Petőfi Népe, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-20 / 168. szám

1982. július 20. • PETŐFI NEPE • 5 A hajósi művésztáborban NYELVŐR Mikor húzunk — mikor vonunk? • Nagy Kristóf: Bika (fafaragás). Órák óta esik az eső. „Kicsit szomorkás a hangulatom máma” — dúdolhatná a grafikus, a festő vagy a szobrász, a keramikus. Hogyne, amikor a tündöklő' ra­gyogás helyébe lép a sötétlően borús idő; amikor á fényorgiát felváltotta a ködfátyolos levegő, a tartósan síró égbolt. Keressük a hajósi művésztábor lakóit. Azo­kat, akik vállalták, hogy teljes három héten keresztül ellesik egymás búját-baját, akik figye­lik egymás alkotói törekvését. Hagyomány már ez a tábor... Azzá tette a nemes igyekezet: az a törekvés, hogy á helybeli lako­sok és a meghívott művészek — hivatásosok és amatőrök — talál­janak minél jobban egymásra a kellemesen meleg nyári • időszak­ban. □ □ □ 1 Járjuk a nyárra felszabadult kollégium termeit. Ismerkedünk a meghívott rajzolókkal, festők-' kel, szobrászokkal és keramiku­sokkal. Szemléljük a készülő al­kotásokat. Festenek embert mun­ka közben. Rajzolnak tájat, csendéletet. Feltűnően sok a nap­raforgó a készülő és végleg kész képeken. Sok a házfal, a pinceol­dal. Közhelyek? Lehet. De dicsé­retes mindenesetre az igyekezet. És még valami: ha hasonlóak a naponta szerzett élmények, miért különböznének alapvetően a té­mák? Nem beszélve arról, hogy jó alkalmak ezek a méricskélő összehasonlításokra is — többek között. Miközben nézelődünk, szemünk előtt formálódnak az alkotások. Őszinték legyünk? Mi­ért ne lennénk azok? Egyikről- másikról hamar kiderül, hogy — enyhén szólva — nem szolgálja majd semmilyen formában művé­szeti életünk hírnevét, gazdago­dását. De ez a fontos itt? Kevés­bé hiszem, hogy így lenne. Fonto­sabb a gyümölcsöző, játékos, han­gulatos együttlét. S amit erről Alföldi Albert igazgató mond. □ □ □ Törekvésüket igy foglalja ösz- sze a szervező Alföldi Albert, a helyi művelődési ház igazgatója: „Jelenleg harmincán vannak nálunk. Harminc cél, elképzelés, egyéni törekvés, természetesen -különbőz© szinten, eltépő ’ered­ményekkel. Ennyi egymás gond­jait megismerő, egymást meg­hallgató egymást játékosan segítő ember, viszonylag ilyen sokáig együtt. Három teljes hét, szoros kötelékben: ez önmagában is eredmény. S még valamit: néma művészi érték számít elsősorban, hanem ennek az egésznek a — hogy úgy mondjam — közműve­lődési oldala. Naponta sokan ke­rülnek közeli, meghitt kapcsolat­ba a művészekkel és a művé­szettel. Kell ennél több?” Nagy­jából ezt húzza alá Vecsey Csalja főiskolai tanár is, a tábor mosta­ni szakmai-művészeti vezetője: — Keresem a tábor sajátos nyelvét, formáját. Azt, hogy miként lehet­ne az eddiginél jobban kitapint­(G.) — Ez már sok. Apuka! — Évek óta nem beszélgettek velem. — Évek óta alig találkozunk. Mi, a csavargók többet vagyunk otthon, mint te. — Igen, apuka, persze, apuka, természetesen, apuka, legfeljebb ugyan, apuka. Ez minden, amit válaszoltok. Egyetértetek a békes­ség kedvéért. Rám hagyjátok, csak hogy elaltassátok a gyanakváso­mat. Kibújhassatok az ellenőrzé­sem alól. És gátlástalanul min­denféle mocskos ügyekbe keve­redhessetek. Azt hiszitek, vak va­gyok ? — Mocskos ügyek, apuka? Mi­féle mocskos ügyek? — Hiába magyarázok nektek is húsz éve. Hiába teszem ki a tel­kemet. Hiába járok elől jó példá­val. Súgtok, búgtok, gyanús ala­kokkal üzleteltek, pontosan úgy.. i — A mi barátaink ... — Miféle barát az, aki csak akkor jön, ha kell neki valami? Janikám, bütyköld meg a mag­nómat, Janikám, add kölcsön a műszeredet, Janikám. kéne egy rongy elsejéig, Janikám, ki kéne nyalni a fenekemet... — Apuka! Gondold meg, mik­kel vádolsz! — Vádollak? Dehogyis vádol­lak én, fiam. Nem vádolok én senkit. Csak nyugtalan vagyok. Mi lesz veletek? Mi lesz a vi­lággal, ha ez a füttyös górécska meg a bandája ... — Mi van velük? ható az egésznek a karaktere. Mindenesetre jó, hogy van ilyen. Teremről teremre járva, s a fa­ragók szabadtéri munkáit néze­getve beszélgetünk a művészek­kel. Őszinte megnyilvánulásaikat időnként rögzítjük a noteszunk­ban. íme, néhány tömör vélemény, vallomás: □ □ □ Nagy Kristóf fafaragó: — Kezdettől fogva itt vagyok nyaranként. Eddig nem bántam meg. Szükségem van az ilyen együttlétekre. Mehetnék persze máshová, de nem teszem. Ugyan­akkor évről évre jobb körülmé­nyeket szeretne az ember — és jobb műveket. Ebben az egész­ben a közösségi munka a legfon­tosabb. Ami itt történik három héten át, az a középkori kézmű­ves kultúra világát idézi. Még — vagy te is ilyen vagy? Ti is mind ilyenek vagytok? — Milyenek, apuka, milyenek? — Nem tudom, fiam. Fáradt vagyok. Ez a sok nyugtató meg altató ... Mennék, járnék egyet. — Nagyon helyes apuka. Szel­lőztesd ki a fejedet! — Mit mondasz fiam? — Semmit, apuka. Semmit. a 11. (Hármas cédulacsoport.) „Füttyös górécska (jegyezzük meg a nevét: Dajka Zsolt) me­séje katonai szolgálatáról, ten­denciózusan nekem fogalmazva: Persze, hogy bulizik a katona. Persze, hogy szerepet játszik. Hiszen a sereg nem a természe­tes életközege. De nem ez a fő kérdés. Hanem hogy milyen az a buli. Milyen az a szerep. Mire játsszák, mire jutnak vele. Akarja tudni, hogy lettem én kiváló? Kedvetlenül vonultam be, illúziók nélkül, felkészülve minden rosszra, a ,valahogy es­sünk túl rajta’ önbiztató szkep­szisével. De ami fogadott, még így is alulmúlta várakozásaimat. A tisztek ridegek és gyanakvók voltak, a tisztesek üvöltöztek, az öregkatonák önkényeskedtek. Úgy kezeltek bennünket — anél- küi, hogy két értelmes szót vál­tottak volna velünk, hogy köze­lebbről megismertek vagy leg­alább megpróbáltak volna meg­ismerni bennünket —, mint egy annyit, hogy nem a művek vég­eredménye a fontos szerintem, hanem maga a folyamat. Csuta György akvarellista: — Először vagyok itt, Békésből jöttem.1 Sokfelé jártam amióta festek, .rajzolok, de sehol ilyen kellemes nem volt nekem. Re­mek minden, nagyszerű. Köszö­net érte. Nagyon hatnak a köz­vetlen tájélmények. Ifj. Maász Imre keramikus: — Bajai vagyok. Jelenleg Zala­egerszegen dolgozom, Németh Já­nos Kossuth-díjas érdemes mű­vész mellett, akit boldogan mon­dok mesteremnek. Jó ötletnek, hasznosnak tartom ezt az ismét­lődő tábort. Először vagyok itt, de remélem, nem .utoljára. Sze­rintem főleg a magamfajta kez­dőknek jelenthet sokat. Hatnak rám a festők, fafaragók. Józsa István festő: — Ötödször vagyok itt, Wein- tráger Adolf biztatására. Öt a mocskos ellenzéki bandát, amely eleve nem akarja azt, amit kö­vetelnek, vagy követelni fognak tőle. Ha valaki másodszori magyará­zatra se tudott megcsinálni va­lamit, már ráhúzták a vizes le­pedőt: azért nem tudja, mert nem is akarja, mert egy lógós, elkényeztetett disznó, ki .akar bújni a melóból. Ettől aztán a zöm afféle passzív rezignációba zuhant. A nősöket kivéve. Ök elpakolták a . gerincüket. Játszot­ták a figyelmes, jó katonát, ne­hogy teljesen elveszítsék haza­utazási esélyeiket. Indítékaik tel­jesen nyilvánvalóak voltak, még­is úgy beszéltek róluk,, hogy ezek öntudatos, kötelességtudó fiúk, tessék őket példaképnek tekin­teni. Amitől aztán a jónép pasz- szív rezignációja még jó adag cinizmussal is kiegészült. Ily módon az állapotok abszolút la­bilissá, kiszámíthatatlanná vál­tak. Senki se tudhatta, mikor, ki követ el valami nagy disznó- ságot. Megannyi szfinkszképű, potenciális fegyelemsértő kóvály­gott a körletben. Érezte ezt a vezető gárda is. De ahelyett, hogy tisztességesen és reálisan, mit ne mondjak, önkritikusan a végére járt volna a dolgoknak, még keményebbre fogta a gyep­lőt. Ügy röpködtek körülöttünk a gyalázkodó jelzők, meg a ke­mény fenyítések, mint ősszel a fecskék. És immár nem is min­dig ok nélkül. Én se voltam vi­dámabb a többinél, viszont — korábbi praxisomnak egfele- lően — pofáztam. Minden adan­dó alkalommal — kínosan ügyel­ve a kötelező formákra és for­mulákra — kényes kérdéseket tettem fel, és elmondtam a vé­leményemet is a viszonyokról. Ezért aztán mihamar rekordsze­• Vass Csaba: Szűz (fafaragás). (Pásztor Zoltán felvételei) mesteremnek tartom, nem kisí büszkeséggel. Kár, hogy ezúttal nem lehet velünk. Mi fiatalok kitüntetésnek vesszük, hogy itt lehetünk három hétig, ilyen nagy­szerű közösségben, "ifcazi' álkótói légkörben.1 □ □ □ Amikor ez a cikk napvilágot lát, akkorra bezárja már kapuit a hajósi művésztábor. Elcsende­sedik a környék — kicsit tán el­szomorodik —, de ittmaradnak a művek. Egy-egy alkoíás leg­alábbis minden táborlakótól, hogy gazdagítsa Hajós művészeti éle­tét, amúgy is érdekes közműve­lődését. S gondolom, velünk együtt sokan várják az őszi — hagyományos — csoportos bemu­tatkozást. Varga Mihály leplője lettem a konyhai mun­káknak, a körlet-, különösen a vécétakarításnak. . Az elszámolás hézagtalanul működött, egyetlen kérdésem, megjegyzésem se maradt válasz nélkül. Még az öregkatonák is előszeretettel törölgették — bün­tetlenül törölhették — belém a mocskos bakancsukat. És akkor jött a nagy gondolat: beszüntet­tem a pofázást, és elkezdtem pisz­kosul hajtani. Fütyültem rá, mi­ket mondtjak, mikkel vádoltak a srácok, s arra is, hogy köz­vetlen parancsnokaim pedagó­giájuk diadalaként regisztráltak. Mintakatona lettem. Ezred-, sőt hadosztfílyhírű. És amikor tetőpontjára hágott a puvoárom, és ennek megfe­lelően a srácok irántam táplált gyűlölete, ismét kinyitottam a pofámat. Tehettem, megvolt hoz­zá az erkölcsi alapom. Nem kö­veteltem’ mást, csak hogy az embereket annak és olyannak vegyék, amik és amilyenek. Hogy például ne csináljanak hőst a nősökből. És belőlem •se, aki pusztán azért próbáltam kiemel­kedni, hogy kinyithassam a szá­mat. Nem volt mese, most már valamiképp érdemben kellett reagálni a szavamra. Minek ta­gadnám, ügyesen és bölcsen rea­gáltak. Alig kezdtem el a han­goskodást, többedmagammal tüs­tént kiemeltek és elhelyeztek egy önálló kisalegységhez, meg­választottak KISZ-titkárnak, és azt mondták: ne pofázz, csináld! Fiatal főhadnagy volt a parancs­nokunk. Azt mondta: Öcsi, a szolgszab. engedte keretek között szabad kezet kapsz, olyan életet szervezel, ami megfelel a lelkü- leteteknek. Hát ez az! Ez az igazi lecke! (Folytatása következik.) A húz és von igék rokon jelen- tésűek. Erre utal a húz-von ösz- szetapadt összetétel, amelynek a jelentése ,ide-oda ráncigálva, erőlködve (durván) húz (igái)’. Az ebből képzett huzavona jelenté­se is megőrizte a húz-von jelen­tését. Az értelmező szótár szerint a valaminek az elintézésében el­lentétes szempontok érvényesülé­se miatti halogatást jelenti. A szótár példája: Sok huzavona után döntöttek. Régen széthúzást, cívódást is jelentett. De téves következtetésre jut­nánk, ha azt hinnénk, hogy a két ige jelentése ugyanaz, sőt, hogy képzett alakjaik felcserélhetők. Brachfeld Siegfried pár éve egy kabaréelőadáson össze is keverte a különböző alakokat. Pl. a hu­zaton vonat van. Pedig éppen fordítva: a vonaton van huzat. Hasonló példák: elvonták valaki­nek a nótáját (pedig csak elhúz­ták). Rávonták a cigányok. Ez csak így helyes: ráhúzták a cigá­nyak. (Ismerős biztatás: húzd rá, cigány!) Kivonta a lutrit helyett is így kell mondani: kihúzta a lutrit (vagyis nagyon ráfizetett, megjárta). A hegedűhúzó is hely­telen, mert a hegedűn vonóval játszanak. A cipővonó sem hasz­nálatos, a cipőhúzó a helyes. Ezek mind jellemző példák. Kabaréban összecserélésük miatt nevetni le­het rajtuk. A két ige történetéből érthet­jük riteg jelentéseiket és haszná­latuk 'körét. A von szókincsünk igen régi eleme, ezzel magya­rázható nagy szócsaládja. A húz ősi örökségünk az ugor korból. A von és a képzett vonsz, illet­ve vonz (vonszol, vonzás) szócsa­ládjának alapjelentése a .húz’ le­hetett. A régi nyelvben a von és a húz használata sokban egye­zett. A két ige jelentésköre tehát elkülönül. A von ige jelentései választékosabbak, régiesek: fegyvert, kardot, kordont, kö­vetkeztetést, párhuzamot, gyököt von, kínpadra von, érdekkörébe, kutatási körébe von, kétségbe von, büntetést von maga után. átkot, haragot vom magára. A két ige képzett alakjai is eléggé eltérő jel'entésűek. A vo­nalat húzzuk, szabadkézzel vagy vonalzóval, a huzal a műszaki nyelvben drótvezetéket jelent. A húzás az a cselekvés, tény, hogy (valamit, valakit) húznak. A nye­Az elkülönítést megkövetelő szülőkre hivatkoznának? Az ér­dekelt gyári dolgozók, tsz-gazdák, értelmiségiek fölháborodottan til­takoznának a faji megkülönböz­tetés vádja ellen; egészségügyi, morális okokra hivatkozva kérik, követelik az újmagyarok és cse­metéik távoltartását. (Csak elvek hangoztatásával nehezen szüntet­hetők meg az előítéletek, cáfol­hatók a rossz tapasztalatok.) Hibáztassam azt a tanácstit­kárt, aki száz üveg sört meg in­gyen fuvart ajánlott föl egyetlen cigánycsaláduknak, ha a szom­széd faluba költöznek? Se hiva­talnokként, se magánemberként nem volt ugyan baj az odatele­pült sokgyerekes famíliával, de addig rágták a fülét a tanácsta­gok, ismerősei, amíg furmányo­san meg nem szabadította, közsé­güket az első és egyetlen putri­lakóktól. Hiába pakolnék a bizalomról annak az öreg néninek, akit két­szer raboltak ki a közelében élő cigányok. Harapós kutyával, drót­fonattal magasított kerítéssel vé­di magát ismételt megpróbáltatá­sa óta. A szó, a frázis, a fiókokban porosodó határozat nem oldhatja meg a cigányügyet. A türelmet­lenség még kevésbé! Csak akkor számíthatunk eredményre, ha na­ponta megújuló hittel, az új és új problémák megoldásán fára­dozva, a társadalmi tudat realitá­saival számolva munkálkodunk a kézzelfogható és rejtett falak lebontásáért. Mint ezt Mélykútori, Kecelen és Kiskunhalason tapasz­taltam. A kiskunhalasi járáshoz tartozó nagyközségben, Mélykúton még az idén lebontják az utolsó put­rit. A megyei tanács 1977-es út­mutatása nyomán készített intéz­kedési tervet pontról pontra meg­valósították. Évente számot adtak arról, hogy mire jutottak. A ci­gánytelep megszüntetését, a rend­szeres munka megszervezését és valamennyi cigánygyerek iskoláz­tatását tekintették a legfonto­sabbnak. A vártnál könnyebben sikerült a nem túl nagyszámú család be­telepítése a faluba. Üresen álló, öreg házakat vásárolhattak ol­csón, hitelbe. A régi lakosok a remények húzása, a versenyben a sorrendnek húzással való megál­lapítása, a vizsgatételek húzása, a sakkhúzás, a madarak húzása (vonulás), sőt az Írásból való ki­húzás jelentése sem távolodott el az alapjelentéstől. Újabban a húzás jelentésváltozását figyel­hettük meg: ez jó húzás (vagyis eredményes cselekedet) volt. A vonás jelentése az a cselekvés, művelet, hogy valakit valahová vonnak (kínpadra, felelősségre). Jelent rövid vonalat, valakinek az arcvonását is. Sőt ha nagy vo­násokban beszélünk valamiről, a jellemző sajátságokat kiemel­ve, akkor is ezt a szót használ­juk. A vonaglik, vonatkozik, vont, vontat. vonul(tat), vonzalom, vonzat képzői nem járulhatnak a húz igéhez, a húzódiik, huzam- (os), huzigál képzőit pedig nem tehetjük a von igéhez. Igekötős alakjaik közül csak néha leíiet mindkét igét használni. Így a szemöldökünket összevonjuk vagy összehúzzuk, ha harag­szunk, a kardot kivonjuk vagy kihúzzuk. Igaz, hogy a kivont kardot gyakrabban halljuk, mint a kihúzott kardot. A két ige igekötős alakjait szembeállítva jól jellemezhet­jük használati körüket. Felvon és felhúz. A zászlót felvonják, cipőnket, óránkat, szemöldökün­ket és vállunkat felhúzzuk. Visszavon és visszahúz. Vissza­vonni jogot, nyilatkozatot, en­gedélyt lehet. Főnévi alákja, a visszavonás régen viszálykodást jelentett. Berzsenyi is a ’szent rokon vérben feresztő visszavo­nás tüzét’ említette. Kivon és kihúz. Valamit ki­vonhatunk a használatból, de vegyileg is ki lehet vonni vala­milyen anyagot egy másikból. A kivonás pedig számtani mű­velet. A dugót, a nyereményt, kihúzzák. Sőt a hosszú telet is ki kell húzni. A csávából is ki­húzhatunk valakit. A húz ige elevenségét és gya­kori használatát az is mutatja, hogy néhány igekötőt csak a húz ige elé tehetünk. A von igével nem használjuk őket, vagy csak nagyon ritkán és szokatlanul. Pl. széthúz, aláhúz, keresztülhúz. A szétvon, alávon, keresztülvon. nem használatos. Kiss István kezdeti ijedelem után befogadták őket. Meggyőződtek arról, hogy az új lakók igyekeznek környeze­tükkel békében élni, becsülettel megfizettek a vásárolt zöldsé­gért, tojásért, baromfiért, csak né­hány gyerek vetemedett lopásra. Jóval nehezebb tulajdonosi szemléletük és felelősségük kiala­kítása. Gondos karbantartást igé­nyelnének házaik, de ettől többsé­gük még húzódozik. Csináltassa meg az állam, nekik így is jó, így térnek ki a sürgetés elől. Idén nyáron némi bontásianyag-se- gítséggel sikerült rávenni Kolom­pár Györgyöt, Kolompár Balázst, Burai Kálmánt, Lakatos István- nét és családját kisebb-nagyobb felújításra. Az utolsó telepi csa­lád pedig hamarosan elkészül OTP-kölcsönből épülő új házával és csak az emlékezet őrzi majd a telepi világot. A munkaképes korúak túlnyo­mó többsége dolgozik, de sok kö­zülük az alkalmi, idénymunkát vállaló. A 137 mélykúti cigány közül hárman—négyen kerülnek újra és újra szembe a törvénnyel. Családjuk szétszóródott, semmi sem köti őket: A beilleszkedési folyamat a fia­talabbaknál természetesen gyor­sabb mint az öregeknél. Már nyolc tüzes szemű, fénylő fekete hajú kislány, kisfiú játszik együtt az óvodában a többiekkel. Tizen­két alsós cigánygyerek összevont osztályban pótolja a pótolnivaló­kat. Egyre rerfdszeresebben jár­nak az iskolába, aifiire a tanács könyv- és ruhavásárlással, ha kell, pénzbírsággal serkenti az érdekelt szülőket. A felsősök nor­mál osztályban tanulnak, ha ta­nulnak. Az I980/81-es tanévben két hatodikos javitó-nevelőbe ke­rült kisebb lopásért, egy gyer­meket állami gondozásba vettek, egy lánynak pedig élettársi kap­csolat miatt kellett elhagynia az iskolát. | Ketten továbbtanulásra jelent­keztek. Egyikük ugyan föladta azóta, mert képtelen volt elvisel­ni a diákotthon kötöttségeit, de a másik még szakközépiskolás. Szurkolunk érte. Mélykút tehát jó példa, érde­mes) tanulmányozni, követni. HeltaiJMándor ELTŰNNEK A KERÍTÉSEK; (I.) Putribontás Mélykúton Az egyik jó hírű, a hátrányosi helyzetűeket figyelmesen, szeretettel istápoló iskola udvarát kerítés osztja ketté: a nagyobbik részben a „normál osztályokba járó” diákok rohangásznak, sétálgatnak a szü­netekben, a kisebbikben a cigánygyerekek. Ültessem szégyenpadra a pedagógusokat? Paizs Éva, készülő műve előtt. Bodri Ferenc, a rajzaival.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents