Petőfi Népe, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-15 / 87. szám

1982. április 15. • FET0FI NÉPE • 5 A galériáról a Dunára látni, a Parlamentre, **■ a pesti oldalra. Bent nagyon szűk a tér,ta­lán ha 25 négyzetméter. Ez szolgál konyhaként és dolgozószobaként' is. A könyvekkel zsúfolt polc mögötti rész a hálóhely. De a lépcsőn megköze­líthető galérián jut hely a vendégnek is, ha éj­szákéra itt marad. Kényszerűségből, ügyes célsze­rűséggel az itt lakók szinte mindenre alkalmassá tették az eredetileg csak műteremnek szánt szűk teret. A lakás kialakításánál ugyan­az az elv, törekvés munkált, miht a berendezésként szolgáló néhány parasztbútor — szökrö- nyök, tékák stb. — megformá­lásánál: a legkevesebb anyagfel­használással, munkával a lehető legnagyobb használati érték el­érése. ' A szűk kis lakásban a fala­kod mindenütt zománcképek. Kisebbek, nagyobbak. Csillogó fényüket, ikonszerű ragyogásukat jód* fogják vissza a nemesen szép régi szőttesek, hímzések. Szo- kaflansága ellenére is nagyon meghitt, barátságos ez a környe­zet1 Sí valami furcsa, megmagyarázhatatlan keleti" es hangulatot áraszt minden. Szóvá is teszem ... — Bizonyára így van — néz körül a lakásban a nagykunsági, Karcagon született festőművész, Ká- tai"’Mihály. — De ez csak annak lehet szokatlan, akt1 nem járt még régi falusi házakban. Egykor a parasztember együtt élt a természettel. Felfogása a körülötte lévő világról, szűkebb és tágabb kör­nyezetéről azonos volt a keleti emberékével. — Mégpedig? 2Í£ Az ember is a természet része, nem pe­dig1 ura (leigázója). Egymással mellérendelt _ vi­szályban álltak. Ez a szemlélet volt jellemző a világképükre, a művészetükre. Nem volt alá- és fölérendeltség. Ahogy a természetben egyaránt fontos minden: a fáik, a sziklák, s természetesen az'"ember, a motívumok egymáshoz való viszonyá­ban, tehát a képi ábrázolásban is ez jelentkezett. S érthetően az otthonuk berendezésében is. zU > IMiveU magyardzható, t hogy fiü népművészet’ évr századok aofánéletképes maradt-,:$oksok divatot túléli^s tanúságát, „modell” volta ma is érvényes? Ä2 Olyan formákat őrzött meg, amelyék az ember és 'á természet viszonyának optimális képletei. Ezek a förmák mindig praktikus eszközökön, bútorokon stb: jelentek meg. A használati tárgy és a dísztárgy a népművészetben, a népi kultúrában — s ugyanígy az ókori magas kultúrákban — nem vált külön. A hétköznapokra és az ünnepekre szánt darabok_kö­zött nem volt lényegi különbség. Amit ma művé­szétnek nevezünk, akkor része volt az életnek. Fel sem' merült egy-egy tárgy esetében, hogy az éppen szép vagy csúnya. Művészetről csak azóta beszélhe­tünk, amióta ez a kettősség — szép és nem szép — létéisik. , 1 — Az elmondottak ismeretében már érthető, hogy Kátai Mihály a táblaképek, az olajfestés helyett miért a tűzzománcot választotta. Honnan ered egy­általán ez a technika? — Mezopotámiában jelent meg először. Ügy tu­• Képtartó idol A zománckép művésze Beszélgetés Kátai Mihállyal • A Déli bába, Kalocsa, Népmű­vészeti Ház udvara dóm, a sumér művészettől vették át az egyiptomiak, majd a sumérok elvándorlása után kerülhetett Ázsiába és az Ural—altáji területekre. * A népván­dorlás kori törzsekkel kerülhetett aztán a Kárpát­medencébe, ahol leginkább Erdélyben használták. A nyugat-európai kultúrába egyrészt Bizáncon, más­részt délről, a mórokon (lásd: linjoges-i zománc!) ke­resztül került be. Itt'viszont már elveszti keleti jel­legét. Eltűnik a háttér élete. A reneszánsz táblakép­szemléletet erőszakolják rá. De ez az eljárás imi­tativ ábrázolásra alkalmatlan, mert a zománcolt felület minden ponton egyenlő erővel él. Ez az anyag sajátos lényege: mély drá­gakő intenzitású tüze. A tűzzo­máncokon nincs külön háttér és figura — egyenlő erővel élnek. — S ez jellemző népművésze- tünkre, faragásainkra, hímzé­seinkre is... — Igen és mindazon ősi népek művészetére, akikkel motívum­kincsünk állandó elemei és té­mavilága rokonságot vagy még inkább, azonosságot mutat. Sze­rintem a Kárpát-medence népei­nek etnikai jellege és vezető kul­turális rétegeinek műveltségeszménye között sajá­tos feszültség' tapasztalható évszázadok óta. Ez a feszültség a magyarok néprajzi örökségének, és a nyugat-európai szemlélet hatásának az ellentétéből fakad. — Mi ennek az ellentétnek a lényege? — Az úgynevezett nyugati -szemléletben az em­ber és az emberen túli világ, a természet egésze elkülönül. Központba kerül az ember, mint a ter­mészet fölé rendelt úr. A világ emberen túli része háttérbe szorul, az ember nem veszi azt figyelem­be. — Hogy mennyire nem, azt napjaink egyre riasz­tóbb jelenségei, környezetünk szennyezése, pusz­tulása is bizonyítja. — Sajnos. Az ökológiai egyensúly megbomlása korunk fő problémája. A levegő, a víz szennyezése egyre nagyobb méreteket ölt. Meg kellene_ akadá­lyoznunk. Ehhez viszont szemléletváltozásra van szükség. A paraszti társadalom embere még a ter­mészettel együttműködve, s nem attól elszakadva létezett. A népművészetben éppen ezért megőrző­dött az ember tudatának — viszonylagos — ökoló­giai egyensúlya. Szerintem az emberiség léte azon múlik, hogy tudja-e rendezni viszonyát a természet­tel. Az a véleményem, hogy az ember és a termé­szet egyensúlyának megteremtésére alkalmas a művészet. (A környezet mindenkor hat az ember­re!) Olyan struktúrákat kell tehát felépíteni, ame­lyek megint ezt a harmóniát sugallják, t — Úgy tudom, a kecskeméti tűzzománc-alkotóte­lep — amelynek a munkáját éppen Kátai Mihály irányítja — az előbb említettekre próbál a művé­szet oldaláról megoldást találni. Hogyan? — Az 1975 óta nyaranként itt dolgozó magyar és szovjet alkotók a népművészethez mint az ember és a természet viszonyának vizuális modelljéhez fordulva, abból merítve végzik munkájukat. Az öko­lógiai célkitűzéseknek, programnak megfelelően pró­báljuk munkáinkkal a környezetet gazdagítani, az utcaképek monotóniáját feloldani. Sz. L. Szilágyi Ferenc: Csokonai művei nyomában Egyik tanulmányának, a Tüdő­gyulladásom című Csokonai-vers elemzésének jegyzetében ezt írja Szilágyi Ferenc: „Már itt azt a módszert követtem, amelyet ké­sőbb a Jövendölés az első oskolá­ról a Somogybán című Csokonai vers elemzésében: azaz értelmez­tem, a verset, de nem szubjektív módon, nem a Miért szép? diva­tos esszéizáló-esztétizáló modorá­ban, hanem az objektív tények s tényezők — tárgyi, életrajzi háttér, szókincs, hanghatások, írásjelek stb. — filológiailag pon­tos számbavételével. Ma sem tud- nárn másként csinálni (talán ez is oka, hogy egyetlen elemzésem seih került bele a Miért szép? XVIII—XIX. századi kötetébe). Azt ugyanis nemcsak kockázatos, hanem többé-kevésbé tudomány­talan dolognak is tartom, hogy az időrendtől, s a valóságos élményi háttértől .elvonatkoztatva’ ele­mezzük a verseket. Ez tévútra, hamis, vagy ingatag eredmé­nyekhez vezet, s lényegében for­malizmus, bármily más divato­sabb névvel illessük is. A szubjektív jellegű verelemzé- sek ,én így látom’ fényűzését csak akkor engedhetjük meg, ha már előbb tisztáztuk a verset lét­rehozó, a benne munkáló objek­tív tényezőket. Különben csak stílusgyakorlat ilesz' a munkánk, játék a szavakkal.” , Ne menjünk bele annak a mér­legelésébe, helyesen ítél-e Szi­lágyi Ferenc az általa kárhozta­tott- verselemzési módokról. In­dulatos mondatait tekintsük in­kább egy irodalomtörténész „ars poeticá”-jának. A közel hét és fél száz lapos kötet tanulmányait a ““közös tárgyon kívül az kap­csolja leginkább össze, hogy szer­zőjük „objektív tények” után ku­tat. A hat részre tagolt tanulmány- gyűjtemény első részében a Cso- kcnai-kutatás helyzetéről,- felada- taiiól, továbbá a szóföldrajz és szótörténet meg a pszichografo- lógiai elemzés nyújtotta segítség felhasználási módjairól, lehetősé­geiről van szó. Az utóbbi, a pszi- chografológiai, szinte varázsesz­köznek látszik, úgy tűnik azonban, „kódfejtései” csak másfajta ada­tokkal is megtámasztva nyerhet­nek teljes hitelt. Mindenesetre nagyszerű élmény lehet egy kuta­tó számára, amikor a grafológiai vizsgálati — jelen esetben Rákos- né Ács Klára írásjellemzése — igazolja sejtését, feltételezését versek keletkezési idejére, élet­rajzi hátterére vonatkozólag. A második rész Csokonainak tulajdonított műveket leplez le: Szilágyi bebizonyítja, nem tőle származnak. A harmadik, rész épp ellenkezőleg: eddig' számon nem tartott művekről deríti ki, hogy Csokonai a szerzőjük. A filológiai nyomozás izgalma — a tárgy iránt csak némileg érdeklődő lai­kus olvasó is meggyőződhet er­ről — vetekszik a legjobb kri­mikével,, A Csokonai-kiadók és — kiadá­sok nyomában járó negyedik rész tanulmányai közül számunkra különösen érdekes: „Ki volt a Csokonai-kiadó Kelemföldy?” Szi­lágyi Ferenc ugyanis kiderítetette róla. hogy a nyelvjárás- és nép­dalgyűjtő Kecskeméthy Csapó Dániellel azonos, s közli azt is, hogy a másolatban fennmaradt Gsokonai-gyűjtemény egyik da­rabjára ezt jegyezte: „Le Íratott K. D. által a Kecskeméti Ref. Gymnasiumban Febr. 10-kén 1827.” Ezen a nyomon elindulva a református gimnázium 1826—27-i retorikai osztályának növendékei között találtam egy Kecskeméti Dániel nevű diákot (a Csapó ne­vet később vette fel), aki a könyv­tár kölcsönzői között is szerepel, többek között Blumauer Aeneis- travestiájának Szaikay Antal ál­tal magyarított változatát, Csoko­nai Békaegérhardanak mintáját olvassa. A filológiai kutatást műértel­mezéssel kötik össze az ötödik részben olvasható tanulmányok: Az istenek osztozásáról. a Bé- kaegérharcról Csokonai 1793-i kö- tettervéröl, színjátékáról, a Sira­lom, A pillangóhoz, az Új esz­tendei gondolatok ősszövegéről, a Parasztdal refrénjéről, a Jöven­dölés és a Tüdőgyulladásom cí­mű költeményeiről és az Árpád­eposz tervéről, illetve forrásairól. Legtávlatosabb a hatodik részbe sorolt egyetlen tanulmány: Ady Csokonai-élményének elemzése. Szilágyi Ferenc kötete tiem könnyű olvasmány. Ismertetője, bármilyen szívesen járta végig ve­le a Csokonai-filológia gyakran útvesztőnek tűnő ösvényeit, ered­ményeinek regisztrálására már csak terjedelmi okokból sem váll lalkozhat, még kevésbé mer ag­gályokat vagy fenntartásokat nyilvánítani. Megvallja azon­ban — más terület kutatójaként — a teljesítmény iránti tisztelet meJett csendes irigységét is. Bár­csak abban a munkában, amelyre ő is áldozott néhány évet, hason­ló eredményekkel dicsekedhetne! (Akadémiai Kiadó, 1981.) Orosz László A Grapus néhány francia grafikus­ból álló csoport neve. Munkáikban a szakmai tudás összefonódik a művész alkotó szabadságával, amely nemcsak az alkotó 1 saját elképzeléseit testesíti meg, hanem a megrendelőét is. A cso­port 1970-ben alakult, az alapító ta­gok, a három Grapus, Pierre Bernard, Gerard Paris-Clavel és Francois Miehe, azóta is a kidolgozott koncepció sze­rint dolgoznak. Az eltelt idő alatt a csoport tagjainak száma tízre emelke­dett. Kizárólag társadalmi, kulturális és politikai területek számára dolgoz­nak, mint például színházak, kultúr- központok, múzeumok, egyesületek és politikai csoportok, A Grapus kollektíva hazánk több városában mutatkozott be, s most Budapesten a Dorottya utcai kiállító- teremben látható 70 agitációs, politikai és kulturális témájú plakátjuk. • A képen egy érdekes plakát; Avignoni fesztivál 1982. Furcsaságok, tűnődések „A te anyád!” Egyik alföldi városunk művelődési házának bejá­ratánál, minden szeptem­berben jókora plakátok díszelegnek a közönséget csábítgatva; Őszi tárlat felirattal. Festmények, rézkarcok és kisplasztikák igen gazdag válogatásált csodájljiattam meg legutóbb, amikor ott jártam. Az alkotásokat szemrevételezve furcsa do­logra lettem figyelmes, az egyik absztrakt stílusban tarkálló vászon előtt. A kép alá tűzött papírlapocskán, amelyre a festő nevét és a mű címét gépelték, piros tollal írt, szálkás betűk vi­rítottak. Az alkotás címe: Az anya. Alatta piros-szál­kás betűkkel: „A te anyád!” Buta, rossz gyermekvicc? Egy garázda suhanc „jópo­fás kodása”? Vagy lehet, hogy egy dühös kritika? — S ahogy ez utóbbin tűnőd­tem, hirtelen elképzeltem egy egyszerű, hétköznapi embert, aki átlagos szinten tájékozott a világ dolgai­ban, így a művészetekhez, s ezen belül talán a festé­szethez is konyít egy kicsit. Nos, ez az ember egy szép napon betér megtekinteni az Őszi tárlatot, mert sok jót hallott vagy olvasott róla, de lehet, hogy csak egyszerűen ide csábították a díszes plakátok. Szóval megjelent, élményre éhe­sen. Olyan élményre éhesen, amilyenben mondjuk a debreceni Déry Múzeum­ban volt része Munkácsy nagyméretű képeit látván, vagy teszem azt a Szépmű­vészetiben Paál László, Barabás, Csók István, Szi- nyei-Merse fesményei előtt álldogálván. Érre mi tör­ténik? Megállt a képnél, amelyből nem tudott ki­venni semmit; csak a ku­sza vonalakat, az egymás­ra tobzódó színeket látta, mielőtt elolvasta az alko­tás címét: Az anya. Hát ilyen neked egy anya?! — vicsoroghatta dü­hösen, s talán a saját ma­mája is eszébe jutott, mi­közben idegesen a piros go­lyóstoll után matatott a zsebében, hogy így vegyen elégtételt e csalódásért, e sértésért, e címért... Persze lehet, hogy mégis csak egy ostoba viccről volt szó. Ki tudja? Az vi­szont kétségtelen, hogy akadnak még fehér foltok a modern képzőművészeti irányzatok (neoavarftgar- dizmus, koncept art, per­formance, grand art stb.) közismeretének, a „képol­vasás”, a piktúra forma­nyelvének tanítása, a kép­zőművészet kifejezőeszkö­zeinek (vonal, szín, ritmus, arány, felület, kompozíció) tudatosítása, vizuális kul­túránk fejlődése terén. S ami a fehér foltokat illeti, sajnos sokkal nagyobb méretekben jelentkeznek, mint mondjuk az a piros­sal összefirkált papírla­pocska, Az anya című kép alatt... Aragon álarcban Szó, ami szó, gyakorta megesik, hogy ha megte­kintünk valamit — kiállí­tást, filmet, focimeccset — nem azt kapjuk, amit vár­tunk, s ilyekor egy kicsit becsapottnak, csalódottnak érezzük magunkat — Így voltam ezzel én is, amikor a tévé egyik késő esti mű­sorát; az Egy maszk Pá­rizsban című, Louis Ara- gonnal készített filmösz- szeállítást megtekintettem. Meglepett, hogy száza­dunk irodalmának egyik legismertebb, legrangosabb alakja, aki az idén ünnepli nyolcvanötödik születés­napját, egy idétlen, csúf álarcot öltött, amely mö­gül nem saját írásait, ha­nem Jean Risat szürrealis­ta stílusutánzatát olvasta fel. Meglepett, mert tanul­mányaim,' kájvasmánytaim: alapján nem ilyen „masz­kos” előadóként kép­zeltem el a franciák nagy költőjét, s higgyék el ked­ves olvasók, valójában nem is ilyen. Hiszen akik később’ kapcsolták be . a tévéjüket, csak annyit lát- hattak-hallhattak, hogy egy vörös álarcos öreg úr jópo- fáskodik egy" fiatal fekete hajú férfival (a riporter­rel). Pedig Aragon nem akármilyen egyéniség, aki az avantgarde izmusain (dadaizmus szürrealiz­mus) ériellődött kommu­nista költővé, s aki a leg­nehezebb időkben is kivet­te részét a baloldal har­caiból, a fiatal Szovjet­unió, majd a szocialista társadalmak haladó eszmé­it támogatva. Nem akármi­lyen egyéniség ő, s e film mégis ÁLARC MÖGÉ REJTETTE előlünk VALÓ­DI ARCÁT! Miért? Nem hiszem, hogy az éltes költő jószántából állt így, „talpig maszkban” a kamerák elé, legalábbis erre utaltak a film végén, a „kapott szöveg” felolva­sásával kapcsolatos meg­jegyzései. Egyszerű rende­zői fogásról (vagy inkább melléfogásról!) van szó. Lehet, hogy a film készí­tői úgy gondolták; egy ér­dekes egyéniség még ér­dekesebb, ha maszkot ölt? Egy nagy író még nagyobb, ha más írását (még akkor is, ha az őt igyekszik pa­rodizálni) olvassa fel a róla készült filmen? — Nem. Ne haragudjanak kedves filmkészítők, de ez nem egy nyolcvanöt éves költő port­réja, köszöntése volt, ha­nem egy abszurd „maska­rajáték”. Pedig higgyék el, egyáltalán nem idegenke­dem a szokatlan, a nem mindennapi rendezői meg­oldásoktól. — Ha az alka­tot, az egyéniséget is fi­gyelembe veszik, mielőtt valakit felruháznak velük! Tudatlan tinédzserek Felmérést végeztek az USA csaknem 200 kollégi­umában (az amerikai kor­mány megbízásából), s ki­derült, hogy a fiatalok többsége nagyon csekély és nagyon sablonos elképzelé­sekkel rendelkezik az ide­gen országokról — tájékoz­tat a Der Tagesspiegel cí­mű, nyugatnémet napi­lap. — A megkérdezett fia­talok nagyobbik része például; olajban szegény OPEC-(tagállamnak hitte) Egyiptomot, s a helsinki konferenciáról úgy véle­kedett, hogy ott az emberi jogok bíróságának felállí­tását határozták el. A diá­kok egyharmada akképpen nyilatkozott, hogy őt egyál­talán nem érdeklik az Egyesült Államok és a kül­földi országok közötti kap­csolatok, és az USA szem­pontjából is tökéletesen mindegy,. hogy helyesek-e a tanulók ismeretei a vi­lágról, avagy sem. S ami a legfurcsább, hogy a felmé­rések alapján, éppen a ta­nár szakos diákok rendel­keznek a leghiányosabb tá­jékozottsággal . az idegen országokat és az amerikai külpolitikát illetően. Tűnődöm. Vajon hogyan reagált minderre az ameri­kai kormány? Mivel ma- gyarázgatja a tinédzser korosztály tudatlanságait? Vagy nem magyarázgat semmit, csak megnyugodva bólogat? — Ha arra gondo­lunk, hogy az amerikai fi­atalok jól tájékozott, po­litizáló rétege évtizedek óta tüntet, tiltakozik a wa­shingtoni politika ellen, ez sem lenne meglepő... Koloh Elek A Grapus csoport kiállítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents