Petőfi Népe, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-19 / 220. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Kossuthszobrok Kecskeméten országraszóló ünnepségekkel 1906. július elsején avatták (el Teles Ede Kossuth-szobrát. Száznyolcvan esztendeje szeptember ,19-én, hogy Monokon megszületett Kossuth Lajos, kiért Ady így lelkesedett: „A nap heve nem vész el. Hiába A langy eső sem ömlik a tájra: , Ha lesz oly kor, hogy a népek előtt A nemzet és haza összeomlott S nem lesz hon. csak világ — a magyarnak / Lesz hazája mert Kossuth ja volt!...” — E sorokat 1899-ben írta, de korszakokra átívelők. Olyannyira, hogy már a századfordulótól az emlékezés szobrokban is kifejeződik. Jellemző a nemzeti kegyelet gyorsaságára, hogy miután 1894. március 20- án Turinban meghalt, ugyanazon évben, 1894. július elsején már állt az első bronzból mintázott Kossuth-mell- szobor Balatonszabadin, az akkori Siómaroson. Alkotói Kiss György, Geren- day Antal, Gerenday Bála. A második Kossuth-szobor ugyancsak ekkor készült, 1894. december 16-án avatták fel Dunapatajon, alkotói ugyancsak Kiss György és Gerenday Béla volt, akik az elkövetkező időszakban még több portrét mintáztak róla. Dr. Ádámfy József szegedi körzeti főorvos érdeme, hogy összegyűjtötte több mint ötezer levélváltás, sok évi kutatómunka után a világ összes Kossuth- szobrának lelőhelyét. Végül 1930. január 9-i halála miatt, Vígh Károly szerkesztésében jelent meg a kiadvány a Kossuth- szobrök hazai ás külföldi adattárával, Bognár József akadémikus, a Magyarok Világszövetsége elnökének előszavával, Vayer Lajos bevezető tanulmányával, mely a Kossuth-kultuszt vizsgálja a magyar művészetben. Közel kilenc évtized pergett le Kossuth Lajos halála óta, s azóta körülbelül 239 szobrot mintázott alakjáról összesen hatvanhat szobrász. Külföldön hét emlékmű áll, Washingtonban, New Yorkban, Londonban, Münchenben, Torinóban és Kanadában. Hazánkban köztéren, múzeumokban, egyéni gyűjteményekben 232 Kossuth-szobor található. 1894-től napjainkig szinte folyamatos a szoborállítás Kossuth Lajos alakjáról. Arányait illetően növekszik a szám 1898-ban, a szabadság- harc 50. évfordulóján, 1902-ben Kossuth születésének 100. évfordulóján és 1948-ban, a szabadságharc 100. jubileumán. Ekkor avatták fel a csökmői, gödi, gyöngyöspatai, iregszemcsei, kis- zombori, bonyhádi, debreceni és vésztői Kossuth- szobrokat. Joggal váltott ki botrányt az 1900-as évek elején a fővárosi Kossuth-szobor ügye, melyre a hivatalos szervek feleannyit kívántak áldozni, mint az Erzsébet-emlékműre. Végül hosszas huzavona után az első díjat Horvay János pályaműve nyerte el, s a megvalósult alkotást 1927-ben állították fel a Parlament előtt. Születésének 150. évfordulójára azonban újabb, s a nemzet szívében élő képhez méltóbb szobrot avatott a helyén Révai József 1952. szeptember 19-én. Ez a monumentális emlékmű Kisfaludi Strobl Zsigmond, Kocsis András és Ungváry Lajos közös alkotása. Az idők folyamán jelentős művészek egész sora tett kísérletet arra, hogy méltó és teljes Kossuth-portrét mintázzon. A tö,bbi között Róna József, Holló Barnabás, Horvay János, Finta Sándor, Kallós Ede, Ligeti Miklós, Teles Ede, Petri 'Lajos, Kisfaludi Strobl Zsigmond. Kovács Ferenc, Somogyi Árpád, Marton László, Csikszent- mihályi Róbert. A legtöbb Kossuth-szobrot Horvay János és Kisfaludi Strobl készítette, utóbbi Sumenbe, Monokra, Kanadába is. Tóth András szobrászművész — a költő Tóth Árpád apja — a Kossuth-szobrok mintázásában különösen szép sikereket ért el. Ő mintázta a nagykőrösi Kossuth-emlékművet, melyet 1900- ban avattak fel, továbbá a nagyszalontai, clevelandi egészalakos bronzfigurákat. A felszabadulás utáni első Kossuth-szobor műkőből készült, Tatár Dezső műve, 1946 március 16-án avatták fel Rákoscsabán. Nem kilobbant, hanem tüzesedő hazafiság emelte az elmúlt száz évben a szobrokat szerte az országban. Méltó folyamattal, méltó figyelemmel, s alig akad megyénk, ahol. ne lenne. S valamennyiről eszünkbe juthatnak — mintegy jelképesen is — Juhász Gyula ,Kossuth szobor” című költeményének sorai: ,Alföld porában, kisváros sarában A napban és a hóban nyugodtan áll.” Hozzátehetjük: egy nép emlékezetében is. L. M Színház az egész világ? Klasszikus állítás szerint színház az egész világ. Én mégis kérdőjellel írom, kérdőjellel, hiszen nem az egész világ színház. Egy játékos önazonosítással elmondhatjuk: a színház színház. Tőle viszont, intézményétől teljes joggal elvárhatjuk, hogy valóban színház legyen. Ez legfőbb joga és ez a kötelessége. Nem parttalan, hanem nagyon is szakmai követelményeknek megfelelni. A Kecskeméti Katona József Színház 1982 mostani kamara- színházi hete úttörő vállalkozás. A múlt évad legsikeresebb kamaraszínházi előadásai kerültek közönség elé. S ha a programon végigtekintünk, láthatjuk, ezek az előadások nemcsak a kamaraszínház. hanem egyáltalán a színház legsikeresebb produkciói is voltak. Jelzik, hogy Kecskemét színházi életében a kamarabemutatóknak milyen kiemelt a szerepük. értékük. De így van ez egész Európában is. A színházi társulatok bolthelyiségeket bérelnek, és annak kirakatából játszanak az odagyüle- kezö kicsi közönségnek. Vagy ahogyan Belgrádban láttam a közelmúlt ban, a monodráma-fesztivá- lon: a hatalmas színházból lekerekítenek egy tenyérnyi színpadreszt, és ülőhelyrészt, ott játszanak bensőségesen, otthonosan. Mit takar ez a felmérés? Talán azt, hogy ezen a kisebb téren nagyobb a kísérletezés joga és szabadsága? Ezt is, igen. És még valamit. Aki kamaraelőadást látott, tudhatja, itt nem ezrek és nem ötszázak vannak a nézőtéren. Tenyérnyi a tér, tenyérnyi a közönség: csupán százan, kétszázan. De a nézők itt mégis: közösség. Közösséggé rántja őket, közösséggé fogja őket... Mi is? Válaszolni erre nehéz. A kisebb, a leszűkített színházi tér otthonossága, a vállalkozás bátorsága, a kísérletezés sajátossága? A kamaraszínházi hét végén, ma szakmai vitát is tartanak, ahol bizonyára szó lesz arról, mitől, hogyan lehet a színház nemcsak 'közönségteremtővé, hanem közösségteremtővé. Ennek a vitának a részleteit, eredményeit még nem ismerhetjük. de h beszélgetéseknek elébe menve: az új színházi évad kéz- detekor köszöntjük a színházat: koszöntiük a sajátos lehetőségek színterét, a kamaraszínházat: s leaelsősorban koszöntiük a közösséget teremteni tudó. a közön- sénböt közösséget kovácsolni tudó színházat. Pintér Lajos — Falura vágyom, most már véglegesen — jelentet- * te ki a tükörnek Székesi, miután végét vetette városi teker- géseinek, felmondta ismeretségeit a Klauzál téri piacon, elfelejtette szerelmét, Bélánét... Hiszen mindig is tudta, hogy D.-ben a helye, az öreg, fésűsen álló parasztházban, ahonnan csak arra az időre származott el, amíg megutálja a várost és önmagát. De soha nem felejtette el azt az iromba macskát, „akit” kölyökkorában felakasztott a d.-i erdőben. 2 Igen, Székesi vidéki életre vágyott. Elképzelte, amint * rendszeresen hazatér a munkából, amely valamiféle szorgos kétkezi tevékenység lenne, fatelepítés, facsigák esztergályozá- sa, fafejűek megpofozása, satöbbi. Ám a riadt észjárás mindig megkontrázta az egészséges terveket, Székesi félt a favágók közé menni, mert — úgyis ráfogták volna, hogy ÜTRAKELT FENYŐFA, aki kémkedni jött az erdőgazdaságba. ... Ezúttal azonban véglegesen el akarta hagyni a várost; a d.-i házba készült, csendes, falusi remetének ... A ház állaga éppenséggel megfelelt az ilyesfajta tevékenységnek; vert fal, tornác, hulló vakolat, titokzatos padlás, homokos pince, s a lejáróban a falba karcolt évszám: 1867. Az udvaron orgona, rózsatövek, gaz, és a kút, amelynek ihatatlan a vize; talán még igazi „tisztiorvos” állapította meg ezt a múlt században. Odabent a szobákban: vegyes bútorzat. Volt közötte kempingágy, de kétszázéves „nachtkasztli” is; az íróasztal felett Elvis Presley képe, oldalt fafeszület, az asztal végén japán írógép, de mellette pecsétnyomó állt, vörös viasz társaságában (Székesi, hülyéskedés- ből, pecséttel zárta le a leveleit). Szóval, a berendezés éppoly elegyes volt, mint Székesi, akiben együtt volt a csibész és a papnövendék, a remete és a Dolohov, a hős és az áruló, a belvárosi kan és a szentéletű püspök. Talán ezért is utálta mindenki. .. . S miután mindezeket végiggondolta, Székesi a pályaudvarra sietett, hogy még időben elérje a D. felé induló vonatot. A fővárosból csak papírt, tollat, no meg az emlékeit vitte magával. Talán azokkal is be lehet fűteni, ha végképp kifogy a fa a d.-i ház pincéjéből. 3 D.-be érve ejőször is bevette a szokásos fél barackot. * (Sehol sem kapni olyan elsőrangú barackpálinkát, mint az ottani kocsmában, ugyanis a kocs- máros a saját őszibarackosából főzi, tehát megvan benne a családias íz, amit a szeszfőzdék soha nem tudnak előállítani; ugyanakkor a d.-i őszibarack világhíres arról a tulajdonságáról, hogy örök ifjúságot biztosít.) — A házat ki kell fűteni — jelentette ki Székesi, amikor a hidegtől kongó szobába lépett. Bedurrantott az oil-kályhába, aztán elindult, hogy számbavegye D.-t. Minden megvan, ami tavaly itt volt? ... A leltár első tétele a Duna-ág volt. — Kipipálva — mormolta Székesi, amikor meglátta a fehér, befagyott holtágat, rajta a kellemetlen varjakat. A túlsó parton sárgán zörgött a nádas, és a fatörzsek olyan feketének látszottak, mint maga a halál. Székesi letelepedett a padra, a túlpartot nézegette. — Előbb-utóbb át kell mennem oda — dünnyögte. És ... Elhatározta, hogy másnap átkel a jégen a túlsó partra. Nem ő lesz az első (erre nem is vállalkozna); lábnyomok is tartanak a túloldal felé. Holnapig talán csak nem köszönt be hirtelen olvadás, főképp akkor nem, amikor Székesi a túlsó parton üldögél. Hazaballagott. Leült a melegedő szobában, és azokra az emberekre gondolt, akiket a fővárosban hagyott. Akárhogy ízlelgette őket, egyik sem hiányzott. Hirtelen elébe kanyarodott a befagyott Duna-ág. — Miért nem ma?! — pattant fel Székesi, felkapta a kabátját, kivágtatott a partra. „Megbírsz”? — faggatta a jégpáncélt. Hiszen ki tudja, mikor ment át az a szekér a túlsó partra ... Talán egy hete is van már ... Azóta sokat enyhült az idő ... — „Te gyáva” — tegezte le önmagát Székesi, és a jégre lépett. Elszánt, ütemes léptekkel haladt. A jég csak a part mellett recsegett, aztán már tompa, kemény hangok hallatszottak Székesi cipője alól. Egyre közeledett a téli nádas és a megdőlt, fekete fatörzsek. ... Vissza is ugyanazon az úton jött. 4 A szoba már meleg és otthonos volt, mire Székesi “ hazaért. Levette a cipőjét, vizes zokniját nézegette (soha nem akadt senki, aki lehúzta volna róla, hogy örök asszonyi mozdulatokkal kiakassza a napra). A díványra feküdt, az olajkályha erős mormogását hallgatta. — „Ötösön van, lejjebb kellene venni éjszakára” — gondolta, de érezte, hogy már nem lesz ereje felkelni ... Azt álmodta, hogy TÜZBÖL volt. Láng a lába, tűzoszlop a törzse, szikra a szeme, parázs a homloka. Lassan haladt a túlsó part felé, a lába sistergő lékeket égetett a jégbe, lobogva, égve nyomult előre, de a part egyre távolodott, futottak, menekültek a száraz nádszálak és a tűzrevaló öreg fatörzsek ... Felébredt. Égette az izzadság. Feltápászkodott, elzárta az olaj- kályhát, kinyitotta az ablakokat, a zsalugátert. A tűz lassan kialudt, Székesi ismét emberré hidegedett. — Amikor másodszor is elaludt, már gyerekkori horgászbotokkal álmodott. Másnap délután Székesi ismét a leltári sétára indult. A hideg, ropogós idő a Duna-ág felé csalta. . .. Emberek a parton, feketén álldogáló asszonyok, vitatkozó férfiak, a Duna-ág közepe táján szalmacsomók, idébb csónak a jégen .. . — Én még láttam, amikor beszakadt — magyarázta az egyik férfi —, innen indult ni, ettől a kőtől, tolta a biciklijét, aztán egyszer csak eltűnt. — Pedig tegnap még a szekeret is megbírta a jég — mondta Lő- kösné, a védőnő ... „De én kiégettem” — suttogta magában Székesi, és megkérdezte Lőkösnét, hogy ki szakadt be a jég alá. Hiszen tudnia kell, kinek okozta halálát. BOLYA PÉTER T űztalpak CSIKÓS ZSUZSA: Phylemon és Bauchis * ) Hólepte szénrajz — erdőszéli fák vonulását viszem magammal haza fejüket lehajtva kicsit masiroznak át a küszöbön velem szelídülnek polccá szekrénnyé asztallá fénylenek papírrá lényegülve mert hiába hallom még lélegzésüket is ahogyan ők hallották egykor a cinkeszót: „nyitni kék minden nyithatót” immár örökre magukba zártan hólepte szénrajzok emlékképeként meddő tárgyakká merevültek. Leszek majd egyszer én is mozdulatlan fejemet lehajtva egy küszöb előtt... De előbb főzök neked csipketeát megtanítalak a cinkeszóra bemutatlak az erdőszéli fáknak álmodok neked lakható világot a padlórésekbe fűmagot vetek szőnyegnek terítek selyemhavazást a tetőt bársonyos éggel befedem s kézenfogva egymásba költözünk. Míg meddő tárgyakká nem merevít a fellebbezhetetlen végső pillanat akarom hallani lélegzésedet. KÖNYVESPOLC A határon túli magyar irodalomról „A legújabb magyar irodalom története pontos, szabatos fogalmazás szerint régóta magyar irodalmak története”, írja bevezető tanulmányában Béládi Miklós, A magyar irodalom története 1945— 1975 IV. kötetében, mely a határon túli magyar irodalmat tekinti át. Ma már vitathatatlan tény, hogy a magyarországi magyar irodalom mellett fel kell mérnünk a csehszlovákiai, a jugoszláviai, a kárpát-ukrajnai, a romániai és a nyugati magyar irodalom alkotásait is. Irodalmunk képe igy gazdagodott a határon túli magyar irodalommal. Hisz ma már ki vitatná a csehszlovákiai Fábry Zoltán, a jugoszláviai Sinkó Ervin a kárpát-ukrajnai Kovács Vilmos, a romániai Sütő András, a Nyugaton élő Cs. Szabó László és mások munkásságának értékeit? Ez a napjainkban természetes folyamat, értékőrzés azonban hosz_ szú időszak előkészítő munkájának eredménye. Irodalmi folyó- irataink'fedezték fel újra és újra a határon túli magyar irodalom új alkotásait, s a könyvkiadás juttatta el az olvasókhoz e műveket. Közben a kritika és az irodalom- történeti is elvégezte a maga előkészítő munkáját (pl. Kántor Lajos—Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom 1945—1970: Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom stb.). Komoly eredménye iroda lömtől ténet-írásunknak e kötet megjelenése. Egyrészt azért, mert a magyar irodalomtörténet egészébe kapcsolja e sokáig mellőzött. félig elfelejtett területeket. Másrészt fontos ez az irodalomtörténet azért, mert — Pomogáts Béla kötete mellett — először teszi mérlegre e különböző területek magyar irodalmát együtt. S nem utolsósorban újszerű a nyugati magyar irodalom áttekintése a nemrég elhunyt Zilahy Lajostól a fiatalabb Gömöri Györgyig. Béládi Miklós irodalomtörténész volt e kötet szerkesztője. Legtöbbször az illető országban élő szakemberek írták a fejezeteket, így pl. a csehszlovákiai magyar irodalomról Csanda Sándor, a jugoszláviairól Bori Imre és Szeli István stb. A nyugati magyar irodalomról szóló fejezet Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László munkája. Miként rendszerezi az irodalomtörténet egy-egy terület tro-» dalmát? A romániai magyar irodalomról szóló fejezet bevezetéseképpen Kántor Lajos és Láng Gusztáv az irodalmi életről, az irodalomkritikáról számol be, majd műfajonként és korszakonként teszi mérlegre az alkotókat. Pl. a költők közül a „múlt folytatói”, az idősebb nemzedék Bar- talis János, Szemlér Ferenc stb. A felszabadulás után felnőtt költőnemzedék tagja pl. Kányádi Sándor, s a romániai Forrás-nemzedék költője, pl. Szilágyi Domokos. Természetesen megvan az effajta műfaji rendszerezésnek a maga hátránya is. Hisz például a költőként bemutatott Horváth István kitűnő prózai munkáját, a szociográfikus-néprajzi jellegű falurajzát, a Magyarózd toronyal- ját csak megemlíti az irodalomtól ténetben. Hasonlóképpen vitatható az erdélyi Király László prózai munkájának, a Kék farkasoknak a halvány említése, tekintettel arra, hogy költői műveit elemzi az irodalomtörténész. Ha nagy olvasmányélményeinket kérjük számon az irodalom- történésztől,, általában egyetérthetünk. Nem felejti el Asztalos István korai novelláit, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényét. Sütő András esszéit, Márai Sándor regényeit, Sinkó Eryin Optimistákját (de esszéivel keveset foglalkozik!), Duba Gyula és Dobos László szociográfikus fogantatású prózai műveit. Olykor azonban ném érthetünk egyet a korábbi időszakhoz jobban kapcsolódó Kós Károly munkásságának csak érintőleges értékelésével? Máskor pedig a kérlelhetetlen halál változtatja meg egy-egy író értékelését, nem egyszerűen a kegyelet emeli még feljebb, hanem a világosabb távlat (pl. Szilágyi Domokosl. Lényegében teljesen új a nyugati magyar irodalom feltérképezése. Korábban csak egy-egv folvóirat tette közzé műveiket, utóbb a Vándorénak cimű költői antológia. Érdeklődéssel olvassuk, miként alakult, egv-egy csaknem elfelejtett író sorsa. Az irodalomtörténet olvasása számvetésre is késztet: eleget ismerünk-e nemzedéktársaink alkotásaiból? Eljutnak-e hozzánk műveik? Nem mind, de lelkiismeretünk nyugtatására jelzem, hogy pl. a kecskeméti színház sokat tett a kolozsvári Kocsis István drámáinak elismertetéséért. S a Forrás is kezdettől fogva közölte a határainkon túl élő magyar írók műveit. Sütő Andrástól Fehér Ferencig. Szekér Endre
