Petőfi Népe, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-13 / 61. szám

TUDOMÁNY • TECHNIKA Autó-törpék MINI-VÍZMŰ A BAJAI FŐISKOLÁN Ablak az életre, a munkahelyre A víz: színtelen és szagtalan — az iskolában legalább is így tanítják. Jól emlékszem erre, s éppen ezért kissé viszolyogva fi­gyelem azt a tejszerűen fehér, enyhén bűzlő folyadékot, amit olykor a konyhai vízcsap pro­dukál. Mindig tudtam, hogy ez vala­mi rendellenes dolog, sőt még arról is voltak homályos sejtel­meim, hogy a víz fertőtlenítésé­vel áll összefüggésben a jelenség. Arról azonban csak néhánv nap­pal ezelőtt világosítottak fel. hogy mindez a klór helytelen adagolásának következménye: vagy a kelleténél többel kever­nek be, vagy a víz nem eléggé tisz­ta, és a benne maradt szennyező anyagok (például bizonyos am­mónia-származékok) reakcióba lépnek, megkötik a klórt, leront­va ezáltal annak fertőtlenítő ha­tását. E folyamat egyáltalán nem mellékes következménye, hogy a víz elszíneződik és gusztustalan ízek, szagok hordozóivá válik. Cél: a szakszerűbb oktatás „De hogyan lordulhat ilyes­mi elő?!” — kérdezem némi felháborodást is vegyítő cso­dálkozással. A válasz: „Ügy, hogy nem a tö­réspontig klóroznak. Sajnos, még mindig eléggé sok vízmű akad az országban, amelyekben az alkalmazottaknak fogalmuk sincs arról, hogy mi az: töréspontig klórozni...” Úgy vélem, hogy ennek a szak­mai kérdésnek a részletezéséről most nyugodtan eltekinthetünk: • felesleges volna az illetékes „szakemberek" helyett az olva­sót terhelni. Az ivóvíz szakszerűtlen fertőt­lenítése, illetve e hiba gyakorisá­ga önmagában is jól érzékelteti annak a ténynek a jelentőségét, hogy 20 esztendővel ezelőtt léte­sült egy — azóta főiskolává, iz­mosodott — oktatási intézet Ba­ján, amely ma már évente é' lú­gosán 70 vízgazdálkodási üzem­mérnököt bocsát az ország ren­delkezésére. Sőt továbbmenve, kellő hang­súlyt ad ez a tény annak a tö­rekvésnek is, amelyet a Pollack Mihály Műszaki Főiskola Vízgaz­dálkodási Intézetében így fogal­maztak meg 1964-ben: az üzem­mérnök-képzés gyakorlatiasabbá tétele érdekében feltétlenül szük­ség volna olyan műtárgy-sorozatra amely mind az egyes műszerek kezelésének az elsajátításához, mind pedig a vízellátási és víz­kezelési folyamatok egészének át­tekintéséhez segítséget nyújtana. A megvalósulás göröngyös útja — Amikor ez az elképzelés megfogalmazódott — mondja Brachna Lajos, a* intézet igaz­gatója —. akkor többek között Németh László egyik megállapí­tása, pontosabban a mögötte hú­zódó felismerés munkált ben­nünk. Ez a pedagógiai szempont­ból is kiemelkedő jelentőségű író a következőket vetette papírra egyik tanulmányában, a munka­ismeret és a demokrácia viszo­nyát feszegetve: „Alig tudnék le- hangolóbbat elképzelni, mint amikor a pofozni szerető Cs. ta­nár úr vizsgáján a szegény fiúk, akik szemzést sem láttak soha, halálos pontossággal mondták fel az ojtások fajtáit...” — Nos, sze­rettük v^lna megelőzni a hason­ló helyzetet: hogy tudniillik olyan vízgazdálkodási üzemmérnökö­ket képezzünk ki a folyó- és tó­szabályozás, az árvíz- és a bel­vízvédelem, az öntözés, a ‘halgaz­dálkodás, a csatornázás, a szennyvíztisztítás és nem utolsó­sorban a lakossági, ipari, mező- gazdasági vízellátás irányításá­ra. akik az életbe kikerülve, leg­feljebb a beosztottjaiktól tanul­hatják majd meg a tolózár keze­lését. A laikus olvasónak is éreznie kell; e szándék oly nyilvánvalóan helyes, hogy feltétlenül támoga­tást érdemel. Különösen, ha te­kintetbe vesszük: a vízgazdálko­dási szakembereket képző bajai főiskola mellé „elfelejtettek” an­nak idején laboratóriumokat, mű­helyeket építeni. Mindezt tudva viszont bizonyára a laikus olva­só is elcsodálkozik kissé: ugyan miért kellett akkor éppen tíz év­nek eltelnie addig, amíg e szán­dék megvalósitásához hozzáfog­tak? S miért került csaknem egy újabb évtizedbe az alig 40 mil­lió forintos beruházásnak a ki­vitelezése? Természetesen meg lehetne ír­ni a sok huzakodás történetét, de meggyőződésem, hogy unalmas olvasmánynak bizonyulna: tú­lontúl ismerősek a fordulatok. Egy momentumot azért kiraga­dok belőle, bár — szerencsére — ez sem példátlan: amikor már szinte mindenki lemondott, min­denki elfordult a mim-vízmű (hi­vatalos nevén: félüzemi vízmű­telep) gondolatától, s amikor — a továbbépítéshez szükséges pénz hiányában — illetékes helyeken .már azt latolgatták, hogy strand­ként vagy szivattyútelepként hasznosítsák-e inkább a létesít­mény eddig elkészített részeit — nos, akkor, tehát a legremény­telenebbnek látszó helyzetben is volt annyi erő, hit és lelkesedés a főiskola tanári karában, hogy kiálltak az elképzelésük mellett. És nem csüpán hitet tettek: vállalták — jórészt társadalmi munkában — a létesítmény új­ratervezését. sőt a tervezői mű­vezetést is. egészen a vízműtelep átadásáig. A legfőbb haszon Örömmel adom hírül: mái csak hetek kérdése, és a főisko­lán — érthető módon — virág­korukat élik a szemléltető ok­tatással kapcsolatos tervek, el­képzelések. Ábrahám Ferenc ad­junktus. az intézet párttitkára, a vízműtelep végleges tervének * elkészítője például így beszél: — Sikerült olyan létesítmény­nyel bővíteni iskolánkat, amely az oktatás szemléletesebbé tétele mellett a víztechnológiai beren­dezések műszaki fejlesztésére irányuló kísérletezést, sőt a .tu­dományos kutatást is jól szolgál­hatja majd. Nagyon fontos, hogy végre lesz ‘ olyan épületünk, ahol a drága laboratóriumi műszere­inket megfelelő körülmények kö­zött tárolhatjuk. Jelenleg ugyanis a kémiád szertárban tartjuk őket, erősen rongáló hatású savgőzben, hogy az optimálisnál magasabb páratartalomról már ne is be­széljek. A legnagyobb nyereség persze az, hogy a hallgatóink vég­re láthatják is azt, amivel eddig csak elméletben ismerkedtek. Látják, hogy milyen az a homok­fogó. dobszűrő, amiről annyit hallanak, és a különböző vegyi folyamatok lejátszódását is fi­gyelemmel kísérhetik, hiszen a berendezésekre mindenütt ab­lakokat terveztünk, amelyeken keresztül — megfelelő világítás mellett — akár fényképezni is ' tehetiv ia Kevin loasüftobnitf'isuy A fiatal adjunktus Hosszan ér­vel, s a tudományos szempontok taglalását így zárja: „Végül az sem mellékes, hogy a gyerekek fogalmat alkotnak arról, hogy mibe ölik az energiájukat azok, akiket ők irányítanak.” Hálás vagyok e mondatért, mert sejtetni engedi, hogy a bajai fő­iskola csakugyan jó úton halad a Németh László által megál­modott „munkaismereti” isko­la felé. Amellyel szemben első­rendű követelmény: „Necsak a világra, az emberekre vonatko­zó ismereteket rendezze, de le­gyen sokablakú kilátó az ember­végezte foglalkozásokra, s egy­ben kóstoló és gyakorlóműhely is a belülről megismerendő mun­kákból." Káposztás János A tervezők szándékai és a pros­pektusok ígéretei szerint a mai „világvevő” japán autók olyanok, amilyeneket manapság a fogyasz­tó keres: gazdaságosak, megbíz­hatóak, kicsik — tehát korszerű­ek. Az előzményeket sokan a ha­gyományokban keresik: a japánok mindig szűkén voltak szigeteiken, ezért régtől fogva előszeretettel foglalkoznak apró dolgok előállí­tásával, miniatürizálásával. Ott kell tehát a japán kiskocsik ere­detét keresnünk — mondják —, ahol a japán baromfi vagy törpe­fák titka keresendő. Tíz évvel ezelőtt a japán minik még nem voltak technikailag tö­kéletesek. küllemük sem volt ma­gával ragadó. A 360 köbcentimé­teres hengerűrtartalomban maxi­mált motorokat szinte kizárólag farmotorként építették be, és a mindenáron való kicsinyítés eb­ben az időben gátat vetett az al­kotó fantáziának. Az elmúlt évek merész technikai reformjai azon­ban ezeket a kiskocsikat is átse­gítették a kezdeti bajokon. A „törpék" gyártásával foglalkozó Daihatsu, Mitsubisi, Subaru, Szudzuku és Honda küllemben, teljesítményben és árban is von­zó kocsikat dobott piacra ebben a kategóriában. A Daihatsu például Cuore néven egv örvénykamrás motorral felszerelt 550 köbcenti­métereset produkált, amely eről­tetett üzemi körülmények között száz kilométeren 5 litert fo­gyaszt. kímélő tempónál viszont csak 3.5 litert. A Mitsubisi gyár valódi külön­legessége a Minica nevű típus. Hossza 3.1 méter, elrendezése ha­gyományos. Vízhűtéses, kéthenge- res motorja, amelynek két főten­gelye van. és a vezérműtengelvek hengerenként ‘három szelepet mozgatnak. Így válik lehetővé a meglepően takarékos és környe­zetkímélő üzemmód megvalósítá­sa. Száz kilométeren vegyes üzem­módban csak 3.1 liter benzint fo­gyaszt. teljesítménye pedig 23 kilowatt (31 lóerő). A japánok odáhaza igen olcsón árusítják ezeket az autó-törpéket. • A BNV-n is bemutatott há­romhengeres Daihatsu Charade az Európában futó gépkocsik alacsony fogyasztási versenyének harmadik helyezettje. Első: a Daihatsu Cuore. Egyszer, kétszer, sokszor(ozó) ... Ha ujjunkkal szemünket kicsit megnyomjuk, ugyanazt megsok­szorozva látjuk. A képünkön lát­ható előtét alkalmazásakor vi­szont csak az exponálógombot kell nyomkodnunk — hasonló eredményre jutunk. A különlege­sen csiszolt előtét ugyanazt a ké­pet duplán, triplán, négy-ötszöröz- ve viszi rá a filmre; a csiszolástól függően egymás mellé, vagy alá, esetleg körcikkekbe illesztve. Az eljárást főként a reklámfotózás­ban használják (ki); hatása külö­nösen színes felvételeken szép. MTESZ-RENDEZVÉNYEK MÁRCIUS 15-TŐL 20-lG A Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsé­ge Bács-Kiskun megyei Szervezete és tagegyesiiletei a jövő héten az alábbi rendezvényeket tartják: Március 15-én a MTESZ Bács-Kiskun megyei Szervezete végrehajtó bizottsági ülést tart, amelyen a Faipari Tudo­mányos Egyesület, valamint az OMBKE Fémkohászati, ön­tödei és a szanki Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalati szakcsoportja ad tájékoztatót tevékenységéről. A végrehajtó bizottság ezenkívül az újítómozgalom megyei helyzetéről és feladatairól, az idei megyei műszaki hónap előkészítéséről, s iV'MTESZ-díj odaítéléséből táfgyal. ! •h" m rr Ugyanezen a napon Kecskeméten, a Tudomány és Techni­ka Házában rendez állategészségügyi tanácskozást a Magyar Agrártudományi Egyesület megyei szervezete. Dr. Horvath Zoltán tanszékvezető egyetemi tanár a szarvasmarhaleukó- ma-kutatás legújabb eredményeiről, a bikák és kosok húgy- kövességéről tart előadást. Dr. Dohy János tanszékvezető egyetemi tanár pedig a szarvasmarha-tenyésztés szakosításá­nak időszerű genetikai és tenyésztési-szervezési feladatait ismerteti. Március 16-án az Építéstudományi Egyesület kecskeméti csoportjának szervezésében Szili István, a kecskeméti In­gatlankezelő és Távfűtő Vállalat főmérnöke a VI. ötéves tervre beütemezett épületfeíújitások műszaki, szervezési és pénzügyi problémáit ismerteti. Március 19-én Kecskeméten, a Tudomány és Technika Házában a MTESZ megyei szervezete és a városi páitvég- rehajtó-bizottság megrendezi a megye vállalatainál, szövet­kezeteinél lévő, elfekvő készletek anyagbörzéjét. összeállította: Straszer András Tóth István zaklatott idők V _ _____________^ ____________________ (65.) Senki nem szolt bele. Nagyon oda se néztek, legfeljebb arra vigyáztak, hogy egymáshoz ké­pest túl nagyot ne kaparintsa­nak. Koczog’ háttal arrafelé ere­gette a pipafüstöt, Ronlóné tar­totta szóval a társaságot. Eltelt az idő. Bódi Mihály bor­ízű hangon kiáltott oda. — Ki következik még? — tar­totta magasra az ölfát. Mivel senki nem jelentkezett már, Botos odasétált, átvette a nagy „fakörzőt”. Koczog csende­sen utánaszólt. — Bálint, hallod? — ? — Néma kérdőjelként for­dult hátra Botos. — Mérjél csak nyugodtan két­száz négyszögöllel többet — ka­csintott neki a brigádvezető. Ka­pusi. Veréb csak fecsegett, adta a süketet. Rontóné a cipőjével volt elfoglalva. — Nem kell nekem több, Is- vány bátyám, csak amennyi du­kál Koczog szőrös álla lassan járt jobbra-balra, mintha kérődzne. Szemét összehúzta, útálkozva kí­sérte tekintetével a fürgén öle- ző Bálintot. Rontóné is dühösen, elvörösödve húzta a száját. Ka­pusi köpött egyet. Veréb mor- gott. — B... on meg akkor a jóis­ten' Az egész klikk elsétált az árok­partig. Azon túl a Győzelem Tsz táblái nyújtózkodtak az ég aljáig. Ott már vetettek, térültek-for- dultak a fogatok. — Bivalyfogat, ökrösfogat — gúnyolódott Kapusi a fogaton, amely boronáit a' közelben. Odébb három táblán garétol- tak. még arrébb magtakarót húz­tak. Csücsöri szájú, piros képű legényke vezette az egyik pár bivalyt. A forgónál megállt egyet szusszantani, azalatt kíváncsian bámult Koczogékra. Csend volt. Lágyan csörrentek a vetőgép csoroszlyái, a porha­nyó? föld a hangok élét is meg­puhította. Rezegve húzták a csí­kokat a bádogcsövek, fényes len­magok pattogtak belőlük a feke. tebarna magágyba, s alighogy megcsillant rajtuk az erőtlen napsugár, már össze is borult fe­lettük a laza föld. Deresecjő. szá­las ember a faros. Derekát kissé begörbíti, szeme mindig a cso- roszlyákon. A vasvégű pikával oda-odanyúl a zörgő csövek kö­zé. Kaparja róluk a sarat, vagy gyomot, hogy el ne guruljanak. Rontóné türelmetlenül intett arra a fejével. — Ezek már jól benne járnak. Mi még el se kezdtük. Kapusi, aki újabban szintén munkacsapat-vezető lett, lesze­relte. — Azért vannak mások is úgy, mint mi — és fél szemmel Ko- czogra sandított. — Én már kezdhetném a csa­patommal — vájt félköröket ci­pője orrával a talajba Rontóné. Esze azon járt. mennyit olvasott tavaly ilyenkor a helyi lapban Botos Bálintról, akinek a bri­gádja — tehát ez az övéké — elsők közt vetett el. — Vagy egyszerre kezdjük, vagy sehogyse addig — nyugta­lankodott Veréb. Leste, mit szól rá a brigádvezető. — Jó) van. ti tudjátok. Majd szóltok, ha mindnyájan rákészül­tetek — tett igazságot nyájasan Koczog. — Én nem szeretek sen­kit hajtani. Ügyse vethetünk már akkor, mikorra felajánlottuk. Közbejött az eső. Az a pár nap se ide. se oda. — Isten áldja meg magukat! Botos akkor haladt el a hátuk mögött. Amazok rajtakapva érezték magukat. Hallott ez valamit? De mái csak Botos hátát láthatták. Szótlanul nézték, ahogy szedte a lábát a kubikgödrök közt kígyózó csapáson. Mikor virgoncán szét­rúgott egy szamártövisbokrot, egymásra pillantottak. Bálint meg furcsa gondolatokat forgatott. Ma se kerülte el figyel­mét, mit tettek Koczogék a bri­gád kárára. A vetéssel is lema­radtak. Csinálják. Ö nem szól bele semmibe. Beszélhetne négy- szemközt elnökkel, párttitkárral. Hogyne, majd szemébe vágnák, hogy bosszúból áskálódik, meg féltékeny Koczogra. A feleségének mondja el? Meg se alázza magát ezzel. Majd tanul belőle a bri­gád. ök akarták, hogy így le­gyen ... Jókedvében fütyörészni kezdett. Csak a város alatt szégyellte el magát. Koczog Pistáék tanyáján ketten javítgatták a disznóaklot. Apja szegeit kívülről, ő meg belül sze- kercével tartott rá, s nyomta vissza a korhatag deszkákat, hogy a szög szorosabban fogjon. A fiú elnézte az apját. Száraz szájaszé- lébe mélyen belevágtak a fogai közt tartott szegek. Ritkás, rőtes haja töve fénylett az izzadságtól. Amilyen lompos, tunya al téesz- ben. úgy megélénkül idehaza. Mióta Monokival üzletel, minden arannyá válik a keze alatt. De csak itthon. A brigádtagok hány­szor pusmogtak már előtte is: „Azért Botos Bálint idejében so­se volt ilyen összevisszaság .. Azt se tudjuk, merre vannak a gépeink, szerszámaink.” — Vagy. — „Sose lopkodtak annyit a bri­gádban, mint most.” — Másik megjegyzés. „Majd ha a brigád­vezető vigyáz rá. hogy a marhái, disznai a szövetkezet silókukori­cájába ne menjenek, mi is be­zárjuk az ólajtót.” Húsz disznó, meg egy sereg ma­lac nyargalászik most is a lucer­nában. A Miklós gyerek hajku- rássza őket. Koczog idegesen pil­log arrafelé. — ... zistent ebbe a kölyökbe! Hányszor ugattam már neki, hogy figyeljen az. útra is. Meg ne lássa már valaki. Aztán megint csak a kalapács kótogása meg a disznóól padlásán tipegő galambok apró zaja, tur- békolása hallatszik. Koczog poros ujjai kitapogatják a deszkák szi­lárdságát. Az avult darabokat le­tördeli, s jobbakat szegei a he­lyükre. Pista furcsán szól. — Nem lesz ennek jó vége, apám. — He? — Egyszer még előveszik ezért a sok háztájiért. Anyám már alig bír velük, maga is inkább evvel törődik,, a szövetkezeti munka meg marad. Koczog akkorát húzott kívülről az akol oldalára, hogy a fiú el- ugrott ijedtében. Apja éppenhogy rápillantott sötéten. — Az a miénk igazán, amit itthon produkálunk . . . Meg má­sokat is hagyok boldogulni a bri­gádban. — Másokat is . . . Egy párat, aki mindig a sarkát tapossa, körül­nyalja. — Meg oszt nincs szemed? A felsőbbség is rájött, hogy jobb kedvvel töri magát a téesz-tag, ha engedik a háztájin is gazdál­kodni. Mit gondolsz, miért ren­dezték ezt el? Nem kiosztottuk mi- nálunk is a minap? — Csakhogy maguk nagy fór­ba kerültek a többi előtt, ami­kor alapszabály-ellenesen, suty- tyomban annyi rengeteg jószágot tartottak már jóelőbb. A brigádvezető csodálkozva nyújtózott fel guggoltából. Át­nyúlt az akololdalon, kikapta Pista kezéből a szekercét, s bele­vágta az egyik culápba. — Mibe ütöd te az orrod, szar­házi? — Azt hiszi, másoknak nincs szemük, meg eszük? Én is látom, miért kardoskodott annyira, hogv a tengeritáblát a mi tanyánk kö­zelében jelöljék ki. A környéken vannak, egycsomóban a maga em­berei. Velük együtt járatja maga is az állatokat a csoport táblái­ra. — Hát osztán, nem a csoport­ban marad, ha az én marháim, disznaim is jót esznek belőle, meg a többieké is? — Ez ám sose lesz a szövetke- zeté, csak a maguké, párójuké. Mit megesznek a mi hízóink, te­heneink, birkáink? Bírta volna ezt maga takarmánnyal? Még is se már, hogy ki van mérve a ház­tájink ... Az is nagyobb a szabá­lyosnál. — Fogod be a pofád!? — Ráfizet még maga Monokira — folytatta makacsul a fiú. — Tán még fel is adnád apá­dat. olyan hűséges csoporttag vagy. — Nem is tűröm már sokáig, hogy magukkal együtt engem is kupéénak tartsanak. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents