Petőfi Népe, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-23 / 69. szám

1982. március 23. • PETŐFI NÉPE • 5 ARCOK ÉS VALLOMÁSOK________________________ Beszélgetés a Forrás főszerkesztőjével A jogtudományi egyetem elvégzése után került Kecske­métre Hatvani Dániel. Rövid ideig tartó hivatalnokoskodás után a Petőfi Népe munkatársa, majd főmunkatársa lett. Társaival együtt hozzájárult a Forrás című folyóirat meg­születéséhez s felvirágoztatásához, amelynek csaknem egy évtized óta főszerkesztője. Negyvenöt éves. Költő, szociográ- fus; huszonkét esztendeje él a városban. — Nem találod soknak egyazon helyen lenni ennyi időn át? És egyáltalán: jó itt lenni? — Hogyan is mondjam... A társadalom nem eléggé mobil, vagy talán én nem vagyok eléggé az, így hát csak felületesen mond­hatom : van az országnak nem egy olyan része, ahol rosszabb len­ne. Ám azért... — Szívesen elmennél innen? — Azt hiszem, ha nem is éppen szívesen, de . . . Ha úgy hoznák a körülmények, különösebb zokszó nélkül mennék. Ugyanis a széllé-, mi embernek szüksége van szel­lemi környezetváltozásra. — Egy kevéske időt leszá­mítva, újságíróként kezdted. Ugyanakkor egyben mint köl­tőt ismert meg szűke bb ha­zánk közönsége. Ez azt jelen­ti, hogy régóta írsz verset. — 1957 óta. Űristen, negyed- százada már! — Lírikusi törekvésed vál- tozott-e az eltelt huszonöt év alatt? — Bizonyára. S remélhetőleg — én legalábbis ezt gondolom — gazdagodott. Talán a témavilá­gom is. Kezdetben az avantgárd törekvések hatása alatt voltam. Ettől messze vagyok már. S nem tartozom egyetlen csoporthoz, irányzathoz sem. — Ismert, tekintélyes újság­író voltál. .. — Inkább nagy volt a munka­bírásom. — Az egykori valóságfel­táró, fejlődést sürgető nagy­községi riportsorozatodat máig is emlegetik. — Nem volt abban semmi cso­dálatos. Hittel, igyekezettel elvé­geztem a dolgomat. — Időközben figyelmet kel­tett szociográfusi munkálko­dásod is. Fontos, időszerű té­mákat dolgoztál fel, olykor vi­hart kavarva. — Vállalom ma is, amit akkor leírtam. Ugyanakkor tudom: el­járt az idő. S mivel bölcsebb let­tem. nem túlzóm el egykori mun­káim szerepét. — Ha már itt tartunk: mint szociográfusnak, mi a legfőbb témád tulajdonképpen? — Az, hogy hogyan élünk, s hogy miként éljünk. — Mi az összesített tapasz­talatod: hogyan élünk? — Mondjam el ezt néhány mon­dattal? Ha részletezném! Hisz ki a megmondhatója annak, hogy a civilizált barlanglakók hogyan élnek? E témáról közelesen egy általam fontosnak tartott írásom lát majd napvilágot. — Egy időben foglalkozta­tott — mint téma — az ön- gyilkosság. Az egyik terjedel­mes szociológiai tanulmányod­ra széles körben — a hatá­rainkon túl is — felfigyeltek. Azóta? — Érdekel változatlanul, mint a deviáns társadalmi magatar­tás része. Érdekel a talaj, amely­ből az öngyilkosságok kinőnek. — Soha nem mulasztod el leírni, elmondani, hogy falusi gyerek voltál. Hogy onnan kaptad meghatározó élmé­nyeidet. Mostanra igazi város­lakó lettél? — Csupán kényszerűségből va­gyok az. Falun élnék ma is szí­vesebben én, aki tizennégy éves koromban láttam először várost. Egy nagykunsági mezővárost, ahol beírattak a középiskolába. — Költő, szociográfus, szer­kesztő vagy. Hogyan férnek meg ezek a hajlamok és törek­vések egymással? — Írok ugyan még verset, de érzem: a lírában már eljutottam lehetőségeim határához. Ám az is biztos, hogy a prózában vannak még eddig ki nem használt, ki­aknázatlan lehetőségeik számom­ra. A szerkesztés? Ebben a kül­ső, objektív tényezőket alapo­sabban figyelembe kell venni. — Ha mostanában bárhol szóba kerül Kecskemét, az it­teni művészeti alkotóműhe­lyeket emlegetik gyakran. — A Forrás nem idegen test­ként van jelen. Hanem szerve­sen tartozik a kulturális élet egé­széhez. Együttesen alkotunk olyan talajt, melyből egy modern szel­lemiség kinőhet. Talán már ki is nőtt. — Sokat utazol. Mit jelent ez számodra? — Kevesebbet vagyok távol, mint szeretnék. Ezt a bel- és kül­földi utazásokra egyaránt értem. Hogy miért? Legfeljebb a köz­hely lesz eredeti abban, amit mondok. Az utazás öröméért uta­zom. — Vannak barátaid? És mit gondolsz a barátságról? — Ügy gondolom, vannak. Bár én eretnek nézeteket vallók ez­zel kapcsolatban, s hadd tegyem hozzá: mint sok minden másban is. Közhelyszerű megfogalmazá­sokkal a barátság fogalmát so­kan úgy próbálják tisztaságá­ban megragadni, hogy az men­tes minden személyes érdektől. — Azért kérdeztem ezt, mert tudom: sokan zárkózottnak is­mernek. Így van ez? — Ebben van igazság. Ez al­kati kérdés. Tehát nem valamifé­le tudatos elhatározásról van szó. Nincsenek averzióim. De hozzáte­szem: illúzióim sincsenek. — Térjünk vissza a lapra. A folyóiratok egy idő után elszürkülnek, elhalványulnak. Elfáradnak. A Forrás a jelek szerint még tartja a frissesé­gét. Meddig? — Egyrészt amíg mi — munka­társaimra gondolok — azok le­szünk; másrészt amíg a szellemi játéktér nem szűkül — és nem szürkül. Addig garancia van — lesz — eleven létünkre. — Műveidben gyakran ta­lálkozunk az élet sötétebb ol­dalaival. Hajlamos vagy a bo­rúlátásra? — Valószínűleg inkább azért tűnik úgy, mert nekem sem jut ki annyi napsugár, amennyit lel­ki-szellemi szervezetem megkí­vánna. Ha pesszimista lennék, egyetlen sort le nem írnék. — Nem egyszer írás és szer­kesztés közben — ez eléggé köztudomású dolog — szembe­kerülsz a tieidtől eltérő néze­tekkel, szemléletekkel. Nem zavar ez?' — Ezt életünk természetes ve­lejárójának tartom. Főleg, ha mód van a tisztességes játéksza­bályok betartására. Ha azonban övön aluli ütésekről van szó, sze­retnék porondon kívülre kerülni. Mondjuk, elmenni kisvállalko­zónak. Varga Mihály Egységes közművelődési program Űj létesítményként Kecel nagyközségben — Bács-Kis- kun megyében elsőként — ne­velési központ épül. Az intézmény 1981-ben készült el. Ebben kapott helyet a korábban szét­szórtan, korszerűtlen körülmények között működő általános iskola, a községi és az iskolai könyvtár. Színvonalas kiállí­tások, pódiumműsorok és egyéb programok rendezésére nyílt kitűnő lehetőség. Egyszóval megteremtődtek mind az okta­tás-nevelés, mindpedig a közművelődés magasabb szintű vi­telének a feltételei. A két intézmény egy igazgatás alatt fej­ti ki tevékenységét. Elkészíthették a nagyközség első egysé­ges — 1982-re szóló — közművelődési programját. Kecelen első épületegyüttese A helyi tanács által megvita­tott és jóváhagyott terv hangsú­lyozza egyebek között, hogy a ne­velési központnak meghatározó szerepe, jelentősége van a tele­pülés életében. Ezt már a kezdeti eredmények is bizonyítják. Ezzel kapcsolatban csupán utalunk né­hány tényre. Arra, hogy az isko­lai és a községi könyvtár egyesí­tése a könyvállomány jobb ki­használását, a kölcsönzési, olva­sási lehetőségek bővülését, a szak- irodalmi részleg gyarapodását eredményezte. Megkezdték a könyvtár hanglemez- és diafilm- tárának a kialakítását. Diavetí­tő, rádió, magnetofon, lemezját­szó áll az iskolai oktatás és a közművelődés szolgálatúban. A régi művelődési ház tevékenysé­ge most már csak a tömeges ren­dezvényekre korlátozódik. Más­ra ugyanis alig alkalmas. A nevelési központban már ta­valy megkezdődtek a közönséget vonzó művészi műsorok. Az elő­adóművészek közül többek kö­zött Lukács Sándort, Juhász Já­cintot és Szabó Gyulát látták vendégül. A képzőművészek kö­zül Pálfy Gusztávot, Kurucz D. Istvánt, Boros Ilonát hívták meg kiállításra s megismerked­hettek a kecellek a kecskeméti Kerámia Stúdióban alkotó ipar­művészek munkáival. Szaporod­tak a közművelődési kiscsopor­tok: több új szakkör alakult és működik rendszeresen. Értelmisé- giklubot szerveztek. Az intézmény élvezi a társa­dalmi és tömegszervezetek támo­gatását, együttműködik velük, és segíti azok rendezvényeinek a r c c p • Orosz nyelvi osztályterem a nevelési központban. réti kör szervezése. A lakosságot szeretnék megismertetni a kor­társ magyar képzőművészettel. E program, mint említettük, már megkezdődött. Folytatják a pó­diumműsorokat, s klubszerű ren­dezvényeken ismertetik meg az érdeklődőket a jeles magyar film­rendezők életművével. A művé­szeti értékek terjesztése érdekében keresik a kapcsolatokat a Magyar írók Szövetsége Duna—Tisza kö­zi csoportjával, a Forrás fo­lyóirattal, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségével, a KÓTA Bács-Kiskun megyei szer­vezetével, és a fiatal alkotók kö­rével. E sokoldalú törekvés megvaló­sulását a nevelési központ léte nélkül elképzelni sem lehetne. Rapi Miklós szervezését. Ugyanilyen kapcso­latot alakított ki a nevelési köz­pont a munkahelyekkel. Sokat tesz a tanulók iskolán kívüli ne­veléséért, önképzéséért. Ezeken alapszik lényegében az idei első egységes közművelődési terv. Az üzemek rendszeresen egyez­tetik műsorterveiket a nevelési központfctail s igénylik annak támo. gatását. Programkínálatával kü­lönösen kiemelkedik a Szőlőfürt Szakszövetkezet. E gazdaságban szakkörök működnek, s egyebek között rendszeresek az ismeret- terjesztő előadások. A helyi áfész árubemutatókkal, szakmai jelle­gű előadások szervezésével, és más rendezvényekkel járul hozzá a lakosság ízlésfejlesztéséhez. A tőzegbánya klubja politikai okta­tások szervezésével, szakmai kép­zésekkel, s a kötetlen szórakozá­si lehetőségek megteremtésével veszi ki részét a közművelődési programból. Hasonló szabad idős elfoglaltságokat kínál dolgozói­nak a helyi faipari vállalat is. Ke­celen önálló TIT-szervezet műkö­dik, mely sokat tesz elsősorban az üzemi ismeretterjesztésért. A nevelési központ tervei kö­zött szerepel a helytörténeti ku­tatások támogatása, a készülő Kecel-monográfia megjelenteté­sének a segítése, helytörténeti gyűjtemény kialakítása, honisme­• Természetrajz­óra a szaktan- teremben. • Kétszintes könyvtári tér. Tóth István zaklatott idők (71.) — Akkor most már a maga qevét is tudom. Rontó Béláné elv­társnő. ugye? Erzsiké legszebb mosolyával bólintott. — Nagyszerű. Meséljen a rész­letekről. Minél több oldalról hall az ember valamiről, annál pon­tosabb kép alakul ki... De jöjjön fel a járdára, majd én tolom a bringát a csapáson.’ Rontóné megállt, gondolkozott, a pedált pörgette cipője orrával. — Várjon csak ... Nagyon szí­vesen elmondom, amit én tudok, de most — ne haragudjon — na­gyon sietek. így is hiába vártam a sógornőmet a vonatnál. Az ör­dögnek tartoztam ezzel az úttal. — Hanem tudja, mit? Ismerős valamennyire K.-on, nem lesz ne­héz megtalálni bennünket. — Megmagyarázta, hol laknak. — Jöjjön el hozzánk estére. Űgyis csak az éjféli vonattal tud vissza­utazni, ha jól körül akar nézni. Sok érdekeset elmondok a brigád­ról is. Ugye — nemcsak villám- csapás van a világon ... Sötét este állított be az újság­író Rontóékhoz. — Nahát, pont jókor jött. éppen vacsorázni akartam. Az uram ké­sőn jön haza ... Ö is, mint a fér­fiak általában, gyakran hagy ár­ván magamra... Az újságírók még olyanabbak, ugye? Legyen őszinte: ahány város, annyi kis­lány ... Sztrelkó válaszolni se érkezett, máris tuszkolta a konyhába. — Mosson kezet, aztán segítsen vacsorázni. Remélem, nem veti meg egy téesz-tag főztjét... — Várt egy pillanatot, hátha az új­ságíró kijavítja „szépasszony főzt- jé”-re, s akkor meglenne az ug­ródeszka pajkosabb folytatásra. Ez elmaradt. így folytatta hát. — Szereti a marhapörköltet? Igaz, nem olyan fényes a körítés, mint a Tisza Szállóban, de azt hiszem, azért meg lehet enni. A riporter kissé zavarban volt. Kellemesen lepte meg Rontóék csinos otthona, tetszett a helyre menyecske is, meg éhes is volt. De voltaképpen riportalanyhoz jött. Nyilván megír abból valamit, amit elmond. Mindazonáltal nem számíthat-e lekenyerezésnek ez a vacsora? A friss hideg víz megokosította. Hogy is lehet ilyen vaskalaposan aggályos? Ma az újságíró együtt­él a néppel. Mi van abban, hogy egy szövetkezeti gazdánál meg­vacsorázik? Maga az is nagysze­rű dolog, hogy csak úgy kapásból marhapörkölttel tudják megven­dégelni. Mert nem mindig volt ez így. Míg evett, emlékezetében felme­rültek a termelőszövetkezeti moz­galom első éveinek epizódjai. Egyszer aratáskor keresett fel egy brigádot. Autóval állított közéjük. Körülvették. Ö félszegen érdeklő­dött. mennyit vágtak aznap, ki a legjobb kaszás, ki az első marok­szedő a nők között, mennyi átlag­termést várnak — meg ilyeneket. Csupa rutinkérdés, melyek fel­dolgozása is a begyakorlott, meg­szokott séma szerint megy majd, összekötő szövegként lélektelen frázisokkal. Próbált feszegetni emberibb, érzelmeket is megmoz­gató témákat, de sehogyse tudott szabadulni a szokványos kérdé­sektől. Mind jobban elbátortalano- dott, mikor tapasztalta, hogy az aratók egyre mogorvábban vála­szolnak, sötét pillantásokkal kísé­rik ceruzája futkosását. Szinte hallotta kívánságukat: „Bárcsak törne ki a hegye ...” Annyira bénította a gátlásosság, hogy röviden be is fejezte a kér- dezősködést, megköszönte az idő­töltést. Erre az egyik asszony hirtelen serdült egyet, hátat fordított ne­ki. Felkapta a szoknyáját, és te­nyerével a fenekét paskolva mu­tatta rongyos nadrágját, ingét, s még tépett is a szakadásokon. De közben szenvedélyesen mondta, mondta a kísérőszöveget: „Azt nem írja meg, hogy kilátszik a valagunk, mert a magánvaló gön­cöt se tudja váltani az ember? Arról nem édeklődik- meddig va­gyunk képesek zsn >ző nélkül aratni? Nem kérdezi, hányszor ettünk máma?” Ekkor már kiabálta, s szembe­fordulva rázta az öklét: „Kérdez­ze csak meg a nevünkben, mikor kapunk előleget? Mi proletárok nagyon nehezen túrjuk ki újig. Nekünk nincs tartalék, mint a középparasztoknak. Ezt írja meg!... Ne csak azt, hogy mi­lyen szép az aratás, hogy vígan peng a kasza, hogy csengő han­gon dalolnak a parasztok. A fene megette!... Nézze meg a sarkun­kat! Mezítláb járjuk a torzsot, ki­hasogatja a bőrünket. Látja eze­ket a fekete csurgásokat? Mind aludtvér... Jó volna valami láb­beli is ...” A többiek komoran, fenyegető­en hallgattak. Szótlanságuk har­sányabb volt minden kiáltásnál. Ö meg nem tudott nekik mit mon­dani, csak izzadt kínjában. Ügy somfordáit el. mint akit megvertek. A brigádvezető némán kísérte a dűlőútig. A tábla szélé­nél szomorúan kérte: „Ezt nem kell megírni, elvtárs. Hiába, ide­gesek az emberek. Mert csakugyan semmivel kezdtünk... De most már jobb lesz ...” De szégyellte akkor az autót. Kényelmes, párnás ülése égette, mikor beleült. Pedig vállalati ko­csi volt... Akkor miért nem merték meg­írni a hősökről, hogy hősök? Mit szólt volna az ellenség?! íme, nem is olyan sok idő telt el, de mind távolabb vannak már azok a gondok... Itt van ez a munkacsapat-vezető, meg kell nézni a lakásukat... És hétköz­nap este paprikáshús van az asz­talukon. Sztrelkó belakott, érthető lel­kesedéssel köszönte meg a finom vacsorát.- Míg Rontóné eírakta az edényeket, szemét pihentette a lakályos szoba berendezésén. El­mélázott. Ideje volna már neki is megnősülnie. Erzsiké sürgött-forgott. Pohara­kat szedett ki a vitrinből s meg­kérdezte. — Édeset, erőset? — Mindegy. Iddogáltak, csevegtek. Az újság­író csak csínján kortyolgatott, pedig az asszony buzgón tukmál­ta volna belé. — Nem úgy néz maga ki, mint aki nem bírja. Annál színesebb lesz a cikk — tréfált komolyan, s kezdte mesélni a brigád törté­netét. Mindensűrűn biztatta a fia­talembert. — Ezt okvetlenül jegyezze! Munkacsapatom aztán ... .. . Amikor a röpgyűlést leve­zettem. . . . De én helyesen rávilágítot­tam. A Népnevelő füzetből is ellen­őrizheti. Nálam legfontosabb a politikai nevelés. A riporter nemsokára megcsö- mörlött a refréntől: „én rendbe­hoztam ... az én munkacsapatom­ban máshogy van...” — Tapin­tatosan iparkodott más cél felé te­relni a beszélgetést. — Mit szól elvtársnő Botosék tettéhez? — Ja? — kapott észbe az asz- szony, mint aki az egésznek nem tulajdonított olyan nagy jelentő­séget. Közelebb húzta székét az asztal sarkához, úgy, hogy a fiú térde az ő két térde, majd egy kis fész- kelődés után két combja közé nyomuljon. Annyira közel hajolt, hogy haja belecsiklandozott Sztrelkó arcába. — Jé, mutassa! Hogy tud majd kiigazodni ezeken a kriksz-krak- szokon? — Belecsodálkozott a ri­porter jegyzetébe, s úgy intézte, hogy ruganyos melle a karjához szoruljon. Az újságíró szeme betyárul fénylett, remegő hangon magya­rázta. — Gyönyörű téma ... Nemrég váltották le, de amikor a közös vagyon veszélybe került, nagy lé­lekkel túltette magát egyéni tra­gédiáján. Az asszony kiábrándultán lökte meg keblével. — Rossz kutya maga! Nem is arra figyel, amit én mondok. Sze­rintem baklövés lesz, ha egy most bukott volt vezetőt népszerűsíte­nek. Politikai melléfogás... De ezt egy megyei lap munkatársá­nak jobban kell tudnia. — Ne ír­jon már annyit! — állította meg a riporter kezét, s közben annyi­ra hozzábújt, hogy két forró combja teljes hosszában zsákmá­nyul ejtette a legény egyik comb­ját. Az újságírót ezután nemcsak „fönt” égette a lüktető asszonyi test. Képe tűzpiros volt már, de óriási önuralommal el- és kihúzó­dott a menyecskétől. Hang nehe­zen jött a száján, míg felállt, és eltette noteszát. Nézett minden­felé, csak a nőre nem. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents