést is. elhordatta a kertkapu elől a szeméthalmot, kítisztíttatta a ku­tat, hogy iható legyen a vize, ki- meszeltette a szobákat, mert ez volt az új lakó kívánsága. Lehet, hogy Emmikének, a feleségének nem tetszik majd a meszelt, fe­hér fal, de ő mindig ilyenrS vá­gyott. A meszelt fal összekapcso­lódott benne a tisztaság fogalmá­ival. Árva gyerek volt, kiadták ne­velőszülőkhöz, négy esztendőt töltött faluhelyen. Megismerte és megszerette a paraszti munkát. Gyakran kiment a határba dol- • gozni, s a kertben is segített. Kö­zépiskolás korában került a vá­mosba, de a szíve mindig falura vágyott vissza. Szerette a csen­det, a természetet. Az egyszerű­séget. Ellentétben Emmikével, j aki mindig a városba vágyódott, í Szép asszony volt Emmike, ; csak egy kicsit rátarti, büszke, aki szerette a feltűnést, a flancot, imádta a hangoskodást, a társa­ságot. — Örülök. hogy megjöttél. Szervusz! — segítette le a teher­autó kabinjából az asszonyt, aki végighordozta tekintetét az ud­varon, szemügyre vette a koszból hirtelen kivakart parasztházat, a feldúlt udvart, ahol még szana­szét hevertek a malterosteknők meg a meszesvödrök, homokku­pacok, téglatörmelékek és külön­böző lécek, deszkák. — Még nagy a felfordulás, de egy hét múlva már olyan lesz, mint egy virágoskert! — mondta vigasztalásul a látványért Tamás. — Ez? — nevetett fel kese­rűen Emmike, és beviharzott a házba, hogy néhány perc múlva sírva jöjjön vissza. — Hát földes szobába hoztál engem? Ha tu­dom, isten bizony, nem jövök el!. Legszívesebben visszamennék apámhoz. — A hátSó szobát is lepadlóz­zák. kedves — csitította a férje. — A jövő héten nekilátnak, két nap alatt elkészül. Az első szo­bában rendezkedünk be addig. — No, pakoljunk? — ugrott oda két markos ember, őket is az elnök küldte, hogy segítsenek. A gépkocsi vezetője kiszállt, ásí­tott, ő nem rakodik, ö szakmun­kás, nem napszámos. Különbén is már semmi köze Kiss Tamás tanárhoz. Eddig az ő fiát is taní­totta Sárszegen, de most, hogy ide helyezték, nem érdekli töb­bé. Igaz, jó tanárnak tartották, a diákjai szerették, csak aztán, az az aggteleki eset nagyon be- fűtött neki. Az öreg Mihók meg is fenyegette, hogy egy este meg­lesi és agyonüti. Ahogy a bútor a helyére került, megtelt a szoba melegséggel. Em­mikének szép bútort készített az apja, aki asztalos volt, és az egész környéken dicsérték meg­bízható, jó munkájáért. Ha fel­rakják a függönyöket, s azt a néhány képet is, ami Tamás diákköri szerzeménye, szebb lesz, mint a sárszegi pedagóguslakás volt rikítóan rózsás falaival. Emmike megnézte a konyhát, miközben ajkát biggyesztette. A tűzhely bizony régimódi volt, fa­tüzelésű, kiégett sütővel. — Az ebédet majd hazahord­juk — próbálta vigasztalni Ta­más. — Nagyon dicsérik az üze­mi konyhát, eddig én is ott et­tem. A vacsorát meg könnyen megoldjuk. Gyere, nézd meg a kertet is. Olyan nagy, hogy áB- ból külön meg lehetne élni egy családnak. — Nem érdekel a kert! — rob­bant ki Emmike, és ismét sírni kezdett. Nekinyomta a homlokát a gangra nyiló ajtó mésztől szeny- nyes üvegtáblájának, és homályos szemmel nézte az udvart, a gé­meskutat, a szomszéd ház zilált üstökét. Vigasztalan volt. Később bement a szobába, és arccal a heverőre borult. Tamás követte, mellé ült. Ügy illene, hogy vi­gasztalja, hogy megshnogassa a haját. Nem könnyű megérkezni egy új lakásba, elszakadni a meg­szokottól, a szülőktől, számkive­tettként útrakelni az ismeret­lenbe, ahol senki se várja. De mit mondjon? Meséljen az igazgatóról, aki kedves, jó em­ber? Mondja el, hogy a téesz el­nöke mennyire segítőkész? Hogy Tóvár nagyon rendes község? Igaz, nincs vízvezetéke, nincs csatornázása, a házban, ahová költöztek, nincs fürdőszoba, a vé­cé is kint van a ház végén, de élnek emberek rosszabb lakásban is. Csendesen ült a heverő szélén, a keze a levegőben, félúton, nem tudta, simogasson-e tenyerével, vagy hagyja, hogy kisírja magát Emmike. Az utóbbi mellett dön­tött végül is. Sírjon csak. Addig ő készít valami hideget vacsorá­ra. Hozott haza felvágottat, friss kenyeret, begyújt a tűzhelybe, tesz fel teavizet. Van cukor is a dobozban. Csak a citromról fe­ledkezett meg. Szaladjon el a boltba citromért? Inkább lemondott a teáról. Ehelyett főzött néhány tojást. Amikor félóra múlva bekopogott a szobába, hogy jelentse a vacso­ra elkészültét, Emmike már a tü­kör előtt ült, és festette a pillá­ját. Ezen Tamás elmosolyodott. Ki­re lehetett rebegtetni, pillogtatni itt most egy festett pillát? De hát nem szólt, Emmike szereti a for­maságokat. Valahol bizonyára ol­vasta, hogy vacsorára illik fel­öltözni, hibátlanul megjelenni. Az ám, erről eszébe jutott a virág. Illett volna azt is az asztalra ten­ni az első vacsorán. Kiszaladt a kertbe, letördösött néhány vadrózsát, meg is sértet­te egy tüske a kezét. Egy kancsó vízbe állította, a kancsót az asz­tal közepére helyezte, majd szer­tartásosan jelentette: — Tálalva a vacsora, várják a ház asszonyát. Emmike felkapta a fejét. Ta­más várta, hogy elmosolyodjék, de merev maradt az arca. Moz­dulata is merev volt, amint a villáért nyúlt. De nem evett, ült csak némán, majd hirtelen az asztalra borult, és sírni kezdett. (Folytatjuk.) KÉPERNYŐ Hoci-nesze yJ‘ Most sem sikerült semmi feze­s' gény) Dánielnek. Becsapták, mint 4 a budiajtót. Pedig áe szép volt a világ a falusi lagziban. A szesz­től mámorult násznép kiadta ma­gát a pesti fotográfusnak. Terülj asztalkámként tárulkozott föl ma­sinája előtt a magyar valóság. Alig győzte csattogtatni fényképezőgé­pét. Mi lett a dicsőségből, az ígért pénzből és az igényest?) ara sze­relméből ? Tudtuk előre: semmi az égvilágon. Megint fölsült ez a bosszantóan naiv, idegesítően él­hetetlen Dániel. Úgy köll neki! Miért tolakodott a képernyőre. Rosszul mondom: miért engedték, hogy péntekenként ott ügyetlen­kedjen százezrek, milliók otthoná­ban. Pedig a „cselekvő ügyetle­nek” hajdanán már föltűnésükkor kacagtatták a mozinézőket. Gon­doljunk csak Stanra és Panra: mindig akartak valamit. Szakonyi Károly sorozatában azonban — legalábbis engem — mindig inge­rel Dániel kínlódása. Képtelen va­gyok azonosulni vele, annyira erőlködik az erőltetetten kiagyalt helyzetekben. Nála csak a rende­ző van nagyobb gondban: a tíz­perces ötleteket hogyan húzza szét 35 perces „epizódokká". Mindenre van magyarázat! Azt írja a Rádió- és Televízió­újság, hogy a Telepódium Min­denre van magyarázat! produkció­jának két művészeti vezetője is volt. Dániel talán-talán elhiszi, hogy a szombat esti műsornak va­lami gondosan titkolt — köze van a művészethez, én nem. Min­den részvétem Kalmár Tibor ren­- dezőé. Melyik rosszat választja? Mondja meg munkatársainak, is­merőseinek: drága barátaim ve­gyétek komolyan a Telepódiumot. A büfében házi használatra el­mondott tréfákkal hagyjatok bé­kében: nem a képernyőre valók. Kellemetlen szituáció! Viselje el a műsort levágó kritikákat? Ki­sebb veszély az utóbbi, hiszen az újságírókkal nem találkozik na­ponta. Különben is: ki ne tudná, hogy a könnyű műfajtól viszo- lyognak a hivatásos bírálók. Egy- gyel több vagy kevesebb elma­rasztalás, ugyan mit számít. Szót sem ejtenék a megítélhe- tőség alsó határát ágaskodva sem elérő Mindenre van magyarázati­ről, hiszen előre kivédték az ész­revételeket: Mindenre van magya­rázat! De, amit humor és szexuá­lis felvilágosítás ürügyén művelt dr. Veres Pál a képernyő előtt, az már elviselhetetlen disznólkodás. A testi és lelki szerelemről sok­féleképp beszélhetünk: komolyan, őszintén, vidáman, kedvesen, sze­retettel, nevén nevezve a dolgo­kat, de cinikusan soha. A szere­lem szép, sorsokat meghatározó esemény az emberek életében: ilyen kiábrándult, szenzációhajhá- szó, magamutogató cinikusság méltatlan hozzá. Ha valakiben — mint dr. Veres Pálban — annyi humorérzék sincs, mint amennyi hó az Egyenlítőn, ne vállaljon sze­repet humorosnak Ígért műsorban. Különösen, ha jóízlése is hibádzik. „Közreműködésére” nincs magya­rázat. Mentség se. Jobban kellene vigyázni a nagy­hatású tömegkommunikációs in­tézménynek, hogy mi hangzik el a képernyőn. (A múltkoriban gye­rekhang tudatta egy focimeccs közben, hogy mit kellene csinálni a csatárokkal . . . Nyilván valame. lyik labdaszedő gyerek került egy zajmikrofon közelébe. Így szeret­ne föltűnni a kapitánynál?) A Dániel-sorozat, a Hoci-nesze és hasonló humoros műsorokon legfeljebb csak kínjában nevet az ember. Heltai Nándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents