Petőfi Népe, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-20 / 143. szám
t PN MAGAZIN NYÁR, ÖRÖM, IFJÚSÁG (Koczka István felvétele) összeállította : (VW Lepipálta az ibafai papot Aligha él ember széles e hazában, aki nem ismeri '„Az ibafai papnak fapipája van..kezdetű játékos nyelvtörő mondókát, mely onnan ered, hogy a Baranya megyei falu plébánosainak „ősidők’’ óta hires pipagyűjteményiik van. örökölték, öröklik egymástól, s állandóan gyarapítják. Azt viszont kevesen tudják, hogy Bács-Kiskun megye Kiskun- majsa nagyközségében Gaál Miklós ZÖLDÉRT-telep vezető pipagyűjtő szenvedélye oly magasra hágott, hogy lepipálta az ibafai papot. E teljesítményt alig több mint húsz év alatt érte el. AHOGYAN A DIÁKOK LÁTJÁK JELES NAPOK JÚNIUSBAN Tűzugratás, aratás A nyári napforduló idejére eső Szent Iván napja, június 24-e nagy ünnep volt régen falvainkban. A népszokások színes és titokzatos ka váltódj a fűződött hozzá. A Szent Iván-napi itűzgyújtást szinte • egész Európában ismerték; hozzánk szláv és germán közvetítéssel került. A kultikus és gyakran játékos célzattal meggyújtott máglya szokása a tűz tisztító, gyógyító, termékenyítő erejébe vetett hitiből fakadt. Legtöbbször kóróból, szalmából gyújtottak lángot. Vas és Zala megyében pedig az egész éven át őrzött, használt söprűket gyújtották meg. A dalolva hazavitt, tűzből kimentett seprűcsutak a káposztaföldre került, hogy a hernyó ne egye meg az ültetvényt. Másutt csontból, szemétből, rongyokból bűzös füstöt is támasztottak, hogy elriasszák a gonosz ördögöket. A meggyújtott tűz átugrálása is eredetileg kultikus cselekedet volt, s később játékos elemekkel telítődött. A lányoknál ebből jósoltak a férjhezmenésre vonatkozóan; A tűzgyújtáskor párosító dalokat énekeltek: az ugráló lányokat ott, a helyszínen egy-egy legénnyel „házasították össze”. Június huszonhetedikével, László napjával kapcsolatban népmondáink, népmeséink kedvelt hőséről, Szent László királyról szóló történetet érdemes feleleve- niteni. A monda szerint egy kis bihari falu, Nagykereki onnan kapta a nevét, hogy amikor László koporsóját Váradra szállították, az itteni templom dombján ejjeli pihenésül megállított halottasszekér kerekei maguktól megindultak Várad irányába. Június 29-e, Péter-Pál napja hagyományosan az aratás kezdetét jelezte. A bú. zaérésnek, valamint az aratás elkezdésének időpontjaihoz sokféle, vidékenként változó hiedelem fűződött. Egyes helyeken azt tartották, hogy június 15-én szakad meg a búza töve, s attól kezdve már nem növekszik, csak érik. Másutt ezt az időpontot Szent Iván napjára tették. Kemenesalján azt mondták, ha korán van búzavirág, korán kezdődik az aratás. Az aratás megkezdésével kapcsolatban is sok hiedelem járta: nem kezdhették el újholdkor; ha valaki meghalt a faluban, előbb sürgősen el kellett temetni az illetőt. Kedden és pénteken sem volt ajánlatos aratásba vágni, vagy új táblába kezdeni, mert akkor üres lesz a búza feje. Kezdéskor sok helyen az arató egy búzaszálat kötött a derekára, hogy az ne fájjon. Az aratás befejezésekor pedig egy csomó gabonát lábon hagytak a madaraknak; másutt egy marék kalászt a tarlón, hogy a jövő évben a zivatar ne tegyen kárt a vetésben. K. Gy. M.--------------------------- | 9 1 M'S?/ • • &0UÉ6UJM • • L p°**£*i L |---------j/ In irf 11 . Jü ®L J v—--------------1 1 < B >_____________é Gaál Miklós ezelőtt járt Iba-r fán. Megnézte a papi gyűjteményt, melyben hatvannál valamivel több pipát számlált meg. Megnyugvással nyugtázta: neki sokkal több pipája van. S mivel azóta sem. tétlenkedett, ma már százhúsz pipát őriz otthonában, s nem hiszi, hogy az ibafai pap utói tudná őt érni. Vannak gyűjteményében hosz- szú és rövid szárú cseréppipák, porcelán-, ezüst- és fapipák, tajtékpipák, akad dróthálós, gyöngyösszárú és egyéb pöfékelő alkalmatosság, hazai és külföldi, múlt, századi és e századi pipa. Igazi különlegesség az a damaszkuszi vízipipa is, melyet a gyűjtő édesapja 1974-ben hozott magával a távol-keleti világvárosból. Természetesen a pipázás egyéb kellékei sem hiányoznak. Dohánytartó kostökzacskók, pipa- tömködők, bagószúrkálók-pisz- kálók, régi házi dohányvágó szerkentyűk sorakoznak Gaál Miklós gyűjteményében. Pipái még nem szerepeltek nyilvánosság előtt. Pedig érdemesek arra. — rapi.— A maisai gyűjtő és pipái. A damaszkuszi vízipipa. $ (Nagy Bandó András karikatúrája) Pipasztárok. (Méhes! Éva felvételei) Tegeződés vagy — menekülés? EMLEKKEP CSERESZNYEFÁBÓL Budapestről „ingázó” tanszékvezetőként jó fél évtizeden át laktam vidéken garzonházban, túlnyomórészt huszonéves fiatalok között, ök már dolgozók voltak, friss családosak, várták a végleges lakást; én még dolgozó voltam,1 már gyermektelen, s azt vártam, hogy majd hazaköltözhessen) végleg. Azt, hogy tanítványaim — tizennyolc—'huszonhárom év közötti egyetemisták — mind tegeződtek egymással, mindkét nemben, akkorra megszoktam már. Nem könnyen persze: mi az egyetemen hajdanán „kolléga úr” és „kisasz- szony”-alapon álltunk; a tegeződés szűk körre terjedt, és szinte csak az egyneműek között. De hát változnak az idők, s bennük magunk is. Ám azt kellett látnom: ez a változás nem is megy olyan simán! A húsz és harminc közötti, immár nemcsak nagykorú, hanem valóban felnőtt, majdcsaknem hatszáz garzonlakó, ott a házunkban, túlnyomórészt ismeretlen volt egymás számára. Ki hónapokig, ki néhány évig lakott a többivel; reggel szaladt a dolga után, este hazahozta a szatyrokat meg a kisgyereket; bezárkózott, vacsorát főzött, azután leült a tévéhez, vagy a továbbképző tananyaga elé. Volt olyan tőszomszédom nekem is, akit öt év alatt egyszer sem láttam. Azaz lehet, hogy láttam, csak nem tudtam, hogy ő az. Pedig — mint rájöttem később —, én kivételes helyzetben voltam. Velem még csak tudtak mit kezdeni. Csak egymással nem. Arra figyeltem fel először: sokan lehetnek haragban egymással. Mikor, a liftet vártuk, a később érkezők köszönés nélkül, némán álltak meg az ajtónál. Az én köszönésemet még csak fogadták; de egymáshoz nem szóltak, rá sem néztek másra. Ha már benn álltunk a felvonóban, és hallani lehetett a külső kapu csapódását, az én kezem megállt a nyomógombon: valaki jön még. Ifjú útitársam, bárki volt, sietve indított, azt morogván: majd a következő menettel! Aztán beköltözöftr egy ' frissen végzett tanítványom, ifjú nejével. Mi, persze jóban voltunk. De a többiekkel — úgy láttam — ugyanabba a feszült viszonyba kerültek ők is, mint a „régiek”. Egy baráti beszélgetés oldotta meg a rejtélyt. Hogy nem harag az oka, nem is a rosszaság, csak a féllszegség. Mert tizenhat—tizennyolc éves korig nincs probléma. Mindenki tegez mindenkit, első látásra, automatikusan: vásárló is a kiszolgálót, fürdővendég is a kabinost. De úgy húsz év táján kezdődik már a bizonytalankodás. És ez az évek múltával és az állapotok változásával csak nő. Na, de ez senkinek sem jó! Meg kell hát tanulnunk kulturáltan magázódni; hogy ne < kelljen kerülgetni azt, akit nem tegezhetünk. Mert a kommunikációs zavar, mint látni, egyszer csak magatartásformává torzul! D. L. • Budapest egyik új szállodájában, a Déli pályaudvarnál épülő Buda-Penta Hotelbe készül az a nagyméretű dombormű, amelyet Kiss Sándor Mun- kácsy-díjas szobrászművész készít zsennyei alko. tóházában. A dombormű a múlt századi kávéház emlékképét idézi: anyaga cseresznyefal mérete tizenkétszer öt méteres. ÜM1ÜSH volt a viking hajó. Rekonstrukciós festmény. Nincs abban semmi különös, hogy a vasút, a repülés története után az újságíróból tévésztárrá lett Daniel Coslelle ezúttal a hajózás históriáját dolgozta fel. A meglepő sokkal inkább az, hogy még előtte ez senkinek nem, jutott az eszébe. Pé3ig mintha még az Onedinék véget nem érő históriája is ezt sugallta volna. Nos, Daniel Costello most nálunk képernyőre kerülő hétrészes filmje — az emberiség egyik legnagyobb, legszebb és leglátványosabb kalandjának felidézése, a tengerek meghódításának színes, mozgalmas tablója. Minden a tengernél kezdődött — állítja a sorozat kiagyalója, és végignézve filmjeit, hajlamosak Ms vagyunk igazat adni neki. Az eredeti dokumentumok mellett ezúttal is rengeteg riport, múzeumi kutatás egészíti ki a képet, amely végigköveti az első hajósok, a nagy hajósnépek: vikingek, görögök, angolok, spanyolok hódításait, új és új tengerjárók kiagyalásának, vízre bocsátásának, epizódjait. „Az előkészítés hónapokat vett igénybe — nyilatkózta a Le Figaro riporterének — mindenekelőtt olvasni kell, kutatni, bányászni, nem Az emberiség legszebb kalandja utolsósorban nyomozni, milyen hajótípusokat őriznek a nagy múzeumok, esetleg milyen különleges gyűjteménye van valakinek, kik élnek még a századelő tervezői, kapitányai közül stb. A hajózás története stábjában helyet kapott számos nemzetközi rangú szaktudós is. Michel Mollat du Jourdannal, a francia tengerészeti akadémia elnökével az élen. Velük, indul meg a filmarchívumok kincseinek áttanulmányozása, a szakkönyvek lajstromba vétele. Ha mindez kész — következhet a forgatás, amelynek során az alkotók igyekeznek minél több helyszínt felkeresni, minél több riportalanyt megszólaltatni. A forgatás 1978-ban kezdődött meg, hónapokat vett igénybe, gyakran kellett megküzdeniük a rossz időjárással, és nem i utolsósorban a költségeket a minimumra leszorító producerrel... „A dokumentumfilm (valóságos kincses- bánya a íélevízió számára — nyilatkozta a film befejezésekor a rendező. — Az emberek manapság több dokumentumirodalmat olvasnak, mint regényt. A nagy csaták, Az olimpia törtéKutató tengeralattjáró, amely 3000 méter mélyre is merülhet. nete és A közlekedés történetének; alkotója —, aki egy személyben rendező, forgatókönyvíró, kommentátor — alapelve végtelenül egyszerű: „Amikor nekikezdek valaminek — abból indulok ki, hogy mindenképpen illik valamit nyújtani az embereknek a pénzültért. Ha történetesen kereskedő lettem volna,, az lett; volna számomra a boldogság, ha jó cipőt vagy szép húst kínálhatok nekik”. N. Gy.
