Petőfi Népe, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-03 / 28. szám

1982. február 3. • PETŐFI NÉPE • 5 Karnevál Velencében • A velencei karnevál tő színtere: a Piazza S. Marco, a Szent Márk tér. Tündöklő látvány akár ragyo­gó napsütésben, akár ezüstös éjjeli fényben. A zárt, szabálytalan téglalap alakú dísztér. Napóleon szavaival élve, a legpazarabh bálterem benyomását kelti. Szemben, fantasztikus díszletként a Szent Márk templom. Jobbra: a Piazza előcsarnoka, Velence díszkapuja, a Piazzetta. Minden bizonnyal több forrás­ból is értesültek olvasóink arról, hogy kétszáz éves álmából újra­éledt a velencei karnevál. Hogy ez a két évszázadnyi szünet Csip- kerózsika-álom volt csupán, mi sem bizonyítja perdöntőbben, minthogy az ébredés esz-, tendeje, 1980 után ismét régi fé­nyében tündököl ez a világra szólóan nagyszabású, és művészi színvonalát tekintve is első he­lyen kiemelt karnevál. Hiába — egy évezredes hagyo­mányt nemhogy rendelettel, pa­rancsszóra, de mint a tény iga­zolja, fegyveres erőszakkal sem lehet egy társadalom életéből el­tüntetni. Tudvalevő, hogy Napó­leon bevonulásával, a velencei köztársaság bukásával szakadt meg a karneválok rendezésének hagyománya, amiről első ízben egy 1094-ből származó dokumen­tum tesz említést. Mintha tegnap maradt volna abba. a minden különösebb hír­verést nélkülöző első, 1980-as kar­neválon is mintegy százezer masz­ka népesítette be a várost. Ta­valy ugyancsak százezer vidám, tarka maszka — klasszikus és modern ihletésű figura „egyen­ként” is ezernyi változatban — nyüzsgött, dalolt, táncolt Velen­ce utcáin, elsősorban a Szent Márk téren. A világ minden tá­járól idesereglett mulatnivágyó- kat profi és amatőr színtársula­tok sok tucatja, utcaszínházak, pantomimelőadások, a klasszikus színházakban mindenekelőtt a velencei szerző, Goldoni művei szórakoztatják. No és természete­sen a hatalmas bálok — termek­ben és szabadban egyaránt. A velenceiek mindig kedvelték az ünnepségeket — fiestákat —, a színpompás felvonulásokat. Ezek nagy része persze már a múlté. A megmaradónak közül a legnépszerűbb a július hó harma­dik vasárnapjára eső Redentore- ünnepség, amikor Velence népe az 1575-i pestis elmúlásáról emléke­zik. Ennek lefolyása érzékletesen szemlélteti a város népének vi­dámságra, játékra, dekoratív ün­neplésekre kész hajlandóságát. A Redentore napján Velence népe a lagúnákra száll — gondolákon, virágokkal, lampionokkal ünne­pélyesre varázsolt teherszállító bárkákon, 4—5 népes család is közösen, mert így olcsóbb. A na­gyobb csónakokra zongorák, a ki­sebbekre gitárok, mandolinok, harmonikák s legújabban, táska­rádiók, magnetofonok kerülnek. Az egész napot a vízen töltik, ott ebédelnek, vacsoráznak víg poha­razás, énekszó közben. Annyi a vízi jármű, hogy egyikről a má­sikra átlépegetve a Canal Grande egyik pártjáról a másikra át le­het jutni'„szárazon”. Tűzijáték, barátkozás, bókok szállnak, tré­fák röpködnek. S hajnaltájt az egész csónakáradat vidám zsivaj- gásban úszik a Lido felé, hogy napkeltére elérjék a nyílt tenger vizét. Néphit, hogy aki a Reden- tore hajnalának hasadtán az Ad­ria vizével vet magára keresztet, a következő évben mentesül a, betegségtől. „ Ünnepi hangulatot árasztanak" tavasztól őszig a hétköznapi éj­szakák is. Nem véletlen, hogy a szikárságig realista Hemingway-t is ilyen rajongó szókra fakasztot­ta Velence varázsa. „Istenemre, milyen boldog len­nék, ha egész életemben ezt a várost járhatnám ... Város, ahol az élet folytonos vipasság." A velencei karneyál „virágko­rát” a XVIII. században élte. Az év felét a karnevál vidám féke- veszettsége töltötte be: Attól kezdve, hogy karácsony második napján a dózse vízre bocsátotta a „bolondok hajó”-ját, merő nyüzsgéssé, egyetlen táncos-dalos maszkabállá változott az egész város — hónapokra. Maszkok­ban, dominókban sürögtek a szó­rakozni vágyók, szerelmi viszo­nyok szövődtek, mindenki azzá válhatott, amivé szeretett volna lenni. A cselédlány úrinőnek öl­tözve hódított, a patrícius dáma kurtizán jelmezben járhatta a várost. Na hogy az előkelő höl­gyek ebből egyébként se csinál­tak nagy ügyet. Ez időben házas­sági szerződésiben kötik ki az úr­nők, hogy házibarátot, cicisbeót tarthassanak, ök irányítják a társadalmi életet. Táskájukból nem hiányzott a pakli kártya, a soron levő udvarló miniatűr képe, a maszk és a szabószámla. A na­pi program: a számtalan kávéház valamelyikében délelőtt csokolá­dé, limonádé, majd egy kis sza­gos mise. A délutánból kis időt loptak alvásra, hogy este kezdőd­hessen a hódítás a város 500 sza­lonjának egyikében, ahol hajnali négyig mulatoztak. Az urak élet­vitele is ehhez igazodott: „reggel egy kis misécske, délben egy kis kártyácska, este eg.y kis nőcske”. Kávéházak nyíltak — itt hono­sodott meg először Európában a kávé élvezete —, el.'szaporodtak a fényes szórakozóhelyek, játékbar- largok, találkahelyül szolgáló kaszinók. A város teljes ereivel igyekezett Velencébe édesgetni! az idegene­ket. Ezek száma a farsang és a nagy ünnepek idején a 3000-et is eléri. Korabeli vélekedések, például egy kínai útinaplójából: „Egész Velence [gyönyört lehel, az erkölcsök nagy romlására. Más sincs, mint színházi előadások, szórakozások, örönnök habzsolása. A farsangi karnevál, amely má­sutt pár napig tart. itt hónapokig ad módot álorcás kicsapongások­ra.” Goethe papája viszont elragad­tatott levélben számol be a város életének könnyén! bájáról, asz- szonyainak kedvességéről és szép­ségéről; ősi nemeseinek demokra­tikus magatartásairól, akik a leg­egyszerűbb szatóccsal egyenran- gúként társalognak; az előkelő palotákban tartott estélyekről, ahol tánc, kártya és könnyed ka­cérkodások szórakoztatnak, és a nyilvános tánóhel yekről, amelyek laza erkölcsű dámácskái éppolyan kacér eleganciávéil s,a külső for­mák betartásává’! szórakoznak a maszkás urakkal, rnint a paloták űrnői. Velencének ezt a muzsikáló, já­tékos, szerelmeskedő, rafinált alkonyát söpri szét 1797-ben Na­póleon hadseregének előrenyomu­lása ... Ekkor merült Csipkeró- zsika-álomba a velencei karne­válok hagyománya. Amely most felébredt. S ha a mai karnevál nem is hat hóna­pig, hanem csak £at napig tart, — legalább úgy osijjog, mint az ősi. Legalább; hiíszen az akkori 3000-rel szemben ma százezer résztvevője, szereplője van. Olyan díszletek között, melyekre évszá­zadok nemzedéked néznek fel mindig friss csodálattal. T. I. • A Piazza földszint? árkádsorai alatt luxusüzletek, csillogó kirakatokkal. Köztük kávéházak, a térre mélyen benyúló széksorokkal. Esti kivilágítás — szól a térzene. • A Doge.palota éjszaka is csillogó ékszerdoboz. (Tóth Sándor felvételei) Tóth István zaklatott idők (34.) Apja felfogadta a kis Mikllós gyereket. Éjszakán­ként megy ám a közös lucerna dézsmálása. Holnap neki is fu­varba kell menni. Az apja fel­vállalta, a pénzt is felvette,' hogy őt így szorítsa rá. — Hát veled mi van? — ku­tatott a fiú dúlt arcában Pi­roska. A bőséges traktában már a likőröknél tartottak Rontónéék asztalánál. A cigányprímás is odasündörgötd. A fiatalasszony lágyan kérlelte az urát. — Béluci, ugye nem enged­jük, hogy Sólyom elvtárs szállo­dában aludjon? — ütötte el mindjárt más irányba az eset­leg másokban ébredező hátsó gondolatokat. Rontó faarccal helyeselt. — Természetesen, természete­sen. Hogy is mondhatna ellent ő, a. tanácsi kistisztviselő, mikor eddig is jóformán figyelmen kí­vül hagyták ezek a bővérű me­gyei nacsalnyikok. Sólyom Öénes most már tar­tós manőverbe kezdett az asztal, s a lelógó terítő védelmében. Hol a térdévell, hol meg a kezé­vel. Ez utóbbit azért napvilá­gon is mutatni kellett időnként. Odaintette a cigányt, kacsin­tott neki, majd (leplezetlen imá­dattal nyűgözte az asszonyt ösz- szcszűkített szempárjával. Szo­kásához híven beleszúrt nyel­ve hegyével vikszos bajuszába, és nekitokásodva rázendített. Mikor odaért, hogy: „Lenne csak egy ilyen ked­ves. szelíd szavú párom ...”, pillantása szemtelenül nyilazott az „Amazon”-ba ágyazott, ágas­kodó halmok közé. Rontóné elbájoltan támasztotta liikőr áztatta állát a széktámlán elnyújtóztatott karjára. Kék sze­mét a magas égre függesztette, és a férfival együtt hasította. „Én lennék á legboldogabb ezen a világon”. A kiadós evészet, ivászat végén csak Rontó érezte magát rettene­tes kínban. Még szerencsétleneb­bül lábatlankodott, mint idejöve­telükkor. Szellemileg, testileg alárendelt szerepet játszik ő ezek között a nagyvonalú, koncepció­zus megyeiek között, akik mint hírnök is győzelemre hivatottak. Próbált úrrá lenni gátlásossá­gán, hasztalan. Még a csevegé­sükbe se tudott bekapcsolódná egész idő alatt. Hiába bátorította magát, hogy hiszen ezek is föl­dön járó halandók, fölényük va­lósággal leigázta őt. — Ezer bocsánat! — dadogott, mert nekiütődött az igazgató acé­los izomzatúnak. Pedig az lépett az ő lábára, míg a kijáratnál ud­variaskodták, ki lépjen ki első­nek. Mindenhogy utolsónak maradt. Erzsiké jóelőre tudtára adta, hogy a cigányoknál Tjeki illik ki­rukkolni. Minden prímás kiváló pszichológus is. Rontó Bélát egy pimasz, követelőző tekintet is el- gyávította annyira, hogy kétszer - annyiit dobjon a zenészek tányér­jába, mint amennyit szándéko­zott. Köszönetképpen még ki is röhögték. Csak a kapun kívül mert meg­ereszteni egy sóhajtást. A tekintélyes csoportnak utat engedték. Középen Erzsi asszony virult, izzott, mint. egy kék szemű Carmen. Csípője ringatózott, ke­gyéből minden vendágfiúnak jut­tatott. Nem volt nehéz dörgölőd- ni, ide-oda dőlni. Kísérete teleaggattg vásárfiá­val. Feje fölött három léggömb ölelőzött. Ruhája vállgombján tollas majom ugrált gumiszalagon. Vigyor ült a máj api szürke po­fáján, és a léptek ütemére kajá­nul verdeste piros ülepét az asz- szony feszes melléhez. — Várjanak meg itt! — hagy­ta ott hirtelen udvarát Erzsiké. — Most én veszek maguknak vá- sárfiát. A játéksátornál kíméletlenül előre tolakodott. Rá se hederített a mérgelődőkre. Fecsegett, koto­rászott a csecsebecsék között. — Ezt a három kakastroimbitát tessék felszámolni! — harsogott túl mindenkit. Meg még ezt a ne­gyediket is, ezt a kappanformá- jút. Közönségesen röhhentett, fize­tett. Ahogy megfordult, szembe­került azokkal, akiket az imént szét'lökdösött. „Ezt is jókor hozta ide az ördög!” — gondolta bosz- szúsan, de a másik pillanatban már mézédes szókat csurgatott a szája. — Szabadság, kedves elvtársnő! — folyt rá Botosnéra, aki éppen k.islocsolót választott a fiacskájá­nak. — Jaj. nem találkoztunk a pénteki aktívaülés óta. így csak most tudok gratulálni. Hát azt a tartalmas előadáist! Látta volna, hogy sunyítanak a férfiak, akiket kipellengérezett. .. Még egyszer gratulálok, elvtá rsnő. Szabadság elvtársnő! Üdvözlöm Botos elv­társat. Olvasták a cikket? Olyan szívhezszólóan írnak magukról... Botosáét émelyítette a nyíltszí­ni dicshimnusz. Menekült vol­na, de a kapatos asszony úgy- m szólván ráakaszkodott. így csak "elvörösödve állta a szóáradatot. Mikor Rontóné visszatáncolt díszkíséretéhez, kacérkodva dug- dosta be sorba a három megyei férfi szájába a pléhkakas dudát. Majd gyilkos komolysággal a férjét vette kezelésbe. Egyik ke­zével Rontó tarkóját tartotta, a másikkal bedig — mintha ope­rálna — rém vigyázatosan illesz­tette Béla foga k őzé a kappan for­májú* trombitát. — Nesze szívem. Ezen még tudsz valamit. A három vend ég büffenve tar­totta vissza a röhögést. Rontó f uldokolni kezdett. Az alpári gúny őt is kihozta sodrából, önérzete­sen rendre akarta utasítani fele­ségét a triviális tréfáért, de ide­gességében nagy lélegzetet vett, és a síp a torkára szaladt, ök­lén dezve köhögött, a kappansíip éles hátulja veszettül csiklandoz­ta torkát. Erzsiké: színpadias len­dületied hátbaverie, s egy irtóz­ható köhögéstől a pléhkappan messze kirepült .a porba. Késő alkonyaikor a „Kökény- bokor” kerthélyis égébe vezényel­te társaságát Rontóné. Túlcsordu­ló jókedvében is érezte időnként, hogv túlment a határon féktelen- kedésével. Már messziről muto­gattak ráiulk, mikor egv-egy sá- torsikátortoa befordultak. Gon­dolta, hogy a vendéglő lugasos «zeoaróiéban elrejtőzhet avatat­lan szemek elől. NYELVŐR Csaknem — Csak nem?! Az összetett határozószókkal, kötőszókkal és mutató névmá­sokkal. gondjaink lehetnek. Aki pl. a csaknem, dehogynem, mi­közben összetételt jegyzi meg, sokszor tévedhet, ha a csak nem, de bogy nem, mi közben írás a helyes. Elöljáróban rávilágítunk egy példával a két megoldásra: Hogyne szeretném! (=persze hogy szeretem); vigyázz, hogyne vegyek észre! Kezdjük a példák tárgyalását a dehogy, dehogynem, dehogyis, dehogyisnem határozcszókkal. Dehogy mondta (nem mondta). Dehogynem mondta! (nyo- mósítva állítjuk). Dehogyis adok belőle! (nyomósítva tagad­juk). Dehogyisnem láttam! (ha­tározottam állítjuk). És különír­va őket. Te nem hiszed, de hogy mondta, az bizonyos De hogy (—hogyan) mondta! Itt volt. de hogy nem mondta, azon csodálkozom. A hogy hang­súlyos: De hogy nem vette ész­re? (hogy lehet, hogy nem vette észre?). Itt is a hogy hangsú­lyos: De hogy is nem láttam? Egyéb példák: Nemegyszer (^gyakran) eljött ő is hozzánk. Nem egyszer jött el, hanem több­ször. Miközben ebédelünk, róla beszélgetünk. Mi közben ebé­deltünk, nem figyeltünk rá. Csaknem (=majdnem) eltalálta. Csak nem voltál te is ott7 Csak­hamar (=nemsokára) elintéz­tem. Csak hamar, hogy el ne késsünk! Majdcsak (=talán) si­kerül. Majd csak holnap uta­zom el. Mintegy (=körülbelül) százan voltunk ott. Ügy viselkedett, mint egy gyerek. Bárhogy (^akárhogy) iparkodik, semmi­re se megy. A hogy hangsúlyos; Bár hogy iparkodik, az biztos (bár az biztos, hogy iparkodik). Mutató határozószó a csakúgy. Csakúgy (=ugyanúgy) megtette, mint más. Különírva több értel­me van: a) csak akkor: „Csak úgy virág, ha tarka, csak úgy asszony, ha barna” (Petőfi), b) Csak úgy foghegyről szólt hoz­zá (nem nagyon törődve vele), c) rosszalló nyomósítással, az ige a hangsúlyos: csak úgy dőlt belőle a borszag. A hogymint és a hogyhogy kérdő jellegű határozószó. Hogy­mint vagy? (=hogyan vagy?). Hogyhogy nem vetted észre? A mint hangsúlyos: Hogy mint jöt­tél ide, nem tudom. Hogy, hogy nem, (de) eltörött. A csakannyi és a csakolyan névmást is néha különírjuk, Egybeírva a csak hangsúlyos: csakannyi (=ugyanannyi) a tied, mint az enyém, ö is csakolyan (ugyanolyan) kiváló, mint a többi. Különírva az annyi és az olyan hangsúlyos: Csak annyi megbecsülést kívánunk másoktól' mint amennyit mi is megadunk mindenkinek. Csak olyan em­berrel barátkozz, aki jót akar neked. Az összetett kötőszók is je­lenthetnek helyesírási gondokat. A mintha kifejezhet hasonlítást (olyan sötét van, mintha éjszaka volna), látszatkeltést (úgy tett, mintha nem tudna semmiről; gúnyos állítást is (mintha nem tudnám!). De Arany Toldijá­nak Elöhangjában („Mint ha pásztortűz ég őszi éjszaká­kon . ..”) a különírás a helyes, mert itt két kötőszó van. A ha jelentése itt amikor (mint mikor pásztortűz ég....). A minthogy okhatározói kötő­szó: Minthogy (=mivel) későre jár, lefekszem. De ebben a mon­datban : Nem akart többet, mint hogy igazságot szolgáltassanak neki (mint azt, hogy... a kü­lönírás a helyes). Az azazhogy mellérendelés kapcsolására szol­gál: Sokat beszélt, azazhogy (=illetőleg) pletykált. De külön­írva: Sokat beszélt, hogy beszél­jen, azaz hogy a csendet megtör­je. A hacsak feltételes vagy meg­engedő mellékmondat kötőszava. Hacsak lelhet, én is veletek me­gyek. Különírva: Ha csak (=ha csupán) ez kell, megkaphatod. A méghozzá fokozó értelmű. Láttam a filmet, méghozzá (=sőt) kétszer. Még hozzá (őhozzá) is elmegyek. A régies hogysem (sőt a semhogy, mintsem) kötőszókat általában egybeírjuk. Pl. Inkább szenvedett, hogysem elárulja. De különírjuk ilyen mondatokban: Kiderült, hogy sem az egyik, sem a másik nem hibás. Az alighogy, bárhogy írására is ügyelni kell. Alighogy megér­kezett, lefeküdt. Ez alig hogy elegendő. Bárhogy (=akárviogy) iparkodott, semmit sem ért el. A hogy hangsúlyos: Bár hogy ipar­kodott, az bizonyos (bár az bizo­nyos, hogy iparkodott). A csakhogy és csak hogy között jelentésbeli különbség van. Meg­vette volna, csakhogy (=de) nem volt rá pénze. Csakhogy (jó, hogy) megjöttél! Csakhogy (—jó, hogy) meg nem ette az egészet! Nem vitatkozott, csak hogy (=csak azért, hogy) béke legyen. Az úgymint és az úgy, mint is különbözik. Az úgymint felsoro­lást vezet be: Hárman voltak, úgymint (=azaz, tudniillik) Laci, Pali, Peti. Az úgy, mint hasonlí­tást fejez ki: Csináld úgy, mint eddig. Ök is játszanak úgy, mint mi. Az úgyhogy következményes mondat kötőszava: Későn érke­zett az állomásra, úgyhogy leké­sett a vonatról. Az úgy, hogy egyéb határozókat fejez ki: El­verte úgy, hogy belebetegedett; megtanultam úgy, hogy sohasem felejtem el. Az akárcsak, bárcsak, mármint, mégiscsak kötőszókat sem írjuk mindig egybe. Úgy viselkedett, akárcsak egy gyerek. Adhattál volna nekem is, akár csak egyet is. Bárcsak eljönne! Kezdhetjük a megbeszélést, bár csak (=bár csupán) ő jött el. A tanú, már­mint (=vagyis) Fekete, nem je­lent meg. Már mint leszerelt ka­tona jött haza. Jól sejtettük, még­iscsak (=mégis) ő volt. Segítet­tünk neki, mégis csak (=imégis csupán) ennyit végzett. A hogyha és a merthogy jelen­tése egyszerűen ha és mert. Hogy­ha megtudod, értesíts engem is. Én is tudom, merthogy én is fog­lalkoztam vele. Különírva: két külön kötőszó: Tudom, hogy ha megtudod, engem is értesítesz. Mert hogy nincs igaza, az bizo­nyos. Kiss István FILMJEGYZET A birodalom visszavág A film angol nyelvű cimszöve- géböl kiderül, hogy a Csillagok háborúja című ciklus ötödik da­rabja a hazánkban most futó fan­tasztikus szuperprodukció, mely A birodalom visszavág címet viseli. Érthető, hogy ezt a hatalmas si­kerű kezdő epizódot, a Csillagok háborúját megtöbbszörözi a hol­lywoodi filmipar. Nagy volt a si­ker és akadt vállalkozó a nem túl nagy tehetségű forgatókönyv­gyártók sorából a bárgyú és egy­szerű mese továbbfolytatására. A makettek egyébként is készen voltak, a tengerentúli trükk-ké- szítő szakemberek számára pedig nincs lehetetlenség. A közönséget elandalítják a csodálatosnál csodálatosabb űr- hajóóriásak, a mulatságos, vagy technikailag valószerűnek tűnő robotok és a mese az összes kor­osztályok igényeit kielégíti. En­nek fő oka az, hogy nagybetűvel írott MESÉT nagyjából mindenki szívesen olvas. Hát még akkor, ha olvasni sem kell, mert a meg­elevenedett képregény összes lát­ványosságát kínálja ez az áltudo­mányos, ál fantasztikus „műalko­tás”. A Csillagok háborújából jól is­mert szituáció ebben a filmben is ismétlődik, a jók ellen harcoló gonoszok természetesen átmene­tileg diadalmaskodnak, majd ki­derül, hogy a misztikus erővel rendelkező jók vezére talán győz­ni tud az ártó hatalmakon. Ez így elmondva és megnézve is eléggé együgyűnek tűnik, de me­se a javából, első osztályú szere­lésben és a tudományos-fantasz­tikus alkotások összes trükkjeit valóban élvezhetik a nézők. Van a filmnek néhány egészen eredeti és eddig még nem ismé­telt jelenetsora. Kitűnően és iz­galmasan építi fel a hatalmas filmstáb a kihűlt bolygón játszó­dó jeleneteket. Izgalmas a ha­talmas hóvihar és a csuda tudja, hoénan került bele a filmbe az a kenguruhoz és kecskéhez egy­aránt hasonlítható elképesztő mé­retű, lovaglásra használt állat, amelyen a nézők legnagyobb örö­mére a főhős száguldozik. A nya­kig érő hó természetesen nem akadályozza meg a szereplőket abban, hogy alatta, a sziklás fel­szín mélyén jól fűtött összkomfor­tos hatalmas bázis épüljön föl, amelynek barlangjaiban nyugod­tan röpködnek a különféle űr­cirkálók, kisebb-nagyobb repülő- alkalmatosságok. Nagy a sikere a filmnek. Es ezt talán a látványosság egyedi ér­dekessége is indokolja, bár né­mi kétség föltámadhat a néző­ben: a zseniális formatervezők mintha az amerikai hadsereg most készült új repülőit és egyéb hadigépeit ,ykoppintották” volna le — legalább is külsőre. A má­sik kétség: az erőszak túlzottan nagy szerepet kap a filmben és ez sem morálisan, sem másként nem menti a produkció készítőit. Cs. L.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents