Petőfi Népe, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-05 / 208. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

KÖNYVESPOLC:

Hankiss Elemér: Diagnózisok

A VIII. Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep kiállításáról

Szltnyikova UH ja: Fiatalság, érettség, öregség.

A kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központban immár nyolcadik alkalommal megrendezett nemzetközi zománcművészeti kiállítás öt szovjet és kilenc magyar képzőművész öthetes alkotói együttmunkálkodásának eddigi legkimagaslóbb teljesítménye. Július 5-e és augusztus 15-e között a kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola területén a Bács-Kiskun megyei Tanács anyagi, erkölcsi támogatásával, a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség szakmai segítségével ez idén is olyan alkotások — közel másfélszáz — születtek, amelyek méltán reprezentálják a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep nyolcévi eredményeit, művészi erőfeszítéseit.

Helyszűke miatt az idei nyáron készült alkotások mindegyike nem kerülhetett kiállításra, s bizony a bőség zavara, a magas művészi színvonalat elért alkotások sokasága kellemes gondot jelenthetett a kiállítás szakavatott rendezőinek, Pap Gábor és Sümegi György művészettörténészeknek.

E kiemelkedő eredmény többek között annak is köszönhető, hogy az idén már a művésztelep működésének első napjától megteremtették az alkotáshoz szükséges munkafeltételeket. A művésztelepre ez alkalommal — kevés kivétellel — olyan alkotóművészek érkeztek, akik több ízben resztvettek a zománcművészeti alkotótelep munkájában, s túl vannak már a kísérletezéseken, a technikával való ismerkedésen.

A művésztelepen meghonosodott munkaszellem lényeges vonása a szellemi és technikai téren való közvetlen tapasztalatcsere és egymás kölcsönös segítése. így azok a művészek is maradandó értékeket hozhattak létre, akik más irányú munkáik után ez alkalommal itt ismerkedtek meg először a tűzzománc, az ipari zománc művészeti felhasználásának széles körű lehetőségeivel.

A tapasztalat azt bizonyítja, hogy úgy a szovjet, mint a magyar művészek között mindig akadnak olyanok, akiket eddigi munkájuk értékei és személyes ér• Túri Endre: Páva.

deklödésük alapján hívnak meg az alkotótelepre, ahol lehetőség nyílik számukra a zománcozás művészetével, technikájával való ismerkedésre, s mint a kecskeméti kiállítás is bizonyítja, értékes alkotások létrehozására.

Az idei művésztelep úgynevezett „programnélküh” együttmun- kálkodás volt. Ezzel kapcsolatban ifj. Koffán Károly szavait idézném: „Az idei program ilyen lazább megfogalmazása azokat a félreértékeseket kívánta eloszlatni, amelyek elsősorban a kívülállók szemléletében keletkeztek, amikor a telep munkáját kizárólag a meghirdetett program fényében értékelték, holott e programok mindig inkább gondolatébresztő ajánlások, semmint a munkálkodás könyörtetenül kötelező előirányzatai voltak. Ha az idén eképp nagyobb hangsúly jutott a zománckísérletekből leszűrhető és szükségképpen az anyagokhoz alkalmazkodó, egyénenkénti és különböző szemléletváltásra, ez éppen azért fontos, hogy a később létrehozandó műalkotások belső értékei, technikai és eszmei időtállósága magasabb szinten szolgálhassa azokat a feladatokat, amelyeket tűzzománc műfaja inti- mebb és tágabb köztereinken be- tölthet.”

A nyolcadik együttmunkálko- dás eredményeként ismét gyarapodik hazánk egyetlen kortárs zománcművészeti gyűjteménye, amely jelenleg a Bács-Kiskun megyei Múzeum gondozásában van olyan kiemelkedő művészi értékeket képviselő alkotásokkal, mint a neves leningrádi ötvösművésznő, Szvetlána BEREZOVSZKAJA 13 képből álló „Állatöv képei” (óra), s az öt részből álló Évszakok című kompozíciója, Lilija SZITNYI- KOVA, moszkvai iparművész Fiatalkor, érettkor, öregség című triptichonja, valamint a kiállításon látható két kisméretű, lírai hangvételű Kreml télen és Kreml zúzmarával című alkotásai. (Feltétlenül meg kell említenem a moszkvai művész adakozó figyelmét, amelynek eredményeként a Bugac című feketetónusú kompozícióját a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságára hagyomá.- nyozta.)

A három fiatal szovjet festőművész, akik Kecskeméten az idén ismerkedtek meg a zománcozás technikájával — Oleg Oszin. Alek- szander Borodáj és Vitálij Petrov — múzeumi gyűjteménybe kerülő alkotásaik tovább gyarapítják a remélhetőleg hamarosan önálló kiállítási lehetőséget kapó zománcművészeti kollekciót. Az alkotások közül kiemelném a Kecskeméten élő Túri Endre Páva című térkompozicióját. amely e területen úttörő próbálkozás, s a művész nagyszerű technikai, szakmai felkészültségét is bizonyítja.

Az idei zománcművészeti kiállítás látogatóinak bizonyára szemébe ötlött, hogy az alkotók többsége — művészi karakterük különbözősége ellenére — valamiben ezúttal egy úton járnak: ez a hétéves együttdolgozás során kialakított, kikísérletezett opálos hatású, szürke rendszerű színegyüttest elővarázsló, úgynevezett kecskeméti zománceljárással készült alkotások létrehozása, elsősorban a kiállítóterem bejárati falán függő tányérok.

!*

I

• Ravasz Erzsébet: Emlék.

• Borodáj Alekszandr: Tavasz.

A kiállítás jelentőségét a moszkvai bemutatóról visszaérkezett alkotások gazdagítják.

Szeptember közepén a főváros műértő közönsége is szemügyre veheti az idén készült alkotásokat: a szovjet és ' magyar művészek ezentúl a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában is beszámolhatnak közös eredményeikről, s nyugodtan mondhatjuk: művészi sikereikről.

Sárai Katalin

A diagnózisról mindannyian tudjuk, hogy szükséges, mert feltétele a gyógyításnak. Mégis ria- dozunk tőle. Az „ész”, ille.tve éppen a tudatlanság „csele” ez, amely úgy kíván kibújni a felelősség alól, hogy nem vesz tudomást a dolgokról. A mindennapi életben gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel, ki-ki számos példát tud felsorolni. Hogy miért veszedelmes ez a magatartás? Nos, erre is válaszol Hankiss Elemér kötete.

Első két tanulmánya: a Viselkedéskultúránk torzulásai és a Közösségek válsága és hiánya a két alapvető fogalmat elemzi, járja körül. A dolgok szervesen összefüggenek. Viselkedéskultúránk azért torz, mert hiányoznak azok az eleven, megtartó közösségek, amelyek a maguk normáival, kereteivel, feltétel- és intézményrendszereivel „beszabályoznák” az egyén viselkedését, egyszersmind védelmet, garanciákat is biztosítanak neki. Ha ezek hiányoznak — bizonyítja Hankiss —, akkor a társadalom atomjaira hullik szét, az egyéni érdekek, törekvések nem tudnak érdekképviseletté szerveződni, .végső következményükben az egyén ellen hatnak.

Nem állítom, hogy gondolatmenetével mindenben egyet kell érteni. Sőt! Elképzelhető, hogy a szakemberek egy része eleve fenntartással fogadta ezeket a diagnózisokat. Mindenesetre égetően nagy szükségünk van arra, hogy ezekről a kérdésekről —, mint például viselkedéskultúra, közösség, értéktudat, információhiány, bűntudat, az infantilizmus — legalább beszéljünk, közkeletű l'.ifejezéssel: visszavigyük a köztudatba.

Nem vitás, hogv Hankiss írásaiban felfedezhető a szó pozitív értelmében némi didaktikus él és szándék is. Mondhatnék jobbító szándékot is, ha ez a fogalom nem lenne már ennyire lejáratva. Mindenesetre az tény, hogy nevelni, megváltoztatni csak azt lehet, akit amit már jó] ismerünk. Hankiss írásai azért üdítő olvasmányok, mert noha eey nercig sem titkolja a szerző, hogy t_ársadalmilag. erkölcsileg, politikailag is elkötelezett, az „érted haragszom, nem ellened” aspektusából beszél, mégsem moralizál. Az orvosnak lehet véleménye a betegről, d» ha komolyan veszi a dolgát, akkor a bajt, a betegséget kell feltárnia — éppen a

beteg érdekében. Nincs még minden rendben ezen a téren.

Szellemes és meggyőző, amit az információhiányról, az ebből eredő „rémhírképződésről” ír Han; kiss. Kezdhetné azzal is, hogy minden állampolgárnak elemi joga, a demokrácia egyik feltétele a nyilvánosság, a szakszerű, pontos, gyors információk szolgáltatása. Nem ezt teszi — helyesen —, hanem elemzi az Interconti- nentálban 1980-ban kiütött tűz sajtóvisszhangját, illetve azokat a valóban megdöbbentő infantiliz- musra valló rémhíreket, amelyek elterjedtek az eset után. Hiszem, hogy a tanulmányt olvasva, másként, más igénnyel vesszük kézbe a lapokat, s talán más szellemben írunk híreket, tudósításokat is... A felnőttség — a társadalomé is, az egyéné is — egyik ismérve éppen az, hogy tudja a dolgokról; az, ami, hogy felelősen és tudatosan cselekszik. Különösen érdekes és tanulságos a kötetzáró tanulmány: Az infantilizmus. Ebben mintegy összegzi a szerző az előzőek eredményeit, tanulságait. Az atomizálódott, értéktudatában bizonytalan, rosz- szul informált, állandó és rosszul kompenzált bűntudattól szenvedő közösség, s benne az egyén infantilissá válik; úgy viselkedik, mint a gyerek.

Mit jelent ez? Elvárja, olykor hisztérikusan meg is követeli, hogy gondoskodjanak róla, ugyanakkor semmit sem hajlandó vállalni a terhekből és a felelősségből. Mindig meg kell mondani neki, hogy most éppen mi a teendő, ám a rosszul megértett, s idegen feladatokat tökéletlenül, lélektelenül, ímmel-ám- mal hajtja végre. Ez az állapot állandó szorongást, bizonytalanságérzetet szül, ami azért veszedelmes, mert kiszámíthatatlanok a reakciói.

összegzésként Hankiss bevezető tanulmányára hivatkozhatunk (Gyengélkedhetik-e egy társadalom?): a társadalomnak jól felfogott érdeke, hogy megbízható ismeretei legyenek önmagáról. Ezek a feltárt bajok viszont — minthogy maguk is a történelem produktumai — nem szüntethetők meg egyik napról a másikra. Azt hiszem, a szerző szándéka szerint is lenne, ha gondolatai tovább gyűrűznének, a felnőtt „okos gyülekezet” úgy venné birtokba, hogy vitatkozna róluk. Nos. Hankiss letette a maga obu- lusát.

Horpácsi Sándor

—■——HM—«—

— És az orvostudomány; arról mi a véleményed?

— Jópofa vagy. Mi lenne? Esténként néztem a kórház folyosóján a televíziót, miközben a tüdőmben a sejtek háborítatlanul burjánoztak és mint a polip fonták át a torkomat, .hogy megfojtsanak. Az orvostudomány — ugyanúgy mint ti — azért fohászkodott, hogy megszaporodott sejtjeim kegyes hóhéraim legyenek és gyorsan végezzenek velem. A morfium az jó. Okos ember volt, aki kitalálta. Enyhítette az orvostudomány adósságát. Tudod a jószándék kevés az élet- benmaradáshoz. Él lehetne Kerülni viszont az elevenen való oszlásnak indulást. Most, hogy átestem az egész cirkuszon, nem értem miért nincs jogom arra, hogy megtudjam mi vár rám. Furcsa logikája az emberi létnek. Azt se kérdezik meg senkitől, hogy meg akar-e születni, és azt sem bízzák rá, hogy döntsön az elmeneteléről. Mert ez így nem erkölcsös. Hülyíteni az embert, az erkölcsös. Találgattam, kutattam a szemeiteket és szörnyű volt a bizonytalanság.

— Az orvosok szerint lélektanilag így a jobb — próbálok védekezni.

— Ezt honnan veszik az orvosok, ha soha nem mondták meg a betegnek az igazat. Egyszerűen nem ítélhetik meg azt az állapotot. Az orvosok nemzedékről nemzedékre azt tanulták, hogy a beteg érdekében el kell tagadni a valóságot. Ebben a meggyőződésben nevelkedtek orvosgenerációk és így idomították nemzedékről nemzedékre a betegeket. Apám, ez kész röhej. Addig, amíg egészséges az ember, tudja, ismeri ezt az etikai felfogást. Sőt elismeri, mert ugyanúgy mint te, beáll a hazudozók sorába, de ha ő kerül sorra, elhiszi, hogy egyedül neki nem hazudnak. Felvágják a hasát, szó nélkül visszavarr- ják, mert már olyan mint egy

vulkán, de elhiszi, hogy sikeresen eltávolították a borsónyi fekélyt, ami természetesen jóindulatú volt. Csontjait szétrágja a duzzadó velő, de elhiszi, hogy reumás, és majd a meleg víz egy kis injekciókúra után helyrehozza. Nem látod itt az összefüggést aközött, hogy mindenki csak szajkózza az elmúlás törvényszerűségét, amit másokra nézve érvényesnek tart, csupán önmagáról nem képes elképzelni, hogy megszűnik?

C

sendben bólintok, jelzem, tényleg van a két tulajdonság között összefüggés. És ki is mondom.

— Ez nem más, mint az önzésnek az ember lelke legmélyén meghúzódó hajszálerecskéje, amely a tudat elől bújt el olyan mélyre, hogy véletlenül se találkozzanak, mert ebben az esetben menthetetlenül a tudat kerül ki győztesen. Gondolom, ezen a haj- szálerecskén szívják magukba a fehér kórházi ágyon tudatuk, gondolkozásuk teljes kikapcsolásával, a begyakorolt etikai közlésekkel a reményt az utolsókat lélegzők.

— Így van öregem. Én is jártam ebben az utcában, őrlődtem a következmények józan előrelátása és a meg-megújuló remény között, amelyet szüntelenül táplált mindenki kegyes hazudozá- sa, amely végül is megfosztott az önálló döntéstől. Attól, hogy emberhez méltóan távozhassak.

— Ne haragudj rám, hogy én is hozzájárultam ehhez a méltatlan helyzethez.

— Ugyan. Haragról szó sincs. De tőled elvártam volna, hogy őszinte légy, nyíltan megmondd, búcsúzzak el attól, akitől akarok, akit méltónak tartok egy utolsó kézfogásra.

meditálok, valóban igaza van-e

C

sönd ül közénk. Nem tudok mit válaszolni. Nem védekezem, csupán azon a Barátomnak. Hiszen, ki tudja

megmérni egy ember lelkierejét, önbecsülését, méltóságának nagyságát, minden tulajdonságát, ami kell ahhoz, hogy józanul, kellő higgadtsággal vegye tudomásul életének végét jelző bejelentést. És vajon elmarasztaló értékítéletet lehet-e arról alkotni, aki ilyen közlésre lelkileg összeroskad, szellemileg széthull, érzelmi élete kihuny, és a testi szenvedés mellett gyötrelmet teremt számára minden perc, ami még hátra van. Jogosult-e bárki is megfosztani a reménytől a bizakodót. Súlyos kérdések ezek, amire az élő, egészséges embernek kell választ adni az elmúlásba szédülök nevében.

Barátom töri meg a csendet.

— Szeretném, ha elmondanád, mire gondoltál, amikor ballagtál utánam a nyughelyemig.

Rávetem a tekintetem, tiltakozni akarok, de látom kérő mosolyát, és hozzákezdek.

— Egy huszonkét évvel ezelőtti ballagásra.

Barátom töprengve kutat az emlékezetében. Segítek.

— Akkoriban kerültünk ide. Babás, Haraj, Te meg én, átmenetileg mindenféle női és asszo- nyi felügyelet nélkül éltünk. Tél volt. Valamelyik kitalálta közülünk, hogy vacsorázzunk pacalt. Elindultunk. Ti Babással mentetek elöl, mi Harajjal mögöttetek. A kanyargós utat guggoló házak szegélyezték, közöttük bántó szél járta. Mérgelődtem, se kocsma, se pacal. Meghallottad és hátrafordulva nyugtattál: apám, ne idegeskedj, én már itt tősgyökeres vagyok. Most huszonkét év után visszagondoltam, valóban tősgyökeres lettél.

Elméláz, és tovább faggat.

— Aztán még mire gondoltál?

— Mikor? — kérdezem, s úgy teszek, mintha nem venném észre, mire céloz.

— Hát amikor a földbe engedtek.

Most már beszélek.

— Ez nemrég történt, az elmúlt nyáron. Boros jókedvünk volt, énekeltünk. Te voltál az előéne- kes. „Volt nékem szeretőm, mindenféle fajta...” A taktust az asztalon vertük hozzá, a poharak jókedvükben táncoltak, csilingelő hangot adva, amikor egymáshoz értek. Most úgy hallottam, hogy a fagyott göröngyök erre a nótára dobszólóznak kíméletlenül.

— Jó nóta — mondja mosolyogva a Barátom.

— Ugye megígéred, hogy mulatsz még rá?

— Hogy mulatok, az túlzás. Egyszer egy bódult éjszaka öreg cigányprímás hívott meg az otthonába. Alföldi kisváros cigánytelepén húzta meg magát házikója. Kettesben voltunk. Avas szalonnát ettünk hagymával, jó szikkadt kenyérrel és igen finom fukszos bort ittunk. Egy nótát nekem húzott, egyet magának és szép öregesen énekelt, vagy inkább mondta a szöveget hozzá. Amikor elköszöntem tőle, azt mondta, menjek el máskor is. Elmegyek, és megkérem játssza el ezt a nótát. Biztosan megteszi az öreg jó szívvel — mondja és hosszan hallgat.

n töröm meg a csendet.

— Március van. Tavaszo- dik. Ma reggel megszólalt a rigó az uszoda melletti fasorban. Igaz, varjúkárogás volt még rá a válasz, de azért tavaszodik.

— Nem tudom — mondja elgondolkozva. — Nálunk olyan hideg van mindenütt.

Nem tudok rá mit mondani, nincs is időm, mert a Barátom eltűnt. Elment egy más világba.

TÁRNÁI LÁSZLÓ:

Részletek Hölderlin naplójából

JÚLIUS 18.

Friedrich napja.

Ma egészen jókedvű volt Zimmer úr. .

Feljött értem a szobába,

s amikor a parkba indultunk,

még figyelmeztetett is,

ne feledkezzem meg a bokrok tüskéitől

vérfoltos zsebkendőmről.

Nagyon jólesett,

hogy mint minden nagyobb ünnepen, ezúttal is az ablakokon kidobott gyerekek további sorsára terelte a szót.

A humánus gyermeknevelés mellett foglaltam állást, anyám is eszerint nevelt, s óva intett minden erőszaktól.

De hangsúlyoztam, a bogár-, és szúnyognagyságú lényeket legszívesebben kiirtanám a földről.

JÚLIUS 19.

Zimmer úr elméje ma ismét elborult.

Azt állította magáról, hogy asztalosmester, s mivel napok óta nincs munkája és ez így nem mehet tovább, legyek szíves, s törjem össze a nyári konyha berendezését.

Megfenyegetett: máskülönben elégeti Diotimámtól kapott leveleimet.

JÚLIUS 20.

Vendégem volt.

Tegnap óta semmi sem változott, így Krisztus születése előtti időkről és ifjúkorunkról. kezdtünk beszélgetni.

Nagyszerűen szórakoztunk, úgyhogy megígérte, holnap végleg ideköltözik, mert ketten erősebbek vagyunk, s így majd az a taknyos (Z. úr) bizonyára összébb húzza magát.

JÚLIUS 21.

Boldog vagyok.

Levél érkezett, talán Schiller és Goethe úr válaszolt.

A megszólításból azonban semmi sem derült ki. Elhatároztam, utánajárok a dolgoknak.

JÚLIUS 22.

Ma reggel ismét megkérdezték a nevem,

mintha nem tudnák. ,

Egyébként a szokott módon telt o nap,

éreztem arcomon, kihűlnek az a*rcokDarabka föld-kendővel integettem.

JÚLIUS 23.

Zimmer úr gyakran furcsábban viselkedik, mint én.

1