Petőfi Népe, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-25 / 120. szám

\ „ÉRZIK KODÁLY MUNKÁSSÁGÁNAK A JELENTŐSÉGÉT?" Tony Palmer a Wagner-filmről és a magyar muzsikusról Kodály Zoltán révén sikerült futólagos, rutin-interjúnál behatóbban megismernem egy nagyszerű angol rendezőt. Rendezőt? Ez áll a Tony Palmert bemutató cikkekben, a plakátokon. Esztéták, népzenekutatók, művészetszociológusok előbb hallottak azonban könyveiről, mint filmjeiről. A' logikát, matematikát, eszté­tikát itanuiló cambridge-i egyete­mistát a véletlen sodorta egy filmstábhoz. Mint minden fel­adat, ez is mozgósította képessé­geit. Érdekli minden emberi je­lenség, az érzelmeinkben, a tet­teinkben megnyilvánuló törvény. Gyors filmes karrierjét, díjait rendszerezett, szigorúan céltuda­tos, eltántoríthatatlanul igazság­párti gondolkodásának köszönhe­ti? Akár így van, akár nincs, ma sem tartja magát művésznek. Né­zetei szerint legfeljebb az első munkás cím illetné meg, hiszen a' s.tá'b minden tagjának egyfor­ma a felelőssége, legyen berende­ző, öltöztető, színész, statiszta vagy rendező. A film különben sem a művészet közege: a szóra­koztatásé elsősorban, ha időn­ként ürügyet is teremt művészi, filozófiai, esztétikai üzenetek tol­mácsolására. n □ □ Legszívesebben másokat is arra biztattam volna, hogy hagyják pihenni a hetek óta napi tizen- két-tizennégy órát dolgozó ma­gas. sovány, jellegzetesen intel­lektuális megjelenésű, udvarias Tony Palmert. Mégis találkozást javasoltam; olvasóink joggal kö­vetelik a teljes tájékoztatást. Rövid ebédszünetét áldozta föl a kért beszélgetésre. Több órás fárasztó forgatás után elvonultak a Tannhäuser párizsi bemutató­ján tüntető arszlánok és delnők, elcsendesedtek a dobok és a ke­replők, kikapcsolták a reflektoro­kat, üresen maradt Richard Bur­ton és Tony Palmer széke. Az ügyelőasztalhoz telepedtünk. □ □ □ A dolgok közepébe vágtam. — 1965-ben kisfilmet készített Kodály Zoltánról. Nyilván nagy­ra becsüli. Miért? — Bámulatosak az olyan em­berek, akik egész életükben egy víziót, szolgálnak. Napjainkban nem sokra becsülik az ilyen faj­ta tehetséget, elszántságot, tu­dást. Azt tartják jónak, ha min­denről tud valaki egy keveset. A művészet szempontjából abszolút rossz ez a helyzet. A művészetek világában az olyan emberek a legfontosabbak, mint Kodály. Halála előtt két évvel találkoz­tam vele a Brrtten által alapított aldeburgh-i fesztiválon. Megkér­deztem tőle, hogy milyen volt Magyarország, amikor Bartókkal együtt megkezdte a magyar -nép­dalok gyűjtését, katalogizálását. Talán mosolygott kérdéseimen, mert — mint erre rájöttem — itt mások voltak a körülmények, mint hazámban. — Korábban elhalt Angliában az eredeti népzene? *— Pontosan. Egy nemzedékkel később jött nálunk Cecil Sharp és Charles Marson, a két legérde­mesebb gyűjtő. Noha a il9. és a 20. században erősen hatott műze­nénkre a népzene, de nincs ki­mondottan eredeti angol népze­nei hangzás a francia, a holland, majd- az amerikai hatások miatt. Van olyan vélemény, hogy a nép­dalok egy részét maguk a gyűj­tők írták. Persze Sztravinszkij is írt orosz népdalokat, egybeszőtt népzenei motívumokból új műve­ket. >De az orosz népzene ellen­állt, megőrizte eredetiségét, az angol nem. — Wagnert is ilyen egycélú, ilyen víziós művésznek tartja? — Tízórás választ igényelne a kérdés teljes megválaszolása. Van köztük hasonlóság, ez kétség­telen. Mindegyik újszerű zenét akart megújított országban, mind­kettőjük a maradiság és az értet­lenség visszahúzó közegében dol­gozott. .A személyiségükben is .ta­lálhatók rokon vonások, eltökélt­ségük mindenekelőtt. — Ma is sok rosszat hajlani a német muzsikusról. — Nincsenek párhuzamos élet­utak, nyilvánvaló. Wagner, aki szolgából nagyúrrá vált, valóban sűrűn szembekerült a társada­lommal, az uralkodó erkölcsi normákkal. Állandóan tartozott hitelezőinek, cserbenhagyta tá­mogatóit, — hogyan is mondjam — szerette a nőket. Erről a döb­benetesen gyarló és döbbenetesen nagyszerű emberről szól a fil- rpünk. Nem a zenéjét akarjuk ér­tékelni, hanem Wagnernek ön­magával és a világgal vívott küz­delmét érzékeltetni. Nagy szenve­délyeit, nagy szomorúságait, nagy nekibuzdulásait. így az em­berek jobban megértik Wagnert, az életet. □ □ □ , Vasárnap a Kodály Intézetben és az ének-zeneiben jártunk. A zeneszerző filozófiája érdekelte elsősorban. Műveit ismeri, ta­nulmányozta írásait. Lefordíttat- ta az öreg kecskeméti dalosnak ajánlott sorait: „Az ének szebbé teszi az életet...” Boldogabbá? •Hogyan? Mindenkit? Ha csepp­nyi igazságot tartalmaz ez a- megállapítás, márpedig tartal­maz *— meggyőződhetett erről az Angliában koncertező Andor Ilo­na kórusával ismérkedve —, ak­kor Kodály a század egyik nagy egyénisége. Búcsúzáskor nyomatékos hang­súllyal kérdezte: — Teljes egészében érzik Ko­dály munkásságának a jelentősé­gét? Még annyit: a Wagner-film jö­vő tavaszra tervezett budapesti bemutatkozása után szívesen el­látogatna a kecskeméti zenei in­tézményekbe. Heltai Nándor 1982. május 25. • PETŐFI NÉPE • 5 SEGÍTENEK A SZOVJET LAPOK A tükörfordítások haszna Fontos — és egyre fontosabb.— a külföldi nyelvek ismerete. Min­denképp a legelsők között, szá­munkra kiemelt helyen szerepel az orosz. A hétköznapok turizmu­sától a tárgyalásokon át egészen az ünnepi alkalmakig sokféle hely­zetben kellene magunkat érthe­tően kifejezni. Az iskolai keretek viszont a legtöbb helyen szűkek a gyakorláshoz, továbbképzéshez. Meg kell tehát ragadni minden más. lehetőséget is. Több évi idegen nyelvi tanu­lás utáh mindenkinek kialakul egyfajta szókincse. A használat­tól függően ez könnyen, vagy ne­hezebben mozgósítható. Nagyon közismert és fölöttébb kellemetlen érzés, az, amelynek rendszerint így adunk hangot: a nyelvemen forog, csak éppen nem tudom ki­mondani. Ilyenkor a szótározás segít. De kinek van ideje — fő­leg felnőtt korban — a kitartó rendszeres búvárkodásra? Leg­alább olvasmányélménnyel kel­lene összekötni a lapozgatást. Korábban igazán jó módot ad- adtak erre az úgynevezett Ja­nus Könyvek. Abban jutott ki­fejezésre a „kétarcúság”, hogy a bal oldalakon példáuli Tur- genyev prózában írt költeményei, szemben pedig Áprily Lajos gyö­nyörű fordítású sorai voltak olvas, hatók. A szóban forgó kötet 1958- ban jelent meg. A sorozat többi becses darabjával egyetemben ritka antikváriumi példánnyá vált, a beszerzésük nem könnyű dolog. , Márpedig segítséget várunk a tanuláshoz. Igen örvendetes, hogy a magyar nyelven megjelenő szovjet folyóiratok igazán jó iro­dalmat kínálnak olvasásra. S legalább ennyire hasznos, hogy az önmagukban is értékes szövegek egyikéhez, másikához tükörfor­dítás társul. Például a Szovjet Irodalom májusi száma Andrij Malisko: Dal Kijevről című ver­sét és Ivan Szokolov-Mikitov el­beszéléseit közli (A Petyka, A nyúl) S. Benedek András és Ma­kai Imre tolmácsolásában. Ha más alkalmakból nem tet­tük volna meg, most halasztha­tatlanul föl kellene hívni a fi­gyelmet a Szovjetunió című ha­vi folyóiratra is. Annál inkább, mert már ötödik részét adja köz­re a lap II/ "és Petrov | szovjet­orosz írók 1928-as keltezésű, hal­hatatlanná vált remekének. A kö­zösen létrehozott Tizenkét szék a szerzőpár első jelentős műve: Osztap Bender, a mindén hájjal megkent nagystílű szélhámos és üzlettársa, a levitézlett nemesi marsall, Vorobnyanyinov haj­szolja a szalongarnitúrába rej­tett briliánsokat. Rengeteg for­dulat és a mindennapi élet meg­annyi köznapi kifejezése kínál elsajátítanivalót. Ragyogó ötlet a mű kétnyelvű közreadása. Emellett szó esik a Gorkij ál­tal alapított folyóirat legfrisseb számában arról a kilenc lenin- grádi lányról és fiúról, akiknek az életét világrajöttük óta követi a lap. A Kaukázuson túli köztár­saság, Azerbajdzsán életébe is bepillanthatunk — olvasva a Százhetvenen a családi asztalnál című írást: annyit tesz ki Hadzsi' Rahibogli családjának teljes lét­száma. Az olvasási szenvedély ilyen előzmények után nem hagyja érintetlenül a többi, magyar nyel­ven megjelent írást sem. Különö­sen . akkor, ha találkozunk a nagy kérdéssel: hogyan lehet és kell megvédeni a Földet? Az Agyú vagy vaj című cikk részint nyugati lapokban közölt adatok segítségével világosítja meg, hogy milyen alapvető szükség­letek kielégítésétől fosztja meg az emberiséget a fegyverkezési hajsza, s mekkora veszedelmet jelentenek a halmozódó pusztító­eszköz-készletek. Alekszandr Ba- rajev akadémikus és munkatár­sai a rendkívüli erőfeszítésekkel termőre fordított kazahsztáni föl­dek egyik ellensége, a szélerózió ellen dolgoztak ki hatásos mód­szereket — számol be az Aki szél­től védi a termőtalajt című anyag. A feltörő meleg vizekre számos gazdasági létesítmény és szolgál­tatás alapozódik a Szovjetunió több körzetében, a Távol-Keleten, Közép-Ázsiában, a Kaukázusban, Szibériában vagy idehaza. Kecs­keméten is. jA Hévízágazat című összeállításból, a krasznodári ha­tárterület egyik járásának pél­dájából megtudhatjuk, hogy a hő­források melegház-kombinátokat látnak el vízzel, halastavakat me­legítenek, lakóházakat meg köz­épületeket fűtenek, iparvállala­tok technológiai szükségleteit elé­gítik ki, s lehűlve a termőfölde­ket öntözik. Van tehát jövője a termálvízfűtésnek. S mindenképp van jövőjük a szovjet életről beszámoló írások­nak. A hatásfokot olykor meg­kettőzi, ha — nyelvtanulási rá­adásként — tükörfordítással együtt jelennek meg. Így sorol­nak be azon eszközök közé, ame­lyeket mind szélesebb körben kell felfedezniük és használniuk az iskoláknak az intézményesí­tett lehetőségekkel együtt. H. F. 1. (1.) Ha a képet viszed, a lámpa marad! — sikoltja hirtelen tá­madt indulattal az asszony. A férfi keze megáll a levegő­ben. Ujjai utálkozva szorítják a poros képkeretet, maga tűnődve nézi a falat, ahol egy élénk-üde folt virító négyszöge mutátja, hol függött még az imént is a han­gulatos festmény. — Légy vele boldog! —sóhajt­ja aztán megadóan. Visszaakaszt­ja szögére a képet, s az állólám­pa (felé bök. — De én csak ez alatt tudok olvasni... Az asszony legyint. — Nohisz! — Arca egy-merő szándékolt gúny. — Amennyit te olvasol!! — Mostantól jobban ráérek — dünnyögi a. férfi. Az asszony arcán nyájas mosoly, ahogy egyetértőn bólogat. — Annál is inkább, hisz a tévé is az enyém marad! — Meg vagy őrülve! — ugrik oda a férfi a kecses, fehér készü­lékhez, s kezét óvón végigsimít­ja rajta! — Ezt egyedül az én fi­zetésemből nyögtem ki! — Nyögtük ki, fiacskám — he­lyesbíti nyomban többesre az egyes számot az asszony. — Te fizetted, igaz, de sokkal keve­sebb kosztpénzt adtál! . • „A boldog családok mind ha­sonlók egymáshoz, minden bol­dogtalan család a maga módján az” — mondotta Tolsztoj Leó vagy száztíz esztendeje, e szavak­kal kezdvén híres regényét, az An­na Kareninát. Négy emberöltő alatt azonban, úgy rémlik, gyö­kerében megváltozott az ember­élet, mert ma sokkal inkább a boldog családok (ha ugyan van­nak!) boldogak a maguk agya­fúrtan ügyes, titkos egyéni mód­ján — viszont annál jobban ha­sonlítanak egymáshoz az élni nem tudó, ügyefogyott boldogtala­nok ... Hiszen hát hol nem úgy megy végbe manap egy válás -előtti osztozkodás, Stockholmtól Fokvárosig, Los Angelestől Vla­gyivosztokig, mint ahogy e per-, cekben Kovács Tiboréknál zajlik barátságos, két§zoba-hallos villa­lakásukban, Budapesten? Most ott tartanak éppen, hogy a ház ifjú urának keze újból vé­gigsimítja a hófehér tévékészü­léket, kis hatáSszühetet tart, majd hosszú, merengő pillantást vetvén feleségére, szívszorító bá­nattal fölsóhajt. — Emlékszel, Katikám? Ez volt ’az első közös szerzeményünk ... Nyolc éve vettük. — No látod! — ránt a vállán józanul az asszony. — Közös szerzemény ez is, tehát felosztás­ra kerül! — Vágjuk ketté? — veresedik el megint a férfi arca, részint a szégyentől, hogy közeledése ku­darcot vallott, részint a dühtől, hogy erre a piszkos alkudozásra kényszeríti az élet. — Hülye! — feleli tárgyilagos kurtasággal az asszony, — De viheted helyette a filmfelvevőt! A férj ránéz. Hiába, most már benne vannak — itt' bizony lici­tálni kell!... — Csakugyan hülyének nézel? — kérdi csúfondárosan. — A tévé hétezer volt, a filmfelvevő kettő és fél! — Tiéd a vetítő is! — int nagy­vonalúan az asszony: — És a fridzsider! — mondja a férfi gyorsan. — A konyhai? — mered rá a felesége. —Minek az neked? — Ugyan! Nekem is van stílus­érzékem! — Kis bárszekrény áll itt a sarokban, a férfi rámutat. — Ez! Ebben ugyanis csak ita­lokat tart az ember. Az asszony arca újból csupa­merő gúny. I — Kellene mi? Itatni a kis nóoskékét... A férfi udvariasan meghajol ■— Még mindig stílusosabb, mint ha ön itatná a férfivendégeit, tisztelt asszonyom... Ez kissé korai volna az ön korában ... Most az asszony arca borul lángba a homlokáig. — Szégyelld magad! — Szinte- elsüllyedek — hajol meg újból kínai udvariassággal a férfi, majd üzleti hangon meg­kérdi. — Szóval? — Vidd a bárszekrényt — bó­lint az asszony. A férfi máris taszítja térdével a készséget a maga szobája felé, s közben le s hajol, hogy a .villanyzsinórt kihúzza a falból. Ott van már a két szobát elválasztó ajtónál, amikor felesé­ge utánaszól. — Viszont marad a magnó! — Azt nem adom! — fordul vissza villámgyorsan a férfi. — Megőrültél? -Tudod, hogy mennyire szeretem! —■ Tudom! Éppen ezért tiéd érte a nagy torontáli! És a kis konyhai bojler! — Haha! Az továbbra is közös! —, És ha egyszer) mégiscsak si­kerül különköltöznünk? A fiatalasszony legyint. — P±7. új helyzet lesz, fiacskám. Akkor majd azon is megoszto­zunk! — A hideg víz lesz az enyém, a meleg a tiéd, mi?. — A férfi fintorog. Az asszony odalép hozzá; most az ó hangja válik bársonyossá. — Tibikém ... Eddig olyan oko­san csináltuk ... Igazán európai hangnemben... A férfi felsóhajt. — Hallod: két felnőtt, intelli­gens ember... — Elréved a pil­lantása. — A kis "Bojler... Em­lékszel? Az asszony mosolyogva bólogat. — Megláttam a kirakatban, be­rohantam, el akartam vinni, de nem adták, mert ez volt az egyet­len darabjuk ... Éppen hiány­cikk volt a kedves ... — Még jó, hogy a foglalót el­fogadták!. — Az volt a szerencsénk, hogy csak a foglalót! Ha ki lehetett volna fizetnem az egészet, ott kel­lett volna hagynom... Nem volt rá pénzünk! Nem emlékszel? — Dehogynem — sejlik fel a mosoly a férfi szája körül. — Ha apám akkor nem segít, őbojlersé- gére ráment volna az első kül­földi utunk... — Segített... — higgyed el az .asszony ajka. — Kölcsönt adott! — Jó, ne kezdjük elölről — só­hajt keserveset a férfi. — A mag­nónál tartottunk. Kérj érte bár­mit, de a magnó gz enyém! A.z asszony felkapja a készü­léket. " — Szó sincs róla! Dehogy adom! — Te nem adod?— kiáltja a fér­fi. — Én nem adom! — És a magnó után kap! ■— El a kezekkel! — sikoltja az asszogy. — A saját tulajdonomtól? — zihálja a férfi. — Ne röhögtess! — lihegi az asszony. — Azonnal add ide! — ordít a férfi. — Azért se! — visít az asz- szony, s a magnót magához szó*- rítja. A férfi most vad erővel ki­rántja, kezéből a készüléket, de megnyomhatta valamelyik gomb­ját, mert hirtelen elindul a sza­lag, s egy behízelgő női hang csicsergi: — Önök, kedves ifjú pár, azért állnak itt előttem, hogy örök hű­séget esküdjenek egymásnak ... Némaság. A férfi dühösen el­zárta a készüléket. Ám az asz- szeny, aki elandalodva hallgatta a. fennkölt típusszöveget, most visszarántja magához a magneto­font. és mohón bekapcsolja. A nyolc esztendeje felvett hang to­vább csicsereg. — Amilyen szép ez az elhatá­rozásuk, éppolyan nehéz is! Az élet nem sétatér, kedves ifjú je­gyesek, és nem gyermekjáték, amire készülnek! A szerelem, amelynek gyönyörű mámora most ott csillog a szemükben, az évek során talán elszáll — de nem múlhat el az az erős szere­tet, és az a kölcsönös tisztelet, amely már most is egymáshoz köti önöket! A fétfi az asszonyra pillant, s a magnóra bök. — Hallod?! — Ha ön, kedves ifjú meny­asszony — folytatja a Hang —, soha nem a saját érdekét nézi majd... Most az aászony zárja el dühö­sen a készüléket, ám ekkor a férje kapcsolja vissza kajánul. És árad megint a kegyes szöveg. — ... és ha ön, kedves vőle­gény, ugyancsak önzetlenül és feltétlen hűséggel ragaszkodik élete párjához, ha mindketten, le­gyezik magukban az önzést, a tü­relmetlenséget, akkor — és csakis akkor! — egy tartós házasság hossszú-hosszú boldogulásához tudunk ma itt önöknek gratu­lálni! Az ányakönyvvezetőnő befe­jezte, rövidke szünet, majd föl- harsan Mendelssohn nászinduló­ja. Néhány jellegzetes üteme el­cseng, aztán a férfi lassú mozdu­lattal elzárja a magnetofont, és a hirtelen megikrásodott csönd­ben elindul a két szobát elvá­lasztó ajtó felé, s átmegy a ma­ga szobájába... Három napja* egyeztek meg, hogy az eddigi hálószobájuk lesz az asszony szo­bája, az úgynevezett „nappali” szoba meg az övé. Ahogy lépked az ajtó felé, minduntalan ki kell kerülnie valamit: hol egy össze­göngyölt szőnyeget, hol a padlóra állított rádiót, hol a porszívót. Vagy megvan már az új gazdá­juk, vagy várják még a döntést további sorsuk felől. Ahogy a férfi mögött becsu­kódik az ajtó, az asszony lehull heverőjére, és zsebkendőt nyom szeméhez, hogy fölitassa szivár­gó könnyeit. Férje a szomszédos szobában ágyazni kezd, egy hevenyén a ka­rosszékre dobott ágyneműgöngyö- legből. Az ülőgarnitúra szófája lesz az ágya; itt alszik már har­madik napja. Rekamiéja odaát van, a közös hálóban; a lakás fvégleges átrendezésére eddig még nem volt érkezésük. Ügy tervezik, hogy majd a hét vé­gén .... Ahogy hajladozik, hogy a le­pedőt teregesse-simitgassa, és a párnákat paskolgassa, halk hüp- pögés üti meg a fülét. Még léleg­zetét is visszafogja, hogy megbi- zöhyosodjék: Kati sír. Hirtelen szánalom járja átj átmegy a má­sik szobába, az ajtóban megáll. — Neked kellett... — szól hal­kan. — Én el akartam zárni... — Látod, a 'megértés! — hüp- pög Kata. — Egymás támogatá­sa: az esküvőn már erről beszélt az a nő... Amit én is mindig mondok! — Tálán nem kaptád meg? — kérdi a férfi ’ vádlón. — Eddig igen — bólogat Kata. — Nyolc évig nem is volt okom panaszra... Tibor odalép hozzá, leül mellé­je a rekamiéra. — Látod? Átöleli a vállát. — Akkor mi az ördögnek veszek­szünk, nem mondanád meg? (Folytatjuk.) V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents