Petőfi Népe, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-18 / 41. szám

1982. február 18. • PETŐFI NÉPE • 5

TŰNŐDÉSEK A FILMRŐL (III.)

Önmagunkra ismerhetünk?

A művészetek között a filmnek van a legnagyobb valósághitele. A nézők, ahogy ezt Lukács György is megállapította, ,.a film minden képét mint a valóság szintézisét élik át és e valóságot fogadják el" A filmhez való vonzódás azzal magyarázható, hogy az ember egyre kíváncsibb az őt körülvevő világra, a valóságra, ennek fő megismerési eszköze ez a huszadik századi ,.csoda", amely leghívebben kelti az autentikus valóság illúzióját. Ezt a technikát esztétikailag szervezetten, a társadalomtudományok négyszögéből és módszereivel is lehet kezelni és használni. így válik aztán egyre inkább a film a valóság képéből a valóság nyelvévé.

Felelősséggel,

elkötelezetten

A következőkben a magyar film valóságképét próbáljuk felvázolni, ügyelve a tendenciákra, a teljesség igénye nélkül. Első kérdésünk, amelyre a választ ke- lessük:

önmagunkra ismer(het)ünk-e filmjeinkből?

Válaszunk — sommás — igen. A kortárs művészeti ágak között a film az, amely a legkisebb „átfutási idővel”, nagy intenzitással képes napi problémáinkat is érzékenyen, felelősségteljesen felmutatni, ábrázolni.

Nem frázis annak hangoztatása, hogy a magyar film elkötelezett. A magyar társadalom iránti felelősséggel, az ellentmondások és eredmények hiteles feltárásával és megmutatásával, manipulációmentesen, a nézők aktivizálásával vállalja a „mi ezek vagyunk és így élünk" bemutatását. A magyar filmek témái e megállapító»- sainkat alátámasztják. Példáinkban csak egy-egy filmet emeltünk ki, a legeklatánsabbakat. A felelősség kérdése (Hideg napok); a nem éppen tökéletes intézmény- rendszer, a demokratizmus hiánya (Harcmodor, Békeidő); a szeretet- és a lakáshiány (Családi tűzfészek, Köszönöm, megvagyunk, Vasárnapi szülők); az erkölcs, a társadalmi morál kérdései (Egy őrült éjszaka, Kihek a törvénye?); generációs konfliktusok (Oldás és kötés, Nyár a hegyen) ; a magányos ember kitörési kísérletei (Sziget a szárazföldön, Két elhatározás, Holt vidék) ; a magyar történelmi múlt és félmúlt (Szegénylegények, Tízezer naip, Földobott kő, Magyar ugaron, Vörös rekviem, Ménesgazda, Mérkőzés, Jdeiglenes paradicsom stb.). Mint látjuk, igen színes ez a paletta. Sokáig lehetne még sorolni azokat a filmeket, amelyek a magyar valóság feltárásához még hozzájárultak. Az említett filmek zöme — igazságkereső, szókimondó, értékes. De vajon;

Mennyit (is) ér?

Ez esztétikai és művelődéspolitikai kérdés is. A magyar filmről fellengzősen, sznobizmusból,

divatból többet beszélnek, mint ahányan nézik. Hajlamosak vagyunk arra is. hogy netán’ közömbösek legyünk iránta. Mégis — a magyar filmek televíziós vetítései után napokig vitatkozunk a felvetett kérdésekről utcán, munkahelyen, társaságban. Ez azonban mégiscsak azt bizonyítja, hogy nagyon is nem mindegy, hogy „mit is mond a magyar film rólunk, magyarokról”. Akkor hát csak a moziban vetített magyar filmek iránt maradunk közömbösek? Igen megtévesztők azok az adatok, amelyek fehéren-feketén képünkbe vágják, hogy nem járunk vmoziba, nem nézünk filmeket, s állandóan fogyóban van e közművelődési intézményhálózat közönsége. 1960-ban 35 millióan néztünk filmet a moziban, tavaly pedig csak 14 milliónyian.

Más közönség, más szokások

A moziba járást motiváló tényezők korábbi példáit most hárommal toldjuk meg: 1. a- televízió mindannyiunkat elkényel- mesítö szerepével, amely igényeinkben is deformáltságot okoz: — 2. a közönség ma más, mint öt évvel ezelőtt: átrétegződött, — 3. s számolnunk .kell kulturális szokásaink megváltozásával is. A mozikba jelenleg szuperfilmek, sci-fik, vagy Búd Spencer-filmek vonzzák a nézőt. A valós problémákat — mégha művészi színvonalon is dolgozza fel — feltáró magyar filmre a néző válasza sok esetben elutasító. Válaszoljunk tehát feltett kérdésünkre: a magyar filmet kevesen ismerik a moziból. Ennek (bizonyítására néhány adat. A Bács megyei sikerlistát a Pogány Madonna vezeti, s mindössze 24 ezren tekintették meg .bemutatója óta. A témájánál is súlyosabb, a Fábián Bálint találkozása istennel című filmünket 20 ezren, a filmnyelvi kísérleteket felvonultató Nárcisz és Psyché-t 17 ezren nézték meg. A Harcmodornak 14 ezer, a .Békeidőnek és a Köszönöm megva- gyunk-nak 8—8 ezer, a Vasárnapi szülőknek 18 ezer, a Ballagásnak 13 ezer nézője volt. Huszárik Zoltán Csontváry című filmjét 9 ezren tekintették meg. Bács-Kiskun megyében az összes mozinéző húsz százaléka néz magyar filmet. (Ez magasabb egy-két százalékkal az országosnál. (Tavaly Kecskeméten félmillió látogatója volt a westernnek, a kriminek, s a sci-finek. A más kategóriájú filmeket mindössze 188 ezer néző látta. Sokat sejtető és mondó adatok ezek.

Igazság és valóság

Mindkettő benne van a magyar filmben, összekeverni e két dolgot nem lehet. Amíg az egyik a lényeget, a másik a jelenséget fejezi ki. Nagyon is összetartozó két minőségi jegy ez. S a néző mindkettőt számon kéri filmjeinktől és- filmjeinkből.

A hatvanas évek közepén változás következett be a magyar filmművészetben. Zolnay Pál Fotográfiája új utat nyitott a magyar film jelenlegi történetében; megteremtette a dokumentumjátékfilmet. És ebben csak az volt a furcsa, hogy a játékfilm igazodott a dokumentumfilmhez. Nagy vitákat kavart e módszer és ez a témakezelés. Dárday István, Vitézy László, Szalai Györgyi. Vámos Judit és a „Balázsbélások” aztán bizonyították ennek létjogosultságát. A vitát a tényszerűségre épített fikció váltotta ki a nézőben, amely a hitelességén túl alkalmas a művészi általánosításra is. (Jutalomutazás, Harcmodor.) Érdemes mindkét filmnek elkészült dokumentumváltozata is. de hatás nélkül maradtak. S amikor alkotóik az alapul szolgáló dokumentumtörténetet játékfilmelemekkel kombinálták, a hatás — összehasonlíthatatlanul az utóbbi javára — óriási volt.

Valamilyen rejtélyről van szó? Mi az ilyesfajta sikernek a titka? Csupán csak az, hogy az ilyen filmek nemcsak feladatuknak tartották, hanem segítették is a magyar valóság feltárását, kutatását. Közéleti filmekké váltak, ooliti- záltak. Fontos filmekké lettek. Fontosságuk társadalmiságukban és művésziségükben egyaránt fejlett. Nemcsak kiváltották, hanem igényelték is, kiváncsiak voltak véleményünkre. Mert rólunk szóltak és értünk szóltak. Szükséges filmek ezek, amelyekkel az agi- tációnak és a propagandának is számolnia kell.

Meg kell ismertetni ezeket a filmeket a legszélesebb közönségrétegekkel. Mint minden művészet, így a film is, közönség nélkül üres verem, holt művészet, öncélú játszadozás. Bízzunk a magyar filmben, de azért nézzük is közben!

(Folytatjuk.)

Kovács István

tétikai igényével választotta ki a megörökítésre érdemes látványt. Témaválasztása sohasem volt véletlenszerű, kompozíciói határozott művészi szándékra, kifejező ábrázolásmódra engednek következtetni.

Bár a fotográfus sohasem élt a megye területén, mégis jó ismerője és gyakori vendége volt e tájnak. Felvételeit ma már számos múzeumban megtaláljuk.

Hamarosan a kecskeméti Katona József Múzeum fényképtárát is mintegy száz Kerny-felvétel gazdagítja majd. Ízelítőül most két felvételt küldök. Mindkettő bugaci kötődésű. A korábbi, az 1917-ben készült (3) a látófa felállítását ábrázolja, a másik (4) tizenkét évvel későbbi remeklés egy fiatal csikósról”, fejezte be rövid tájékoztató levelét Győri Lajos, a Portré szerkesztője.

n □ □

A kecskeméti piacon több mint fél évszázada kattantotta el gépét Dóri Pál. Jó szemének, e kitűnő felvételnek köszönhetjük a hangulatos várostörténeti becsű felvételt (5). Heltai Nándor

MEGÖRÖKÍTETT PILLANATOK (VII.)

A népélet ábrázolói

Annyira beváltotta reményeinket a Megörökített pillanatok, hogy az érdeklődésre való tekintettel néhány folytatással meg- toldjuk az eredetileg hat részesre tervezett sorozatot.

Üjabb agrártörténeti értékű képet küldött Németh Gyula Bajáról (Dózsa György út 202 a). A Bánfai (Burger) Ottó műterméből. az 1930-as évek elején kikerült felvétel (!) hajdani baja- szentistváni cséplést mutat be. ,,A masinát még szalma ás száraz kukoricaszár fűtésű gőzkazán hajtotta. A képen a majorságot bérlő gazda ás családja látható a gépész ás több cséplomunkás társaságában”.

□ □ □

Kedves bajai olvasónktól érkezett az 1866-os alapítású Goldstein R. fényképészeti műinté;ze- tét dicsérő, néprajzi fotó (2). Az első világháború , alatt örökítette meg a népviseletbe öltözött parasztcsaládot. Elképzelhető: a frontszolgálatot teljesítő családfőnek ezzel kedveskedtek baja- szentistváni hozzátartozói.

Győri Lajos újságíró kollégám mutatja be Kerny Istvánt,, a népélet egyik fotós fölfedez.őjét, a két világháború közötti jellegzetes magyar stílusirányzat egyik megteremtőjét, képviselőjét, aki társaival együtt elmondhatta: „műtermünk a magyar róna, reflektora az örök nap, képünk tárgya a magyar népélet és a magyar táj volt”.

„Kerny különösen sok felvételt készített Kalocsán és környékén. Kiskőrösön, a bugaci

pusztán, a félegyházi határban és Kecskeméten. Munkája is gyakran szólította erre a vidékre. Az alföldi távíró- és telefonvonalak kiépítése, karbantartása és állandó műszaki ellenőrzése volt a feladata. Ha utazott, fényképezőgépét mindig magával vitte . . . Mindig a kiállító fotográfus eszTóth István

zaklatott idők

(46.) Ez izgatta módfelett Rontónét mikor már jó ideje a Jókai utca felé tartott társaival. Furdalta a kíváncsiság.

— Hol lakik az a Vadász?

— Éppen útbaesik. elmegyünk majd a házuk előtt — felelte az agronómus.

— Nem is olyan nehéz ember az, ahogy a titkár elvtárs beállította — ágaskodott menten a töltöttgalamb Juliskában is a vetélkedhetnék.

— Megtréfálhatnánk Botos elv- társékat — kapott örömmel a helybeli népnevelő közvetve érzékeltetett szándékán Rontó- né ... Te, Juliska, van ennek a parasztnak adóhátraléka?

— Egy fillérrel se maradna el.

— Hm, hm... Akkor máshoz kell megfognunk a dolog végét... Tudja mit, Keszler elvtárs — javasolta rámenősen a mezőgazdásznak —/Juliska meg én beszélgetünk Vadásszal, maga meg maradjon kint. Sétáljon le-föl a kapu előtt, míg mi főzzük á parasztot. De szigorúan csak az ő portájuknál silbakoljon.

Keszlerben visszatetszést keltett az indítvány hangneme is. „Főzzük a parasztot”. Orozzuk el a másik pártól a dicsőséget, mit számít, hogy nem nekünk jelölték ki ezt a gazdát. Ennek a nőnek elsősorban versenyvállalás a népnevelő munka. A dolgozó paraszt csak név és szám a téesz- fejlesztési listán. Nem örült a tippnek.

Mintha Rontóné is érezte voli na, hogy túl játssza a lelkességet. Okosan fűzte hát hozzá.

— Ne féltsen az elvtárs. Gépállomáson is dolgoztam. Ismerem Sztálin, Lenin tanításait — Sztálin legjobb magyar tanítványának, Rákosi elvtársnak az útmutatásait. Vallom, hogy a forradal- .mat nem kesztyűs kézzel csinálják.

Vadász Ferenc nem olyan idős ember még, hogy öregnek lehessen nevezni. Talán inkább túlzott alapossága' miatt emlegették így, ha szó esett róla. Olyan ötvenöthatvan közötti jó erőben levő, hallgatag ember. Roppant rendszerető. Mikor katonás-szigorú tekintettel végigmegy udvarán, lépten-nyomon lehajol. Hol egy csutkaíziket emel fel, mert ékte- leníti a „szálára” felsöpört térséget, hol meg arasznyi deszkatöredéket rugdos ki csizmája orrával a szekérnyomból. Jó lesz az még valamire. Megmaradt ez a természete abból az időből, amikor még egy görbe szegért is leszállt a szekérről, mert szorgalmával és fillért fillérre rakosgatva szerezte feleségével azt a hold jó földet, amelyen most is mintaszerűen gazdálkodik.

Ezen a vasárnapon is ingujjra vetkőzve szöszmötölt az udvar hátulján. A kerítést foltozgatta. Átmenetileg fényes, erős csutkaszárakat dugdosott a hibás helyekre, s hulladék dróttal össze- csinákolta valahogy. Kalapját meg-megcsusszantotta, hogy a hajlongás melegét kiszellőztesse alóla. Mikor egy-egy szakaszt megreperált, hátrább lépdelt, meggusztálta, hogy veszi ki magát messzebbről.

Rá kéne pipálni — gondolta. Odaballagott a lajbihoz, kivette belőle a cseréppipát. A kostök - zacskóból -megtömte, rá is gyújtott volna, ha nem hagyja az öngyújtót a strapa puszlizsebben. Azért meg fel kell pattyogni a házba.

Éppen elcsattintotta a tolózárat az első udvarba vezető kiskapun, amikor ráköszöntek.

— Hasznos munkálódást kívánunk!

„Részük legyen benne” — adta volna vissza az üdvözlést, ha jóismerősökkel áll szemben. De ezek „hivatalos” úton járnak minden bizonnyal. A falu értesült a téesz-fejlesztési napról. A pisze, cipóképű lányt látta már valamelyik hivatalban a tanácsnál. A másikkal, avval a fáin menyecskével még nem találkozott. így egyelőre elégnek talált annyit, hogy:

— ... dj isten!

Rontónéék várták, majdcsak beljebb tessékeli őket, fel a lakásba. Kapun belől voltak már. Ösztönösen fürkészték a gazda arckifejezését — ugyan, milyen hangulatban találják— fél szemmel meg a tornác végén bámészkodó kutyára sandítottak, amely éppencsak mozdított egy-kettőt csüngő bozontos farkán, de még csak nem is vakkantott. örveegy ágas meg a tyúkól gerince közt kifeszített dróton közlekedett.

De biz’ Vadász hívására várhattak. Megindultak hát maguktól, be a konyhába, ahol Vadászná főzte a vasárnapi ebédet. Rontó- nén végigfutott a szégyen hirtelen melege. Még ilyen fogadtatá- tást! „Na megállj, kevély paraszt!” — De azért erőltetett kedvességgel üdvözölte a mogorván gyanakvó asszonyt. Dicsérte a finorti illatokat, a ragyogóra smirglizett peremű sparhartet. Vadászná csak dünnyögött a beköszöntőre, kazét megtörölté kék kötőjébe, ás vonakodva leközelt a kát nővel.

— Mi járatban volnának, ha szabadna kérdeznem? — cirkal- mazta gunyoros érdeklődését Vadász. s a hangsúlyban benne volt, hogy nagyon is tudja, miért jöttek.

— A termelőszövetkezeti gaz-, dálkodásról beszélgetnénk egy kicsit, ha szakítana rá időt Vadász bácsi — örült meg a lány a kérdésnek. Rontóné nem szólalt meg, úgy érezte, sértőt találna mondani a mesterkélt kérdésre. Inkább körülnézett, fogott egy széket s kínálás nélkül leült rá.

— Telepedjenek le, na — húzott elő egy hokedlit is a gazda, és a lány mellé tette. Az megköszönte, s el is foglalta.

A szikár, elnyűtt asszony, aki jóval idősebbnek látszott a férjénél, kis ideig körülöttük serteper- télt. összehúzott szemmel mérte fel a nem falubeli fiatalasszonyt. Majd kifordult a konyhából. Behallatszott, amint minden ok nélkül a kutyára förmedt.

— Ugathatsz már, gazdádat akasztani viszik!

A népnevelők egymásra pislan- tottak. A gazda ráharapott a csutorára, s a pillanatot alkalmasnak vélte a rágyújtásra. Ravasz kis mosoly játszadozott szája sarkában, mire ő is leült végre.

— Hát tessék! — mondta foghegyről.

Máris befagyott a hangulat. Hogy lehetne ilyenkor beszélgetésre engesztelni a hidegséget?

— Nőnek-e a vetések? — kezdte rá Juliska.

Rontóné is elvörösödött az ügyetlen bevezető miatt, amit még tetézett is a lány. — Jobb lesz-e a búzája, mint tavaly?

Vadászt megvágta a firtatás, amivel az agitátor burkoltan arra célzptt, hogy tavaly neki rosz- szul sikeredett. A csoportok búzája csakugyan jobb volt, de mit tehetett volna, mikor az ő földje^ vízállást kapott... Ha így igaz is, mit kritizál ez a taknyos?!

— Tán a kisasszony úgy látta

az íróasztal megöl, hogy már vetni kell? — adta a meghökkentet olyan gúnyosan, ami csak úgy égetett.

A tanácsi nő tüzet fogott. Mérgében olyannal folytatta, ami kiváltképp nem idevaló volt most.

— Láttam én odabent a (kartonját. Amennyije termett, abból jó, ha megélhetésre maradt, nem hogy ruházkodásra, kocsi-, szerszámjavításra.

— Gyerek még maga ahhoz — hárított el minden további oktalan véleményt a gazda, s lekezelően legyintett. Ehelyett Ron- tóríéra vetette szemét, aki igyekezett barátságos arcot vágni.

— Maga melyik szövetkezetei kommendálná?

— Én a k.-i Május 1. téesz tagja vagyok, kedves bátyám. Nekem mindegy, melyik itteni csoportba lép. Mindegyikben jobban ki fog jönni, mint most egyénileg ... A mi szövetkezetünk odahaza ötezer-kétszáz holdas. Az idén például...

— Már ne is haragudjon — kapta ki szájából a pipát Vadász —, én jobb szeretnék a falunkbe- li csoportokról hallani. Mifelénk azt tartják: messziről jött ember azt mond, amit akar.

Rontóné beharapta a szája szélét, piros lett, mint a pipacs, s egyből torkán akadt a szó. „Ezt visszakapod, huncut paraszt” — öntötte el a néma indulat.

■Vadász elégedetten konstatálta, hogy egyelőre sikerült elhallgattatni a menyecskét. Juliska igyekezett most menteni a helyzetet. Sebesen kapott elő lóden- kabátja zsebéből egy stencilezett szórólapot. Kihajtogatta, s már mondta is.

— Mert vegyük csak példaként. a Dózsa téesz juhászának jövedelmét... Április végéig 357 munkaegységet gyűjtött — olvasta le a papírról —október vegéig pedig feltétlenül meglesz

a 800 munkaegysége. Tavaly is megvolt ennyi. Erre termény-» ben kapni fog munkaegységenként 3 kiló búzát, a 800-ra tehát 24 mázsát. Árpából...

'— De engem jobban érdekelne az Április 4. — abban jobban gazdálkodnak — takart rá tenyerével a brosúrára a gazda.

Juliska megszégyenülten magyarázkodott.

— ■ Arról részleteket nem tudok ... A könyvelőjük nem állított össze ilyen.. érveket.

Rontóné nem bírta tovább a hallgatást.

— Azért, hogy én messziről jöttem, annyit mégis megtudtam, hogy valaki nagyon méte- lyezi a dolgozó parasztokat — pont a maga dűlőjében is... Juliska — fordult hirtelen a tisztviselőhöz, s titokban rákacsintott —, ki is volt az a ku- lákbarát, akit átadtak az Állam- védelminek, mert agitált a téesz ellen ?

A lány ennyire nem volt felkészülve.

— Melyik kulákbarátot? Izé ... Tán Berdót... az olyan ... hogy is ... — csökönyös.

Rontónét dühítette, hogy partnere nem kapcsolt. Gyorsan felállt, s úgy tett pár lépést az ajtó felé, hogy a házigazda figyelmét a kapu előtt sétáló vagány férfira irányítsa. Még ki is hajolt, s aggodalmas képet vágott.

— Tán ide is ávóst várnak? Ö nem az, hanem az agronómus a tanácsról — leplezte le szinte vidáman a megsejtett turpisságot a középparaszt.

Rontóné megsemmisült. Ékkora ökröt, mint ő! Nem idevalósi férfival kellett volna csinálni ezt a trükköt, ami — emlékezett a k.-i nagy téesz-szerve- zésre — jó párszor bevált.

(Folytatjuk.)