Petőfi Népe, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-28 / 253. szám

1982. október 28. • PETŐFI NÉPE • 5

Gondolatok a szórakoztatásról

Művelten szórakozni vagy szórakozva művelődni? Egyáltalán; mi az a szórakozás? Csak szeszfogyasztás? Vitaindító cikkében Farkas P- József, a dunavecsei Petőfi Sándor Művelődési Központ igazgatója e kérdéseken túl továbbiakat is feszeget. Szórakoztatás — gebinben? — veti föl, mintegy ajánlatként a sok megoldás közül az egyik tehetségeset, utalva ezzel a Valóság egy korábbi számában megjelent hasonló írásra.

A kérdést szerkesztőségünk is fontosnak, ugyanakkor bonyolultnak ítéli, ezért vállalkozunk vitára. Ha önöknek, olvasóink, van véleményük a szórakozásról; kérjük, írják meg nekünk Kiváncsiak vagyunk gyakorló népművelők, diszkósok és szórakozni vágyók nézetére, javaslatára, ötletére.

I.

Gyakorló népművelő vagyok. Sokszor szervezek nótaestet, popkoncertet és táncos rendezvényt. Van is gondom elég! Időnként elfáradva egy-egy est után munkatársaim előtt fogadalmat teszek: többé sosem vállalom fel a szakma érdes műfaját. Száz és száz külön problémát felvállalni — néha úgy látszik — értelem nélküli, fölösleges. Aztán mégis, fogadott szavamat megszegve, aláírom a „bandák” vagy disco- sok szerződéseit és kezdődhet a „buli” elölről, engedély, plakátok, rendező, büfés stb.

II.

A KISZ Központi Bizottsága a Belkereskedelmi Minisztériummal közösen többször is tárgyalta a szórakoztatás gondjait, de visszatérő téma ez a közművelődési szakemberek körében is. Megállapíthatjuk, hogy fiataljaink százával unatkoznak, csavarognak otthontalanul. Sem a vendéglátás. sem a közművelődés nem nyújt számukra elég kulturált szórakozási lehetőséget. A vendéglátóipar — egy-két kivételtől eltekintve — képtelen az üzletet a neveléssel és a kulturáltsággal párosítani. Sajnos azonban nem kielégítő a kulturális intézmények szórakoztató programja

sem.

Mi az oka ennek? Az, hogy a népművelés, mint szakma, az elmúlt időkben nagymértékben differenciálódott. A szakképzés — mindenekelőtt a főiskolásoktatás — nem tud speciális felkészültségű szakembereket adni a gyakorlatnak. Mert milyen tudásra van szüksége a községi művelődési mindenesnek, s megint más egy üzemi, vagy járási művelődési központ előadójának?

A szórakoztatáshoz speciális' felkészültségű, szórakoztató-szakos népművelőkre lenne szükségünk. Differenciálni kellene a béreket is, mert nem mindegy, hogy valaki milyen közönséggel dolgozik és melyik napszakban (ez

esetben legtöbbször éjszaka, hétvégén stlb.). Ügy hiszem találna az ügy rátermett, hivatást szerető értelmiségieket, akik vállalkoznának a szórakoztató rendezvények vezetésére; értő gondozására.

III.

A jelenlegi helyzetben annak a népművelőnek, aki szórakoztató rendezvényt kíván szervezni, rengeteg gondot kell pluszba felvállalnia. Meg kell győzni a különböző szerveket, amelyek igen gyakran csak akkor látják prob- lémátlannak egy település hétvé-' gi nyugalmát, ha nincs rendezvény, mindenki otthon van és csendesen beszélget... Felelősségteljesen kell dönteni legyén-e szeszesital árusítás, vagy se. Ha nincs, akkor mit igyanak, vágy éppen ki az, aki vállalja az árusítást.

Ha igen: miképpen őrizze a rendező a más egészségét és az est rendjét? Gond az is, miképpen fizethetők a közreműködő zenészek, vagy lemezbemutatók? Hogyan egyeztethető a realitás az igen illuzórikus (minden bizonynyal tapasztalati alap nélkül szerkesztett) jogszabályokkal. Végül vállalja a bajlódást a nehézfiúkkal, a társadalmi nevelés utolsó képviselőjeként. Ezekre az emberekre, — ha „nincs egy hely”, és ott egy jószándékú beszélgető- társ — minden bizonnyal rosszabb helyek várnak. Azok találkozhatnának így nevelőszándékú szavakkal, akiket az iskola vagy az otthon már régen nem nevel.

Sajnos így egyre kevesebben maradnak, akik vállalják a szervezést. Az ilyen rendezvényekről való lemondás nem jár semmi hátránnyal! A havi fix úgy is megvan, s ha csak — a szűkebb rétegeket érdeklő — „komolyabb” rendezvények szervezésén fáradozik valaki, hamarabb meglesz a jutalom, a fizetésemelés, elismerés, sajtó, kitüntetés stb.

IV.

A gebin, vagy jutalékrészesedé- ses módszer megoldás lehetne itt ■is. Hiszen a szórakoztató műsorok számottevő bevételt jelenthetnének ott, ahol értőn foglalkoznak velük. A népművelők vagy a pedagógusok között biztosan találnánk olyanokat, akik az animá- tori tevékenységben részt vállalnának.

Látszólag nem nagy ügy a szórakoztatás Magyarországon. Ügy vélem, mégis foglalkozni kell vele, hiszen egyre többet hallunk az elidegenedésről, a közösségek már-már krónikus hiányáról és az ebből fakadó társadalmi betegségekről. Gondoljuk meg: tíz- tizenöt éve rendszeresen hangosak voltak a városi és a falus! ifjúsági és kultúrházak szombat estéken, — nem feltétlenül helyesen, de — egy-egy „kultúrosnak” szinte főállásban csak bálokat kellett szervezni: megvolt a fenntartásra a fedezet, s akkor talán sok helyen több nem is nagyon kellett'.~Ma léhetőség lenne a kulturális nevelés, és az igényes szórakoztatás összekapcsolására szinte mindenütt.

Jó lenne tehát nem kihagyni a lehetőségek sorát, alkalmakat a tömegek elérésére, a fiatalsággal való párbeszédre. Helyre téve végre már ezt a kátyúba esett ügyet.

V.

Rendszeresen rendezek popkoncertet és táncesteket. Műsor közben, vagy utána gyakran fo'- gadom is: többé nem leszek bolond kikészülni ez ügyben.

Kollégám — ha lát — csak legyint ilyenkor. Bolond, — mondja — jutalmadat ne kockáztasd, a fizetésed meglesz enélkül is. Ha koncert közben törik a szék. vagy az ablak, hónapokig húzódó hercehurca, okító vagy vádló tárgyalássor kezdődik.

Megéri ez neked? — kérdezi.

MEGÉRI EZ NEKÜNK? — kérdezem.

Farkas P. József

ELHÁRÍTÓ KÉZMOZDULAT SEJLIK ELŐ

Gyalai Béla festményeiről

Nyár ’81.

Talán legjellemzőbb munkájának — önarcképnek? — tartom azt a festményt, melynek mély barnáiból csak egy elhárító kézmozdulat sejlik elő, elmosódott ismeretlenségben tartva a mögötte megbúvó arcot. Félelem? A megmutatkozástól való viszolygás? Én inkább azt hiszem, ez a gesztus azt mondja: „Ne az arcomat nézzétek, mert ez elvonja figyelmeteket a mögötte rejlő lényegtől!”

Gyalai Bélát — sok kortársával ellentétben — nem a látványos külsőségek, az egyértelmű effektusok, a sziporkázó ötletek vonzzák, hanem a magányos, csak

Gyalai Bélát Tiszakécskén, ahol él, rajzpedagógusként ismerik, kevesen tudják róla, hogy ez a fiatal tanár igen tehetséges festőművész is. Pár éve, ismeretségünk kezdetén buzdítani próbáltam, mondván; rendezzen önálló kiállítást munkáiból, de ő akkor a maga jellegzetesen szerény — talán túlzottan is szerény — módján azt válaszolta, hogy munkáit egyelőre nem érzi eleg érettnek ehhez. E beszélgetésünk óta eltelt vagy négy év, s én közben nem sokat tudhattam meg a nagyon visszavonultan, csendben dolgozó Gyalai Béla további útjáról. így örömmel értesültem róla, hogy az idén ősszel kiállításra készül a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központban.

Elérte tehát azt a mércét, amit saját maga elé állított— gondoltam, s tárlata valóban igazolta ezt. A kiállított huszonegynéhány kisméretű olajfestmény egységes szemlélete sajátos atmoszférát teremtett a művelődési központ kistermében.

• Falak.

számára megmutatkozó nehéz utakra indul. Belső utakra, melyek veszélyesen kiismerhetetlenek, sokszor félelmetesek. Képeinek barlangsötétsége, a mindent elborító barnák is erre a belső világra utalnak, melybe valahonnan, a távoli külvilágból sárgás, vagy vöröses visszfények érkeznek. A lenyugvó nap, vagy óriási tűzvészek fényei? Ebben a sajátos, drámai közegben bukkannak elő váratlanul a csak Gyalai Béla világára jellemző furcsa figurák. a groteszk mimikájú, kortalanul is vén arcok, a meghatározhatatlan eseményekre reagáló heves gesztusok. Figurái szinte torzak, mégis helytelen lenne alkotójukban csupán a gúnyt látnunk. Szánalmas alakjai a betegségnek. az öregedésnek, a lelkiszellemi elnyomorodottságnak kitett mindenkori ember kiszolgáltatottságáról beszélnek, s talán, ami a legfontosabb: ennek az embernek a szeretetéről. Az összeszorított foggal kimondott „mégis !”- ről, amit a XX. század végén élő művésznek egyre nehezebb kimondania, de amit ki kell mondania.

Szemadám György

festőművész

Gyalai Bélának a napokban nyílt meg a második kiállítása Tiszakécskén, az Arany János Művelődési Központban.

/

A hetvenöt éves Ránki György

Ki ne látta volna a Körhinta című filmet moziban vagy a televízióban? Ki ne hallott volna a Pomádé király új ruhájáról, ki ne ismerné a Két bors ökröcs- ke meséjét? Ezeknek és számtalan színpadi zenének, zenekari darabnak, filmnek. kamaramuzsikának, dalnak népszerű alkotója, Ránki György, október 30-án ünnepli hetven- ötödik születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk a Kosruth-díjas zeneszerzővel.

— Hogyan látja ma eddigi pályafutását?

— Számtalanszor megírtam, vagy tollba mondtam önéletrajzomat. Budapesten születtem. Ifjúságomra egy embertelen világ nyomasztó légköre és anyagi gondok nehezedtek. Sorsdöntő zenei élményemmé vált a találkozás Kodály és Bartók új varázsú, tisztább, szabadabb emberi világot sugárzó zenéjével. Fiatalkoromban Molnár Antal tanácsára kértem felvételemet a Zeneakadémiára.

Boldog voltam, amikor Kodály elfogadott növendékének, és négy évig nála tanulhattam. Akkortájt az intézet legendásan híres tanárokkal büszkélkedett, hiszen ott működött Bartók,

Dohnányi, Waldbauer Imre és Weiner Leó. Jártam Londonban. Párizsban, s akkor jöttem haza, amikor az én jámbor zeneszerzői ambícióim, sőt puszta egzisztenciám alól is kicsúszott a talaj. Keveset komponáltam, még kevesebbet szólalhattam meg. De sokat köszönhettem Szabolcsi Bence baráti ösztönzésének, s Lajtha Lászlónak, aki mellett a Néprajzi Múzeumban gyakorlatot szereztem népdalok lejegyzésében. Atyai jóakaróm,

Ileltai Jenő pedig bevezeBeszélgetés a zeneszerzővel

tett a színház világába, sőt rám bízta néhány darabja megzenésítését, ö válaszolta erre a kérdésre: „Hol kívánna élni?” azt, hogy „itt •szeretnék élni — ha hagynának!” Akkoriban kénytelen voltam közvetlenül részt venni a gyakorlati zenei életben, s ez rtem bizonyult hiábavalónak. Sok mindent megtanulhattam a zenekarokban, szíházakban, rádióban. Például előadó- és közönségpszichológiát, közérthető intonációt, hatásokat és mértéket, otthonosságot a különböző zenei stílusokban.

— A filmzenével hogy került kapcsolatba?

— Szabó Ferencnek köszönhetem, bár korábban Londonban rajzfilmmuzsikát is komponáltam. 1935- től kezdve jóval több mint félszáz filmhez, az én kísérőzenémet használták fel! Köztük volt Az aranyember, az Édes Anna, a Pár lépés a határ, a Hattyúdal.

— Melyik opuszát tartja élete főművének?

— Erre nem nehéz felelnem. Madách drámai költeménye alapján készült Az ember tragédiája című misztikus operámat, amely sajnos, bemutatójának évadja óta nincs műsoron. De szívesen gondolok az Egy szerelem három éjszakája című darabomra (Hu- bay Miklós, Vas István szövegével), a Holdbéli csónakosra, a Karinthy-novellá- ból született Cirkusz-balettemre, a Brecht-, Shaw-, Tennessee Williams-, és főleg a Shakespeare-darabok színpadi kísérőzenéjére, a vegyeskarra és zenekarra komponált A város peremén kantátámra, meg a sok-sok kottámra, amiket leírtam.

— Az utóbbi időben született szerzeményei?

— Indiai utazásom élményeit dolgoztam fel Éjszakai Rága című művemben. Bemutatták egyik balettkomédiámat, a wiesbadeni operaházban. A premieren nyolcvan kritikus volt jelen, de sajnos, egyetlen magyar újság sem képviseltette magát. Újabb műveim között van egy kamarakantáta is Thomas Mann szövegére, ezenkívül harmadik zongoraszonátám, valamint egy zenei tréfa A hétfejű sárkány szerenádja címmel.

— Minek örül most a legjobban?

— Annak, hogy megjelenik egy szerzői nagylemezem, amelyről első szimfóniám, brácsa versenyem és cimbalomversenyem hallható.

Ránki György a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, SZOT-dijas zeneszerző számos fontos zenei tárgyú cikk szerzője is. Legutóbb a Fészek Művészklub ünnepi Kodály-ülésén méltatta egykori mesterének művészetét.

Kristóf Károly

Aforizmák

Ki a kávéházi irodalmár? Olyan ember, akinek van ideje elgondolkodni azon, amit a többiek odakint nem

élnek át. (Anton Kuh)

*

Egy klasszikus színházi előadás megtekintése sokak számára nem egyéb, mint várakozás az egyik idézettől a másikig.

(Boleslaw Balog)

*

Az ember nem egy bizonyos betegségbe, hanem az egész életébe hal bele.

(Charles Péguy)

*

Az irók nem orvosok — ők maga a fájdalom.

(Alekszandr Herzen)

Gyűlölöm azokat az áldozatokat, akik szeretik a hóhérukat.

(Jean-Paul Sartre)

*

Az együttérzés sohasem felesleges, kivéve, ha valaki önmaga iránt érez részvétet. (Igor Sztravinszkij)

*

A brit idegenforgalomban például azzal lehetne új munkahelyeket teremteni, ha munkanélkülieket kas- télykisértetekké képeznének ki. (Paul Benchley)

*

A bizottság olyan tyúk, amely porcelántojásokon kotlik. (Micheál Foot)

Némelyik embert annyira lenyűgözik a válaszok, hogy ő találja ki hozzájuk a kérdéseket.

(Sámuel Beckett)

*

Rossz emberek nélkül jó jogászok sem lennének.

(Charles Dickens)

*

Az ünnepi szónok akkor beszél, amikor mások alszanak.

(Wolfgang Grüner)

*

(A Süddeutsche Zeitungból fordította: Gellért

György)

Hol van

az általános műveltség határa?

VALÓSÁGGAL ELSÖPRŐ érdeklődést — és hurrázást — váltott ki tavaly egyik dél-alföldi városunk középiskolájában a tanári ötlet: tanuljanak meg gépkocsit vezetni, kapjanak majd az érettségi bizonyítványuk mellé, alkalmasság esetén persze, jogosítványt is a végzős diákok. Az ötlet ugyan sajátos helyi gondok miatt hamvába holt, az ötletadó tanár véleményére azonban feltehetően jó ideig emlékezni fog a volt maturan dús osztálya. Azt mondta nekik a banketten, visszaemlékezve a jogosítványszerzés körüli hercehurcára: a modern kor embere nem bástyázhatja körül az ismeretei határát középkori várfalakkal. A Kresz-táblák ismerete, mint kötelező műveltségi „norma”, legalább annyira elképzelhető manapság, mint valamikor a ,ce- terum censeo” citálása.

KEVÉS VITATOTTABB és képlékenyebb tétele akad ma a közművelődésnek, mint az a kérdés: mit és mennyire tekinthet korunk a modern műveltség tartozékának, szükséges elemi normájának? Kevéssé vitatott tán, éppen az utóbbi két évtized felgyorsult technikai haladásának köszönhetően, hogy vajon mely hányadot képviseljen abban a bizonyos műveltségegészében a humán és mekkorát a természettudományos, a technikai ismeret. Azt is kevéssé lehet vitatni, mi a szerepe a nyelv- tanulásnak, — tanításnak? (Éppen nemrég, az úgynevezett új középiskolai modell kísérleteinek kapcsán döntött úgy az ország tucatnyi szakközépiskolája, közöttük több intézmény, hogy a leendő középszintű műszakiak, képzett szakmunkások, .illetve a későbbiekben technikusok — legalább két, de inkább négy középiskolai éven át tanulják az egy, illetve két nyelvet.

AZ ELTE EGYIK jogászprofesszorától hallottam — de miskolci egyetemi tanárok is hasonlóan vélekedtek —, miként tör be és válik eleven erővé a napi oktatás és élet gyakorlatába — például a jog. Nem feltétlenül a tételes jogi tudásra kell gondolni. Inkább arra, hogy korunkban, társadalmunkban elképzelhetetlen a családjog, a munkajog főbb tételeinek nemismerése. (A t Jogi esetek postája a megmondhatója, hogy ‘ hány állampolgár kér népszerű jogi eligazítást, jogsegélyszolgálati szakemberek tanúsítják, hogy az emberek nagy része tájékozatlan, járatlan a jogban. (Továbblépve: érdemes azon is eltöprengeni, hogy mennyire hiányosak biológiai, élettani egészségügyi ismereteink. Nyári egyetemek előadásai tematikája tanúskodik arról, hogy korántsem kötődik nagyobb előképzettséghez, speciális diploma meglétéhez, például az élettani kérdések iránti, növekvő érdeklődés. Nem! Egyszerűen a tá- gabbra nyitott szem és fül. a természetes fogékonyság, no meg az ismeretek népszerűbben adott szövege kell hozzá.

ELKÉPZELHETŐ volt-e, úgy huszonöt évvel ezelőtt, hogy egy fél ország arra figyeljen: milyen humángenetikai titkokba avatja be a nézőket az orvos, milyen ábrákkal, statisztikákkal erősíti tudományos tételeinek igazságát? Vagy. hogy a hadmérnök milyen műszaki alapossággal rajzolja fel egy hordozórakéta belsejét? Ezeknek a tv-műsoroknak a nézettségi foka, — hogy statisztikákkal is megerősített véleményt idézzünk — úgy ötven és hetven százalék között van. Magyarán: minden családból legalább egy valakit érdekel, esetenként többeket is...

AZ INFORMÁCIÓÁRAMLÁSSAL ma

csaknem akkora tömegű ismeretanyaghoz jutunk, mint a valamikor elsajátított iskolai törzsanyag. Elsősorban a népszerűén tudományos igényű, információadás tesz hallatlanul sokat a korszerű műveltség alapozásáért és gyarapításáért. Egy példára hadd utaljunk még: a rákbetegség korai felismerését szolgáló előadások, illusztrációk sorozata, — radiológus szakemberek véleményét idézve —, több ezer esetben mentett eddig is életeket, de hely jut a mikrobiológiának éppúgy, mint az őslénytan egy-egy elemi ismerettöredékének, az árapály jelenségnek vagy a Tilbet-kutatás történetének. Koriáitok közé szorítani, hivatalossá tenni mindezt nehéz, sőt értelmetlen lenne. Éppúgy értelmetlen, mint ha valaki apály idején írja homokba, másnapra szóló fontos üzenetét...