Petőfi Népe, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-14 / 163. szám
1982. július 14. • PETŐFI NÉPE • 5 TOLLAL ÉS SZERSZÁMMAL KÉPERNYŐ László Gyula a munkásírókról A Tollal és szerszámmal című verseskötet 1941-ben jelent meg, s a munkásíróknak nevezett csoport: Benjámin László, Földeák János, László Gyula és Vaád Ferenc műveit tartalmazta- A könyvhöz Darvas József írt bevezetőt. „Kétkezi munkások mind a négyen: nehéz robot az osztályrészük, mint az egész közösségé, amelyben élnek, s a toliforgatás nekik nem időtöltés, hanem komoly, felelősségteljes hitvallás” — fogalmazott Darvas. Kétkezi munkások mind a négyen. László Gyula így emlékezik: „Gyakran munka közben, lopva vetettük papírra a sorokat, az alvás amúgy is rövidke idejét kurtítottuk meg néhány órával, a napi munka után, hajnalba nyúló gyötrődések közepette születtek a versek, novellák.” De hát kik voltak, mit akartak az írogató, munkásokból múnkásírókká váló fiatalok? Aki válaszol: László Gyula író. — Engedje meg, hogy azzal kezdjem: a László Gyula nevet hallva sokan az ELTE régészprofesszorára gondolnak, aki ugyancsak gyakran publikál a sajtóban, s könyvei is jelennék meg. Nem zavaró ez a névazonosság? — Csupán annyiban, hogy olykor én kapom az ő postáját és fordítva. S hogy miért nem változtatta meg valamelyikünk a nevét? Nos, az információk akkoriban. amikor mi kezdtünk, még lassabban áramlottak. Mire tudomást szereztünk egymásról, már mindkettőnket így ismertek, ezen a néven tartottak számon. De a minap a Népszabadság szerkesztőségébe, ahol nyugdíjasként dolgozom, betért egy László Gyula névre hallgató fiatalember azzal, hogy írni szeretne. No, az még nem olyan nagy baj, mondom neki, de egy betűt föltétlenül ragasszon a nevéhez, barátom !. . . — ön tagja volt a Tollal és szerszámmal induló „négyesfo. gatnak”, ahogyan nevezték a csoportot. Hogyan jött létre a Benjámin—Földeák—László—Vaádféle alkotóközösség? — Még nem ismertük egymást, még a mozgalom és a főváros négy különböző égtáján tevékenykedtünk, amikor a falukutató írók műveinek hatására foglalkozni kezdtem egy városi szociográfia megírásával. Egy önéletrajzi részlet: A kifutó és egy másik írásom: Az áruházi lány 1936- ban megjelent a kommunista párt legális folyóiratában, a Gondolatban. (Utóbbi kettőnk keresztnevének kezdőbetűjével szignálva.) Ez azt is jelentette, hogy munkatársa. pontosabban afféle mindenese lettem a lapnak. így kerültem kapcsolatba Földeák Jánossal. aki munka után a könyvkötőik szakszervezetének könyvtárosaként tevékenykedett. Vaád könyvet kölcsönözni járt oda, úgy ismerkedett össze Földeákkal, Benjáminnal, már nem emlékszem, talán a Népszava Conti utcai (ma Tolnai Lajos utca) szerkesztőségében találkoztam. «t László Gyula rria. — E. Fehér Pál így ír a Kritika 1977. augusztusi számumán: ........a fiatal lmunkásírók csoportja, a negyvenes évek elején, néhány idősebb szövetségest is társul nyerve meg — közöttük is a legtekintélyesebb éppen Nagy István volt — larra vállalkozott, hogy a József Attila halála óta az irodalom küzdőteréről hiSnyzó munkásság képviseletét átvegye.” Mennyire volt tudatos ez az elhatározás? — Lehet, hogy nem gondoltuk akkor ezt így végig, a tudatos elhatározás mellett valószínűleg nagy szerepet játszottak az érzelmek is. A harmincas évek közepe táján sorra jelentek meg a népi írók könyvei, amelyekben feltárták a szegényparasztság, a nincstelen agrárproletárok, a hárommillió koldus reménytelen sorsát. A parlamentet és a bíróságokat egyaránt foglalkoztató könyvek voltak ezek. Ám a munkásosztályról, az ipari, a városi proletariátusról senki nem írt hasonlót. Pedig róluk i.s készülhettek volna megrázó dokumentumok. A társadalmi igazságtalanság tényeit felsorakoztató, a népi írók műveit kiegészítő munkásszociográ• Benjámin László, Vaád Ferend, Földeák János, I,ászló Gyula. fiákkal azonban — néhány rövi- debb lélegzetű írástól eltekintve — adós maradt a korabeli magyar irodalom. — \Hadd idézzem tovább E. Fehér Pált: „Súlyos történelmi körülmények között adatott meg dolgozniok, A jobboldal fizikai megsemmisítésükre tört, a polgárság iés a szociáldemokrácia jobbszárnya nem vette észre őket, s talán nem is akarta észlelni jelentkezésüket.” Egyik oldalról tehát laz üldöztetés, a másikról az érdektelenség? — Nyomorúságos körülmények között éltünk, dolgoztunk. Első kötetünk, a Tollal és szerszámmal kiadásakor rá kellett döbbennünk, hogy nem is a nagy kínnal, keservvel összekuporga- tott nyomdai előleg előteremtése volt a legnehezebb feladat. A cenzúra olykor leküzdhetetlennek tűnő akadályt jelentett. Volt olyan vers. amelyik egészen elvérzett. Volt olyan, amelyiknek az elejét vagy a végét vágta le a cenzor szigorú ítélete, vagy éppen a vers közepén irtott ki egy-egy neki nem tetsző szót, esetleg sort, értelmetlenné téve így az egészet. Am a rendőrtisztek is kitüntettek a figyelmükkel bennünket. Munkás irodalmi esteken gyakran kitűnő baloldali színészekkel szerepeltünk együtt, lesve a kiküldött rendőrtisztet, mikor áll fel a helyéről, hogy félbeszakítsa az előadást. Ami pedig az érdektelenséget illeti: azok nem kegyeskedtek figyelemre méltatni bennünket, akik az általunk feltárt társadalmi igazságtalanságokat sem voltak hajlandók észrevenni. — A Tollal és szerszámmal 1941-ben a könyvnapon mégis ott mutogatta, kínálta magát a Népszava Erzsébet körúti könyv- sátrában. Révész Ferenc pedig a következőket írta a lapban: ,,A szerszám — hiszen proletárköl- tökről van szó — ia mai rend haszonélvezőinek érdekében fúr. farag, kalapál, de a toll az elkövetkezendő szocialista holnapot énekli.” Elismerő, s egyben biztató szavak ezek. — Visszaidézni lehet, de pontosan megfogalmazni aligha, hogy milyen érzés volt kézbe venni az első példányt, mit jelentett számomra, a napi tíz-tizenkét órán át szódásüvegekkel teli ládákat cipelő ifjúmunkásnak társaival együtt elfogódottan, kissé fél- rehúzódVa állni a könyvünket kínáló sátor mellett, s látni hónapok izgalmainak, erőfeszítéseinek biztató, nagyobb tervekre ösztönző beteljesedését. A Tollal és szerszámmal kedvező fogadtatása után egy állandó folyóiratot szerettünk volna indítani. Mivel lapengedélyt nem kaphattunk, félévenként megjelenő folyóirat jellegű antológiák kiadásával játszottuk ki a hatóságokat. Valamennyi könyvünk címe M betűvel kezdődött. Így kívántuk érzékeltetni, hogy nem alkalmi kiadványokról, hanem tulajdonképpen folyóiratról van szó. Elsőnek a Mérleg jelent meg; majd a Március. Magatartás. Mérték, végül Veres Péter bevezető tanulmányával a Munkások. Utóbbi megjelenése jócskán elcsúszott, s számunkra igazán nem volt kedvező áz időpont, amikor napvilágot látott, hiszen a nyilasok már készülődtek a néhány hónappal későbbi hatalomátvételre. Ám a munkásírók és a velük szimpatizálók köre ekkorra már igencsak kiszélesedett. A Mérlegben például huszonheten, a Márciusban huszonötén publikáltuk írásainkat. — Az utolsó kérdés, amiként az első, hadd legyen személyes természetű. Hogyan él, min dolgozik jelenleg László Gyula? — 1975-ben, mint a Művészeti Alap Irodalmi Szakosztályának vezetője mentem nyugdíjba. Korábban a Látóhatár című folyóiratot és más lapokat szerkesztettem. Mindig is vonzódtam a gyerekekhez, sokáig tanítónak készültem. Bizonyára ez az oka. hogy 1957 óta — jelenleg is — szerkesztem a Népszabadság gyermekrovatát. Az idei könyvhétre új kötetem jelent meg, amelyet ugyancsak a legkisebbeknek írtam, a címe: A csavargó villamos. Egy novellásköteten dolgozom még, s Szigligeti árnyak címmel könyvet írok. amelyben kortárs magyar írók portréit villantom fel. Sitkéi Béla Konzervműsorok Az elmúlt héttel eséllyel nevezhetne a televízió a tévé új vetélkedőjére, a „leg”-ek viadalára. Talán még sohasem-láthattunk ennyi ismétlést, mint július 6-a és 11-e között. A Miértek és hogyanok című, a legkisebbeknek szánt, először 1977-ben sugárzott összeállítás az újdonság ingerével hatott nézőire, az óvodásokra, hiszen többségük még nem is élt korábbi bemutatásakor. A Névtelen vár romantikus tör. ténetére még jól emlékezünk, fél esztendeje közvetítették ezt az igazi Jókai-színeket, ízeket csak módjával adagoló tévéfilmet. Most döbbenek rá, hogy már írtam az ismétlésekről, de amit megtehet egy óriási intézmény, miért lenne tilos az újságírónak. Akkor sem írnék .mást, mint előző fejtegetéseimben, ha nem kellene tartanom attól, hogy valaki föllapozza hasonló gondokon töprengő soraimat. Másodszor is úgy vélem, hogy nemcsak háztartásunkban szükségesek a konzervek: a televízióban is. Az ismétlés: az ismeretek, az élmények mélyítésének, az érzékelés élesítésének az iskolája is lehet. Még a legunalmasabb műsorokban is fölfedezhetünk érdekes, elmésen, mívesen megcsinált részleteket. Kinyílik szemünk a megcsinálás ügyességeire, méltányoljuk a szakmai tudást, a rendezés, a fotografálás,' a színészi játék finomságait. A mi történik helyett az ennél fontosabb, az ennél tanulságosabb hogyan történikre ügyelünk. , Nincs gondom az ismétlésekkel, amíg arra nem gondolok, hogy csak pótléknak szánták. „Kell ide valami ötvenperces, vagy húszperces.” Mi tagadás, eszembe jut olykor-olykor, hogy valaki benyúlt a raktárba, és kiemelt valamit, ami éppen a keze ügyébe keyült. Mundial Hajdanában falusi focimecs- cseken akkor verődtek össze a tenyerek, ha valaki különösen nagyot rúgott a labdába. „Türűd előre” biztatták a tagbaszakadt hátvédet. Az volt a jó kapus, aki kézből az ellenfél tizenhatosáig továbbította a bőrt. Később már a mutatós összjátékot, a gyors kiugratást is méltányolták. Sokkal előbbre ma sem tartunk. Szó, ami szó élveztük a brazilok. a franciák szellemességét, játé- k(osság)át, kiszámíthatatlan kombinációikat, váratlan ötleteiket. Kizárólag az elnéző, a durvaságokkal szemben tehetetlen játékvezetésnek a bűne, hogy nem ők kerültek a döntőbe, nem a legjobbak vívták a döntőt. A Mundial értékelése a sportrovat dolga, de szólnom kellett róla, mert csak így ítélhető meg, hogy a tévé mennyire teljesítette legfőbb, mindenekelőtti feladatát: az értékek közvetítését, a fogékonyság növelését, a szemnyito- gatást. Érdekes olvasmánnyal szolgál a Szovjet Irodalom júliusi száma, mely prózaantológiaként jelenik meg. A hatvanas években költőként világhírűvé vált Jev- genyij Jevtusenko kisregényt írt: Az ardabiola a lap szenzációja. A mű a mindennapok olyan jelenségeire hítfia fel a figyelmet, amelyek általánossá válva akadályozhatják az értékek kibontakozását, eszményeink megvalósulását. A kisregény a tudományos kutatás és a gyógyítás etikai problémáit elemzi. önéletrajzi ihletésű Vlagyimir Danyenburg dokumentumregénye, A katona hangja. A szerző A két riporter, elsősorban Vit- ray a modern játék másfajta szépségeire hívták föl egy-egy hangsúllyal, megjegyzéssel, utalással, fölszisszenéssel a figyelmet. Bárcsak a magyar válogatott szerepelt volna úgy Spanyolországban. mint a két tévés. Hajdanán (hajdanán? de rohan az idő) sokan a rádióközvetítéssel kombinálva nézték a focimeccseket. A tempót, az iramot jobban érzékeltette a gyors, dumás riporteri hang, mint a képi látvány. Ma a pontosság, a kommentálás, az érzelmi befolyásolás a sportriporteri szakma, művészet, tudomány legfőbb követelménye. Közbevetve vasárnap délután a rádióban azt mondta Egri János: Benyik János 2:l-re elhúzott. Ilyen és hasonló slendrián- ságok. időtöltő sóderozások újabban sűrűn szeplősítik a rádió sportadásait. Amit Knézy és Vit- ray-elmondott Spanyolországban, szinte változatlanul kiadhatók könyvben. Az il.ven színvonalú foci közvetítése mégköveteli a hasonló igényű felkészülést, rátermettséget. Heltai Nándor a háborúban súlyosan megsebesült, három koponyaműtétet hajtottak rajta végre, bal oldala megbénult, jobb karja könyökig csonk. A regény nyomon követi a hős fokozatos felépülését, tanúi lehetünk annak a hallatlan lelkierőnek és akaratnak, amely végül is visszasegíti őt az emberek közé. Lev Ginzburg, „Szívem tört össze csak” című regényének részlete magyar vonatkozása miatt is érdekes: a háború előtti évek neves színésznőjének, Gaál Fran. ciskának az' alakját idézi fel a szerző. 1. Akkor már hosszabb ideje nem beszélgettünk apukával. Esténként hullafáradtan jött haza —, ha hazajött, s nem épp „szolgálatilag távol” éjszakázott —, leroskadt a tévé elé, odakérte a vacsorát is. Többnyire elaludt, s ha a műsor végén fölkeltettük, nyűgösen ágyba vánszorgott. Faggatni, korholni nem volt szabad, egyre kevésbé tűrte. Olykor minden különösebb ok nélkül elkapott — nem úgy, mint "régebben, amikor még figyelte és ismerte a dolgaimat —, aggódva kérdezgetett, mi van veled, nincs-e konfliktusod a gyárban, nem akarsz-e megnősülni, mit hallottál te az öcsédről, azonkívül, amit a kollégiumból nagyritkán írni kegyeskedik. Nem a válaszaimra volt kíváncsi, kér- I déseit inkább bevezetőnek szánta erkölcsi intelmeihez, hogy vigyázzak, milyen társaságba keveredem, manapság sok a szenny, a kísértő gonosz, könnyű lejtőre . csúszni, mindig tudjam, mivel tartozom magamnak, s nem utolsó- _ sorban neki, aki a nulláról vere- kedte föl magát, de nekünk min- . dent megadott, hogy rendes, dol- . gos, megbecsült tagjai legyünk a társadalomnak. Kimozdulni nehéz volt vele. Ha néhanap mégis elmentünk, végigkellemetlenkedte i az együttlétet. Okkal, ok nélkül i okította a pincéreket, a mozipénz• tárost, a buszvezetőt, a házmestert, a szomszédokat; senki nem : „igyekezett” eléggé, senki nem vi• selkedett „tisztességes dolgozó” módjára. Mire gyanakodni kezdtünk, hogy baj lehet az idegeivel, addigra beütött a krach. Odabent- ről vitték el a mentők, szívgörcs- csel. Nem volt túl veszélyes ügy, egy ideig fektették, aztán néhány hetes gyógyszeres pihenést rendeltek neki. Nem ártana, mondta a főorvos, ha egyedül lehetne, ha önmagán kívül senkivel nem kellene foglalkoznia. Apuka is egyedüllétre vágyott. Ne haragudjatok, mondta, de most senkit nem akarok magam körül. Tera nagynéném jelentkezett: szívesen apuka rendelkezésére bocsátja B-i üdülőjét, ő maga csak a jövő hónap végén akar lemenni, addig ott áll a ház használatlanul, teljes összkomfort, telefon, akár naponta beszélhetünk, sőt az egyik szomszéd nyugdíjas belgyógyász, ne adj’ Isten, jól jöhet a közelsége. Apuka ódzkodott, a húgától nem fogad el felajánlásokat, kicsit későn jutott eszébe, hogy mi is a világon vagyunk, örülj inkább, mondta anya, hogy végre eszébe jutott, és éppen most, amikor a legnagyobb szükség van rá. Az ezredparancsnok Volgáján utazott le Tera házába, hétfőn, június 15-én. 2. (Telefon június 17-én) — Halló, apuka, mizujs? Hogy ízlik az egyedüllét? — Két napja alszom. Már amikor hagynak ezek a mocsok kőmívesek. — Alszol? Nagyszerű! Aludj csak, amennyit bírsz, az most nagyon jó. Miféle kőmívesek? — Itt van a szomszédban ez az IBUSZ-ház. Iroda, vagy mi. Azt tatarozzák. De még... — Na és milyen a kégli? Klasz- szikus, igaz? — ... dolgozni nemigen láttam őket. Vedelik a sert, üldögélnek hol itt, hol ott. Néha alibiből nekivadulnak, Jóska, hova a jóanyádba raktad azt a vedret, neki a falnak, slutty-slutty, kettőt a spaknival, vissza az üvegekhez, jsznak, röhögnek, teszik a mocskos ajánlatokat a nőknek ... — A kéglit mondd, apuka! Nehogy elkezdj takarítani! Anya üzeni, vasárnap lemegy, rendbe vágja, elmosogat, te csak pihenj, kapcsolódj ki, ne törődj semmivel! — Mondja itt a felső szomszéd, egy hónapja tart a vircsaft, az alkalmazottak meg az ügyfelek csak botladoznak a szanaszét hányt malteros cuccok között. Ökölbe szorul az ember keze, hogy némelyek mit merészelnek ebben az országban. — Figyelj, apuka, ne foglalkozz velük! A Terát teljesen megszállta a szentlélek, megint ideszólt, hogy használhatsz mindent nyugodtan, érezd otthon magad. Ja, és a bojler, apuka! A Tera ,nem emlékszik, mondta-e, hogy nem elég a villanyórát benyomni, van ott fölötte a szekrénykében egy külön kapcsoló. Úgy kell bekapcsolni, hogy alulról az egyes számot lássad. Figyelsz? Minden éjjel melegít, és akkor ... — Az lesz a vége, vasárnapra lerepdelek egy századot. Megmutatom én ennek a szemét bagázs- nak, mit neveznek munkának mifelénk. Vagy fogom magam ... — Ne menj sehova, apuka, hallod? Ne avatkozz semmibe! Feküdj ki a kertbe, süttesd a hasad, hallgass sok zenét! Húsz éve sóhajtozol egy kis lazításért. És most muszáj is, apuka. A dokik megmondták, ha nem... halló! Itt vagy? — Kezdik megint, hallod? A kurva vödrükkel. Mindig a kurva vödrükkel. Még fantáziájuk sincs, hogy legalább variálnák a trükkjeiket. Hallod őket? — Semmit se hallok, apuka, ne erőlködj. Anya, azt mondja ... — Na várj, majd kitartom a kagylót. — Ne tartsd ki, apuka! Figyelj! Apuka! (— Beszélünk, kérem? — Beszélünk, persze, hogy beszélünk!) — Hallod őket? Hallod a mo- csokjait? — Rám figyelj! Anya azt üzeni,: ne spórolj a kajáddal. Vegyél magadnak rendesen zöldfélét. Meg gyümölcsöt is. — Ettől szenved ez az ország, hogy a . . . ütné ki a szemüket! — Tera szerint á parti zöldségesekhez kell menni. Szebb az árujuk, és olcsóbb is, mint az ABC- ben. Figyelj, apuka, kérsz valamit? Van szükséged valamire? — Világéletemben ellene voltam az erőszaknak, de, kezdem hinni, hogy az ilyen éjagyú lógós disznók csak a korbács szavát értik. — Drága apuka, hallgass rám, szépen kérlek! Ne ártsd magad a dolgaikba! ígérd meg, hogy nem foglalkozol velük. A közelükbe sem mész. Hallod, apuka? Pihenned kell! ígérd meg, hogy csak magaddal törődsz, senki mással! Néhány süket kőműves miatt nem érdemes ... — öten vannak. Három idősebb csavargó, meg két suhanc- huligán. — ígérd meg, hallani akarom! Érted, apuka? Kipihenten várunk vissza. Erre gondolj, csak erre! ígérd meg nekünk, hogy ... — Szedelőzködnek. Hétkor kezdtek, es még alig múlt dél. Mit szólsz ehhez a mocskossághoz? — Menj le a partra sétálni! Bérelj csónakot! Törődj magaddal, az ég szerelmére! Csak két rövidke hétig, apuka! — Két hét, atyavilág! Két hét! 3. öcsém sikeresen letéve valamennyi vizsgáját, 28-án jött haza a kollégiumból. Másnap együtt utaztunk B-re. Tera házában a szőnyegek alatt, a) szekrények tetején, a kerti fák odvaiban, Gel- lei professzor kegyeletből helyükön hagyott házikabátjainak, tréningruháinak, pizsamáinak zsebeiben, az olajkályhák égőterében, a rekamiék ágyneműtartóiban, a díszpárnák huzata alatt, a fotelkárpitok réseiben, a használaton "kívül helyezett kertkapui levélszekrényben cédulákat találtunk. Gellei professzor posztumusz kéziratpapírjainak szabályos felezéséből, negyedeléséből származó cédulákat apuka szálkás, apró, nehezen olvasható betűivel. Dátum, ami egyértelműen eligazítana az írások keletkezési sorrendjét illetően, egyetlen cédulán sincs. Ezzel kezdődhetett: „Itt van öt ember, öten az építők közül, öt látnivalóan eltorzult, elfajzott honfitársam, öten a1 mérleg serpenyőjében. Siralmas mérlegállásban. Talán még nem reménytelenül. Talán még... Van erőm megpróbálni? Van értelme, már csak próbaképpen is ...” Vagy ezzel: „Nézem őket: akár katonák is lehetnének. Megpróbálom rájuk képzelni az egyenruhát. Nem fogadják idegenül, nyilván volt már szerencséjük hozzá. Csak éppen ... sapka a tarkón, ing, zubbony derékig kigombolva ... Mi ez itt, elvtársak?! Mit. képzelnek, hol vannak?! Föl, vigyázz! Hova tartozik? Ki a parancsnoka? Ne pislogjon itt nekem! Jelentést kérek! Mi maradt önben a két év... a két év? Csak az a két év?” 4. (Telefon, június 18-án.) — Na végre! Szervusz, Kálmi- kám! Már azt hittem, sose veszed fel. Mondd gyorsan, hogy vagy? Pihensz? Pihengetsz? 1 — Mi ez a napi telefonálgatás? Tegnap a Jani, máma te. Ügyeletben ellenőriztek ? Ennyi pénzetek van? — — Ne aggódj, Kálmikám, bentről beszélek. — És az állam pénze nem pénz? Azt csak úgy herdálhatjátok? — A Tekulics kartárs megengedte, hogy a közvetlen városijáról ... — A Tekulics kartársnak nincs joga ilyen engedélyeket kiadni. Legfeljebb életbevágó esőtekben engedélyezheti a magánbeszélgetést. — Jól van, Kálmikám, ne' pattogj, legközelebb majd ... (Folytatjuk.) Szovjet Irodalom — júliusban
