Petőfi Népe, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-09 / 107. szám

Szabédi László emlékezete Hetvenöt éve született Szabédi László, a romániai magyar irodalom kiemelkedő je­lentőségű alkotója. Költő, nyelvtudós, egye­temi tanár, akinek „keze alól”, a Bolyai Egyetemről író- és tudósnemzedékek sora ke­rült ki. Illyés Gyula 1940-ben így írt róla: a re- gionalizmust is úgy szólaltatja' még, ahogy kell, európai színvonalon. 1943-ban jelent meg az „Ész és bűbáj” című tanulmánykötete, amely rendkívüli esztétatehetségét igazolja. 1956-ban „Nyelv és irodalom” című tanulmánykötete látott napvilágot. 1958-ban írott, „A magyar nyelv őstörténete” című főműve máig is kevéssé ismert. 1959-ben tragikus körülmények közt életét vesztette. Mostani összeállításunkban Sütő András esszéjének részleteivel és Pin­tér Lajos versével idézzük föl alakját. A Magyar Népi Szövetség országos központja 1948 szeptemberében helye­zett át Bukarestből a Falvak Népé-hez, amely akkor Kolozsvárott jelent meg Asztalos István főszerkesztésében. Közvet­len munkatársa volt Horváth Ist­ván és Kós Balázs. Ifjú író'ként irányították ez idő tájt a laphoz Szabó Istvánt is, kivel az idők változásai abbahagyatták a népi kollégiumok szervezését. A mun­katársi gárda toborzásának egyik jelszava így hangzott: Csak tisz­ta forrásból! A másik: Eljött im­már a háziszőttes emberek ide­je! Hamisítatlan háziszőttes pa­raszt riportere volt a lapnak Ge- gesi László Jenő és Üjlaki Már­ton. Ez utóbbira különösen büsz­ke volt Asztalos. Gyémántmíves természete szerint áldozatos tü­relemmel csiszolgatta a kéziratait, a nyomorromantikában fogant elbeszéléseit, amelyek azután a Falvak Népé-ben és az Utunk­ban jelentek meg. Barátocskám, ezt a fiút a konda mellől hoztuk el, ez az ős­tehetség! — lelkesedett a főszer­kesztőnk, a levelezői rovatban újabb tollforgató dinnyecsőszök é,s pákászok után szimatolva. A nagy múltú lapnak — 1933- ban jelent meg az első száma — viszonylag csöndes korszaka volt ez. -Még nem kezdődött el a kol­lektivizálás. Hangvételünk csa­ládias jellegű volt. Édes bátyám, édes néném. Mikes nagynénje volt az egész parasztság, akihez meleg hangú leveleinket, vezér­cikkeinket írogattuk. A horizon­ton a későbbi nagy átalakulások viharfelhői gyülekeztek már, de nem sejtettük, hogy rövidesen mi­csoda égzengésbe keveredünk. Szemléletünket közvetlen tapasz­talatunk határozta meg: az ott­honról hozott élmény s életünk­nek falun maradott része: szü­léink, egész rokonságunk. Sze­mély szerint is egy-egy falu vol- tUnk; szándékaink nem az elmé­let magaslatain, hanem sorsunk mélységeiben alakultak s kaptak hangot változatos műfajokban. A magam részéről urak és parasz­tok ősi konfliktusában vetettem meg a lábam. Igaz, hogy ezt Mó­ricz Zsigmond megírta már. Az­zal vigasztaltam magam, hogy az én adósságomat ő nem róhatta le. Hajnali győzelem című elbeszé­lésemet — megjelenése után — irodalmi esten való felolvasás vé­gett — Asztalos húzta meg rövi- debbre, így szólva: „Ezt így kel­lett volna közölni.” SÜTŐ ANDRÁS: Az én egyetemem (részletek) Jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy valóságos irodalmi fő­iskolába kerültem. Előadótaná­runk Asztalos István volt, a rek­tor pedig Gaál Gábor a szomszé­dos szobában. Mi persze csak próbaközönség voltunk. A végső szót Gaál Gá­bor mondta ki. Asztalos ugyanis lelkes elismerésünk köréből ki­lépve, Gaál Gáborhoz ment át a kéziratával. Minden látszat elle­nére Arany János-i kételyek őröl­ték. Verejtékcsordulásig megküz- dött a formával. Névelőkkel volt képes bírókra kelni, a szüksége­sekkel is a tömörítés mámorában. Eszménye volt: olyan legyen az írás; akár az ébenfa. Laza, lika- csos formák láttán nemcsak föl­háborodott; üvöltött is néha. Ez az indulat azóta nagyrészt kive­szett az irodalmunkból. — Talán sűríteni kellene még... — bizonytalankodott Gaál Gá­bor előtt is. — Ne javítson semmit, kér­ném! Ez így jó ahogy van. Nagy szó volt ez, hiszen más­kor, valamely rossz lelkiismeretű szerzőt, aki a rettegett Kritikus fejcsóválásai, cöccögései láttán buzgó fogadkozásba kezdett — Gaál elvtárs, én hazamegyek, még javítok rajta! —, ilyenformán nyugtatott meg: „Maga ezen ne javítson semmit, kérem! Ez így rossz, ahogy van!” Féltük a Gaál Gábor kezét. Bár ma is félhetnők. Nagy néha Szabédi László jött föl a Falvak Népé-hez. A szarvas­iramú logika, a babitsi kultúra jött vele, s fiatalos arcán, szo­morkás szemében a Sérültség. Szabédi az eszme és az eszményi közötti szakadékokban valahol mindig sebet kapott. — Harcold ki az igazad! — bíztatta Asztalos nekihevülten. Keserűen kacagott Szabédi, és elmondott egy történetet a dús­gazdag angol hajós-kereskedőről, aki hasonlóképpen-elindult hajda­nán az igazát kiharcolni. A vá­mosok ugyanis egyszer egyetlen­egy dollár erejéig megkárosítot­ták, mire port indított, azt el­vesztette, majd újra perelt, újra vesztett, és múltak az évek, va­gyona apadni kezdett, de igazá­nak konok tudatában a harcot tovább folytatta, öregségére vé­gül az egydolláros port megnyer­te. Elismerték az igazát. De ak­korra már koldusbotra jutott. — Ennek az embernek az an­golok szobrot állítottak! — mond­ta Szabédi diadalmasan, majd el­tűnődve azt kérdezte: — Ilyen szobrot óhajtsak magamnak? * Mint minden sérültség: az övé is a magányt — nyomasztó ma-r gányát — növesztette. Bátor, ku­tató elme volt; a marxizmust, amely nem egy kortársát alig bőrvastagságnyira .érintette — csak épp a hangoskodás erejéig —. sohasem tekintette dogmának, afféle figyelmeztető lámpásnak, mit a mesebeli vak hordozott volt, nem azért, hogy ő lásson, hanem hogy mások lássák őt, és le ne verjék a lábáról. Az elemzés, a gondolat fölhajtó erejét, az el­igazító világosságot találta meg Szabédi a marxizmusban. Merész föltevéseivel, terveivel mindig meghökkentett; néha meggyötört­nek láttam. Az írógép mellől kelt föl, önnön mélységeiből felbuk­kanva — mint a gyöngyhalász — Villogtatta elibénk a gondolatnak valamely ritka remekét. Előtte s utána sokan írtak és vallottak' a pártról. Amikor Szabédi egyik verse fölé odavéste: „Vezessen a párt”;>— őszinteségének, csontig nyilalló elkötelezettségének hevé­ben a publicisztikai költészet egész kötetei hervadtak el a környezetében. Lakásom akkortájt a szerkesz­tőség rideg, boltozatos helyisége volt. Vaskályha, rozoga fotel, ócska íróasztal, szemben a fali­újságom, minek — tapasztalatból inkább, mint a kedély hatására — ezt a címet adtam: Falra hányt borsó. Száraz koszton éltem, pár­naként újságkollekciókat raktam a fejem alá, de sorsomat el nem cseréltem volna. Telnek az évek A Pravda gyászkeretbe foglal­ja Csujkov Vaszilij Ivanovics, a Szovjetunió marsall ja nevét. Né­zem a fényképet, és személyes is­merősként búcsúzom tőle. Éppen tíz éve történt. A fa­sizmus felett aratott győzelem 27. évfordulójáról emlékezett meg a szovjet nép. Vannak városok, fal­vak, ahol hangsúlyozott értelmet kap a múltidézés. Ezek közé tar­tozik Volgográd is. A sztálingrádi csata örök példája marad az esz­telen gonoszság elleni állhatatos küzdelemnek. A katonai díszszemle a Mamajev- Kurgánon volt. Körülöttünk há- talmas szoborcsoportok magasod­tak, érzékeltetve a védők ember- feletti harcát: százhatvanhét na­pig küzdöttek otthonukért. Az egyikről nem tudtam levenni a szemem. A Haza Anyácska gyá­szolja elesett fiát. Kicsinyített másolatát hazahoztam. Ma is mindennap megnézem. Egy fia­tal nő kendővel takarja el bána­tát az avatatlan világ elől. Nem osztja meg senkivel, ölében nyug­szik az élete legszebb erejében megölt fia, és ő magához öleli Övökre. ! Emlékszem a sztálingrádi csa­lóról szóló hírekre. A hivatalos magyar királyi propaganda sze­rint a hős német csapatok vívták lélel-halál harcukat a vörös ve­szedelem ellen. □ □ A katonai díszszemlét dobpergés vezette be. Amikor megindult a menet, egy pillanatra, csönd lett. Díszegyenruhás emberóriások mozdultak egyszerre. Méltósá­gukban az utókor gyásza, hálája és ereje fejeződött ki elemi erő­vel, legyőzhétetlenül. A katonai parádét Csujkov marsall, Sztálingrád egyik védője vezette. B. Lajos barátommal be­húzódtam az elesettek emlékére világító örök láng közelébe. Kör­ben, a márványfalban ezrek ne­ve, aranybetűkkel vésve. Itt ad­ták életüket hazájukért, az embe­riségért. Néztem Csujkov marsallt, a legendás 62. hadséreg egykori parancsnokát, Ukrajna, Beloru- szija, Lengyelország felszabadí­tásának egyik irányítóját. Ala­csony, vékony ember, galambősz haja és nagyon szelíd kék szeme vqlt. A közelünkben egy idősebb fér­fi állt két mankóra támaszkodva. Szót váltottak. A mankós férfi felsőtestével vigyázzba mereve­dett, mint egykor, ha feljebbva­lójának jelenített. Csujkov meg­hallgatta és tovább haladt. Az újságból most ugyanez a marsall néz rám. A Szovjetunió Kommunista Pártja és állami akarata szerint földi maradvá­nyait Volgográdban. a Mamajev- Kurgánon helyezték örök nyuga­lomra. □ □ n Sokat barangoltunk a városban. Az emlékműveknél lángok égtek. Az őrséget komszomollsták adták. Azoknak a fegyvereit szorították mozdulatlan tisztelgéssel, akik itt harcoltak. Érződött: ha kell, Ugyanúgy megvédik hazájukat,' miként az apáik, nagyapáik tet­ték. Hajnalonként egyedül sétálgat­tam a Volga portján és a lakó­negyedeket átölelő parkokban. A történelmi városból mindössze egy szitává lőtt malom maradt a harcok után. Meghagyták örök emlékeztetőül. Egy-egy fordulónál löveg, harckocsi áll. Rajtuk em­léktábla hirdeti egykori gazdáik hősiességét. A zöld gyepen, a kavicsos par­ton sportmelegítős fiatalok rótták a kilométereket. Vidám lihegéssel kiáltoztak egymásra. Egy lány tréfásan eltúlzott fáradtsággal huppant le az egyik néma harc­kocsi’ lánctalpára. Fejét hátra­hajtotta, hatalmas hajfonata a zöld acél testhez simult. Nevetett és hangosan zihálva egy fiú ne­vét kiáltotta. A gondatlanság boldog pillanata volt. Nekem mégis elzsibbadt a homlokom tája. A zöld acélszörnyeteg. Ta-- Ián a nagyanyja dőlt így hátra golyó tépte gimnasztyorkában, egy férfi nevét szólítva utoljára. Elfordultam és a Volgát néz­tem. A sima víztükröt semmi nem zavarta. A kora reggeli nap­sugár akadálytalanul siklott a végtelenbe. Túl a folyó közepén, apró szigetet alkotott az elfáradt hordalék. Otthont adott szelíden zöldelő fáknak, bokroknak. És valamikor zuhanóbombázók, ne­hézágyúk, gépfegyverek korbá­csolták a folyó vizét, amely men­tette az itt élőket. És mennyinek adott örök nyugalmat, átringatva az élet váráitlan háborújából a végső megbékélésbe! □ □ □ A sztálingrádi csatáról három­órás . dokumentumfilmet láttunk. Égett emberroncsok meredtek ránk. Megfagyott arcú kísértétek csoszogtak felénk, rongyokba burkolózva. Mint a gonosz óriás mesebeli palackjából, úgy ömlött a füst a romokból. Mindent el­borított. Aztán lassan-lassan osz­tani kezdett, halvány fény deren­gett arról, ahonnan felkel a nap. Az emberek visszatértek, és új gyökeret vertek a keményre fa­gyott sztálingrádi földben. Egy anya írt a fronton harcoló fi­PINTÉR LAJOS: Sz. L. monogram a képen Egy régi ritmus, kedvünk csontváz rendszere; átfolyik holtakon a víz, mint élőkön a zene — Ember zaklat, mozdony zakatol — mintha csillag szökne, pattan a szikra. Pördül a lét körül, mintha ég—földi körhinta. Támad a halál száz fajtája — nem ember: madár, ki szikla éléről zuhan, s zenéje csattanás. Egy régi ritmus, kedvünk csontváz rendszere; átfolyik holtakon a víz, mint élőkön a zene — Árokpart asztalához ülök, kóborló diák. Jobbfelől elzúg történelem, balfelöl szellő kél, s szép szerelem. Európai rézpengő magpördül: fej vagy írás, fej vagy írás — vonat elé a sínre lehull. Árokpart asztalához ülök, ■ kóborló diák, ki egyszer tudós, egyszer tudatlan. Lánycsípő ring, ringat; fuvar szén megbillen. A jövő: címerkép termeinken! Egy régi ritmus, kedvünk csontváz rendszere; átfolyik holtakon a víz, mint élőkön a zene! ának: „így vagyunk itt a föld alatt. Semmiség. Élni lehet.” A valóságot írta. Földbevájt bunke­rokból indult az élet. Aztán me­gint változott a kép. Fiatal sze- relmespán ment a romok közül a Volga felé. Az élet követi a ma­ga (törvényeit: a túlélést, az örök élni akarást. Hasonlót éreztem később Rigá­ban. az egykori haláltáborban,. Néhány méteres márvápytömb előtt álltunk. Metronóm üteme idézte az elnémított gyermekszí­vek dobogását. Mert gyermekeket gyilkoltak ott. És a márványtöm­bön néhány szem cukorka volt. Az élni akaró gyermekutódok ajándéka. □ □ □ Telnek az évek. És egyszer már nem lesz több szemtanú. A tör­ténelmi átéléseket senki nem vet­heti össze a jelennel, még kevés­bé a következményekkel. Mit ad­tunk át utódainknak győzelem­napi emlékezésként? . Tudomá­nyos intézetek működnek, kuta­tók tárják fel a tényeket, össze­függéseket. Szaporodnak az írás­művek a hazafiságról. Viták foly­nak róla. De kiknek? Felnőtt egy nemzedék szinte abban a hitben, hogy felesleges a történelem is­merete. Magyarázatokat keresünk a könyvtáraik labirintusaiban, mi­közben emléktábláink némelyi­kén a kegyelet betűit elmossa a közömbösség. Ugyanígy kopnak a lelkekbe, az agyakba vésődött emlékek is? Az értelemhez érzelmeken ke­resztül visz az út. Utódainknak is becsülni és tisztelni kell mind­azokat. akik szembeszálltak az emberiség gyilkosaival. Ezt kell érezni az utánunk jövőknek, mert ne feledjük: a gyújtogatóknak is vannak utódaik. * Arvay Árpád Országos képzőművészeti kiállítás • K lossy Irén; Tükröződé«. Egy évtizednyi szünet után, évszázados hagyo­mány jegyében Országos Képzőművészeti Kiállí­tás nyílt a Műcsarnok ösz- szes termeiben. Azzal a be­vallott és vállalt céllal ren­dezte meg ezt a tárlatot a Művelődési Minisztérium megbízásából a Műcsarnok és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, hogy képet nyújtson ártól, milyen a mai magyar kép­zőművészet. Milyen élő, ele­ven törekvések hatják át, milyen értékeket tud fel­mutatni. Az országos tárlat, az összegzés, az összefoglalás a 19. század óta hagyomány hazánkban. Az akkori tár­latok nem a magyar mű­vészet képét adták, hanem a művészeti közállapotok rajzát, az akkori mecéná­sok konzervativizmusát tük­rözve. Az országos tárlatok, felelevenítését most, egy évtized után • <iűárá( az összegzés 'igénye ; hozta.. • létre,:» Mert a műfajok szerint tagolt egyéni és csoportkiállítások mel­lől egyre jobban hiányzott az el­múlt tíz évben az összegzés. Ezért határozott úgy a Művelődé­si Minisztérium, hogy ezentúl évenként váltakozva képző-, il­letve iparművészeti országos tár­latot rendeznek. A kiállítás célja, hogy rendsze­resen fórumot teremtsen a magyar képzőművészet eredményeinek bemutatására, tükrözze kulturális politikánk álláspontját és segítő szándékát, lehetőséget biztosítson a maradandó értékek bemutatá­sára. Az ilyen reprezentatív ki­állítás — mely ezúttal az első, de a továbbiakkal együtt hivatott a művészet és a valóság kölcsönös viszonyának bemutatására, a kor­társ magyar művészet feltárásá­ra. A tárlat — lehetőség az át­tekintésre, az értékelésre, a bi­zonyításra és az orientációra. Egyben ízlésformáló és közvéle­mény-alakító is. Művelődéspolitikánkkal össze­cseng a rendező elv: társadalmi életünk, szocialista társadalmi rendünk képzőművészeti tükröző­dését, támogatását várja el. S a művészet közelítését a társada­lomhoz és a társadalomét a mű­vészethez. A kiállítás hivatását így összegzi a katalógus elősza­va : „szolgálni... az ember és az érte születő művészet, a szocialis­ta magyar művészet találkozá­sát ... megmutatni, mire képes a magyar festészet, szobrászat, grafika, mit tud mondani korunk művészete, korunk emberének — Szurcsik János: Olvasó vasutas. és egyszersmind felhívni a fi­gyelmeit erre a mondani valóra”. A sokoldalú, stílusokat és tech­nikákat felvonultató kiállítás ér­dekes, vizuális élmény. Éppen sokszínűségével, az alkotók és az alkotások különbözőségével (oly­kor összetéveszthetőségével) ta-T nálságos látvány — közönségnek és szakmabelinek egyaránt Arányaiban a festészet uralja a kiállítást — színvonalában a gra­fika és a plasztika. Vannak re-- mekművek és mestermunkák, si­keres vagy „sikkes” alkotások, eredeti ötletek, szakmai tévedé­sek, -unalmas utánérzések, de sze­met-Szívet gyönyörködtető mű­vek is. Figurális, absztrakt és íél- absztrakt kompozíciók. Olajak, akvarellek, montázsok, fotó-fest­mények. rajzok, nyomatok, bron^, márványszobrok, fa-, acélplaszti­kák, a pályázati feltételek sze­rint három évnél nem régebbi munkák. Az Országos Képzőművészeti Kiállításon 135 festményt, 2 tűz­zománcot, 95 grafikát, 110 szob­rot, és 54 érmert mutatnak be, összesen 286 művésztől. Az alko-; tők sokan vannak jelen —, de sajnálatos módon hiányoznak nagy nevek és reményteljes ígé­retek is, akik nélkül nem teljes a kép. Vajon saját elhatározásuk­ból maradtak távol, vagy a zsűri jóvoltából?! A .tárlat célja a mai magyar képzőművészet értékeinek felvo­nultatása. Merjük remélni, hogy képzőművészetünk gazdagabb, sokszínűbb és talán értékesebb is a kiállított anyagnál. K. M. Bartha László: Pályám emlékezete.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents