Petőfi Népe, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-31 / 203. szám
1982. augusztus 31. • PETŐFI NÉPE • 5 FDJ, ZSMP, SSM, KISZ KÖNYVESPOLC Latroknak is játszott Fiatalok nemzetközi tábora Félegyházán Éppen tíz éve annak, hogy a kiskunfélegyházi Április 4. Gépipari Művek KISZ-esei kapcsolatban állnak egy-egy hasonló profilú NDK-beli, lengyel és cseh gyár ifjúsági szervezetével. Ez az együttműködés nemcsak papíron létezik. A fiatalok évente háromszor találkoznak, mindig más-más országban. Az őszi és tavaszi néhány napos összejöveteleken az addig végzett munka elemzésén, az új tervek és feladatok megvitatásán van a hangsúly. A nyári tíznapos táborozás viszont jórészt a pihenés, szórakozás -jegyében telik. Az idén a félegyháziak láttak vendégül tíz- tíz cseh, lengyel és NDK-beli fiatalt. • Baráti kézfogás, Andrzej Matusiak és Nagy György. A gyár pinceklubjában az íz. lésesen térített asztalokon szendvics, saláta, üdítő ás ital a koccintáshoz. Ki gondolná, hogy mindez férfiak kezemunkáját dicséri? — Igen, az ügyeletes fiúk készítették. most így jött ki a lépés — mondja Bástyi István, a tábor egyik szervezője. — Ugyanis mindennap közülünk hárman- négyen itt maradnak az esti programot előkészíteni. Ma estére a vállalat vezetőit várjuk, a vezérigazgatót, a párttitkárt és a szak- szervezet képviselőjét. A társaság, egy kicsit fáradt, nem tudom, milyen lesz a hangulat. Tegnap volt a német-est. a kitartóbbak még reggel négykor is fenn voltak. Ma egész nap kirándultunk, hajnalban indulunk Szarvasra, majd körülnézünk Békéscsabán és Orosházán. Megjártuk a csabai kórházat is, az egyik cseh srácnak kificamodott a bokája. — Miből tudtok ennyi embert vendégül látni? — sikerül egy percre megállítanom Nagy Györgyöt, a KISZ-bizottság titkárát. — Egy krumpliszeletelő gépet terveztünk és gyártottunk a Bács- Kiskun megyei Vendéglátó Vállalatnak társadalmi munkában. Ebből összejött sgv kis pénz és támogatott bennünket a gyár is. Nem kis segítséget nyújtott a I.enin Tsz, amely a félnapos bugaci kiránduláson látta vendégül a táborozókat. A Vörös Csillag Tsz pedig vacsorára, borkóstolóra vár bennünket. Közben véget ért a baráti beszélgetés, s fáradtság ide vagy oda. a diszkóban már mozdulni sem lehet. — Miről esett szó ezen a rövid találkozón? — teszem fel a kérdést Tóth Györgynek, az Április 4. Gépipari Művek vezérigazgatójának. — Külföldi fiatalokat természetesen nemcsak a gyárban folyó munka érdekli, hanem nép- gazdasági helyzetünk és politikánk is. Szóba kerültek a keresetek ; a gazdasági vezetés és a KISZ viszonya és sorolhatnám a többi témát. Rendkívül hasznosnak ítélem ezt az együttműködést. Itt értékes emberi kapcsolatok, barátságok szövődnek, amelyek a jövőt szolgálják. Mi ezt továbbra is minden lehetséges eszközzel támogatjuk. Czakó Ferenc táborvezető pár perces röpgyűlésre hívja a vezetőséget. Nem kis gondot és fáradságot jelentett a harminc vendég hasznos és nem utolsósorban kellemes, maradandó élményt adó szórakozásáról gondoskodni. — Hol töltitek a hátralevő napokat? — érdeklődöm az egyik háziasszonytól, Megyesi Ervin- nétől, a KISZ-bizottság szervező titkárától. — Félegyházán nincs sok látnivaló, a tíz napból mindössze kettőt töltünk itthon. A holnapi program Szeged, azután irány Budapest, majd a gyár balaton- szemesi üdülője. Nemzeti esteket szervezünk, persze diszkóval egybekötve. Alvásra nem sok idő jut, így egy kicsit módosítottunk az eredeti terven; a sportdélutánt a strandon töltjük, pihenéssel. Időközben sikerült egy csendesebb zugot felfedezni, ahol az ifjúsági szervezetek vezetőivel beszélgetünk. — Kik vesznek részt a táborozáson? — Elsődleges szempontunk a mozgalmi munka volt, ezen kívül pedig azok jöttek, akik mindenképpen profitálhatnak ebből a találkozóból, így az ifjúsági klubunk vezetője, és a nemzetközi kapcsolatok felelőse — kezdi Klaus Weigelt, FD-J-titkár. — Mi az alapszervezeti titkárok javaslatai alapján válogattunk — folytatja Andrzej ' Matusiak, a lengyel fiatalok vezetője. — Van köztünk olyan is, aki már másodszor jár Magyarországon, de az a célunk, hogy minél többen részesei legyenek ennek az együttműködésnek. A táborozás elsősorban jutalom, hiszen nemzetenként csak tízen vehetnek részt. „Öreg rókának” számít Zdenek Linhardt, a csehszlovák ifjúsági szervezet titkára, aki immár hatodik éve áll ezen a poszton. — Közülünk öten különböző tisztséget töltenek be az SSM-ben, a többiek pedig munkájuk alapján jutottak Magyarországra. Fontos szempont volt az is, hogy ezek a fiatalok alkalmasak legyenek a következő tábor megszervezésére, ugyanis jövő nyáron Brnóban fogunk találkozni. — Szerintetek van-e jövője ennek az együttműködésnek? — Feltétlenül! — vágja rá Zde- nek Linhart. — Rendkívül fontosnak tartom a fiatalok körében végzett ideológiai munka szempontjából. Sok szó esik például a lengyel helyzetről is. — Kézzel fogható tapasztalatokat szerzünk — folytatja a lengyel titkár — megfigyelhetjük, hogyan dolgoznak más ifjúsági szervezetek, megismerkedhetünk a környező országok ifjúságpolitikájával. Mi például nem kapunk anyagi támogatást a gyártól. — Csatlakozom a többiekhez — fejezi be a beszélgetést Klaus Weigelt —, de hadd legyek ünneprontó. Ez az együttműködés a mai viszonyok között egy kicsit költséges mulatság, bár láthatod, remekül érezzük magunkat. Ez valóban így van, mszen az est folyamán ezt már többen is elmondták — rákérdezés nélkül. H. K. E. • A cseh csapat. Gion Nándor’ két regénye, a Virágos katona és a Rózsaméz egy kötetben 1976-ban jelent meg Újvidéken. Gion Nándor akkor már a jugoszláviai magyar irodalom kiemelkedő képviselőjének számított, Magyarországon is ismert, népszerű író volt. Az új regények még ismertebbé tették; Gion az egyetemes magyar próza élvonalába került általuk. A Magvető Kiadó, hat év késéssel bár, de az idei könyvhétre a két regényt az előző kiadásból ismert közös, ösz- szefoglaló címmel — Latroknak is játszott — ismét megjelentette. Ne a hat év késésre tegyük most a hangsúlyt, hanem a kiadó felismerésére, amely mindenképp dicséretes és feltétlenül folytatásra érdemes. Több évtized után ugyanis ez az első kortárs jugoszláviai magyar könyv, amelyet Magyarországon ismételten kiadtak. A könyv olvasói és szakmai siker. Szerzőjét, az 1940-ben született Gion Nándort Bács-Kiskun- ban is jól ismerjük, a Forrás többször közölta írását, illetőleg a könyvhét nemzetközi rendezvényei alkalmával többször eljutott hozzánk. Gion regényeiben korszerű eszközökkel újólag rangot adott a szülőföld ábrázolásának, rangot a történelmi tárgykörnek és rangot az olvasmányos, cselekményes, bensőséges hangvételnek. A két regény színtere az író szülőfaluja — kis szülővárosa mostanra — Szenttamás. Belgrad felé menet, Szabadka és Újvidék között az autózóknak útba is esik, de érdeklődésük középpontjába nem kerül. Gion számára viszont a világ sarkallatos pontja Szenttamás. Hozzáköti a család, az átélt múlt, hozzákötik az ott megismert legendák. Ezek szálaiból: reális emlékezésekből, szürrealista mesékből, álmokból és sokszor naturális elemekből szövi történeteit. Az első regény, a Rózsaméz, 1898 őszén kezdődik, akkor érkezik egy szegény, boldogulást kereső német család Szenttamásra. Az ő helykeresésük bemutatásával indul a regény. S az első világháborúra történő rövid utalással zárul. Gion nem tobzódik a katonatörténetekben, pedig éppen eleget hallhatott belőlük. Pacifizmusára jellemző, hogy a háborús témát még olyannyira sem érinti, amennyire szülőföldjét és szülőföldje legényeit megviselte. Az ő tárgya ugyanis nem a nagybetűs Történelem, amely a tankönyvekben és történeti tanulmányokban szerepel; az ő tárgya a hétköznapi, a kisbetűs történelem, a mindennapok jeltelen története. A kisemberek történelme, akiknek élete jeltelen, de akik írónk szemében úgyszintén hősök. A kötet második regénye, a Rózsaméz a két világháború között játszódik, úgy indul, hogy az első háború poklából két ember visz- szatér, egyikőjük harcból és hadifogságból, másikuk katonaszöke- vényi létből, börtönből, összetalálkoznak, s — jelképes a történet — a hadifogságból érkező, aki ott kitanulta a borbélymesterséget, megnyírja, megborotválja börtönt járt társát. A regény utolsó jelenetei pedig azon az éjszakán játszódnak, amikor a második világháború időszakában immár, a magyar csapatok Szenttamásra érnek. Gion szülőföldjének terve szerint három regénnyel kíván emlékművet állítani. Az első kettő elkészült, adósunk még egy harmadik könyvvel, amely a második világháborús időszaknak és a közvetlen azt követő éveknek lenne a krónikája. Ezt az időszakot szépirodalmunk a Hideg napok című regényből ismeri; Gion bizonyára árnyalja majd az ott megismert képet. írónk három csapdát is sikerrel kikerült. Ügy ábrázolja a szülőföldjét, hogy nem provinciális, nem helyi érdekű. Tudja a titkot, hogyan kell a konkrét történetben megmutatni az általánosat, hogyan kell a helyi eseményt úgy ábrázolni, hogy egyetemes érvényű legyen. Megkerült egy másik csapdát is, a történelemábrázolás csapdáját. Számára a történelem nem illusztráció. Nem mondja fel ismét a történelemkönyvek passzusait. Hanem írói módon: elmondja a „történelem alatti ország” krónikáját. összefogja környezete tájitörténeti emlékezetének töredékeit, azokat alakítja öntörvényűén. A folklór, a népi élet és emlékezet által megőrzött történelmet mondja el alkotó módon. S végezetül: úgy olvasmányos, hogy nem kommersz. Igényes író, aki történeteinek fénye által, nyelvi gazdagságával, szemléletének összetettségével érdekfeszítő tud lenni mindvégig. Amikor könyvét újraolvastam, Szentigaz történeténél például megzsibogtak az ujjaim. Nagy erővel mondja el, kártyázáshoz előkészületül hogyan kell éles téglával lecsiszolni uj- jaink .hegyéről a bőrt. Ügy éreztem, az én bőrömet koptatják máris. Hús-vér hősöket, alakokat formál, felejthetetlen ismerősöket, akik könyve olvastán — a tanulságokkal együtt — valameny- nyiünket elkísérnek. Pintér Lajos ÚJ ARCOK A SZÍNHÁZBAN Molnár Ildikó Próbáról jön, egy szelet zsíros kenyér az ebédje. Halk szavú, türelmes, minden válaszát megfontolja. Molnár Ildikó most ’Végzett a Színművészeti Főiskolán, az első szerződését a kecskeméti Katona József Színházzal kötötte. Minden új számára: a vidék, Kecskemét és a munka is. A fővároshoz szokott színésznő kíváncsi arra, hogy milyenek az emberek ebben az európai szellemiségű városban. Az is izgatja, hogy mit jelent a kecskemétieknek a színház? Mennyire tartják saját ügyüknek az ott zajló eseményeket, a bemutatókat, az Előadásokat. Nem emlékszik pontosan; hogy mikor fogalmazódott meg számára választott hivatása, a színészmesterség. Nyolcadik osztályos lehetett, amikor megkérdezték tőle: mit csinál tíz év múlva, szombat délután négy órakor? Akkor gondolkodás nélkül azt felelte: „szerepet tanulok”. Most itt az idő, letelt az egy évtized, s minden bizonnyal tényleg szerepre készül. A Bánk bán Melindáját kapta meg első nagy feladatként Kecskeméten. Főiskolás évei alatt játszott a Nemzetiben és a budapesti Katona József Színházban. Átvette a Cassandrát, színre lépett a IV. Henrikben, a Két úr szolgájában. Amíg nem járt Major Tamás osztályába, sokféle dologgal próbálkozott. Zongorázott, baletto- zott, népitáncolt, atletizált. Szívesen emlékezik folkzenekaruk- ra: a Nyitvatermő „csapatban” furulyázott, kongázott. Dél-amerikai zenével és megzenésített versekkel léptek közönség elé. Ma már az egykori együttes tagjai mind színészek ... Sokat szeretne játszani — valóban színésszé válni. Alapvető szükséglet legyen számára a játék, ezt tanulta mesterétől, Major Tamástól. Most is emlékszik a tanár úr szavaira: „ne tudjon úgy élni a színész, hogy ne játsszon”. Hosszúnak tervezi pályáját, nem kíván évadokban gondolkodni. Nem szereti a határokat, a rögzített időpontokat. Fontosabb számára az igényesség, a mesterségbeli tudás, az elmélyült munka. Még nem beszél elképzeléseiről, szerepálmairól. Színésztársait nem kollégának, hanem partnernek tartja. B. T. mmm* mMmm HATVANI DÁNIEL Szétszórt csontok 16. (VII.) Kürti benyit Harangos- Kovács irodájába. A téeszelnök fölkel íróasztala mögül, udvariasan a vendég elé siet, kezet fog. — Épp ideje, hogy találkozzunk, fiatal barátom — nyájas- kodik. — Hallottam már magáról, tudásáról, szorgalmáról... — Én 'is hallottam magáról. — Nos, inkább rosszat, mint jót, ugye? — Ami azt illeti, ilyet is, olyat is... — Nem könnyű manapság ezen a helyen... — Hangot vált. — Mivel kínálhatom meg? Konyak, kisüsti, vagy csak üdítő? — Utóbbi jöhet, motorral vagyok. — Kóla jó lesz? De foglaljon mór helyet. . . — Jó lesz. Harangos-Kovács kilép az előszobába, a „titkárságra”, becsukja maga mögött’ párnázott ajtaját. Röviddel később jön vissza. — Mindjárt kapjuk... Nos, mi járatban? — A feltárás ügyében. Szeretném, ha segítene, vagy legalábbis nem akadályozna. A téeszelnök meglepetést színlel. — Akadályozás? Erről nincs szó. Csak tudja, a pillanatnyi jelen érdekei előbbre valók, mint a múlté. Benyit a titkárnő, a két kólával teli poharakat az asztalra teszi, nagy gondossággal; oly módon essenek kézügybe, hogy ne legyenek összecserélhetők. — Szeretném, ha megengedné a tagjainak, hogy nálunk is válthassanak munkát.! Legalább mellékállásban ... — Ha vége az őszi munkáknak . . . — Sárban és fagyban ásatni? Ez nem megy... Tudok arról, hogy az útépítőkhöz elmehetnek az emberek, sőt még gépeket is kölcsönöz a téesz ... Kürti iszik a kólából, ízlelgeti, arca elárulja, hogy kissé furcsának találja az ital ízét, de szomjas, lehajtja az egészet. Harangos-Kovács kényelmetlenül izeg-mozog. Szeretne témát váltani. — Nézze, én megértem a maga gondját, amint lehet, segítek is. Tudom, hogy annak, aki lel- kiéletet él, mennyire fontos a múlt. Márpedig nekem is van lelkiéletem ... — Bizalmasan kö- zelébb hajol a régészhez: — Le is szoktam írni a lelkemet. Meg a hangulatomat. Versben. A szekrényhez lép, díszes, kapcsos füzetét veszi elő. — Nézze, ebbe szoktam írni,.. — Ezzel Kürti kezébe nyomja; most már ő érzi magát kényelmetlenül. Az érdeklődés látszatát próbálja magára erőltetni: — Igen eredeti, érdekes — bólogat. Pillanatnyilag megkönnyebbül, amikor Harangos-Kovács kikapja kezéből a füzetet. — Csak ezt a négy sort hallgassa meg! Fontoskodó deklamálással olvasni kezd: „Amikor a gép szól, kombájn meg a tárcsa, Lelkét abba ember pláne belemártsa. Hentereg a szív is, forog kerék agya. Ellenségeinket verje ki a ragya." — Nagyon frappáns — dicséri Kürti kényszeredetten a felolvasást, s igyekszik mielőbb megszabadulni. — Akkor még egyszer kérem a segítségét... — Meglesz, fiatal barátom, meglesz... 17. A régész a főútvonalon vezeti oldalkocsis motorját, kifelé halad a városból. Tárcsás közlekedési rendőr inti le. Ott áll a rendőrautó is. A rendőrök ketten vannak. — Ellenőrzés — mondja az egyik. — Kérem a jogosítványt és a motort leállítani... Amíg előkeresi és átadja a jogosítványt, a másik rendőr meg- huzgálja a bowdeneket, próbálgatja \'a féket, kapcsolgatja a lámpát. Az előbbi- rendőr adná vissza a jogosítványt, a 'másik azonban leinti, s szondát vesz elő. — Fújjon csak bele, legyen szíves. Kürti furcsállkodva veszi át a szondát, s gyanútlanul belefúj. A rendőr már kapja is ki a kezéből, a fény felé tartja, s fejét csóválva ezt mondja: — Maga ivott. — Én? — kérdi Kürti megrökönyödve. — Legfeljebb kólát. — Meg még valami mást. — De értsék meg, hogy semmi alkoholt nem ittam! — Nézze, mi még el is hinnénk — mondja az előbbi rendőr érezhető jóindulattal. — De- hát a szonda nem csal... A másik rendőr hivatalos komorsággal ezt mondja: — A jogosítványát ezennel bevonjuk, és megindítjuk a szabálysértési eljárást. Motorkerékpárjának megőrzéséről mi gondoskodunk. Kérem, hagyja el a járművét... Kürti gyalog megy kifelé a városból, vállán lóg táskája. 18. Már a dűlőúton halad, a hun temető közelében, amikor fékez mellette a Volvo. Látja Terit a volán mögött, beül; csókolóznak. Miután elindulnak, a nő ezt mondja: — Tudok mindent. Gyalázat. Biztos vagyok benne, hogy nem ittál alkoholt... — Legalább is tudtommal nem. Az a gyanúm, hogy megitattak. Kólába töltve... — Kicsoda? — Harangos-Kovács... — Az egy gengszter. — Sejtettem. — Belül rothad az egész ember. — Mégis fenn tud maradni, mint téesz-elnök ... — Mert mindenkit lekenyerez. A saját tagjait is. 19. Szorosan egymás mellett ülnek egy kéve venyigén. Verőfényes őszi táj; most a halom valamelyest közelebbről látszik. Kürti figyelmesen, elmerülten rajzol- gat a mappájába. Felnéz. — Hogy hívják ott azt a halmot? — Azt hiszem, sehogy — mondja a nő. — De- a dűlőnek, amelyhez a magaslat is tartozik, érdekes neve van. Górhány, így hívják. Kürti felkapja a fejét: — Tudod, hogy ennek mi az eredeti kiejtése? Kurgán. Fejedelmi sír... Ha ezt előbb tudom ... — Hirtelen elgondolkodik. — Mit gondolsz, Kerengj miért nem hívta fel erre a figyelmem? — Mert egy húron pendül Ha- rangos-Kováccsal. — Szerintem nemcsak vele... — Apámra gondolsz...? A régész, számolva azzal is, hogy Terit elveszítheti, megfontoltan válaszol: — Mondjuk ... — Sajnos, hogy több szívességet fogadott el, és viszonzott, mint amennyit kellett volna ... Szél kerekedik, fázósan egymáshoz bújnak. Újra Teri szól: — És mi van, ha előbb tudsz a kurgánról? — Az, hogy a hun temető nem itt van, hanem ott. A dombon és a domb körül. (Folytatjuk.)
