Petőfi Népe, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-08 / 82. szám

1982. április 8. • PETŐFI NÉPE • *

B. Mikii Ferenc festőművész

Műveivel több mint három évtizede találkozunk egyéni és csoportos kiállításokon. Szűkebb hazánkban és megyénk határain túl is. Egyben vezetője a bajai amatőr művészek körének, amelynek tagjai sikert sikerre halmoztak eddig. Művészi és szervezői tevékenységével elismerést? tekintélyt vívott ki magának. Kiállítások, pályázatok értékes díjainak egész sorát kapta. A Szocialista Kultúráért kitüntetés, a „Bajáért” emlékérem. valamint a megyei művészeti díj és az SZMT- díj is mutatja: sokoldalúan elismerték értékes munkásságát.

— B. Mikii Ferenc; vagyis bajai .... Jelent ez a jelző valamit? A városhoz kötődést jelképezi?

— Születésem óta itt élek. Nem kívánkoztam el a városból soha. Szerintem a gyermekkori élmények életre szólóak. Nálam ez fokozottan így van. Közhely, de így van: szeretem a városimat.

— Mi volt a legfőbb törekvése kezdettől? Volt határozott elképzelése arról, amit majd csinálni fog?

— Lehet több annnál, minthogy az ember kifejezze önmagát? Ezt szerettem volna.

— Kitűnő segítői voltak ugyebár?

— Én aztán elmondhatom, hogy igen! Jött Koszta József Bajára, s nálam kereste Rudnay Gyulát, .aki akkoriban itt élt. Nézte, amit éppen festettem, s felhördült: „öcsém, mi ez itten?" És hozzányúlt a palettámhoz, javított a képen. Nagy István példája, Rudnay biztatása sokat jelentett nekem. A mestérek eligazító sza- vaiért hálás vagyok.

— Valamiféle ars poétikája minden alkotónak van. Mit mondana erről?

— Egy lényeges, ezt vallom: amit az ember csinál, az valamiképpen némzeti legyen. Bárki csakis ezzel tud hozzájárulni az egyetemes művészethez. S hogy őszinték legyünk; ne akarjunk tőlünk idegen dolgokat kifejezni. Ügy kell festeni, hogy abból kifessék: aki alkotta, az magyar. De hozzáteszem, nem attól lesz igazából magyar a mű, ha tanyát „festünk.;, gondoljunk csak Bar-, tők. Kodály példájára. Ne vul- gáriasan értelmezzük ezt a dolgot.

— Térjünk vissza a mesterre. Milyen volt a kapcsolata Rud- nayval? Hogyan kezdődött?

— A főiskolán tanítványa vol" tam. Azután tanársegéd mellette. Amikor nyugdíjazták, felkerestem: jöjjön el Bajára, vezessen művésztelepet. Örömmel ezt mondta: „Ha Nagy István ott tudott élni évekig, akkor nekem is jó lesz". így kezdődött. Itteni szerepe, hatása óriási volt. Sokat köszönhet neki a város. Szabadakadémiát, majd festőiskolát szerveztünk. Az akkori, tanítványai közül elég legyen csak Ud- vardy Erzsébet, Cs. Nagy And4 rás, Szurcsik János, Novák Lajos és Weintrager Adolf nevét említeni.

— Milyen ember volt?

— Imádta a népet. Az volt az elve, hogy a művészet mindenkié. Ám ha művészetről volt szó, maximalista volt. Nem engedett álláspontjából, szigorúan ítélte meg a dolgokat.

— Ne haragudjon a kérdésért, de önt érték már olyan vádak, hogy túlontúl Rudnay- tanítvány. Haragszik ezért?

— Vád? Hisz erre én büszke vagyok! Mert nálam nem másolásról van szó, inkább példaképről. így mondhatom magam Nagy István-tanítványnak is.

— Nem érzi hátrányosnak azt, hogy egy kisvárosban él, úgymond „távol a fűztől?”

— Baja nekem nem a kisváros. Ez az életterem. Nem hiszem, hogy másutt több lehetnék. Egyébként is: nekem itt nőtt gyökerem.

— Ez a város, mint régebben virágzóbb művészeti központ, az utóbbi időben mintha halványulna, erőtlenedne. Nem , így van?

— Nem az én dolgom ezt elbírálni. Ám ha kívülről így látják, érdemes a dolgon elgondolkozni.

— Évtizedek óta képzőművészkört vezet; olykor nem is csak egyet. Miért csinálja? ,

— Nem a pénzért, higgye el! Belső szükségből. így is lehet terjeszteni a szépet, és ezáltal is lehet segíteni a tehetséges fiatalokat. De mondjam azt, hogy ezt az egészet a mesteremtől örököltem? Vagy hogy szeretek a fiatalok között lenni? Bizonyára mindez együtt csináltatja velem.

— Meglehetősen sok időt töltött el mindig a munkások, a dolgozó emberek körében. Volt ennek hatása, következménye?

— Ügy gondolom, ez a munkáimból is kitűnik. Közelről érint, foglalkoztat a munkások világa. Nem egy elismerő díj bizonyítja, hogy ezt mások is észrevették, értékelték. Természetesen nem azért csinálja az ember. Hogyan is mondjam? Ha valaki kötődik a dolgozó emberek világához, mert a magáénak érzi azt, akkor nem valamiféle szerepjátszásról, nem is egyéni érdekről van szó. Inkább arról, hogy a művészi tevékenységhez jó hátteret nyújtanak a kapcsolatok, a hétköznapok eseményei.

— Ez azt jelenti, hogy szereti az embereket...

— Szerintem a kérdés felesleges. Hiszen másképpen nem lenne értelme a munkának, alkotásnak. A művészet nem valamiféle öncélú, emberektől és világtól elvonatkoztatott dolog. El sem tudom képzelni azt az alkotót, aki úgy akarna műveket teremteni, hogy közben embergyűlölő. Más kérdés, hogy az embereket nem szavakkal kell szeretni. Ebben á' kérdésben egész életünk, összes tevékenységünk beszél helyettünk.

Varga Mihály

A felvételire készülnek

A felsőoktatási intézményekben végzett hallgatók közül sokan a legnehezebb vizsgának a felvételit tartják. Valóban az, hiszen négyéves — egyenletesnek feltételezett — középiskolai tanulásról kell számot adni teljesen idegen környezetben, fokozott vizsgaláztól hajtva. Éppen ezért, dicséretes az az előkészítő mozgalom, amely az ország különböző, tájairól érkező középiskolás diákokat segíti a felvételi vizsgákra való felkészülésben.

A kecskeméti kertészeti főiskolán immár hetedik alkalommal gyűlnek össze ilyenkor, a tavaszi szünetben azok a középiskolás diákok, akik a Kertészeti Egyetem Kecskeméti Főiskolai Karára és a Szegedi Élelmiszeripari Főiskolára adták be felvételi kérelmüket.

Szám szerint 68 negyedik osztályos diák hallgatja ezen a héten

— harminc órán át — a főiskola tanárainak előadását, akik igyekeznek egységes tudást kialakítani biológiából és kémiából. Természetesen a mindennapos tanulás után jut idő a szórakozásra és az ismerkedésre a megyeszékhely- lyel. A hét végén a felvételihez hasonló két-két órás biológia- és kémiadolgozattal zárják az idei felvétel előtti előkészítőt.

Cz. P.

© A diákok számára jó lehetőség a közös tanulás, az eredményes felvételi vizsga érdekében.

© Dr. Fehér Tibor, a főiskola tanára biológiaelőadást tart. (Straszcr András felvételei)

SINKÓ ERVIN:

Valami mindig közbejön

*

( Részlet)

Építtess magadnak házat! — íme az átok, ■*-' amelyet Shakespeare elfelejtett hősei szájába adni, mondta Margit, akinek most már volt kedve tréfálkozni, mert biztos volt, hogy hétfőn, mához három napra létrájukkal, festé- kes bögréikkel és ecsetjeikkel bevonulnak az új falak közé a szobafestők. Ügy tervezték, hogy nem is egész hónap múltán, augusztusban házasodnak, s elfoglalják, ők a felső, s apa a két fiúval a földszinti három szobát. .

— Ha semmi se jön közbe — mondta rá Misa az áment. Szóval még mindig számol lehetséges akadályokkal? Margitnak kedve lett volna toporzékolni, kiabálni. De mint minden viszonynak, az övének is megvolt a szinte magától kialakult stílusa, s ezért Margit az őszinte méregtől ökölbe szorult kezét csak enyelegve mutatta: — No, majd én megmutatom, hogy többé nem jön közbe semmi!

— mondta durcásan. Misa nevetve simogatta meg a finom, egyáltalán nem ökölre termett kezet. Oly kedvesnek találta Margitot. hogy csak úgy bugyborékolt belőle a nevetés. Erre Margit is elégedetten, terhét hullajtó szívvel együtt kacagott Bollerttel.

Ez tegnap volt, csütörtök este. Azzal váltak el, hogy ma kisétálnak Budára, Naphegy utcai jövendő fészkükbe, utánanézni, hogy az asztalos- és ácsmunkák csakugyan mind készen legyenek, mire a szobafestők jönni fognak. Találkozás: a Margit-híi peesti oldalán délután háromkor. Margit azonban háromnegyed háromkor még otthon volt. Tillmanné azt ígérte, hogy délre hazahozza a fehér vászonruhát — (nem újonnan készült, csak szőkébbre kellett venni oldalt, mert Margit tavaly óta egy hősies és felesleges fogyókúra következtében még karcsúbb lett. mint volt —. legkésőbb tizenkettőre, ígv ígérte, s még mindig híre se hallatszott. Margit várt. Till- mannéra kellett vágnia.

Kellett? Ha igaz is, hogy az új ház költségei miatt fogukhoz kellett verniök a garast, lett volna neki mit felvenni. De mert mind bő- szítőbben csengett fülébe a Bollert rituálissá vált bárgyú öt szava, mániákus elszántsággal épp arra a vászonruhára várt. Tilimanné még mindig nem jött, Margit elkezdte a fel-alá járást. Mint akire kívülről zárták rá az ajtót. Azért is várni fog. Majd ő megmutatja! Kinek? Az előre nem látott akadályok konok sorozatának? Legalábbis Bollertnek! Hadd várjon rá Misa a hídnál! Ö megmutatja, hogy igenis ragaszkodik programjához. Keresztülviszi. De — de Tilmanné még mindig nem jött.

Egyre nézte az órát, s az elgondolkozó mór mogástól a kitörő ingerültségig variálva a hangsúlyokat, számtalanszor tette fel a kérdést: hol, vajon hol az a Tillmanné?

— Minden valószínűség szerint már egyáltalán nem jön — szólalt meg az öccse, Jani, aki ilyen szép júliusi napon se mozdult a könyvei mellől. Most szólalt meg először, s most is könyvéről fel se pillantva, kihívó nyugalommal, hadd tudja és érezze a nővér: öccse számára legkevésbé sem érdekes az, ami miatt ő „falra mászik”.

— Biztos közbejött valami? Nem? — ri- vallt rá Margit. Az öcs erre lassan felemelte fejét, álnok flegmával egyetértőén bólintott, hogy úgy van, s aztán megint könyvébe le-. metkezett. A szobában, ahol felszedték nyárra a szőnyeget, Margit most még hangosabban kopogó léptekkel járt fel-alá. Jani, kezében könyvével, nem minden méltóság nélkül, sóhajtva emelkedett föl, s vonult a szomszéd szoba csendjébe. Margit úgy tett. mintha nem is venné észre, de pár perc múlva eszébe jutott, hogy épp az a szomszéd szoba nyílik az utcára. Be-benyitott, s ki-kihajolt az ablakon, hogy nem fedezi-e fel az utca mélységében mozgó villamosok, autók és járókelők közt a karján fehér vászonruhával közelgő Tillmannét. Erre az öcs, ha már le kellett tenni könyvét, megnyitotta száját, hogy mint annyiszor, de ezúttal a szokottnál is nagyobb hévvel, részletesen kifejtse Margit előtt, mennyire nem foghatja fel, hogy mindig kevésbé tudja ésszel fölérni, mért, hogy is választhatott Bollert Mihály jövendő élet- társául egy olyan parlagi, közönséges, hétköznapi nőt, mint az ő Margit nővére.

Tani dél óta mást se csinált, mint a könyv mögül kínos elégtétellel szemlélte Margit idegeinek táncát. Amit látott, újabb bizonyíték volt arra, hogy neki van, igaza, ha nem tud belenyugodni abba, hogy Bollert Mihály

— a „S mégis az egyetlen út” című tanulmány szerzője — az idejét a csacsogó, idege- sitően affektált és felületes Margit társaságában tölti, s "nem ővele. Janival, kinek számára ünnepnapot, s hetekre való szellemi táplálékot jelent Bollert Mihállyal megvitatni az erőszak és erkölcs viszonyának problémáiai az élet és társadalom nagjt kérdéseit.

Margitnak máskor még hizelgett is a kis rajongónak ez a féltékenysége. A gyenge test. alkatú, korán érett nyurga fiút a családban rabbinak nevezték, nemcsak azért, mert arcban ő ütött leginkább zsidó eredetű anyjukra, hanem mert mindig is csodagyereknek tekintették és mindenki becézte. Ez alkalommal azonban Margitot komolyan dühítették a rabbinak a ruha lényegtelenségéről való öntelt és absztrakt, valamint a nőnemű lények lelki életének ijesztő ürességéről szóló szerfölött konkrét fejtegetései.

— Látod, hogy eszi a kefét, mint a bolond, s még bizonygatod neki, hogv nem normális! Hogy nem unod meg ezt az örökös okoskodó'' Jani! — hangzott be az előszobából a fiatalabb öcs, András nyers hangja, majd ő maga is, kezét valami piszkos, olajos ronggyal törül- getve. megjelent az ajtóban. A keze felével letörülte homlokáról a verítéket, s könyöké•Részletünk Sinkó Ervin Tizennégy nap című regényéből való, mely a napokban jelent meg a Gondolat Könyvkiadónál. A szerző ISIS-ben egy ideig Kecskemét katonai városparancsnoka volt.

vei oldalba bökve Margitot, kérdezte: — Te. csakugyan annyira szeretnél épp abban a ruhában elmenni? De bolondok vagytok! Mindenből nagy esetet csináltok!

S a maga lajhárszerű mozdulataival már ment is vissza az előszobába. Ott állt ‘egy rozsdás, és félig rozsdás, rejtélyes múltú és sarokban az ő műhelye: egy láda, tele resze- lőkkel, fúrókkal, fogókkal, kampókkal, s más, célú vas- meg acélholmikkal, amiket szenvedéllyel vásárolt össze a Teleki téri zsibáru- soknál.

— Fél óra alatt itt vagyok a fehér ruháddal! — kiáltott be, miközben a szekrény mögül, melybe naftalinba téve a család téli ruhái voltak elzárva, előhúzta a szintén ócskán vett és saját kezűleg újjá tett kerékpárjai.

— Csak el ne üss nekem megint valakit!

— szólt utána Margit, s hangjában — az alkalomnak semmiképp se megfelelően, pusztán megszokásból — panasz és előlegezett megrovás csendült. Ez a mozdulat tisztán monológ volt, Margit nem láthatta, csak any- nyit hallhatott, hogy András mögött — nem lehetett leszoktatni róla — megint zajjal csapódik be az ajtó.

— Csak ez is ne csináljon megint bajt! — jegyezte meg Margit, mert András bicikliző szenvedélye tavaly szintén előidézett valamit, ami „közbejött”. Egy öregasszonyt döntött fel András, hozzá egy előkelő személyiséget — a vörös osztrák köztársaság elől a barátságosabb úri Budapestre húzódott osztrák generálisok egyikének a feleségét. Mindenki meg volt róla győződve, hogy az öreg hölgy, aki Klammékon szanatóriumi számla címen sok pénzt vasalt be, keresett a balszerencsén, de Andrásnak a szemére hányták:

— öreg dáma, megölhetted volna! András a szemrehányást a maga módján értelmezte, sajnálkozva vakarta a mindig rosszul megnyírt, dróthajú fejét. — Csakugyan — szólt eltűnődve a mulasztáson —, s akkor nem csinálhatott volna ekkora orvosi számlát!

■\fern volt rossz fiú, csak éppen elütött a ’ család többi tagjaitól, különösen Janitól. A gimnáziumban annyiszor bukott meg. betű iránt oly kevéssé érdeklődött, hogy még anyja életében lemondtak minden további nevelési erőfeszítésről, és nem éppen könnyű szívvel ugyan, ipariskolába íratták be.

András azonban maradéktalanul jól érezte magát az ő saját közönséges bőrében. Tudomásul vette, hogy — Bo,llertröl nem is szólva

— a többiek nála mind okosabbak, finomabbak, a Jani kedvenc szavával, mélyek; ő mégis unatkozott velük, mert például még sportról sem lehetett velük beszélni. Margittal is legfeljebb teniszről, ami az ő szemében, aki inasgyerekek társaságában élt, szintén csak valami finom és mély ügy, de nem sport volt. Lapátnyi kezeivel, negyvenhatos cipőt viselő lábaival sporton a birkózást, bokszolást, futballt, evezést, s ezeken kívül természetesen a bicikliversenyeket értette. Néha elcsodálkozott, hogy például Bollert, meg Jani nem unják el, hogy annyit beszélnek haszontalanul. Mint most is: nem egyszerűbb dolog biciklire ülni, mint szót csépelni lelki életről, erkölcsről, ördög tudja mi mindenről — ha már Margitnak az a raplija, hogy neki a fehér vászonruha kell.

A ndrás mulatott rajtuk, s mikor leért a ház

■**' elé a biciklijével, s rajt termett az ülésen, megnézte a csontos csuklójára erősített, üveg helyett sárga celluloiddal védett saját kezűleg karórává átalakított nagy tulaezüst óráját. Feladatul tűzte ki magának, hogy huszonöt perc alatt visszaérjen a ruhával. Felsőtestével előredőlve, s nem annyira maga elé, mint inkább a karórája nagymutatójára összpontosítva figyelmét, szüntelenül csöngetve, úgy hajtott a hőségtől puha aszfalton, hogy a kávéházak teraszain fagylaltozó vendégek utánanéztek, az eltikkadt járókei 5k pedig — mintha nem is kerékpár, hanem legalábbis valami tűzoltószerelvény vágtatna feléjük — már messziről félreugrottak az út- jából. S András a sportteljesítmény izgalmában is elégedetten vigyorgott, mikor sikerült az egyik hadonászó sarki rendőr elöl merész kanyarodással kereket oldania.