Petőfi Népe, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-21 / 169. szám

1982. július 21. • PETŐFI NEPE • 5 Az idén már a nyolcadik alkalommal nyitotta meg kapuit Kecskeméten a nemzetközi zománc­művészeti alkotótábor. Munkájában szovjet mű. vészek is részt vesznek, s tapasztalataikat ott. hon hasznosítják. Az OSZSZK Művészeti Alap­jának Kísérleti Zománcművészeti Alkotótelepét Ljudmilla Nyikolajevna Urtajeva vezeti: az al­kotó először 1978-ban, majd *azóta többször is részt vett a kecskeméti tábor művészeti életében. Az írásban — amely a Pravda május 12-i számá­ban jelent meg — említik Lilija Szitnyikovát. ö jelenleg is Kecskeméten dolgozik. (A szerk.).------------------------------------------------------------------------------*----------­A tűz szülötte • Urtajeva: Táj lovakkal. • Urtajeva: Harangocskák. Az Orosz Szovjet Szocialista Köztársaság Művészeti Alapjá­nak Kísérleti Zománcművészeti Alkotótelepe laboratóriumra ha­sonlít. Fehér köpenyes mesterek bűvölik a fiolákat; esztergálják a fémet; fémszálakat forraszta­nak. Időközönként óvatosan ke­mencébe rakják a mintadarabot. Izgalmas és fárasztó a várako­zás, .amíg a már kihűlő masszá­ban kirajzolódnak az alkotás körvonalai, amíg megjelennek a színek. E rejtélyes tevékenység már-már a varázslat bűvöletét hordozza. Ki tudja ma, hogyan csinálták az ikonkereteket, a kupákat, a fegyvereket a régi mesterek? Amikor az ember múzeumban látja ezeket, akkor lesz igazán érthető a zománc kétértelműsé­ge. Egyrészt a zománccal festett virágok, füvek magukba ötvö­zik a természetes kövek, nemes­fémek mesés fényét. Ám, más­részt, lehetséges, hogy mégis for­dítva van! Hogy épp ez a zo­mánckontraszt hangsúlyozza iga­zán a mű gazdagságát. A Kísérleti Zománcművészeti Alkotótelepen dolgozik egy cso­port. Lilijal Szitnyikova, Oktyjáb- rina Karandaseva, Anna Jaro- senko és Alekszander Sabanov. Csodálatra méltó: nekik megada­tott, hogy eltalálják azokat a színárnyalatokat, melyeket ki­égetés után kap meg a mű. Né­ha egy-egy festéket szabadon visznek fel a kiégetendő felület­re, s nem akadályozzák meg azt, hogy a zománc átfolyjon egyik részből a másikba. A miniatűr, de dekoratív pannon ékszer­betétekben mesés tájak keletkez­nek . .. A szakembereket, meglehet, a számukra fontosabb technológiai részletek érdeklik. Hiszen a zo­máncnak1 sok ágazata létezik. Van rekesz-, mély-, karcolt-, sodrott ornamentika mentén dí­szített, ötvös-, domborműre öntött, ál látszó, festett, öntözött zománc. Mindezekbe az a moszkvai ki­állítás engedett betekintést, ame­lyet Mai zománcművészet cím­mel rendeztek meg. A kiállított anyag bemutatta a kecskeméti nemzetközi zománc­művészeti alkotótelepen barátsá­got kötött magyar és szovjet al­kotóművészek együttműködésé-- nek eredményeit. 1975. óta ugyanis Kecskeméten sajátos nyári iskola működik. A Kísér­leti Zománcművészeti Alkotóte­lep vezető művésze, L. Ny. Ur­tajeva e találkozók résztvevője volt. — A zománccal foglalkozó csoport csak nemrégen alakult — mondja Ljudmilla Nyikola­jevna. — Sajátos stílust kellett találni, nem pusztán a régieket ismételni, lemásolni. A kecske­méti tapasztalatok jó tanulság­gal szolgáltak. A moszkvai kiállítás sok min­dent bebizonyított. A zománc jól megfér a fával,', az ötvösmun­kával. A művészek üvegfelületi alkalmazással is kísérleteznek. Érződik, hogy a kortárs alkotók új lehetőségeket fedeznek fel a hagyományos, általuk már ked­velt ősi zománcművészetben. Amikor kisméretű vas- vagy fémlemezre felviszik a zománcot, a felületen olyan festői szépséget érnék el, amelyet más technika nem tesz lehetővé. Ny. Misina Berkes Péter (7.) Nem azt mondom, hogy viták és súrlódások, sőt melléfogások nélkül, de berendezkedtünk. Nemcsak körletileg, hanem em­berileg is. Nem pingáltuk egy­mást se jobbnak, se rosszabb­nak, mint amilyenek voltunk. A főhadnagyunkat gyakran vádol­ták liberalizmussal, hogy túl so­kat megenged nekünk, hogy Kol­lektiv vesézésekkel’ helyettesíti a fenyítést, hogy vitát nem tűrő té­mákat is megvitat velünk, de ezek a hangok hamar elnémul­tak, mert kirívó fegyelemsérté­sünk nem volt, azon felül min­den .lehetséges versenyt meg­nyertünk az ezrednél, sőt az ez­red színeiben feljebb is látvá­nyos babérokat arattunk. No már most, kik voltak azok az emberek, akik mindezt vég­bevitték ? Túlnyomórészt ugyan­azok, akik újoncként passzív re- zignációval és cinizmussal véde­keztek emberi természetük, va­lódi szándékaik és indulataik, sőt időnként emberi méltóságuk semmibevevése ellen. Átlagem­berek, átlagos magyar állampol­gárok, akiket nem úgy általá­ban a honvédelem fennen lobo­gó felelősségtudata, nem a min­dent elbíró szocialista öntudat vitt a magasba, hanem csupán az, hogy a lehetőségekhez mér­ten kellemesen, saját jellemük és természetük, sőt ambícióik sze­rint, egyéni vágyaikat sem el­viselhet etlen mértékben hiber- nálni kényszerülve élhettek egy katonaközösségben. És vajon há­lából, ezért az életlehetőségért cserébe dolgoztak jól? Ezért tet­tek -eleget magas színvonalon minden katonai kötelezettségük­nek is? Másképp kérdezek: hi­ba az, ha valaki, egy parancs­nok, azért enged, sőt segít ilyen berendezkedést, hogy az embe­rek cserébe jól dolgozzanak ? Egy­általán nem hiba. Sőt nagyon is emberi dolog. A valóságos embe­ri természet okos tudomásulvé­tele. Reálpolitika, ha úgy tetszik. Csakhogy ennél azért lényegesen szebb a leányzó. Ugyanis tisztes­ségesen > dolgozni kizárólag ilyen szituációban lehet. Ilyen szitu­ban a munka magától értetődő kötelesség, amit az is elvégez, akinek halvány fogalma sincs magasabb értelméről és mélyebb összefüggéseiről. Sőt, mit tesz Isten, néha még büszke is arra, amit végzett. Tudom, mit gondol. Azt gon­dolja: elvtelen és veszélyes ér­dekjáték ez. Olyan szellem, amit nem szabad kiereszteni a pa­lackból, mert azt a kevés em­bert is elzülleszti, aki mindentől függetlenül, a szó — maga sze­rinti — teljes értelmében öntu­datos. Tegyük fel: valóban így van. De akkor kérdem én: mi jobb? Három öntudatos ember és körötte negyven letargikus, cinikus, sodródó, kiszámíthatat­lanul passzív, afféle időzített- akna-figura, vagy... de nincs vagy. Mert nincs igaza. Az öntu­datot nem ez sorvasztja el. Mert a jó — az én értelmezésem szerinti jó — öntudat éppen abból indul ki, azt vállalja, azzal operál a közösségi célok érdekében, ami van. És nem azzal, ámít ő sze­retne, hogy legyen. A jó öntudatot az sorvasztja, ami engem is sor­vasztott újonckoromban. De az a szellem, az a berendezkedés, ami nálunk ’ volt, éppen hogy segíti a jó öntudat kibontakozását. Az­által, hogy kétirányú alkalmaz­kodáson alapszik. A sereg nem­csak tőlem követel alkalmazko­dást, ő is alkalmazkodik hoz­zám. Megengedi, hogy a saját szellemiségemmel vegyek részt a buliban, és ne csupán személy­telen, rosszabb esetben előítélet­kalodába zárt feladatvégrehajtó automataként. Megengedi tehát, hogy valamit én is beletegyek a közösbe. És minél többet teszek be, annál inkább a sajátomnak érzem azt a közöst. És minél in­kább sajátomnak érzem, annál többre vagyok képes érte. Hány lépés innen az a bizonyos öntu­dat, tisztelt őrnagy elvtárs?” „Türelmesen (végighallgattam. Végtére is szabadságon vagyok. Sőt még figyeltem is. Nagyon figyeltem. Az ember ismerje csak pontosan ellenfele gondolatait. Leírtam, hogy majd gondosan tanulmányozhassam. ízeire szed­hessem. Ravasz eszmefuttatás, nem lehet csak úgy ripsz-ropsz Tekaszabolni. Veszedelmeit érzem inkább, mint értem. Az ösztöneim súgják: vigyázz, a fickó az alap­jaidat támadja. Vigyázz ... Kiváló katona. Kiváló volt a raja, a szakasza. A kőmívesei másfél nap alatt renbe vágták az IBUSZ-házat: Tanácstag, aki­hez mindenki bizalommal for­dulhat. Bejött hozzám bocsána­tot kérni. .. mert megtudta, ki vagyok, és megrémült, hogy oda a szépen induló... ha bántani akarna, ha való­ban csak önzó szándékai volná­nak, ködösítene. De nem ködö­sít ... Nyíltan és őszintén ... az őszinteséggel, mondják .. 12. (Telefon június 25-én.) — Halló! Apuka? — Gács doktor. Kivel beszé­lek? — Darida János. Mi van apu­kával? — Ne tessék megijedni, a men­tő még idejében ... — A mentő? Uram, egek! — Darida úr megivott egy üveg kisüstit. És a sok * nyugta­tóra az alkoholmennyiség ... — Megitta? De hiszen soha életében ... — Egy pillanat, átadom a kagylót. — Halló! Doktor úr! — Dajka Zsolt, jó napot kí­vánok, Iszonyúan sajnálom, de alighanem én vagyok a hibás. A kisüstit én hoztám az őrnagy elvtársnak. — Mi van vele? Mit mondtak a mentők? — Eszméletlen állapotban vit­ték el. Azt mondták, a szívén múlik. Ha a szíve bírja ... — A szíve! Épp a szíve! — Sajnos, fogalmam se volt, egy szóval se említette, most tud­tam meg Gács doktor úrtól... — Hova vitték? — Ide a b-i kórházba. Igazán nem tudom, mit mondjak, rette­netesen el vagyok keseredve. Ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna __ 13 . Azt mondtam neki: ne emészd magad. Azt mondtam: te nem tehetsz semmiről. Azt mondtam: hagyjatok mindent úgy, ahogy van, zárjátok be a házat, a kul­csot vagy a szomszéd, vagy Gács doktor vegye magához. Hívtam a kórházat. Apukát az intenzív osztályra vitték. Még eszméletlen, mondták, de nincs életveszélyben, a szíve megle­pően jól tartja magát. Ezt mond­ták másnap is, harmadnap is. 29-én, hogy öcsivel személyesen is meglátogattuk, a helyzet még mit sem változott. Szívszorító volt látni, beesett arcát, lesová­nyodott testét a vezetékek és tömlők áttekinthetetlen hálójá­ban, nem is birtuk két percnél tovább. (Vége.) HONISMERET - HELYTÖRTÉNET Gyárfás István emlékezete Százhatvan éve született Dömsödön a kunok és a jászok története jeles kutatója: léczfalvi Gyárfás István (1822. júl. 22.—1883. júl. 16.). A halasiak már most készülnek a tudós halála szá­zadik évfordulóján tartandó tudományos konfe­renciára, ezért előzetesen is megemlékezünk ró­la. Gyárfás egész élete Kiskunhalashoz kötődik: ott járt gimnáziumba; ott kezdte ügyvédként jo­gi pályafutását; a Halashoz tartozó bodoglári pusztán bujdosott 1849-ben, (mert 48-ban szabad- csapatot szervezett a fenyegető rácok ellen), volt jászkunkerületi aljegyző; félegyházi járási alka- pitány; szolgabíró, 1862-től kerületi táblabíró; 1873-ban királyi táblabírónak nevezték ki. Ek­kor a fővárosba kellett költöznie, de ezután is családjával együtt Halason töltötte a szünidőket. Munkássága sokrétű: intenziven foglalkozott az Alföld homokos vidékein megtelepítendő „gyümölcsészettel”, a homok megkötésével, a ha­lasi határ tagosításával, írt jogi tanulmányokat stb. Legkedvesebb témája mégis a kunok és a jászok történetének a kutatása volt. Főműve a négykötetes kiadvány: A jászkunok története (1870—1885). (A nehezen hozzáférhető kötetek mikrofilmen megvannak a megye valamennyi járási könyvtárában). Az I. kötet előszavának a végén olvashatjuk: „írtam Kiskún-Halason, a kiskúnság egyik haj­dani székhelyén Mart. 1-én 1870”. Valóban a vá­ros levéltárának a tanulmányozása, a kunokra vonatkozó gazdag okleveles anyag, és a halasi kun hagyományok volt a legfőbb indítéka a ku­nok és jászok múltjával való foglalkozásának. „A múlt század második felében ... a jelesebb írók ... nyilvánosságra bocsátott munkáiban a jászkunok történelmi élete csak mint mellőzhe­tetlen kiegészítő rész lett felvéve ..„Én érez­tem erőm gyengeségét,- a vidéki élet szellemi esz­közök tekintetében minden lépten nyomon zsib- basztó elszigeteltségét...” Mégis hozzáfogott a munkához. A jászkunok története — némely romantikus- délibábos elfogultsága ellenére is: hogy ti. a jász­kunok és a magyarok egyazon nyelven, magya. rul beszéltek — máig a legteljesebb összefogla­lás a magyar történelemben oly jelentős szere­pet játszó két népcsoport történetéről. (A IV. kö­tet oklevéltára és a befejező V. kötet máig sem jelent meg. Érdemes lenne tudni, elkészült-e, és megvah-e valahol...!?) Gyárfás mintaszerűen közli az okleveleket — összesen 367-et, — s olyan keleti (bizánci és orosz) forrásokat is felhasznál, amelyeket törté­netíróink — a kunokra és a jászokra vonatko­zóan — máig is többé-kevésbé figyelmen kívül hagytak. Őszintén vallja műve esetleges gyengeségeit emlegetve: „mentségül fog szolgálhatni, s örö­mömre leend ..., ha munkálkodásommal a test­vér magyar nemzet őstörténelmének is egy-két homályos pontjait némileg felderítenem sikerü- lend”. A Gyárfás István kezdeményezte átfogó kun kutatást a tudomány modern eszközeivel, és az eddigi jeles részlettanulmányok felhasználásával feltétlenül folytatni érdemes —, esetleg a Kis­kunság, a Nagykunság kutatói szervezett össze­fogásával. Bognár András A bácsalmási könyvtár gyűjteménye A szűkebb környezet, a szülőfalu régi életének a feltárása nemcsak a helytörténetírók számára érde­kes és fontos. Az oktató-nevelő munkának Is egyik feladata a szülőföld közelebbi megismertetése: tan­tervi előírás is ez mind az általános, mind a közép, iskolában. Bácsalmáson nincsenek műemlékek, jelentősebb irodalmi hagyományok. A község történetében a né­pesség állandóan változott: csak a múlt század vé­gén, ill. a jelen század elején vált állandóvá a lakos­ság. Ezután a rohamos gazdasági fejlődést látványos kulturális változások követték. Ebből a korszakból valók azok a dokumentumok, amelyeket a könyvtár helyismereti gyűjteményében őriznek. Ezek az alapjai a helytörténeti kutatások­nak és az iskolai oktatás támogatásának. 1908—1914 között megjelent a Bácsalmási Járás című hetilap. 1923-ban indult meg a Bácsalmás és Vidéke, amely később egyesült a Jánoshalmi Újság­gal, és 1944-ig Felső Bácska címen megjelent. Az e hetilapokban megjelent közlemények bepillantást engednek a község és környéke életébe, bemutatják a társadalom mozgását. Az eseményeket más doku­mentumok nemigen rögzítették, vagy ha igen, nagy részük már régen elkallódott. A korabeli újságok forrásként is szolgálhatnák azoknak, akik e kor és e tájegység története iránt érdeklődnek. Bácsalmásról Magyarországon még nem jelent meg összefoglaló ismertetés, falumonográfia. Bács- Bodrog vármegye monográfiája, és a később megje­lent, Bács-Kiskun megyére vonatkozó művek a köz­ségre vonatkozóan is közölnek fontos információkat. Kifejezetten helyisméreti művek az 1929—1944-ben nyomtatásban is megjelent iskolai értesítők. A helyismereti anyag fontos része a képdokumen­tumok gyűjteménye. A századelőtől meglevő pos­tai képeslapok, a helyi eseményeket, épületeket, személyeket ábrázoló fényképfelvételek is felhasz­nálhatók a helytörténeti kutatásban. Számos — a község történetére vonatkozó — résztanulmány, dolgozat, jegyzőkönyv géppel írott másolatát is őrizzük: ezek eredetijét nem sikerült megszerezni. A gyűjteményben vannak szakdolgozatok és kü­lönféle pályázati munkák. Ezeket úgy szerzi be a könyvtár, hogy — viszonzásul segítségünkért — megkérik a dolgozatok szerzőit, hogy egy példányt ajándékozzanak a könyvtárnak. Többségük teljesí­ti a kérést. A helyismereti gyűjteményt általában általános és középiskolások, továbbá a felsőfokú tanintézetek szakdolgozatot készítő hallgatói használják. A gyermekolvasók közül az alsó tagozatosok rend­szeresen szervezett környezetismereti órák kereté­ben hallhatnak Bácsalmás múltjáról. Az órát kora­beli fényképek, írásos és tárgyi emlékek bemutatásá­val tesszük izgalmasabbá. A kicsik nagyon élvezik az ilyen órákat: sokszor fel is jegyzik a számukra érdekesebb eseményeket. — A felső tagozatosok ak­kor jönnek a könyvtárba a gyűjteményt tanulmá­nyozni, amikor a tanterv szerint erre szükség van ... A középiskolások akkor használják a helyismereti gyűjteményt, amikor az Országos Középiskolai Ta­nulmányi Versenyre, ill. a Hazánk mezőgazdasága diákszemmel című pályázatra készülnek. A főisko­lások akkor amikor helyismereti, helytörténeti tárgy­ból írnak szakdolgozatot. Évenként három-négy szak- dolgozat és tíz-tizenöt pályamunka megírásához • nyújt a könyvtár segítséget. Szénásiné Harton Edit könyvtárvezető ELTŰNNEK A KERÍTÉSEK? (II.) Ledőlt a fal Sziloson Hegedűs Károlyné, a Kecel-Szi- losi óvoda vezetője 1978. novem­ber 10-én írta az alábbi cikket. Településünkön sok cigánycsa­lád él. Gyerekeik külön iskolába járnak. Óvodánk udvarát a ci­gányiskola udvarától drótkerítés választotta el. A cigánygyerekek a tanítási szünetekben a kerítés­hez tapadva, sóvárogva lesték mit játszunk, hogy hintáznak, ho­mokoznak, tornáznak, autóznak gyermekeim. Zenére, dalra ér­zékeny fülük sok dalt is ellesett tőlük. Az enyémek nem vették figyelembe őket. Ha ritkán szó­ba is kerültek „azok”, csak pa­naszkodva beszéltek róluk. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem érdeklődnek felőlük a kis óvodások. Egy sétán kaptam meg a vá­laszt. A kicsinyek felszólítás nél­kül köszöntek a cigányokat ki­véve minden felnőttnek. Visel­kedésük nyitja tehát a beléjük ivódott hamis szemlélet. A cigányok iránti bizalmatlan­ság a falu, a szülők részéről mm egészen alaptalan. Sok múlik raj­tuk is, de kezdeményezni mégis nekünk kell. Mi pedagógusok is sokat tehetünk, mert tévhit az, hogy nem nevelhetők, nem fej­lődőképesek. Ha már észreveszik a szép környezetet, ha már igény­lik a személyes tisztaságot, már fejlődtek. Mi is gyorsíthatjuk szellemi, emberi gyarapodásukat, ha megmutatjuk a szépet, a jót. (Mi is lebonthattuk — immár négy esztendeje — a két intéz­mény közötti falat. Ennek is, a a céltudatos nevelésnek is kö­szönhető, hogy gyermekeim most már érdeklődőbbek a cigánytanu­lók iránt. Az udvaron beszélget­nek, kölcsönösen énekelgetnek egymásnak. Az óvodások na­gyon élvezik cigány nyelven éne­kelt dalaikat. Azt hiszem, hogy mindenféle falnak le kell dőlni előbb-utóbb. Most olvasható először ez az írás, mert Hegedűs Károlyné se­hová sem küldte el. Inkább ma­gát bátorította vele. Szükséges­nek tartotta elmondani, hogy ő készíttette azt a bizonyos kerítést 1971-ben, mert közegészségügyi és járványügyi szempontból a KÖ­JÁL így látta helyesnek. A második számú cikk is fiók­jában maradt. A Gyermekünk cí­mű lapban megjelent keceli ri­porttal vitatkozott az 1981. janu­ári keltezésű írásban. Ma is idő­szerű, tanulságos. Nem értem nyilatkozó kollé­gáim pesszimizmusát. Tíz éve dolgozom velük egy udvarban. Látom erőfeszítéseiket, gondjai­kat, de látom eredményeiket is. Egy népréteg évezredes szoká­sai nem változtathatók meg más­fél évtized alatt. Aki ezt tudja, az észreveszi a kedvező változá­sokat, amelyek az itteni iskolá­nak is köszönhetők. Vajon nem sötéten látó kollégáim érdeme, hogy sok szilosi cigánygyerek rosszul érzi magát piszkosan, ki­öltözik, ha a „faluba” megy. Tisz­tán küldik kicsinyeiket az óvo­dába a szülők, rendesen viselked­nek a moziban, a diszkóban a na­gyobbak. Mi ez ha nem az iskola nevelő hatása? Az utca másik oldaláról is át­köszönnek a volt tanítványok, örülnek, ha néhány szót váltunk velük. A tiszteletadás is a neve­lés eredménye. Itt jegyzem meg, hogy cigány­iskolákban fontosabbnak tartom a nevelést az oktatásnál. A mér­ce megváltoztatása nem a gya­korló pedagógusok dolga. Kell a fizika, a kémia, de még fonto­sabb esetükben az, hogy megta­nuljanak élni, eligazodjanak vi­lágunkban, praktikus ismerete­ket szerezzenek. Ugyanez vonatkozik a cigány­óvodákra is. Hol késik az ő sajá­tos „nevelési programjuk?” Mind­ezek ellenére előbbre tartunk, mint egy-két évtizede. Legközelebb személyes tapasz­talataimról számolok be, az újabb faldöntések esélyeiről ké­rek információkat. Heltai Nándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents