Petőfi Népe, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-28 / 74. szám
V JÉKELY ZOLTÁN: Tavasz (Halász Gábornak) Tavasz, Tavasz! — édes búvópatak, fel-fel üti borzas fejét a télben: (Elrontott szerelem, mely megmarad s űzi az embert egész életében.) Ólmos-eső hull, lágyan jár a szél, s olyan melegszag száll a levegőben, melyhez hasonlót nagy fehér kenyér ízében éreztünk valaha régen. Be különös, láttató pillanat! Jaj, magamat be árvának találom! Jaj, valaminek ma vége szakadt — Mintha egyedül volnék a világon. Egyedül járok, mint egy idegen, kinek családja heted-hét határon is túl maradt, vagy túl a tengeren, mintha nem volna se hazám, se párom, s mintha a földhöz csak ez ál-tavasz s a régi friss-kenyér íze kötözne, mely évenként megújul s ugyanaz — míg másulunk mi s elmúlunk örökre. Jékely Zoitán 1913-1982 Nosztalgikus költő volt. De ezt a nosztalgiát filozofikus gondolatisággal ■nűvelte verteiben. amelyek így nem :supán múló hangulatokat, óhajtott szerelmeket. a tájra, i természetre való öncélú rá- csodálkozást jelentik az olva- tónak, hartem egyfajta felfedezését is a lélek, az értelem lehetőségeinek. Sajátos hangulatú költészete niatt líráját krúdysnak is >zokták nevezni• de úgy gondoljuk, a hasonlat nem találó. Krúdy költői prózájánál Jékely versei éppen gondolati töltésük által egyben emelkedettebbek, de súlyosabbak is. Talán kevesen tudták róla, hogy Áprily Lajos fia volt, s így mondhatjuk, hogy a költészetet, a formaművészelet, a szépség, a tisztaság igényét, az igaz szó iránti érzékenységet, fogékonyságot otthonról hozta, örökölte. Nem volt forradalmár költő. Alkata nem a lázadásra, hanem a csendes megfigyelésre, belső utazásokra, o lélek tüzes alagútjai- nak fölfedezésére, a szellem ápolt kertjeiben sétálva csöndes töprengésekre predesztinálta. Nem volt költőforradalmár a szónak abban az értelmében, hogy nem forgatott fel eszméket sem politikában, sem lírában. Mégsem jelenti ez, hogy életművéből hiányozna a politikum, az újító, a jobbító szándék, az egyén és közösség, a társadalom igazságra való szomjúságának felismerése és igenlése. Egyértelműségeket keresett a világban, a költészetben, a szerelemben, de mert ezt alig, vagy egyáltalában nem találta meg, lírája egyre ko. morabb, tragi- kusabb hangvételű lett. Mondhatnánk, hogy társta. Ionná, magányossá vált, befelé fordult. Es ebben a befelé fordulásban — önmagában — újabb és újabb értékekei, kimon. dásra, költői megfogalmazás, ra érdemes gondolatokat talált. Műfordítónak sem volt jelentéktelen. Az ugyanis, aki Dante, Racine, Shakespeare fordítására vállalkozik, igen magas mércét állít magának. Bizonyára ebben is volt valami nosztalgia. A műfordítás lélektanához tartozik ugyanis, hogy az ember leginkább a példaképeket, az általa elérni áhított csúcsokat akarja másoknak is megmutatni, azokhoz szeretne hasonlítani. Ha valakiben — noha áttételesen is — kimutatható ez a belső igény, az már főhajtást érdemel. Nem a legnagyobb kitüntetés volt életében a Forrás-díj, amelyet tavaly nyújtottak át neki Kecskeméten, viszont kétségtelen, hogy olyan örömmel és megható- dcttan fogadta, mint korábban a József Attila-díjat... Két hónap múlva lett volna hetvenéves, amikor 1982. március 20-án meghalt. Gál Farkas gához utolsó mentségként őt, a zongoristát. S ő választ kapott a hívásra — mégcsodálatosabb hívást. A többiek is megérezték, mi történt, mert a következő taktusnál megszólalt a kórus három szólamban — lévén mindannyian magasan képzett zenészek és énekesek — s ezután már a kórus felett, de mégis velük együtt vála- szolgattak egymásnak. Mindig más és más érzelmi hőfokon találkoztak. ölelkeztek, s aléltak el az improvizációban. Kiürültén néztem kegyetlen kockás irkámat, szánalmas toliamat, s végtelen szomorúság szállt rám megérezvén, mily keveset is mondhatok el róluk. pgy-egy délutánra, máskor ■*“' csak órákra tudta kiragadni súlyos depressziójából Annát, Annazáporát: „Nyiss, nyiss, nyiss! A másik ember felé nyiss, érted?” Megrázta, hosszan farkasszemet néztek. „Nincs más lehetőség! Nincs más! A lemondás és a halál nem az!. .. Döglötten nem lehet leparáználkodni veled a csillárt, a Holdat, a Napot!... Akkor meghal, így meghal a blues!” — s nemegyszer felindultságában verte a kocsmaasztalt. Még azon az estén együtt énekelték: „Halál Géniusz müved áll Halál Szerető tested messze jár Halál Apa megyek haza már Halál Guru igeid igazak Halál Tanár hálám fogadd Hogy belém lehelted a bluesokat.” Anna kitárt karokkal körbe- körbe forgott. Halkan, a vibrátó alatt suttogott, majd egy oktávval feljebb kitörve sikoltotta bele életét-lényét Allen Ginsberg csodálatos költeményébe „Érzékeny vagy, beteg vagy Annazáporom ...” — ezt mondta neki a zongorista, a kurzus utolsó estéjén. Sírva énekeltek, s mi azt hittük, részegek, pedig ... Oónapok teltek el. Csörög a -* A telefon, a feleségem mondja, egy részeg ipse keres, és nem szeretné, ha idecsődíteném Másnap már egy kisváros pszichiátriai osztályán, az egyik kórterem ajtajában álltunk. Én vezettem, ő ivott, s olykor Anna anyjának leveléből üvöltött egy sort: „örülhet a művének”. A gyönyörű Anna, egészen rövidre nyírt hajjal ott feküdt jobbra a harmadik ágyon. Csak pár pillanatra mutatták meg, mert előtte nap sokkolták, s még arcán a letaglózónak közönyével aludt. Részegen motyogta nekem: „Ez a Zsákó Anna-blues ... Űtállak, amiért nem te fekszel itt” — s hirtelen elrohant. Valamiféle tanulságot szerettem volna mindebből levonni, de már a szándéktól is mélységesen elszégyelltem magam. Mit mondhatnék? Hallgassák ezt a bluest. Hallgassák ... Hallják? Egészen belőlünk szól. Az emberi felelősség drámája • „Hol tanultál verekedni?” (Kölgyesi György, Fekete Tibor. Kovács Zsolt. Bácskai János. (Straszcr András felvételei) Fejes Endre: Az Angyalarcú Bemutatóra készülődő társulatnál érződik leginkább a színház mü- helyjellege. A padlástól a pincéig, a rendezőtől az asztalosműhely tanulójáig minden közreműködő befolyásolhatja az előadást. Akkor számíthatnak sikerre, ha mindenki legjobb tudása szerint műveli szakmáját, ha érvényesül a minden valamirevaló művészi közösségben elengedhetetlen teremtő buzgalom. Ilyen együttes munka hozta létre a kecskeméti színházban Az Angyalarcút, ezért is közölhetjük a drámáról írt kritikát a mostanában alkotó műhelyek ismertetésére fenntartott hasábokon. Mint annyi más tragikus hőse, az Angyalarcú is maga az író. Majdnem kész orvosként tudja, hogy a természet előbbre tart a társadalomnál. A biológia természetes védekező reflexeinek működését csak külső, emberi beavatkozás lassithatia. gyengítheti. A külső ok eltávolításával, hatástalanításával visszaáll az élet rendje. A közösségeket károsító, az életvitelben, a tudatban fennmaradó fertőzések nemzedékeken át rongálhatják, silányíthatiák az életet, öngyilkos lesz Pék Mária, egy olyan országban, amelyben sorsosai számára a munkásállam szélesre tárta a boldogulás kapuit. Eltévedt golyó végez Mocorgóval. gyilkossá züllik a Jó estét nyár. jó estét szerelem rokonszenves szakmunkása. A tisztakezű Vitok Pali is megöli Cserepes Margitot. Az új világ feltételezett hőseihez méltatlan körülmények között. kispolgári avíttságokért pusztultak el, mert környezetük képtelen volt fölfogni: naposabban, szabadabban, emberibben, tisztábban, emelkedettebben élhet, kell élnie a munkásembernek is. És ők igazságaik, ingáik érvényesítése belvett az irln törvényei szerint túlhaladotthoz alkalmazkodtak, a kispolgá- riságba süppedtek. Az író, az értük szóló író nem fejezheti be. A józsefvárosi Fejes Endre programja: „Egy hangszeren fújom a magamét, nem tudok több hangszeren játszani.” Igazából a kancsalokra haragszik, értük viaskodik. Peer Gynt- re hivatkozva írta: „No, ugye el lehet jutni ahhoz, hogy kanosaiul lásson az ember. Sőt, ha vélt vagy valódi érd^k úgy kívánja, mondani is lehet, hogy azt látja, amit látni hasznosnak tűnik. Mindenképpen ez az egyszerűbb.” Az Angyalarcú a gyógymódot is tudja. Higyjünk méltó célokban! Bármilyen csekélyek is esélyeink, tegyük dolgunkat. Kerül, amibe kerül. Indulatosan haragszik azokra, akik nem hajlandók tudomásul venni: övék a kert, elsősorban nekik pompázik. És értük keserűbb ez a Fejesdráma minden eddiginél. Mindenhová befurakodott a kispol- gáriság. így látja az író. A régi. urakat majmolják a munkások, így panaszkodik Tatárarcú, az osztálya elveihez, életszemléletéhez ragaszkodó kétkezi. Menyasz- szonyát, Bronzhajút is elkábította a pasaréti, a Balaton-parti, a Hilton-béli szuperkényelem és „szuper tempóban szuper bigévé” válik. Az Angyalarcú pedig szuperundorral kiiktatja „a még tán lehetnének emberek” köréből, és a jobb sorsra érdemes lány el is tűnik a színről. Az Angyalarcú megkísérli némely ügyek rendezését, noha egy pillanatig sem áltatja magát: „rémisztőén keveset tehet egy ember”. Akkor omlik össze benne minden, amikor rádöbben: tulajdon édesapjáért se tett meg mindent. Az eddigiekből is sejthető, hogy Az Angyalarcú eltér a szokványos dramaturgiájú drámáktól. Néha szorosabban, néha lazábban kötődő epizódjait az író igazságtevő szenvedélye fűzi egybe. A mozaikokból mégsem rajzolódik ki meggyőző összkép, noha mindnyájan ismerünk a felvonultatot- takhoz hasonló — még pitiáne- rebb, még haszonlesöbb — figurákat —, ráismerünk a kivagyi vagy éppen cinikus kiszólásokra, de nem áll igazán össze mostani formájában a nagyon is időszerű színpadi alkotás. A túlságos tipizálás, leegyszerűsítés miatt nincs hitele, helye jó néhány szereplőnek. A valóság és a köznapi fölötti között szívesen egyensúlyozó Fejes Endre — tőle szokatlanul — üresnek ható moralizálásokkal helyettesíti az epizódok meggyőzőbb felépítését. Minden ürügy jó az Angyalarcúnak ahhoz, hogy kifejtse nézeteit a világról és szűkebb honunkról, lett légyen az Camus konyak (?), vagy fodrászverseny. A dikció, a deklaráló összegezés miatt ritkán tapsolhatunk olyan kitűnő, embert és állapotot tömören, megvilágítóan jellemző epizódnak, mint például a Főorvos, a Férfi és az Angyalarcú közötti jelenet. A máskor mindig nagyon szűkszavú, céltudatosan szerkesztő írót olykor mintha legyűrné indulata, mondandója bősége. A montázstechnikát ügyesen alkalmazó rendezésnek köszönhetően — az első részt kivéve — gyorsan peregnek egymás után a színek. Az előadás stílusa megköny- nyíti a sűrű váltások követését, de nem árnyalhatja, dúsíthatja az epizódok fekete-fehér rajzolatát. És a színészek helyzetét se könnyítheti. A kitűnő „színészvezetéséről” ismert rendező és a nagyon összeszedetten játszó művészek sem tudják mindig élővé, meggyőzővé varázsolni az olykor egyetlen szóval is meghatározható típusfigurákat. Leginkább tetszett: Vadasi Tünde (Lány), Abraham Edit (Klárika). Juhász Ti• ..Tudod a leckét?” (Borbáth Ottilia, Maróti Gábor) bor (Férfi), Flórián Antal (Főorvos), Monyók Ildikó (Dundi nő), M. Horváth József (Szakállas). Egyik-másik szerep — mint említettem — csak a kulturált szövegfelmondást tette lehetővé, például Varga Katalin, Kölgyesi György, Ribár Éva számára. Lengyel János (Öszhajúként). Kovács Titusz (Tatárarcúként), Fekete Tibor (Fodrászként). Jablonkay Mária (Csinos kis nőként) járult hozzá az előadás kétségtelenül kedvező közönségfogadtatásához. Kitűnő volt Maróti Gábor, mint Stibering. Kissé egysíkúnak, de feltétlenül hitelesnek éreztem az Angyalarcút (Kovács Zsolt). Adós maradt a teljes elmagányosodás folyamatának ábrázolásával, de kifejezte a medikus konok igazságkeresését, makacs becsületességét. Borbáth Ottilia (Tinka), aki — mondjuk ki — nagy színésszé fejlődött, a szemünk előtt érzett rá leginkább a mű lehetséges stílusára. Tucsni András, a rendező munkatársa által összeállított kísérőzene és Csikós Attila művészvendég díszletei és jelmezei segítették Szőnyi G. Sándor rendezői elképzeléseit: azt, hogy a naturálisán színpadra állított, egymással feleselő élethelyzeteket idéző jelenetek ne csak emberi sorsokat mutassanak be, hanem egy adott kor, adott embereinek problémáit. Nem rajta múlt. hogy ebben a formában aligha sorolható Fejes legjobb munkái közé ez az egyik legtöbbet ígérő. A kecskeméti műhely tanulságait remélhetően más színház ék az író is hasznosítja. Heltai Nándor MOSZKVAI LEVÉL Bemutatkozott a kecskeméti tűzzománc A Kuznyeckij moszt Moszkva belvárosának, egyik legrégibb utcája. Valaha a kovácsok műhelyei sorakoztak itt a Nyeglin- naja folyócska partján, s innen a Kovácsok hídja elnevezés. Azóta a Nyeglinnaját befedték, s vele együtt tűnt tova a híd is. Divatáruházak, könyvesboltok és kiállítótermek sorjáznak ebben a hangulatos utcában. Kiállítótermeiben bemutatkozni rangot, megtiszteltetést jelent minden szovjet művésznek. Március 11-én nagyon sok járókelő állt meg a képzőművészeti szövetség kiállítóterme előtt. Magyar és szovjet nemzeti lobogók mellett hatalmas plakát adta hírül, hogy ezen a napon nyitják meg a szovjet és magyar művészek alkotásait bemutató modern zománcművészeti kiállítást. A néhány száz szerencsés, aki be tudott jutni a terembe, azt is megtudta, hogy egy távoli magyar városban, Kecskeméten működő zománaművészeti alkotótábor hétévi termését fogja át a tárlat. Az otthoni megnyitókhoz képest szokatlanul nagy számú érdeklődő, no meg a televízió és a rádió nyilvánossága előtt V. K. Zamkov, a Szovjetunió Képzőművészeti Szövetségének titkára emlékezett meg a zománcművészeti alkotótelep létrehozásáról és működéséről: „Rendkívül hasznos lehetőség ez a két ország képzőművészei sokszínű kapcsolatának bővítésére, a szovjet és magyar művészek tapasztalat- és véleménycseréjére. Ugyanakkor értékes alkalom adódott a zománckészítés ősi, már elfeledett technikájával való megismerkedésre. A Kecskemétre másodszor, harmadszor visszatérő szovjet művészek értékes alkotásokkal igazolják jelenlétüket. Az úttörő kezdeményezés gazdag, sokszínű termése további részvételre biztat”. V. K. Zamkov ezután — nagy taps kíséretében — köszöntötte a kiállítás megnyitására Moszkvába érkezett Ravasz Erzsébetet, Kátai Mihályt és Pet- rilla Istvánt. Tetszéssel fogadta a közönség a szépen rendezett, jól válogatott bravúrok vezető szerephez jutnak — a tartalom rovására is." Valamiféle végső mérleg készítése 'későbbi feladat. Az eddigiek arra vallanak, hogy a bemutatkozás újabb ösztönzést ad az alko- totelep munkájához. A szigorúan vett szakmai észrevételek mel-*- lett szervezési javaslatokat is megfogalmaztak a szovjet résztvevők. Talán ezért sem lett volna haszontalan. ha a Magyar Képzőművészek Szövetsége és a Műcsarnok képviselői mellett a „szülőhely”, Kecskemét és Bács- Kiskun megyei, városi, illetve vállalati mecénásainak képviselői ás jelen vannak, hiszen odahaza a működés ezernyi gondját vállalták és vállalják. Most joggal élvezhették volna a siker néhány nem érdemtelen örömét is. A kéthetes kiállításról végül is azt jelenthetem: a bemutatkozás sikeres volt Moszkvában. Farkas Gábor anyagokat. Szakemberek is rádöbbentek a tűzzománc sokféle alkalmazási lehetőségére. Az 1500 példányban kiadott, többszínnyomású, nagyon szép katalógus rövidesen elfogyott. Számos, az alkotótelep eredményeivel csak itt ismerkedő, tehát elfogulatlan moszkvai vezető művész véleménye egyezik meg abban, hogy ez a kiállítás friss gondolatokra, új tervekre ösztönöz. A. V. Kulakov festőművész így összegezte a képzőművészeti szövetség által rendezett vita tapasztalatait: „Egyértelmű a magyar művészek technikai biztonsága, tudása, amelyhez nagyon szépen párosul a hagyományok újraértelmezett megfogalmazása. Ugyanakkor néhányuknál, véleményünk szerint, a technikai # Ravasz Erzsébet: Figurák. 4» Viktor Guscsin: Pihenő vitéz. I
