Petőfi Népe, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-21 / 247. szám

1982. október 21. • PETŐFI NÉPE • 5 Dereglyén érkeztek „az új Császár Töltés lakói” Ha 1743 nyarán Schweibert Miklóst lebeszéli áldott állapotú lelesége, hogy a bizonytalan, há­borús időkben nekivágjon a ma­gyarországi útnak, aligha írhat­nék most Bánáti Miklós nyugdí­jas tanító Újabb adalékok Csá­szártöltés történetéhez című hasz­nos könyvéről. Nyakas ember le­hetett a svábföldi telepítő, meg a szükség is hajtotta: így dereg­lyén lecsorgott Hajósra, és előze­tes szemrevételezés után meg­egyezett az ott időző érsekkel, a környék földesurával Felhatal­mazást kapott: 45 házba jámbor családokat hozzon szülőföldjéről. Míg körülnézett az egykori Csá­szárfő területén, felesége kislányt szült. A helytörténeti kutató kiderí­tette, hogy az asszonyka és lánya Hajóson telelt. Schweibert Mik­lós visszasietett Sankt Johannba és a következő tavaszon század­magával újra dereglyére szállt. És — olvasható Császártöltés újabb krónikájában — 1745. ja­nuár 10-én „az új Császár Töltés lakói egy vidám esküvő és lako­dalom vendégei vhltak Heible Konrád és Higler Margit násza napján.” Hasznos helytörténeti kiadvány Bánáti Miklós bámulatos szor­galommal összegyűjtötte az ősla­kosokra, az áttelepültekre és le- származottaikra vonatkozó adato­kat. Megismerkedhetünk szocio­gráfiai hitelességű leírásaiból az első jegyzővel, az első uradalmi hajdúval, az első kereskedőkkel, az első bíróval, az első vállalko­zóval. Az emberi sorsokon tűnődők számára „A császártöltési törzsö- kös német családok származási táblázatai” is érdekes olvasmány, szakemberek számára pedig for­rásértékű tényanyag. A tizenöt éves Schweibert Tibor a „bené­pesítő” kilencedik generációs le­származottja. Az Ulmer Schachtei­on — az „ulmi csónakon” — a Sárközbe érkező Walter Antal ti­zedik őse az ötesztendős Walter Balázsnak. Tetszett a Császártöltés alapí­tása regényesen elbeszélve záró­fejezet is. Legközelebb magam is megnézem a „Lángé Reihen és a Szamárvölgy torkolatának kör­nyékén, a templomtól jó kőhaj í_ tásnyira épített házakat: itt lak­tak Schweibert Miklósék is. Gon­dolom a falubélieket, a magyaro­kat és a német ajkúakat még szorosabban köti őseik földjéhez. Még tartalmasabbá teszi vonzal­mukat a hajdani elvadult tájból ennyi nemzedéknek és reméljük, még sok generációnak szívmelen- getően dús. otthonos községet, közösséget teremtők bemutatása. Kár, hogy néhány tévedés, hi­bás szóhasználat szeplősíti a csá­szártöltési tanács dicséretes tá­mogatásával megjelent könyvet. A XVIII. században nem jöhet­tek Németországból a betelepü­lők, mivel ilyen ország akkor nem létezett, mint ahogyan Ger­mania sem volt akkoriban, és ma sincs Németország, hanem Né­met Demokratikus Köztársaság cs Német Szövetségi Köztársaság szerveződött a volt birodalom te­rületén. Aligha valószínűsíthető, hogy százmilliók számára rossz emlékű szóval illették — mint Bánáti Miklós többször is írja — Sehweibert Miklóst. H. N. A KÖZSÉGBEN MINDENKI GRATULÁLT HALAS KÖRNYÉKÉRŐL INDULNAK ÚTNAK A nyárlőrinci aranydiplomás pedagógus — Munkáját a legek szintjén végzi, lelki­ismeretességét példaként emlegetik. Korát meghazudtoló lendülettel dolgozik, mindenki tiszteli, szereti — mondta a nyárlőrinci ta­nácstitkár, amikor Besze Veronikáról érdek­lődtünk. Hogy milyen életút van e dicsére­tek mögött? Munkahelyén, a községi könyv­tárban beszélgetünk a törékeny termetű, ked­ves asszonnyal. — A könyveket még kisgyerekkoromban sze­rettem meg — meséli. — Családunkban nevelke­dett egy nálunk idősebb, árva gyerek, aki sokszor olvasott fel nekünk. Így — öten testvérek — a regények, versek, lexikonok rengetegében szépen összeszoktunk. Édesanyánk mindig azt próbálta velünk megértetni, hogy amit megtanulunk, azt senki sem veheti el tőlünk. Hamar beláttam iga­zát. Tanulni, tudni valamit nagyszerű, de tanítani méginkább az! Később el is végeztem a tanítókép­zőt. — Abban az időben nem volt könnyű állást ta­lálni. — Kilenc évig nem is kaptam. Elmentem védő­nőnek, teljes ellátásért. 1939-et írtunk. Az első na­pon a pécsi gyermekklinikán éjjeli műszakba osz­tottak be. Nem felejtem el soha azt a két kis bete­get, akin már senki sem tudatit segíteni. A, gyerekekért mindig rajongtam. 1941-ben megkaptam az állami tanítói kinevezést, Baranyában, Mecsekfaluban, egy német nemzetiségi községben kezdtem. Nem volt könnyű. Nekem, a kiskunfélegyházi születésűnek akkor, ott, délen ... 1947-ben végre teljesült leg­főbb vágyam: a számomra rideg Dunántúl után ide, az Alföld közepére, a Kiskunságba jöhettem. Igyekeztem is nagyon. 1956-bán magyar—történe­lem szakon elvégeztem a tanárképző főiskolát. A könyvek iránti érdeklődés sem hagyott alább; a tanítással párhuzamosan a könyvtárat is vezettem. Tizenöt évig szakszervezeti bizalmi, hét évig pedig igazgatóhelyettes voltam. — A hivatalos nyugdíjaskor hét évvel ezelőtt kezdődött... Hajnalban kelnek. Lehet ta­vasz. lehet tél, süvíthet szél. tor­nyosulhat hóakadály. zuhoghat eső és süthet nap — útnak indul­nak minden reggel. Gyalog és bi­ciklin, buszon és vonaton. Még pislognak a lámpák, s mintha a jármüvek is álmosan döcögnének. Egy az úticél: a város. Vállukat jól megpakolt táska húzza. ’ ke­zükben szatyrok. A nagyobb tele­pülések mentén még most is so­kan felkerekednek reggelenként: a környező falvakból, tanyákból ingáznak az iskolába és vissza. Bejárók. □ □ □ — Rekettyén, Inokán, Alsó­szálláson még van tanyai iskola, de itt már csak alsó tagozatoso­kat tanítanak — mondja Rasztik Mihály, Kiskunhalas város Ta­nácsa művelődésügyi osztályá­nak vezetője. — A felsősök? A legközelebbi iskolába járnak, na­ponta. Ha ez gondot okoz. diák­otthonban helyezzük el őket. Ez az oktatás .szempontjából kedve­ző, a nevelés szemszögéből azon­ban nem mindig az; a pedagógus csak helyettesítheti a szülőt. — És a bejárók? — Igyekszünk gondoskodni ró­luk is. ha csak lehet, kapnak nap­közit. de meleg ételt mindenkép­pen. — Ezzel vége is a törődésnek? — Nem. A halasi ingázók zö­me busszal érkezik, legtöbbjük mán,hétkor. Célunk, hogy se reg,, gél, se délután ne lődörögjenek céltalanul a városban. Reggel is van nevelő az iskolában, az órák után pedig a könyvtárban van ügyelet. □ □ □ Az általános iskolai diákotthon­ban majdnem kétszáz diák tölt­heti kényelmesen napját, ami­kor nincs az iskolában. Ha elké­szültek a leckével, játszhatnak, tévét nézhetnek, moziba mehet­nek. A hét végén aztán jönnek a szülők, s két napra elhagyják a várost az otthon lakói. Az egyik nyolcágyas szobában kereskedelmis lányok laknak — általános iskolás koruk óta. Kur- gyis Magdolnát, Szabó Jolánt, Kis F. Zsófiát könyvek fölé ha­jolva találjuk: készülnek másna­pi óráikra. Hetedik éve diákott­honosok. jól érzik itt magukat. A Vendéglátóipari és Kereske­delmi Szakmunkásképző Intézet­be ősszel négy.százhatvanhár­mán iratkoztak be. • Balogh Nándor az orosszal bí­belődik. — Háromszázhatvanhárom be­járónk közül van aki nyolcvan ki­lométert buszozik naponta — ösz_ szegezi a helyzetet Jekő György, az iskola igazgatója. — Az ötna­pos oktatás bevezetésével jobb lett a helyzetük ... — Hogyhogy? — Egy hétig tanulnak, ekkor bejárnak. Egy hétig pedig gya­korlat van: lakóhelyükön. így csak minden második héten kell zötykölődniük. — Mindenki be tud érni fél nyolcra? — A messzebbről jövők nem. Rájuk vonatkozik a rendtartás­nak az a passzusa, hogy az utazá­si nehézségek miatt felmentést kaphatnak .néhány elméleti óra látogatása alól. l— Hogyan tudják az anyagot, ha hiányoznak? — Könyvből tanulják, társaik­tól, tanáraiktól kérdezik meg. Az ötnapos oktatással megnőtt a na­pi óraszám, s ez tovább bonyolít­ja a helyzetet, ötpercesek a szü­netek, van olyan nap. amikor dél­után is tanítunk. — Aztán na ég haza is kell ér­niük . .. — így van. Tulajdonképpen furcsa ez. itt maradhatnának dél­után az iskolában, megtanulhat­nák a leckét: de nem. inkább a városban sétálnak. A rendezvé­nyekre is 'kevesen jönnek el a be­járók közül. — Bizonyára kellene egy kollé­gium! — Helyes a feltételes mód: jó volna, de nincs rá pénz ... □ □ □ Százihetvenhatan érkeznek Ha­lasra, a Szilády Áron Gimná­ziumba Kiskőrösről, Kecelről, Kiskunmajsáról, Soltvadkertről, Jászszentlászlóról, Kunferhértó- ról. Horváth János igazgatóhe­lyettes szerint nincs panasz a közlekedésre. Azt tapasztalja, hogy inkább buszoznak, mint kol­légiumba költöznek. Ingázni ne­hezebb, de szebb is ... Meg drágább. A szeptember el­sejei általános viteldíjemelkedés a diákok tarifáit sem kímélte ... Görbics Mihályné, a buszállo­más főnöke megnyugtat: kedvez­ményes havi és időszakos bérle­tet válthatnak a diákok. Az ötna­pos oktatási héthez igazodó já­ratok közül mindenki megtalálja a neki legmegfelelőbbet. — Hogyan viselkednek? — Nem jobbak, nem roszabbak a diákutazók, mint mások — véli az állomásfőnök. — Bár ... — gondolkodik el — vigyázhatná­nak jobban is a táskájukra. — A Volán is segíthetne rajtuk diákváróteremmel, olvasószobá­val. — Erre sajnos nincs pénz. □ □ n Délután a vasútállomáson. Nagy a forgalom, sok a fiatal. Két óra után egyre többen jön­nek. Várnak. Nevetnek, viccelőd­nek. Néhányan olvasnak, tanul­nak. Bosszankodók is akadnak: Doszpold Ildikó, Király Vera, Ko­vács Éva, Sári Edit, Illés Ágota és Sztarovics Ildikó például egy­általán nincs megelégedve a köz­lekedéssel. Most fél három, még jó egy órájuk van, míg Mélykút- ra elindul a szerelvény. Milyen egy átlagos ingázó nap- ja? íme Balogh Nándoré. A II. Rákóczi Ferenc Mezőgazdasági Szakközépiskola gépszerelő ta­nulója fél hatkor kel és legtöbb­ször este háromnegyed hétre ér­kezik haza. A váróteremben az orosszal bíbelődik. Otthon még a szüleinek is segít. Érdekes, hogy senki sem talál­ja fárasztónak az utazgatást. Az egészségügyi szakközépiskola diák­jai, Pándi Julianna és Gáspár Ró­zsa azt a (tév)hitemet is eloszlatja, hogy a bejárók az átlagosnál rósz- szabbul tanulnának. Eredmé­nyük hajszálra olyan, mint halasi társaiké ... □ □ □ Hajnalban kelnek, késő este fekszenek. A bizonyítványukért többet fáradnak, mint a helyben lakók. Hogy élnek, hogy bírják? Kiskunhalason: így. Borzák Tibor — Úgy éreztem akkor, de még most is hogy nem tudok a diákok és a könyvek nélkül meglen­ni. Ezért vagyok most itt. Nagy örömömre tavaly óta a könyvtárban is folyik tanítás. Van miből vá­logatni, hisz már több rríiint 10 ezer „könyvem” van. Gyarapszik a beiratkozott olvasók száma is. Mindenkinek, aki csak betér hozzám, szívesen se­gítek. Van, aki vetélkedőre vagy felvételire készül, mások csak utána akarnak nézni valaminek ... Örülök, ha megkeresnek. Kevés is a szerda— szombati nyitvatartás: ha szólnak, szívesen kinyi­tok bármikor. — Pedig tanyáról jár be naponta. — Edzett vagyok, 35 éve gyalogolok nap mint nap. Vagy 40 ezer kilométer van a lábamban, ta­lán ennek is köszönhetem az egészségem. Kímél­nek, rengeteget segítenek a gyerekek is. Hálás kis társaság ... Most, hogy megérhettem az aranydip­lomát, kimondhatatlanul boldog vagyok. A köz­ség apraja-nagyja gratulált. Veronka néni 71 éves. Munkáját elismerték már Szocialista kultúráért kitüntetéssel és két minisz­teri dicsérettel. Számára a legbecsesebb azonban, amit nap. mint nap érez, kap az ismerőseivel, ta­nítványaival való találkozáskor. 3i Azonnali operáció tam a félelmemet. Tovább ját­szottam. De közben felkerestem egy specialistát, aki megnyugta­tott. Azt mondta, ha lenne is va­lami, nem kell sietni. Nem kell izgatnom magam. Amikor Londonban levették a darabot a műsorról, New Yorkba repültem a lányomat, Piát meglá­togatni, aki éppen akkor szült. Amerikában ismét felkerestem egy orvost. Azt akarta, hogy azon­nal operáltassam meg magam. Elutasítottam, azt mondtam, hogy június 11-re Lars születésnapjára kell utaznom. Az orvos nagyon dühös lett. Szidott, amiért könnyelmű va­gyok. Még aznap alá kell vetnem magam az operációnak. Vonakod­tam. Az orvos ragaszkodott egy azon­nali angliai operációhoz. Felhív­ta az orvosomat Londonban, és az azt mondta nekem, az lesz a leg­jobb. ha azonnal visszajövök. Megünnepeltük Lars .születés­napját, és egy napra Svájcba utaztunk. Azután Londonba mentem, hogy megoperáltassam magam. Roberto elküldte mind a három gyereket hozzám. Pia is átrepült Amerikából. Lars is oda utazott. Nem voltam olya'n rosszul, mint eleinte; gondoltam. Természetesen szomorú dolog, ezt nem vitatha­tom. Nem akartam tükörbe néz­ni. De azt hiszem, többet szenve­dek. ha fiatalabb vagyok. Gyenge voltam, eleinte még a kanalat sem tudtam tartani. Gim­nasztikái gyakorlatokat végeztem. Vonalakat festettem a szekrény- ajtóra, hogy követni tudjam, mi­lyen magasra tudom felemelni a karomat. A jelek az ajtón egyre magasabbra értek. Két hónap múlva már'majdnem normálisan tudtam mozgatni a karomat. Következik: 32. Tovább ját­szani. • Ingrid Bergman lánya — Pia Lindström — kíséreté­ben egy stockholmi utcán. Pompás nyári nap volt, amikor megérkeztem Orlyra. Hat hónapot töltöttem Hollywoodban, ahol a „Kaktusz virágá”-t forgattam Walter Matthauval. A film világ­siker lett. De most újra otthon voltam — és Lars Kristináról mesélt nekem, egy másik asz- szonyról. Az én bűnöm volt. Nem ítél­hettem el Larsot. De nem tudtam beletörődni. Dühös voltam. Válás­ról beszéltünk. De ez csak a be­szélgetés szintjén maradt. Nem tettünk semmit. A másik nő is maradt. Folytattuk az életünket, és boldogtalanná tettük egymást. Színházi ajánlatot kaptam Lon­donból. és elfogadtam. Mialatt Londonban játszottam, sokat olvastam a mellrákról az újságokban: Betty Fordnak, az amerikai elnök feleségének az operációjáról, Mrs. Rockefelleré­ről és arról, hogy milyen fontos időben megvizsgáltatnunk ma­gunkat. Mikor legközelebb erről a témáról olvastam egy cikket, ösztönösen megvizsgáltam a mel­lemet. Hirtelen megálltam, és ar­ra gondoltam: „Istenem, ó Istenem! Ez nem lehet, ez nem történhet meg! Ez csak másokkal fordulhat elő!” Azonnal felhívtam Larsot Pá­rizsban. Azt mondta, menjek el orvoshoz, rögtön másnap. De játszanom kellett. Elnvom­• Sztárfotó derűs mosollyal Ingrid Bergmanról. Bejáró diákok

Next

/
Thumbnails
Contents