Petőfi Népe, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-23 / 119. szám
KODÁLY-CENTENÁRIUM — 1982 * Petri Lajos Kodály-portréja. ILLYÉS GYULAt Bevezetés egy Kodály- hangversenyhez (Az ünnepelt 10. születésnapján a kecskeméti színházban felolvasta a szerző.) Föllendül azonnal a karmester-pálca s megrendül — nem a zenekar, hanem ami van körben temető; megzendül ami van (ó s fiatal!) síri mező, majtényi, mohácsi, muhi mező, anyádért, apádért, esendő hazádért, ami volt sírba és sárba vesző, ami volt hősvértől pirosült gyásztér, egri üszők és drégelyi várfok, onnan tör elő, amit hallani vártok — e zenekari mélyből árad elő, rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj, hanem az erő az a gyökérmélyü erő, az a múlt-táplálta erő, mely érted száll harcba, jövő: örökös élet. Ezt, ezt kereste ö és ezt találta, kezében a pálca: vasvessző, mely a temetőt veri a marsalbot, ha szólnak ütegei; ezt rendezi ő, az elszánt, a konok, akinek a sírok üregei dobok, dobok, ezt hozza 6, búval, de hittel is tele, ezzel jön 6, a hangok s lelkek megváltó mestere. Karmester, nemcsak ezt a kart vezényled, jól tudod, hanem egy népet, a magyart, villanjon homlokod; akinek hangszekrénye lett vártömlöc, temető s kéz-intésedre égre kelt a poklot-szenvedő; ki jajból sajtoltad a dalt, búból az örömet, vereségből a diadalt — : családod, sereged, éneklő kórusod vagyunk s ki nem dalol, az is tudja már, szívós karnagyunk, mi helyes, mi hamis, mert egybe álltunk általad s az is, ki nem dalol, érzi a Lét, a Rend szabad összhangját valahol. VALLOMÁSOK „ ... viszonyunk kölcsönös tiszteleten alapult, öt, mint az igazság fanatikusát és mint jellemet ismertem meg, melytől tiszteletemet meg nem tagadhatom." (Reinltz Béla) „... viszont minden Kodály-esten ott voltunk. Ez az ő ügye volt. Kodály nem zene volt számára, hanem ember, aki kell, aki van, akit olyan értéknek fogadott el, mint Ady Endrét. A Kodály-daloJcÖan gyönyörködött, mert összetartozott azokkal a versekkel, amelyeket fiatal korában gyűjtött." (Móricz Virág) „A művész lenyűgöző ereje és a tudós rideg objektivitása: a kettő együtt tette páratlanná az ő pedagógiai munkásságát." (Járdányi Pál „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt legtökéletesebben testet a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben." (Bartók Béla) „Megtanulhatta tőle mindenki, hogy a tehetség csak céltudatos munkával és a mesterség teljes birtoklásával vezethet célhoz; hogy holmi zseniális- kodó gesztus mit sem ér a komoly, befelé forduló, aszketikus munka nélkül. És ebben mérhetetlen és beláthatatlan Kodály érdeme." Seiber Mátyás „Kodály összefoglaló, kultúrákat magába ölelő költészete szinte csodával határos, egészen egyedülálló jelenség.” Tóth Aladár „Kodály a magyar géniuszt jelenti.” Szabolcsi Bence • A kecskeméti vasútállomás épülete Kodály születése idején. AZ ELSŐ KECSKEMÉTI KODÁLY-BEMUTA TŐK „Harmóniái új szemek” Csak szerencsés kivételes egyéniségek képesek a vidéki kulturális állóvizek megmozgatására. Ma is így van, a régebbi időkre vonatkoztatva százszor igaznak érzem ezt a megállapítást. A kor fejlődésirányára hangolt, alkatánál és naprakész műveltségénél fogva a valódi értékek, az új minőségek felismerésére képes művészek, népművelők csak akkor teremthetnek fórumot a közízlést, a közgondolkodás színvonalát lényegéből adódóan mindig meghaladó műveknek, személyiségeknek, ha sikerül szövetségest találni a helyi hatalom szféráiban. Másként mondva: ha meggyőződésből vagy rábeszélésre, személyes hiúságból az adott körzet, település, irányítói közül valaki fölvállalja az ügyet. Mivel eredeti gondolkodású, tehát a megállapodott mindennapokkal sűrűn súrló- dó, céljaiért következetesen küzdő kulturális szakember, alkotó ritkán jut a döntésre hivatott pozíciókba, csak kedvező körülmények ritka összjátéka teszi lehetővé számukra az érdemleges, hatékony, a kor legkiválóbb teljesítményeit szolgáló, újabbak keletkezését elősegítő munkát. A kurzus gyanús embere A János vitéz fergeteges sikerének tekintélyével nemes ambícióból a modern zene útját Kecskeméten egyengető Kacsóih Pongrác mögött tudta a helyi méltóságok támogatását a közönségként feltételezhető középosztály. Aligha tévedek: a népszerű daljáték szerzőjének a kedvéért mentek el több százan 1913. február 1-én a Bartók Béla életművében később oly fontossá vált úri kaszinói hangversenyre, az Allegro barbaro ősbemutatójára. A tanár- muzsikus Pestre helyezésével azonnal megszakadtak a zseniális zeneszerző kecskeméti kapcsolatai, és a helyi dalártársulat maradi karnagya fiókjába süllyeszthette az itteni bemutatásra fölajánlott Bartók-kónusműveket. 'Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy Kodályról miért nem vett tudomást szülővárosa. Neve csak 1923 decemberében tűnt föl a helyi sajtóban. Még a Psalmus Hungaricus diadalát sem említik. Pedig Szabolcsi Bence már leírta: „Az ő neve lobogója az új magyar zenének”. Tudnunk kell, hogy — Juhász Gyula 1922. június 11-én Szegeden megjelent cikke szerint —, „még az olyan abszolút zsenik és magyarok is gyanúsak voltak a kurzus színe előtt, mint Bartók és Kodály”. Vtllecz Miklós zongoraművész tűzte először .műsorára „az Európa-szerte nagy íöltűnést keltett Kodály-íéle népdalokat”. „Az Európa-hírű nagymester” A fiatalember Vásárhelyi Zoltán hegedűművész december 18-i koncertjén lépett föl. Az előzetes sajtóközlemények kiemelték, hogy a friss diplomás, külföldre készülő kecskeméti hegedűművész „az Európa-hírű nagymester, Kodály tanítványa volt”. Mindennél többet mond a sűrűn előforduló „Európa-szerte” és más hasonló jelző: a lokálpatrióta büszkeségre és a sznobizmusra számítva próbált néhány híve ily módon tábort teremteni az új magyar muzsikának.1 Vásárhelyi elutazása után csak 1927-ben szerepeltek Kodály-művek a hirös városi koncerteken. „Legyünk büszkék” Kijelenthető: 55 esztendeje kezdődött meg műveinek kecskeméti diadalútja. M. Bodon Pál, a zeneiskola igazgatója a több új kompozícióját megszólaltató Székelyhidy—Marschalkó hangverseny ürügyén a Kecskeméti Lapok 1927. január elsejei számában először méltatta érdemben Kodályt. Az elterjedt és várható lekicsinylések és támadások ellen védekezik. „Harmóniái újszerűek, de ez csak emeli műveinek értékét. Külföldi nagy sikerei mutatják a legjobban, hogy törekvése nem meddő. Ml pedig különösen legyünk büszkék a régi Igricek eme lelki leszármazottjára, mert — s ezt valószínűleg kevesen tudják — Kodály Zoltán itt született. Kecskeméten és valószínűleg igen kíváncsi lesz rá, mint fog vélekedni szülővárosának közönsége az 5 reformeri törekvéseiről." •Nagy sikerről tudósítanak a megjelent kritikák. A Kecskeméti Közlöny „Bartók és a műsoron gazdagon szerepeltetett Kodály” címmel örvendez: „Marschalkó Rózsi a Kodály-dalokkal nyerte meg a közönség tetszését. ... Megismételtette a közönség a „Csillagom, révészem” kezdetű dalt, majd a ráadásként elénekelt Dudanótát. A külföldről hazatérő Vásárhelyi és felesége az Üjkollégiumban adott számot fejlődéséről 1927. február 16-án. A második rész „Kodály fenséges Adaglójával kezdődött, majd a Valsette gyors ritmusa mutatja be más oldalról, művészetét". „A zenei tökéletesedés legtelje” Az év utolsó hetében Kodáfy-kórusmű is elhangzott a szülővárosban. A Kecskeméti Közlöny 1927. december 30-án felsőfokú jelzőkkel méltatta a Palestrina-kórus vendégszereplését. „Kodály Hegyi éjszakák című karciklusa a modern orchestálás legsikerültebb próbálkozása a legnemesebb hangszerrel, az emberi hanggal. A szövegnélküli rész hangutánzó természetfestése a zenei tökéletesedés leg- teljét ostromolja. Ezt mutatja be a kórus nőikar része.” Ha a vázlatos fölsoroláshoz hozzászámítjuk, hogy 1927-ben szervezte meg Mesterének tanácsára Vásárhelyi — két-három esztendő múltán már országosan elismert — iskolai kórusát, ha utalunk Bartók, Gertler Endre, Basilides Mária koncertjeire, akkor bízvást leírhatjuk: 1927 a kecskeméti zene- történet egyik nagy esztendeje, város és nagy szülötte egymásratalálásának éve. Heltai Nándor TALÁLKOZÁSOK KODÁLLYAL t Figyel, irányít, számon kér ' Az évenkénti szolfézsversenyek egyike kiváltképp élesen rögződött emlékezetemben. Kodály a zsűri- asztal legvégén ült, látszólag oda sem figyelt: irkáit — mint kiderült, a jutalomkönyveket dedikálta (magam is őrzöm akkori aláírását); olykor felnézett és egy-egy rövid, csípős megjegyzést tett („Márta mennybemenetele” — mondta az egyik lányak, aki kizökkenve a hangnemből, jóval magasabban fejezte be lapróléneklésl feladatát). Majd a verseny végén összefoglalta a tanulságokat, s akkor derült ki, hogy semmi se kerülte el a figyelmét, a legapróbb részletekre is pontosan emlékezett. | Lényegtelen apróság, de nagy derültséget keltett, amikor egy zeneakadémiai hangverseny szünetében zárva találta az igazgatói páholy ajtaját, és ő, a hetedik évtizedében járó, nagytekintélyű, világhírű zeneszerző-professzor a közönség szeme láttára, az első emeleti oldalerkély peremére felkapaszkodva mászott vissza a helyére. Nem is volt veszélytelen mutatvány, bár egy közismert fénykép tanúsaga szerint a hegyek, között ennél sokkal magasabb és meredekebb falak megmászására is vállalkozott, igaz, valamivel fiatalabb korában... f Életének utolsó évtizedében gyakori vendég volt Kecskeméten. Nem kis Izgalmat okozott, amikor jelenlétében kellett tanítanom, vagy kórusbemutatót tartanom. Alig két hónapja kezdtem csak el tanári pályámat, amikor az ének-zenei iskola tízéves fennállását ünneplő napok egyikén rajta kívül még vagy negyven vendég ült — szorongott — a régi „kultúr- pajta” (milyen találó elnevezése volt Kodálynak arra az épületre, melyben jelenleg — 22 évvel később — az állami zeneiskola sínylődik!) egyik termében. Csodák csodája: Kodály tanár úr "sokkal megértőbbnek bizonyult ifjonti botladozásaimmal szemben, mint az ország minden részéből összese- reglett kollégák egy része! Később azt is megértem, hogy külföldiek jelenlétében a „Gergelyjárás” éneklése után kezét nyújtva gratulált nekem. Valaha el sem tudtam volna képzelni, hogy ekkora megtiszteltetésben legyen részem, éppen őtőle. De abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy az elismerése nem személyemnek szól: akkor és ott egy számára mindennél fontosabb ügyet, a zenei nevelés ügyét képviseltük a vendégek előtt, kézfogása az ebben való közösséget fejezte ki — az egyszeri produkció színvonalától szinte függetlenül. Jelen lehettem, amikor Dunapatajon a művelődési ház alapkövét letette, s akkor is, amikor — a filmesek lámpáinak iszonyatos fényétől elvakitva, de alig zavartatva — az épületet felavatta. Szólt többek között arról is, hogy Solton átutaztában föltűnt neki a „kultúnház (mennyire gyűlölte ezt a németes hangzású szót!) elhanyagolt állapota. Mint egy kocsma — valami effélét mondott. — Vajon mit csinálnak a falain belül? Ebéd közben odamentem hozzá és megjegyeztem, hogy az általa kipellengérezett épülétben egy ezüstkoszorús énekkar is működik. „Én csak a külső képéről beszéltem” — válaszolta Kodály. Ezek voltak, az utolsó szavak, amelyeket' vele váltottam. 1967. március 5-én iskolai csoportot kísértem a budapesti Operába. Az autóbusz a Népköztársaság útján hajtott végig. A Köröndnél szóltam a gyerekeknek: nézzétek, abban a házban lakik a Tanár Ür. Melyikünk sejthette akkor, hogy másnap délelőtt a halálhírét röpíti világnak a rádió?,.. Körber Tivadar • Kodály a tízéves ének-zeneiben (Tóth László, Kodály Zoltán, Kodály Zoltánné, Nemesszeghy Lajos- né, Nemesszeghy Lajos, Körber Tivadar). Hol és mikor Táttam először? Nem tudom már pontosan. Talán Tarhoson, a „zenepavilon” felavatásán, talán egy Fészek-klubbeli kórushangversenyen, ahová úgyszólván véletlenül csöppentem bé. Mint a debreceni zeneművészeti szakiskola tanulója egyszer vendégként részt vehettem zeneakadémiai óráján. Furcsa óra volt, meg kell adni! Kodály ült a zongoránál, alig csinált valamit, de a tanítványait — köztük azóta már nemzetközi hírű professzorokát — ugyancsak megizzasztotta. Aztán beszélni kezdett egy új filmről (1953-at, vagy 1954-et irtunk akkor), amelynek a zenéjével nem volt megelégedve: szerinte nem tükrözte a zene, hogy a képsorok a magyar fővárost mutatják be. Lényét elérhetetlen magasságban éreztem, a megközelíthetetlenség érzése később sem múlt el egészen, amikor pedig ismeretségünk nem volt többé egyoldalú. Pedig olykor egészen „emberközelben” találkoztam vele, például a Lukács-uszodában, ahová rendszeresen eljárt első infarktusa előtt. Öreg, szívós testet láttam a zuhanyzófülke előtt, türelmesen várta, hogy sorra kerüljön. Percekkel később, amikor kiléptem, hogy átadjam helyemet másnak, vettem csak észre a gőzös helyiségben, hogy Kodályt várakoztattam meg. Közvetlenül soha nem voltam a tanítványa, zene- akadémiai éveim alatt ő már nyugállományban volt. Az öt év során mégis számtalanszor ott éreztem magamon — magunkon — a tekintetét: figyel, irányít, számon kér. Néha meglátogatta egy-egy (Mánkat, többnyire váratlanul. Szokásunkká vált, hogy egyikünk lélekszakadva beront a tanterembe és elkiáltja magát: „Jön Kodály tánár úr!” Addig játszottuk ezt, amíg meg nem ismétlődött velünk az egyszeri pásztorfiú esete a farkassal: senki sem hitte el, amikor valóban ő közeledett a folyosón. Nem tudom; ki izgult jobban ilyenkor: mi, növendékek-e vagy tanáraink, hiszen mindenki tudta, milyen kíméletlenül bírál és csak igen ritkán dicsér, még ha legkiválóbb tanítványairól, híveiről, követőiről volt is szó. i
