Petőfi Népe, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-11 / 187. szám

1982. augusztus 11. 0 PETŐFI NÉPE • „ÚJ TÜKÖR KLUB” MOZGALOM Elsők lettek a halasiak Hat esztendeje hirdették meg először az Üj Tükör Klubok ver­senyét. A közismert kulturális hetilap olvasószolgálata azzal a céllal indította el a klubmozgal­mat, hogy segítse a közművelő­dési munkát, az olvasói igények feltárását, s így hasznos ötletek­kel gazdagodhasson a lap is. Az évenként meghirdetett (értékelt és díjazott) versenypályázatok egyre népszerűbbek lettek; egyre több üzemi, vállalati, szövetkezeti és intézményi kollektíva vette fel az Űj Tükör Klub nevet az or­szágban. — Nem volt könnyű az értéke­lés. A józan ész és a higgadt ér­zelem mércéjével kellett választ adnunk a kérdésre: kiknek a tel­jesítménye jelentett nagyobb elő- íelépést? Akik új módszereket al­kalmaztak az előző évekhez ké­pest, vagy éppen azoké, akik a bevált, helybéli művelődési mun­kát fejlesztették tovább?... — mondta a közelmúltban Nádor Mara, az Új Tükör olvasószolgá­latának v ezetője, amikor az eltelt hatodik ..klubév" értékelésére és u díjazásokra került sor a MUOSZ székházában. Végered­mény: nem kevesebb, mint 120 pályázó közül, az 1981—82-es klubévad győztese — a békési szövetkezetiekkel egyetemben — a kiskunhalasi Gózon István Mű­velődési Központ Új Tükör Klubja, — A hetvenes évek közepén verbuválódtunk, olyan céllal, hogy létrehozzunk egy tevékeny közös­séget, amely igényes programok­kal, színvonalas műsorokkal tö­möríti a városunkban élő fiatal értelmiségieket — magyarázta a halasiak klubvezetője, Bakfalvy Anna. — Csak értelmiségi fiatal lehet tagja a klubnak? — Nem. Közösségünknek min­denki tagja lehet, aki elfogadja törekvéseinket. Viszont a klubéle­tet, programjainkat az értelmiségi fiatalok igényei szerint alakítjuk, szervezzük. Jelenleg 25 tagot számlálunk, és szinte valameny- nyien huszonévesek vagyunk. — Mikor vették fel az Új Tükör Klub nevet? — Még 1976-ban, amikor a kul­turális hetilap olvasószolgálata először meghirdette e mozgalmat. Mi azonnal csatlakoztunk. — Miért? — A versenypályázatban kiír­tak lényegében megegyeztek a mi törekvéseinkkel. S versenyez­ni mindig érdekes, izgalmas ... — Egyszer mór voltunk második helyezettek e pályázaton. Közben kétszer nyertük el az aranykoszo- rús címet. — Milyen szempontok szerint értékeli az Új Tükör a klubmun­kát? — Elsősorban azt vették figye­lembe, hogyan illesztettük prog­ramjainkba a hetilap által kínált lehetőségeket. Milyen kiállításo­kat, ankétokat, kulturális bemu­tatókat, vetélkedőket szerveztünk, s hogy mennyire segítettük az Üj Tükör köznjűvelődési tevékeny­ségét, a lap propagálását. Minden klubévadban havonként kell ren- dezvénytervet és programértéke­lést készíteni. Emellett rendszeres kapcsolatot tartunk az olvasó- szolgálattal, amely módszertani tanácsokkal, író—olvasó találko­zókkal, a szerkesztőség és munka­társaik személyes közreműködé­sével segíti munkánkat. Tavaly például Fekete Sándor főszerkesz­tő-helyettes látogatott Kiskunha­lasra, az idén pedig a lap egyik munkatársa, Tóbiás Áron. — Pénz is járt az első helye­zésért ? — Igen. 15 ezer forintot kap­tunk. — Mire költik? — Nem tudom, ugyanis erről még nem határozott a kollektí­vánk. Lesz helye, annyi bizo­nyos . .. Belelapozva az Üj Tükör Klub programtervébe, valóban szembe­tűnő, mennyi érdekes, figyelemre méltó rendezvényt bonyolítottak le az eltelt klubévadban. íme né­hány a sok közül: A „Tudo- múny-e" című vitasorozatukban — ezekre a klubestekre szakem­bereket, specialistákat hívtak vendégül — olyan témák kerültek •terítékre, mint a hipnózis, a tele­pátia, az akupunktúra, a szexoló- gia stb. Rófusz Ferenc, az Oscar- dí.ias Légy című magyar rajzfilm rendezője a rajzfilnikészités mű­helytitkairól beszélgetett a klub­tagokkal. Papp Gábor művészet- történész beszámolt algériai út­járól, s a rejtélyes barlangrajzok­ról mesélt. Tálalási bemutatót rendeztek, amelyen ínyenc éte­leket főztek a klubtagok a keres­kedelmi és vendéglátóipari szak­iskola pedagógusainak segítségé­vel, s a lakmürozást gasztrológiai vetélkedő követte. „Házi mozi" sorozat; érdekes filmek vetítése utón. érdekes viták, beszélgetések. Író—olvasó találkozók, üzemláto­gatás, kirándulások, sportrendez­vények . . . Hosszú a lista, s hosszasan le­hetne méltatni a halasi Üj Tükör Klub életét, közösségi szellemét, munkáját. Most mégis csak egyet­len szót írunk le méltatásként: GYŐZTEK! — Kétségkívül meg­érdemeltén. Koloh Elek GESZLFR MÁRIA EZÜSTÉRME VALLAURIS-BAN A háttérben a kerámiastúdió Vallaui is, ez a pár ezer lakosú dél-franciaországi kisváros Picas, sónak köszönheti világhírnevét. Élete utolsó harmadában a mű­vész gyakran nyaralt a Cote d'Az.ur-ön, s olykor-olykor dolgoz­ni is kedve támadt. Vallaurisnál ki resve se találhatott volna jobb helyet, az itteni műhelyek szinte tálcán kínálták a lehetőséget. S mert Picasso világhíres kerámiá­két csinált, a hely is világhírű 1 estt-, s mert így esett: hírességek' sora érkezett ide, Matisse-től Gha- gallig. Vallauris a világ kerámia­szívévé vált. amit, a nagy öregek halála után a városka polgármes­terei is igyekeztek a maguk ja­vára fordítani; nemzetközi bien- nálékon versenyeztetik a világ művészeit. Az észak-olaszországi Faenzán kívül a Vallauris-i tár­latok jelentik az igazi mércét, az itteni: világsiker. Az idei, VIII. Nemzetközi Ke- í ámiaművészeti Biennálén rangot adó magyar eredmény született. Geszler Mária és Fekete Tibor kapott ezüstérmet. Ez — közvet­ve — a kecskeméti kerámiastú- diót is minősíti: mindkét művész gyakori vendég itt. Geszler Má­ria, akinek munkásságát 1979-ben Munkácsy-díjjal ismerték el, no­ha siombathelyi, már-már tiszte­letbeli kecskemétinek is számít: a stúdió felavatása óta minden esztendőben itt töltött egy hóna­pot — vallauris-i sikeréről is Kecs­keméten kérdezhettük. — Két alkotást lehetett elkül­deni. Olyanokat nyújtottam be. amelyeknek az elkészítését itt. Kecskeméten kísérleteztem ki az elmúlt években. — Bonyolult munka? — Olyan eljárás, amit aZ ipar­ban, a tömeggyártás során sűrűn alkalmaznak, de amit az egyedi alkotás is fölhasználhat. Gipsz­lapra nedves porcelánmasszát öntöttem, Érce--.rászitáztam egy képet. A szitát kerámiagyárak­ban használják, nekem egy rom- hányi, üzemben dolgozó kolléga­nőm segített elkészítésében. Nos, a szitázós után a kép széleit be­gyűrtem, mintha az egész egy el­függönyözött ablak volna. Követ­kezhetett az égetés. Nehogy azt higgye, a formát tartom az elsőd­legesnek, nem! De a kerámiá­ban is a forma — ami ebben az esetben technikai eljárásokat je­lent — a tartalom kifejezésének eszköze; eszköz, amit ki kell ta­lálni, ki kell kísérletezni, majd pedig meg kell valósítani, mert ezzel fejezhető ki leghívebben a tartalom. A kél Vallauris-ba kül­dött kép tájkép volt. — Miért épp az? — Sokat utazom, s közben min­dig figyelem a tájat: a nekem kedves részeket lefényképezem. Ezekről a fotókról készült újabb film, s ebből a szita — a többit már elmeséltem. A kész képen, égetés után, puha-rőzsazsín, fá­tyolos a tavasz: kemény-kék, fa­gyos hóesést idéző, hideg a lel: ki ragyog a függönyös ablak mö­gül. — ' Abból, amit elmondott, az derül ki: a franciaországi siker egy kicsit kecskeméti is. — Feltétlenül! A kerámiastúdió rövid idő alatt egészen rendkívü­lit alkotott, talán nem szerény­telenség, ha azt mondom: a ma­gyar keramikusokat a világszín­vonalon jegyzik, s ezt nemcsak a nemzetközi elismerések mutatják — persze, ezek is biztos fogód­zók. Itt megvan minden, ami az alkotáshoz kell: anyag, gép, szak­könyv, társak; és: légkör! Ez a legfontosabb! Szombathelyen egyetlen keramikus kollégám sincs, gondom-bajom sem tudom kivel megbeszélni. Itt, Kecskemé­ten, a világ ad randevút, a teg­napi szakkönyv, folyóirat ma itt van, és persze itt vannak a kollé­gák is — ezért jövök szívesen minden évben. Ha itt töltök egy hónapot, az olyan a számomra, mintha helyből egy emeletnyit ugornék. —* Most is kísérletezik? — Egy új megoldáson töröm a fejem, egy figurális munka el­készítésén. Az alak ruhájára táj­kép kerül, arcán pedig eső esik — egy kicsit ezt is szürrealistára tervezem... Azt mondhatom: jól haladok . . . B. J. Lámpások vagy anyagmozgatók? Dühös rám öreg barátom, a könyvesbolti eladó, és tudom; joggal. Azt kérdeztem tőle. hogy mit jelent ma könyvet el- adri: szent hivatást, vagy vigécfeladatot? Rám nézett, mint az apám, amikor nullás jegyet hoztam énekből; ez mit je­lent? "arázkodni kezdtem. Minek nevezhetjük a könyv- kere lépművelőnek, vagy üzletembernek? Ekkor lett d,üh ,.Eg\ ,em — mondta és a földön -fő könyvpiramisok- ra mutatott. — Legfeljebb arról beszélhetnénk, hogy árura fel­ügyelő rendészek vagyunk in­kább vagy anyagmozgatók. Mert ezt a töméntelen könyvet nép­művelőként soha, de még ügy­nökként sem adhatnánk el. Ennek zömét csak így. önkiszolgáló bolt­ban, a kereskedői közvetítés ki­iktatásával. fogyasztói árucik­ként lehet eladni,. A legjellem­zőbb bizonyíték erre. hogy kosár, ral a kézben nem is lehet ren­desen megnézni a könyveket. Csak megforgatni, hogy mennyi, be kerül és vinni, vagy vissza­tenni". Személyes kapcsolat Tudtam, hogy öreg barátomnak ,>'>k mindenben igaza van, bár a regi könyvkereskedelemhez fű­ződő nosztalgiái eltakarják előle annak a hatalmas könyvvásárlási láznak a jelentőségét, amelynek az elmúlt tíz évben Magyarorszá­gon a tanúi lehettünk. Hiszen egy­kor a sokkal kevesebb könyv és vásárló lehetővé tette, hogy a ke. .reskedő szinte személyes kapcso­latot alakítson ki a vevőivel. Hogy megismerje őket, és pontosan tud. ja. mit ajánlhat, és mit nem. Ma erre csak a kisebb településeken van lehetőség. A mai könyves özönvíz idején a könyvvásárlók egy része ért­hető módon úgy veszi a könyvet, mint a tasakos tejet. Az igénye­sek azért, mert pontosan tudják, mire van szükségük a kínálatból. Az igénytelenek pedig azért, mert rögtön a sorozatban megjelenő ponyvák polcát keresik. A leg­több vevő azonban a két csoport között található. Bemennek a könyvesboltba, tétován válogat, nak. és a véletlenszerű motívu­mok befolyásolják a vásárlásai­kat. Egy író ismerős neve, egy szép kötés, egy jó cím. AS ilyes­mi könnyen vezet téves választó, sokhoz, elkedvetlenítő élmények, hez. Ezeknek a vásárlóknak len­ne a legnagyobb szükségük arra a régi könyvkereskedőre, aki mel­léjük lép. és rövid beszélgetés­ben kideríti, milyen könyvekre van szükségük valójában. De va­jon van-e, s lenne-e egyáltalán elegendő és alkalmas .személy er­re a feladatra manapság? Rajtuk csattan az ostor A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat azért rendezte meg íel- sőtárkányi olvasótáborát, hogy az új feladatokra, a kiadók és az ol­vasók közötti láncszem megerősí­tésére készítse fel azt a néhány munkatársát, akik bolt- vagy boltcsoportvezetőként tehetnek valamit saját döntési posztjukon. Feladatuk a legkevésbé sem irigy­lésre méltó, hiszen — mint öreg barátom mondta — az „anyag- mozgató könyvkereskedelemben" ritkán maradnak meg azok. akik képességük és műveltségük alap­ján alkalmasak a könyvterjesztés­re. Az eladók távozása érthető: a raktári segédmunkás többft keres, mint ők. a sűrűn sorakozó könyves ünnepek terhei is őket nyomasztják, és rajtuk csattan az olvasói ostor, ha a reklámokban beígért könyv nem jelenik meg időben a boltban. A boltokban dolgozók kapcsola­ta a kiadókkal, és így hatásuk u kiadói politikára — jelentékte­len. Pedig némelyikük komoly tapasztalatokkal rendelkezik. s bizony még a példányszám.meg- állapításokban is pontosabb íté­letet tudnának hozni, mint egyné­mely — az olvasóktól távolabb élő illetékes. A fent említett okok miatt ke­vesen vannak tehát az igaz könyvterjesztők ivadékai, és a képzés — ami segíthetne valamit az ügyön —. az oktatók szerint sem elég hatékony. Nem is lehet az: gyönge talajra nehéz palo­tát építeni. Aki nem tudja, mi­kor volt a Rákóczi-szabadságharc. azt egy tanfolyam jellegű képzés nem készítheti fel a történelmi szakirodalom ajánlására. Olvasóvá nevelni Több /ten.veZőt kell lehat meg­változtatni ahhoz, hogy a köny­vek valóban azokhoz jussanak el, akiknek szükségük van rájuk. Ehhez a kiadói politikának is változnia kell. de fontos lépés a könyvterjesztők megbecsülése, a fizetésük felemelése is. Egy kez­dő se keressen kevesebbet fű­szerbolti kollégájánál. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat ezen a gondon úgy, próbál segíteni, hogy a kilépő dolgozók bérét úgyne­vezett tiszta jutalékos rendszer­ben szétosztja a többiek között, ha azok így — kisebb létszámmal — is teljesítik a tervet. Az a régi, kedélyes kereske- demi munka, amelyre öreg bará­tom olyan nosztalgikusan emlé­kezik, már nem térhet vissza. Évente százmillió könyvet nem lehet személyes kapcsolatok fenn­tartásával eladni. De a szemlélet feltámasztható, a körülmények­hez alkalmazkodó formákban megújítható. No, persze igaza volt annak a könyves szakembernek, aki azt mondta, hogy nem a könyvter­jesztés feladata olvasóvá nevel­ni az embereket, hanem például a családé, az iskoláé. De jó len­ne, ha az árubőségben kialakuló vásárlói tehetetlenség a rossz könyvválasztások miatt támadó kedvetlenség, netán az olvasás­ról való leszoktatás bűne sem terhelné a könyvterjesztők lelki­ismeretét. N G. NÉMETH PÁL: Amint kiderült Utaztam vele párszor. A cs.-i hévvel járt ő is. Az utolsó előtti kocsi első felében ült mindenkor, háttal a menetiránynak, az ablak mellett. Kelemen. Ez volt a neve. Va­lamelyik neve. Nemrég, a napokban tudtam meg, kiment a vonatból. Mond­ják, fölállt, s gyors léptekkel el­hagyta a robogó szerelvényt. Egy­kori utastársai, a vele egy köz­ségbe való cs.-i vasutasok szerint a „magaviseleté” olyan volt. mint mindig. Nem láttak ők semmi gyanúsat!, mondták a helyszíne­léskor. Zsémbes volt, meg kötöz- ködő. de hát nála ez nem számí­tott újdonságnak. — Ült a szo­kott helyén, aznap is — mesélték aztán — magába zárkózottam mint mindig, s morgott. De hisz emlékszik? Láthatta maga is évekig. — Borostás volt többnyi­re, s merő égy toprongy. S a szemei? Áradt belőlük a gyűlölet, a gyilkos harag. Hogy kire, vagy mire irányult ez? Is­ten tudja. Megállapíthatatlan volt ez, hiszen dühödten pásztázó te­kintete egy kalapot, egy falra­gaszt, valakinek a háta közepét vagy éppenséggel magát a sem­mit egyaránt célba vette. Igen valószínűnek látszik hát, hogy különös indulatai nem erre vagy, amarra irányultak, nem ez vagy amaz dühítette, hanem maga az egész, konkrétumai nélkül, meg­nevezhetetlen ingereivel. S hogy harag volt ez, önmagát is pusztító s kiapadhatatlan, s nem csupán ábrázatának ellenszenvessé tor­zult gyűrődésrendszere, azt tetté­nek többé-kevésbé rekonstruálha­tó előzményei is igazolni látsza­nak. Az ultizó vasutasok elmondása alapján ült azon a napon is törzs­helyén, az ablak mellett, háttal a menetiránynak. — Semmi különöset nem lát­tunk — csóválta meg a fejét a legidősebb — semmit, ha csak annyit nem, hogy aznap, mintha kevésbé bűzlött volna. Ismerte, tudja, hogy piás volt mindig. El­itta az még az isten nadrágját is. — A fakeresztjit azért ő is meg­kapta! — legyintett a másik öreg. — Józan volt? — kérdeztem. — Hónap végén történt, soka- dikán. Tudja, mit jelent ez?! Nemcsak nála. magunkfajtánál is. Gyászbetűs napok. Biztos nem volt már dohánya. — S beszélt valakivel? — Amennyit szokott. Ügy ön­magával .. . — Na, várjál csak! — szólt ekkor közbe a harmadik ultis, egy vö­rösképű — beszélt az! Már hogy­ne beszélt volna! Épp az, hogy beszélt. Pontosabban, kiabált azzal a taggal, aki... — S az neked beszéd?! — kér­dezett vissza az előző — beszéd­ről volt szó, nemde? — nézett rám az öreg. — Mert hisz, emlé­keztet, nemigen beszélt az soha! Ha kinyitotta nagynéha azt a bü­dös pofáját — már nyugodjon szegény! — csakis a patvarko- dásra! Más se fűzte őt már eh­hez a világhoz! Most is csak ez volt, azon az estén. Játszottunk, ugye, fosztogattuk egymást, szo­kás szerint, tízfilléres alapon — nevette el magát —, amikor egy- szercsak felcsattant. Valami is­meretlen tag ült le vele szem­közt . . . Döhogott-motyogött magában, mint általában. A pasas rosszal­lásnak vélve ezt, megkérdezte: — Bocsánat, szabad a hely? — Van szeme! — förmedt rá Kelemen. — Csak kérdeztem! — mondta az idegen —, azzal leült. Újságot húzott elő aztán, de mielőtt szét­nyitotta volna, még végigmérte utastársát. — Hööö? — mordult rá — van valami hézag? — Hiába kezdett el azonban hőzöngeni — mesélte tovább az öreg —, a tag nem vette a lapot. Szó nélkül hagyta Kelemen hő- börgéseit, s olvasni kezdett. — Még az a kis nő — szólt közbe a másik — tudjátok, aki itt ült mögöttünk, meg is jegyez­te, hogy jól teszi, ha kitér. Meg, hogy az ilyen kötekedőket egy­szerűen ki kéne vonni a forga­lomból! — Mi van?! — vakkantott át aztán az ultisokkal sutyorgó nő­nek Kelemen — hööö? bámul?! Tetszem magának? — A nő megvonta a száját, s gyorsan . visszafordult. Ha mind­ezt. más nem is, Kelemen látta, s azt követően mereven a nő há­tának szegezte tekintetét. Két cs.-i diáksrác is ült ott. Vele egyazon oldalon, ezek középütt. Számítva a szokásos folytatásra — incselkedően nevetgélni kezd­tek ekkor. — Az apátok ... ! — szólt oda, de a szeme továbbra is a nő há­tán. A tag vele szemközt ült le. úgy látszik nem érte be a kez­deti „molesztálással”. Rágyújtott. S noha az újságjába fújta a füs­töt, az utóbb csak útitársa orra alá. köhögni kezdett hát Kele­men, fröcsögve, dühödten. Bocsánat! — eresztette le lapját a tag — zavarja? — S akkor? — sisteregte Ke­lemen — van köze hozzá? Szó­rakozik itten! A ... életbe mán ... — Nem szórakozik itt senki — mondta a pasas — csak arra gon­doltam, ha tényleg zavarja, elol­tom. Bár ... ez... dohányzó. Úgyhogy önnek kellene inkább nemdohányzóba szállniá! — Nekem?! — Mert, hogy ez dohányzó... — Majd magától fogom meg­kérdezni, mi?! Tizenhét éve ülök ebben a kocsiban. És itt! Érti?! Maga nekem nem fogja előírni, hogy hol üljek! — Olyan felpaprikázottan or­dított, szerencsétlen — mondta az öreg —. hogy fnég rá is szóltunk, nyugtatólag, hogy „mi van, Kele­men?” — Ránk, tudniillik — magya­rázta a másik — hallgatott azért. Csitítottuk mi őt már máskor is. Mi tudtuk, hogy milyen. Ha nem volt meg benne az az egy-két lég­kör, bőszítette minden. Akkor be­lekötött még az élő fába is. — Hogyhogy mi van? — hor- t.yánt fel az ultisok felé kapva fejét — hát nem látjátok?! Ide­jön ez a szar, s egyszerűen be- lémköt! Hogy én hova menjek? Hát mit képzel? — Nem mond neked senki ilyet — szólt rá a vörösképű — ma­radjál már! — Nem?!!! — vicsorgott vissza —. szóval még ti is ezt csináljá­tok?! Jól van! A srácok újra röhögni kezdtek. Kelemen nem nézett oda, de uj- jainak egyre rángóbb dobolása jelezte, hogy a cukkolás célba ért. A földet bámulta, s fújtatott, összefogott ellene minden. Le­vegőtlenné vált számára a kocsi. — Már azt hittük — mesélte a vöröses —. hogy sikerült lesze­relnünk! Elhallgatott ugyanis. Vicsorogni persze vicsorgott to­, vábbra is. meg zihált. Leste is az a pacák kitartóan, dehát ért­hető, ilyen nem is tudom micso­dát. nem sokat láthatott az­előtt ... — Tudja, kit lesegessen maga! — nézett föl aztán egyszercsak Kelemen — a jó ... anyját! Érti?! — Nézze — hajtogatta össze az újságját a férfi. — Én nem bán­tottam magát. Ha baja van, in­tézze el, de ne velem! — Felállt, s azzal átült a röhincsélő fiúk­hoz. Egyedül maradt Kelemen. Körbenézett még egyszer. Te­kintete ezúttal már nem állapo­dott meg semmin. Lehajtotta a fejét, ült mozdulatlanul. K. és T. között zötyögött a vonat. Hat kö­rül járhatott az idő. Kinn már sötét volt. Hirtelen hideg fogta el. , szébt? húzta magán gönceit, az­tán fölállt, gyors léptekkel végig­ment a kocsin, kinyitotta az aj­tót. s kilépett. — Még szóltunk is utána — mondta a vörösképű —, hogy „hová mész, te bolond?”, így van? de hárt az csak ment...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents