Petőfi Népe, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-24 / 46. szám

1982. február 24. • PETŐFI NÉPE 5 ELUTASÍTANI ILLETT Az Iparosotthon és társai '■övié»1 • A volt Iparosotthon és izraelita bérház a 70-es S évek végén (Kecskemét, Széchenyi tér 5—7.) • Balra: Komor Marcell—Jakab Dezső: Iparos­otthon (191Q körül). • Komor Marcell—Jakab Dezső: Vásárcsarnok terve Kecskemétre, 1908. (Fotó: Kiss Béla) NYELVŐR A vadkaland agyara Egy ideje az átlagosnál is jobban rászolgál figyelmünkre Kecskemét vá­rosközpontjában az egyik századeleji szecessziós palota. A hajdani iparos­otthon falai között gyerekek és fiata­lok fogják megtalálni programjaikat. Tavaly nyáron nem véletlenül idéz­tük az emléktábla szövegét: ezen há­zat a kecskeméti iparos testület épí­tette a város közönségének támogatá­sa mellett az 1906—7-ik esztendőben. A cikkíró ugyanis hozzátette, hogy minden bizonnyal a mai fiatalok is hajlandók lennének tenni valamit az otthonosságért, ha már magukénak érezhetnek a létesítményt. Nem sok­kal később feladategyeztetésre jöttek össze a különböző intézmények és szakmák képviselői a városi tanácson. Február 4-én pedig arról számolhat­tunk be Imre Gábor homlokzatdiszítő szobrainak elszállításáról szót ejtve, hogy „semmiféle sérelem nem éri a jövőben úttörő- és ifjúsági házként működő épületet. Sőt! Visszaállítják eredeti formáját.” A többi között épp az eredeti for­mák fontosságáról fejti ki vélemé­nyét az alábbi írás szerzője: a Katona József Múzeum volt munkatársa, a Múzsák című múzeumi magazin szer­kesztője. Ma már nemcsak építészek, művészet- és építésztörténészek, hanem a városlakók, városterve­zők és vezetők számára is nyil­vánvaló talán: Kecskemét első­sorban a századfordulón emelt épületeivel írta be nevét a ma­gyarországi építészettörténetbe. Idő kellett hozzá, hogy a felisme­rés ilyen egyértelművé váljon, hi­szen a 60-as években még legfő­képpen elutasítani illett az itteni szecessziós épületeket is. Ezt sugallta, sőt, szinte köve­telte Kecskemét máig legtelje­sebb építészettörténeti, s műem­léki bemutatása is (Entz Géza— Genthon István—Szappanos Jenő: Kecskemét. Városképek—Műem­lékek. Műszaki Könyvkiadó, Bp.. 1961.), amit az akkori városépítő — a századfordulós épületekre vonatkoztatva bizonyos fokig vá­rosromboló — gyakorlat szinte mértékül használt. Akkor bontot­ták le a katolikus egyház második bérházát, mely a szomszédos épü­lettel — a mai sajtóházzal — együtt a harmonizálásra mutatott ritka szép példát a századforduló hazai építészetében. A bérház Jáhszky Béla és Szivessy Tiboi mester kezét ugyanúgy dicsérte, mint a homlokzat díszítésében közreműködő művészek tehetsé­gét: Iványi Grünwald Béla fres­kóit, Kisfaludi Strobl Zsigmond allegorikus homlokzati díszítő­szobrait. ' Változik az értékelés Ugyanabban az időben emelet- ráépítéssel végérvényesen meg­változtatták, elrontották Mende Valér Luther-palotájának, az evangélikus egyház volt bérházá­nak (mely nemcsak Mendének, hanem gyaníthatóan a fiatalok csoportjának is egyik legfestőibb épület-tanúja) eredeti jellegét, sajátos karakterét. A sort tovább lehetne folytatni a Cifrapalota pávás dísztermének elhibázott át­festésével vagy Jánszky—Szives­sy középülete — ma: SZMT Mű­velődési Ház — reprezentatív* nagytermének durva megváltoz­tatásával: Iványi Grünwald Béla festett hármasképének fűtéskor­szerűsítés miatti eltávolításával. A 60-as évek „szelleme” mint­ha nehezen íc'.ne kitörölhető a gyakorlatból, mivel az Utóbbi épület lépcsőháza oldalfalainak lábazatát még nemrégiben is oda nem illő anyaggal burkolták. De hát ilyen és hasonló, az eredeti­leg minden tekintetben egységes épülethez nem szervesülő részlet- megoldások szúnyogcsípések csu­pán az épületek egészét ért (vagy érő) nagyobb marásokhoz képest. (Lásd a művésztelep központi épülete, a Volt közös rnűterem- bérháznak az eredetit visszaállíta­ni még szándékában sem akaró „modernizálását”.) A századfor­duló épületein, s épületeiben so­kat rontó időszak a 60-as évek után — a máig tetten érhető ki­sebb hibák ellenére is — a 70-es évekre megváltozott a kecskemé­ti szecessziós épületek közértéke­lése is. Ekkorra már nem a polgári íz­léstelenség túlcicomázott, túldí­szített, sem megőrzésre, sem az eredeti állapot hűséges helyreál­lítására nem érdemesíthető mű­veit látták bennük. Hanem éppen ellenkezőleg: égy történelmi és építészettörténeti korszak leg­fontosabb összművészeti kifejező­déseiként a művészi várostervezés és alkotás legtudatosabb s leg­egységesebb helyi korszaka fontos tanúiként kezdték minősíteni őket. v Tisztelni az eredetit A szecesszió — az építészeti is — egyébként nyugatról indult fo­kozódó (esetenként eltúlzott) megbecsülésének, rangosodásának szép és az eredetit tisztelő helyre- állításaként értékelhető Mende Valér Űjkollégiumának (Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Is­kola, Gimnázium és Szakközépis­kola ; Kecskeméti Református Egyházközség) építészeti rehabi­litációja és a volt izraelita bér­ház (Széchenyi tér) hómlokzatfel- újítása. Ez utóbbi, az említett könyvben „kirívóan szecessziós”- riak minősített kétemeletes lakó­épület így, helyreállítva tudja csak igazán megmutatni építésze­ti erényeit: egységes, magastetős tömegét, színezése világos—sötét kontrasztjait, kissé gaudisan hul­lámzó párkányzatát, plasztikus és ugyanakkor festői jellegét. A vele harmonizáló szomszédos ház, az Iparosotthon volt székháza ugyan­azon építészek — Komor Marcell és Jakab Dezső — tervezői kezét dicséri. 1905 januárjában a Kecskemé­ti Ipartestület és Iparegyesület pályázatára beérkezett 15 terv kö­zül Komor és társa nyerte el a 600 koronás első díjat és kaptak meg­bízást a kiviteli tervek elkészíté­sére. Az épületet — némi terv- módosítás után — 1907-ben adták át, és évtizedekig szolgálta a meg­rendelők igényeit. A ipartestület helyiségei mellett eredetileg szál­loda és vendéglő is működött benne. Nagytermében számos tár­sas összejövetelt, gyűléseket, ipa­rosbálokat és még kiállításokat is rendeztek. 1918 februárjában például a kecskeméti művészte­lep 86 műből álló tárlatát fogad­ta. A 30-as években itt kapott he­lyet az Otthon mozi, s emiatt a főhomlokzat nagy- és két mellék­ablakát elfalazták, és elé helyez­ték Imre Gábor két reliefjét. Még helyrehozható Többször cserélt gazdát az épü­let a felszabadulás után, míg napjainkra nemcsak a durván megváltoztatott homlokzata, ha­nem a lassan, de biztosan lemálló vakolat, a kihulló kerámiaszemek és főleg a jelenlegi funkcióváltás miatt elodázhatatlanná vált mind a külső, mind a belső felújítása. Változatos tömegképzése, szép, kovácsoltvas ablakrácsai és erké­lyei, jellegzetes, homlokzatélénkí- tő kerámiái, s a szomszédos épü­lettel való „együtthangzása” miatt is fontos láncszeme ez a Lechner-- követők révén elterjedő kecske­méti szecessziós építészetnek. Az alkotók fontos, korai műve ez: olyan forma, tömeg és díszítési problémákat vetettek föl, amelye­ket későbbi nagy műveikben (sza­badkai Városháza, marosvásárhe­lyi Kultúrpalota) oldottak meg igazán érett építőművészi nagyvo­nalúsággal. Az Iparosotthon eredeti formá­jában való helyreállítása annál is inkább fontos, mivel az alkotók Kecskeméten elkészült művei kö­zül ez az utolsó, még helyrehoz­ható épület. Komorék tervezhet­ték ugyanis Kada Elek volt vil­láját is (Szivárvány utca), amely ma már helyrehozhatatlan álla­potban van. Ugyancsak ők ter­veztek Kecskemétre 1908-ban egy öntöttvas, üvegkupolás vásárcsar­nokot és egy szecessziós bérházat is, amelyek azonban nem épültek meg. így, a századforduló kecskemé­ti épületei és Komorék itt meg­valósult alkotásai közül fontos és jelentős mű a volt Iparosotthon. Ennek és további társainak vísz- szafogadását, illetve hűséges hely­reállítását ma már talán nem nehezíti a „kirívóan szecessziós, hivalkodó megjelenés”. Hiszen igy válhatnak újra a városkép szer­ves és egy nagy építészeti kor­szakot megidéző tanúivá. o Sümegi György Férenczy Géza nyelvészünk már egy évtizeddel ezelőtt felfigyelt a vonatkozó névmásoknak szinte járványszerűen terjedő hibás használatára. Valóban, a sajtóter­mékekben és a mindennapi be­szédben sok ilyen hiba van. Már ebben a rovatban is többször toll­hegyre tűztük a vonatkozó név­mások használatának hibáit, de úgy látszik, még mindig nem elégszer. Minden előzetes magyarázkodás nélkül közöljük a Képes Újság 1981. okt. 17-i száma Képek, hí­rek a világból című rovatának ezt a hírét: - „Anyatejjel látta el éveken át Sonja Berg asszony azokat a svéd nőket, amelyek valamilyen oknál fogva nem tud­ják szoptatni kisgyermeküket.” Nem tévedünk: a svéd nőket, ame­lyek... Talán inkább akik? A nyelvtani szabály szerint ugyan­is személyekre az aki névmással utalhatunk. Az amely állatokra, főnévvel megnevezett tárgyakra vagy elvont dolgokra utal. Az ami névmást a mindennapi beszédben az amely helyett is lehet használni, de a főnévvel meg nem nevezett dolgokra és az egész mondat tar­talmára vonatkozóan ez haszná­latos. Az aki, amely névmások álta­lában csak az őket közvetlenül megelőző főnévi mondatrészre utalnak. A nyelvművelők idézik Ráth-Végh Istvánnak az emberi butaságok megnyilvánulásait tárgyaló egyik könyvét, amelyben ezeket a mondatokat olvashat­juk: „T. P. a bécsi operaházhoz szerződött. Harmincöt estére kö­tötték le a kiváló énekesnőt, amely hatvanra bővíthető.” „Szombati érdekességünk a Pesti Színháznak bemutatója, a Felesé­gem nadrágja, amely sok-sok meglepetést tartogat." Miért ne­vetségesek ezek a mondatok? Mert nem az énekesnő bővíthető hat­vanra, hanem a szereplések, az esték száma. És nem a feleség nadrágja tartogat sok-sok megle­petést, hanem a színház bemutató­ja. Szórendi változtatással el le­hetett volna kerülni a nevetsé­gességet: A kiváló énekesnőt le­kötötték harmincöt estére, amely hatvanra bővíthető. Szombati fő érdekességünk a Pesti Színháznak a Feleségem nadrágja című be­mutatója, amely sok-sok megle­petést- tartogat. Tanulságos egy másik mondat elemzése is. Egy nyugdíjba menő munkásemberről mondják el, hogy amikor az üzem kapuját utoljára átlépi, nemcsak az üzem­től és az azzal kapcsolatos él­ményeitől búcsúzik, hanem önma­gától is. Ezután következik ez a mondat: „Attól az énjétől (búcsú­zik), amelyet a kapu mögött ha­gyott, s amelyet már csak ven­dégként léphet át.” A mondatot idéző Rozslay Györgynek ez a megjegyzése ehhez a mondathoz: „Hát nem tudom, ki hogy van ve­le, én csak a legritkább esetben szoktam átlépni az énemet, akár a kapu mögött hagyom, akár nem. Vendégként meg egyáltalán nem.” Tudnillik mindkét amelyet-tel kezdődő mellékmondat a nyelv­tan szabályai szerint csak a fő­mondatra vonatkozhat. De a mondat megfogalmazója szerint a főmondatra csak az első mellék- mondat vonatkozik (tehát az énjét hagyta a kapu mögött). A máso­dik mellékmondatot pedig,már az előzőhöz kapcsolta (tehát csak a kaput lépheti át vendégként). Így megváltozik a mondat tárgya: az énje helyett a kapu lett a tárgy. Tehát a tárgyváltás okozza a ne­vetségességet. Pedig az ilyen mon­datszerkezetet úgy kell értelmez­ni, hogy a főmondatnak két mel­lérendelt mellékmondata van. Grétsy László jegyezte föl egy apróhirdetésnek ezt a mondatát: „Acssegédet keres kisiparos, aki önállóan tud dolgozni családiház­építkezésnél.” Nagyon megtévesz­tő mondat. Valójában arról van szó, hogy egy kisiparos ácssegé­det keres, aki családi házat irá­nyítás nélkül is tud építeni. Ért­jük a hirdetés lényegét, de jobb lett volna, .ha a kisiparos nyel­vünk szellemében helyesen fogal­mazza meg a mondatot. Két lehe­tőség között is választhatott vol­na. Kezdhette volna így: Olyan ácssegédet keres kisiparos ... De szórendi változtatás is segített volna: Kisiparos ácssegédet keres, aki önállóan tud dolgozni családi ház építkezésén. Így nem azt ol­vashatnánk ki a hirdetésből, amit az eredeti megfogalmazás sugall, hogy a kisiparos nagyra van a saját munkaképességével. Egy másik mondatszerkesztés is hibaforrás lehet. Erre idézzük példának a következő két mon­datot. Egy vadász élményeiről szá­mol be egy cikk. Abban olvasha­tó ez a mondat: „Aztán mesél egy nagy vadkalandról, amelynek 23 centis agyara volt." A vadkaland­nak volt olyan nagy agyara? A másik mondat pedig ez: „Meg­igazította a nadrágjának lefitye­gő szíját, amelyet a felesége ím- mel-ámmal kivasalt.” Csak a szí­jat vasalta ki a feleség, nem pe­dig az egész nadrágot? A két mondatból olyan tanulsá­got vonhatunk le, amelyet más téren is felhasználhatunk. A vad­kaland jelöletlen összetett szó (a vaddisznóval történt kaland). A mondatba helyezve a kaland a mondatrész, arra vonatkozhat a közlés. A „nadrágjának lefityegő szíja” birtokos jelzős szerkezet, ilyenkor a (lefityegő) szíjhoz kap­csolódhat más mondatrész. De nem tévedhetünk a vonat­kozó névmás használatában és számbeli egyeztetésében, ha a fő­mondatban rámutatunk arra a fő­névre, amelyre vonatkoztatjuk a névmást. Ilyen mondat a követ­kező: „Olyan ismereteknek a megszerzéséről van szó, amelyet vagy amelyeket számosán igé­nyelnek.” Melyik névmás a he­lyes? Mivel az ismeretekre mu­tatunk rá, az amelyek névmás a helyes. De rámutatás nélkül: Is­mereteknek a megszerzéséről van szó ... Mivel itt birtokos szerke­zethez kapcsolódik a névmás, a megszerzés-re vonatkozik: ame­lyet számosán igényelnek. Kiss István (VíW.V.VtWiV.V.ViV.ViWAWWVWW Tóth István zaklatott idők (51.) — Engedjék beszélni. Vadász elvtársat! — emelkedik fel az elnökségben Tarsoly Péter. Arcán látszik, hogy nehezen palástolja őszinte örömét, s hogy nagy kő esett le a szívéről a tisztes közép­paraszt ittlétére. A gazda éppen- csak odapillantott. — Csak azt akarom mondani — tartotta fel jobbját inkább csi- títólag szabadkozva —, hogy en­gem is kihoz a sodromból a ha­miskodás .. . Miért kell bolonddá tenni a fél falut azzal a tagosí­tással? Miért idegenből jött em­bertől kellett nekem is hallanom, hogy az az egész fehérköpenyes- di-mérnökösdi csak csalafinta­ság? Miért nem lehet most és itt közölni a parasztokkal, hogy nem akarnak nálunk tagosítani? ... Ha én még nem is írtam alá a belépést, annyi jogot érzek, hogy a véleményemet itt megmond­jam . . . — Kitől hallotta, hogy nem lesz tagosítás?! — Az éles, ingerült kérdést egy tip-top megjelenésű, nyurga fiatalember tette fel. Fe­jét kakaskodva vetette hátra, ádámcsutkája sebesen vonaglott le-föl, ahogy követelőző elhallga­tással várta a választ. Az elnökség csak most vette észre a megyei instruktort, aki eddig elhúzódva, a bejáratnál cso­portosulok közt leste a fejlemé­nyeket. A járásiakkal egyetértés­ben ő dolgozta ki ezt a taktikát az adóhátralék meg a tagosítás ágitációs fegyverül való felhasz­nálására. Minthogy „máshoz is jól bevált” módszer ez, ha csala­fintaság is. Az ifjú titánt csak a pártembe­rek némelyike ismerte még. Fellépésére majdhogynem ijedt csend támadt. „Csak nem valami detektív az Államvédelmitől?!” — fordult meg az amúgy is szorongó parasztok fejében. Nem szerettek volna most Vadász Ferenc helyé­ben lenni.. . A gazda most már azért ?e hátrált meg, mert ászbekapott, hogy azt a virtigli parasztembert, a k.-i brigádvezetőt szolgáltatta ki felszólalásával. Másfelől meg ugyanez paprikázta fel. „Miért maradjon köztünk a szó, mikor a falu jövőjén munkálkodnak?!” — Akkor most melyikük nem mondott igazat a tagosításról? — felelt a kérdésre kérdéssel. — Az elvtárs az adóhivataltól — in­tett a tanácsi alkalmazott felé —, vagy az a derék vendég-népne­velő, akit én most is hiteles em­bernek tartok? — Fejét forgatta, mintha tekintetével Botost ke­resné a tömegben. Megint felzúdult a terem. Az asztalnál ülőket kezdte bénító súllyal nyomasztani a kusza hely­zet. Bálint se állhatta már szó nélkül, hogy ez a fiatal, pattaná­sos képű elvtárs azt a nyílt szavú közápparasztot kezdené szurtyor»­gatni. Lesz, ami lesz — hirtelen elhatározással előlépett, hogy mindenki láthassa. — Én voltam az, aki leleplez­tem Vadász bátyáméknál ezt a tagosítás-j átszósdit! Nem maradt már senki a fo­lyosón. Megint dugig telt a terem. Mindenkit izgatott, mivé bonta­kozik ezután a gabalyodással in­duló tanácskozás. A fel-felcsapó lármát kihasználva, torz mosoly- lyal sziszegett Botosra a tokás hi­vatalnok. — Menjen innen az asztaltól! Látja, mit művelt?! Most meg Vadász gazda látta, érezte meg, hogy bajba került a népnevelő ott a hivatalos társa­ság előtt. Mintha máris elfelej­tette volna a közbejött kényes epizódokat, Bálintot célba véye pillantásával, hozzá intézte sza­vait. , — tíogy ott folytassam, amivel elkezdtem ... Mondtam már, hogy én még nem írtam alá semmit. Na de miért nem? Mert olyan jóízűen agitáltuk egymást evvel a fiatalemberrel meg Kerekes Jó­zsef téesz-kováccsal, hogy a do- kumentről, a belépési nyilatko­zatról mind a hárman megfeled­keztünk. Mivel úgy látom, hogy kezdünk egyenesbe jönni azokkal a kész­akarva előidézett félreértésekkel, addig nem mozdulok innen, amíg ez a brigádvezető vagy Kerekes Józsi barátom ide nem hozza ne­kem azt a szent papirost. Olyan ügyesen, váratlanul for­dított a hangulaton Vadász Fe­renc, hogy a közönség egyenesen élvezettel nézte, s derült rajta, mint viszik neki aláírásra a be­lépési nyilatkozatot. Kerekes és Botos egy-egy sarkát fogta a pa­pírlapnak, úgy vonult Vadászhoz ünnepélyes lassúsággal. — Hoci csak! — nyúlt érte a középparaszt, s pár másodperc múlva már csak volt egyéni gaz- -da. Mihelyst aláírta, máris tes­sékelte odébb a két népnevelőt. — Maguk eleget beszéltek már máma. Most még rajtam a sor. ­Megfordult a padban, s ágas­kodva szúrta ki a hátsó sorokban meghúzódó Pernyés-dűlőbelieket. — Höhó! Mi lesz már, Vadai Jóska, még mindig vársz az alá­írással?... Ejnye, Szerepi Áron, Zsótér Imre, hát kéretitek maga­tokat? Szép ünnepi percek következ­tek; „Megindult” a Pernyés-dűlő is. Az aláírások után szorosan a tárgyhoz, a szövetkezeti kérdések­hez kötötten folytatódott a be­szélgetés. Tisztázódott, ki melyik téeszt választja, s kik akarnak újat, egy harmadikat alakítani. Tarsoly, a helyi párttitkár meg­kérte Kubik elvtársat meg Bá­lintot, maradjanak még, segítse­nek útnak indítani az új előké­szítő bizottságot. Pukkadozva távozott a troty- kos tanácsi adótisztviselő, s a megyei instruktor azzal köszönt el nagysietve, hogy neki még sürgős megbeszélni valója lesz késő este K.-on, a városi tanács mezőgazdasági osztályán. Fenye­gető kevélységgel szólt oda Botos Bálintnak. — Szeretném, ha Botos elvtárs holnap tíz órakor megjelenne az osztályon. Délelőtt még maguk­nál, K.-on lesz elintézni valóm. Akkor várom, tekintse ezt párt­feladatnak ... Egy-két szavam lesz majd magához ezért a ma esti arénázásért... Másnap ott volt Bálint a tett­helyen — pontosan tíz órakor. Miként rázós ügyekben szokás még ma is, őt akkor szintén meg­várakoztatták. Volt ideje elnéze­lődni a tanácsház folyosóján. Tü-. zetesen megvizitálta a „Köss mar- hahizlalási szerződést!” jelmon­datos plakát fogpaszta mosolyú parasztjait, a szappannal enniva­ló tisztára mosdatott teheneket, borjakat, de közben ezer meg egy dolog megfordult a fejében. Tud­ta, összeakasztják a patkót Tür­ke Lászlóval, az instruktorral a tagosítás-ügyben, de mástól is tartott. Ügy fellovalja ellene a ta­nácsiakat, hogy azok szintén most találják időszerűnek felelősségre, vonását. A terv megkerülése cí­mén vernek a körmére, amiért nem á „fenti” instrukcióban előírt búzavetőmagot juttatták a földbe, hanem azt, amit saját maguk kí- sérleteztettek ki a helyi kutató intézeti gazdasággal, mint azon a vidéken, s abban a talajban leg-’ megfelelőbbet? Nem, azt nem te­hetik, hiszen 21 mázsás átlagter­mésük országos szenzáció lett. De az ördög tud néha elmenni a hi­vatali vaskalaposok eszejárásán. Vagy már besúgta nekik valaki, hogy krumplit nem vetettek. Így döntött a brigád, mert hisz’ azon a földön évek óta kárbaveszett a vetőburgonya. Aztán a közeli évek legjelentő­sebb megyei eseményeit megörö­kítő fényképtablókra tévedt a szeme. „Rákosi élvtárs Túrke- vén” — Jegorov szovjet kolhoz­elnök a kisújszállási Petőfi téesz sertéstenyésztő brigádjánál” — „Az ország legnagyobb gépállo­mása Mezőtúron ”. Félórás késéssel megkezdődött a rapport. Türke László az osz­tályvezető és egy előadó társasá­gában fogadta. Türke fagyosan nyújtott neki kezet. — Maga hát az a „hiteles em­ber”, Botos elvtárs — idézte nyú­lós iróniával a Vadász Ferenc adta jelzőt. — Na, üljön csak le. Amazok hárman az íróasztalt ülték körül jó tágan. Nehéz lett volna eldönteni, melyikük vág zordonabb képet. Hosszú pillana­tokig mozdulatlan szemmel meredtek Bálintra, épp csak a bí­rói talár hiányzott róluk. — Végiggondolta már, mekko­ra cirkuszt támasztott T.-n, teg­nap este, sőt még előbb — a pártszerűtlenségével ? — vonta kérdőre szigorú - méltóságteljes­séggel Türke. Hogy pörsenéses kamasz voltát valamiképp hang­súlyozza, kihúzta magát, mint aki seprűnyelet nyelt. Lábát ke­resztbe rakta,, amiben néhány másodpercen belül a másik ket­tő is követte példáját. Botosnak fejébe szállt a vér.1 — Ha így folytatja az elvtárs, máris jónapot kívánok—mond­ta „nyugodtan”, s felállt a szék­ről. — Csak ne önérzeteskedjen olyan hevesen — gyúltak ki a pattanások az ifjú ember állón.-— Nem gondolt még bele, hogy — ad egy: elárulta a fejlesztés egyik taktikáját, tehát végered­ményben az ügyet; — ad kettő: ezzel lehetetlenné tette a hely­belieket. Nincs annyi politikai érzék magában, hogy ők jobban ismerik a -helyi körülményeket, a parasztok ottani sajátosságait, tehát éltek olyan eszközökkel is, amelyekkel rászorítják az inga­dozókat a belépésre. Maga át­nyúlt a fejük fölött azzal is, hogy kiköppentette a „tagosítás” titkát; ami ravasz fogás volt ugyan, de a nemes cél szentesítette ... (Folytatjuk.) (

Next

/
Thumbnails
Contents