Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

4 • PETŐFI NÉPE m 1982. január 16. Tartalékaink Hol van már az idő. amikor a téesz vezetősége egy éjszakán át vitatkozott azon, hogy azt a né­hány féderes kocsi terményt be­fogadó kukoricagórét lebontsák, vagy sem? Az elmúlt egy-két év­tizedben megszoktuk, hogy ennél sokkal nagyobb kérdések elbírá­lásában sem hívnak össze sok órán át tartó értekezletet. Tartalékainkból ígért ez az írás néhány gondolatot. Talán az elő­ző bekezdés is erről szól. Tarta­lék az is, ha valamiről, ami idő­közben megoldódott, már nem beszélünk ... Emlékszem egy Harta környéki jó hírű termelőszövetkezetre, ahol valamikor az ötvenes évek vé­gén elhatározták, hogy halasta­vat. vagy egészen pontosan halas­csatornát létesítenek. Ez abban az időben olyan tett volt, mint ha manapság valaki kigondolná, hogy Kiskecskemétről, Hetény- egvházáról vagy Törökfáiból in­dulva a Holdra jut. Mi, akkor, néhány száz diák. lelkesen ástuk az agyagos földet. Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy mi lesz a mű vége. Mégis ott egy páran a ,,kecskeméti ka­tonás diákok" közifi éreztük, hegy a szövetkezeti mozgalom­ban akkor még alig ismeretes kezdeményezőkészségből jelesre vizsgáztak a hartaiak. Tanúm er­re most néhány diák, egy-két ta- rmr. s a vezetők, akik a közös hasznának ismeretében döntöttek munkánk szükségességéről... Manapság már egv-egy terme­lőszövetkezetben. vagy állami gazdaságban nem megy ritka­ságszámba, ha számítógéppel, vagy gépekkel programoznak. Szerves részévé vált nagyüze­meinknek a korszerű technika. Nem csak a mindentudó John Deer-ekre, Claas Dominátorokra gondolok, hanem azokra a műsza­kiak számára látszólag ..semmit­mondó" berendezésekre is, ame­lyek leegyszerűsítik a könyvvi­telt, meggyorsítják az információ- szerzést, segítik a vezetőket ab­ban, hogy pontosan tudják, mi­kor, s mit kell határozniuk egy- egy kérdésben ... A szellemi tartalékok sora hosszú. Hisz mai közgazdasági viszonyaink között nem könnyű eldönteni egy-egy gazdasági ve­zetőnek, hogy adott jó, vagy ke­vésbé jó minőségű talajon mit termel a következő esztendőben. Az egyre kevésbé kifizetődő cu­korrépát, a dotált gabonát, vagy a mindig megtérülő kukoricát... Uram bocsá’ konyhakerti növé­nyeket ..., szabad földön például, még akkor is, ha egyre nehezeb­ben győzi munkaerővel, még ak­kor is, ha csökken e termékek becsülete a kereskedők előtt. E becsület hiánya persze, itt mun­kaerőhelyzetünkkel is szervesen összefügg, ugyanis egyre keve­sebb dolgos kéz segít ahhoz ben­nünket, hogy ne legyen gondunk akkor, amikor olcsó zöldséget sze­retnénk vásárolni a piacon ... A tartalékok soia természete­sen ennél sokkal hosszabb, mert nem beszéltünk még a talaj maximális kihasználásának lehe­tőségéről, az egyes fajták termő- képességének kiaknázásáról, a sok mindent tudó növényvédő szerek alkalmazásáról, a ter­mőhelyi adottságok szerepé­ről. Arról, hogy a homokon nem csupán cirkot és napraforgót le­het termeszteni, mint ahogy ezt a legutóbbi metódus tartja, s arról, hogy tartalékaink közé tartozik az eddig kevésbé ismert, vagy el­fogadott növények terrhesztésé- nek lehetősége. Ilyenek lehetnek a fehérjedús takarmánynövények, a tyfon és a többiek. ' Mert valahol szerencsések va­gyunk, hogy lehetőségünk van nem csupán a nagy termést adó búza, a 10 tonnás kukorica ter­mesztésére, hanpm képesek lehe­tünk olyan zöldségeket és gazda­sági növényeket is nevelni, ame­lyek homoki adottságainknak megfelelnek. És jó lenne, ha tar­talékainkat itt is kiaknáznánk, megtalálnánk a lehetőséget arra, hogy a gyenge termőhelyi adott­ságok mellett a lehető legnagyobb eredményt érhessük el a Duna— Tisza közti homokon is . . . Sz. P. M. Saját tervezésű cipők • A Duna Cipőgyár tervezői évente mintegy kétezer modellt készí­tenek. Ebből a kollekcióból válogatják ki a különböző bemutatókon és börzéken a mintadarabokat. A múlt évben négymillió-hatszázezer pár cipőt készítettek. (MTI-fotó: Tóth Bálint felvétele — KS) MEGÖRÖKÍTETT PILLANATOK (VI.) Egy vándorfényképész a Duna—Tisza közén Az 1900-as évek elején a városokban már mindennapos látvány volt a fényképészek kirakata. De a kisebb települések, falvak és ta­nyák lakosai kénytelenek voltak nagy távolságokat megtenni ha ne­vezetesebb családi ünnepek alkalmánál fényképet kívántak maguk­ról csináltatni. Erre ritkán vállalkoztak. A fényképész-ipartörténet kevés olyan vándorfényképészről tud, aki a legeldugottabb helyen is felkereste a megrendelőket. Általában mindenki, aki műtermet nyitott, jól megélt az ott készített fényké­pekből, így nem kellett neki felszerelésével a megrendelők helyébe menni. A szabadban való fényképezést kezdetben az is nehezítette, hogy a fényérzékeny üveglemezeket a felvétel helyszínén kellett a fotográfusnalk elkészíteni. Csak 1880-tól terjedt el az úgynevezett száraz eljárás, amely már lehetővé tette hogy a fényképezéshez az üveglemezeket előre fényérzékenyítsék. Munkavállaló irodák: Kalocsán és Baján A műterembe való bezárkózás egyben azt is jelentette, hogy a fényképészek többsége csak sze­mélyfelvételeket készített. A ván­dorfényképészek viszont a mo­delleket eredeti környezetükben, lakó- vagy munkahelyük jelleg­zetes tárgyi világában örökítet­ték meg. Az ilyen felvételek sok­kal több és értékesebb informá­ciót őriztek meg a kor társadal­máról, mint a műtermi drapé­riák és a gipszből felépített dísz­letek között fotografált portré­képek. A vándorfényképészek nem könnyű életmódját választotta Lőcsey Árpád is, aki 1922-ben ta­nulta ki a szakmát Kolozsvárott, ' a jól ismert Dunky-fénykép.ész- nél. 1924-ben Nagykőrösön és Dombóváron nyitott műtermet, majd három évvel később Kecs­keméten telepedett le. Ez azon­ban nem jelentette azt, hogy mű­terme négy fala között várt vol­na a megrendelőkre. Sőt! Jó üz­leti érzékkel hamar rájött, hogy sokkal jobban jár, ha iparos tár­saival ellentétben, az üzletet ő maga. szerzi és kutatja fel. 1933-ban Kalocsán, 1934-ben Baján is nyitott egy-egy műter­met, de ezek inkább csak mun­kavállaló irodák és kidolgozó la­boratóriumok voltak. E helyek­ről járta be a két világháború között Dél-Magyarországot. Kőr­útjain lefényképezett mindent, amiből üzletet lehetett csinálni. Nem állt szándékában művészi fotográfiákat, vagy tudatosan megörökített dokumentumokat készíteni a társadalom akkori jellemző vonásairól. Riportfelvé­telei mégis akarva, akaratlanul megőrizték azt az életformát, amelyben ő maga is élt. Képei mindent elárulnak a mezőgazda­ság múltjáról, a paraszti életfor­máról, a gyárak és kisüzemek te- ‘ vékenységéről. Társadalomábrá­zolása nem volt tudatos, hiszen célja a képek eladása volt. Tehát igyekezett a megrendelőket is teljes mértékben kiszolgálni, min­dent a legelőnyösebb oldaláról megörökíteni. Album Kecskemétről Lőcsey Árpád első komolyabb üzleti vállalkozásába 1927-ben kezdett. Erről a Kecskeméti Köz­löny 1927. január 6-i számában olvashattunk részletesebben: „ ... a közeljövőben megjelenik a Kecskemét és környékének kul­turális, ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági albuma, amely tartalmazni fogja Kecskemét köz­életi férfiainak, főtisztviselőinek fényképét, kulturális intézmé­nyeinek, középületei, szobrai, műemlékei, gyárad, ipartelepei, üzletei, műhelyei, irodái stb. is­mertetését és fényképét. . .” Bár az album megjelenéséről a fényképész-szakirodalom nem tud, a felvételeket Lőcsey elkészítette. Erről tanúskodik az idézett lap 1928. augusztus 24-i száma is: .......úttörő jelentőségű, az egész o rszágban egyedülálló munka, amilyen még egyetlen magyar városról sem jelent meg eddig, de egészen bizonyos, hogy sok követőre fog találni... Körülbe­lül 180 fényképillusztrációja pe­dig olyan szép és páratlanul meg­kapó gyűjtemény, amely egészen bizonyosan mindenütt őszinte csodálattal fog találkozni”. Eb­ben az időszakban sikerült Kecs­kemét életének teljes keresztmet­szetét megörökítenie. Riportké­peket, portrékat, műemlék-fel­vételeket, reklámfotókat egyaránt találunk a Csongrádi Múzeumban őrzött hagyatékában. Agrártörténeti értékű sorozatok 1929-ben ennél is nagyobb ter­vek megvalósításába kezdett. A Duna—Tisza közi Mezőgazdasági Kamara támogatásával egy olyan albumot kívánt összeállítani, amely bemutatja a kamarához tartozó területen a mezőgazdaság fejlődését, a gazdatársadalomnak pedig alkalmat ad eredményes munkásságuk dokumentálására. Körlevélben hívták fel az érde­keltek figyelmét, s egyben pró­bálták az igényeket is felmérni: „...Tisztelettel kérjük, vélemé­nye szerint azon a vidéken az alább felsoroltakból mi van meg és mit tart érdemesnek az al­bumba való felvételre? Ilyenek volnának: kiváló gazdaságok, • Mosókonyha — Kecskemét, 1928. gazdasági épületek, tenyésztések, tejgazdaságok, hizlalók, baromfi- tenyészetek. Mezőgazdasági ipar­telepek, különféle berendezések, takarmányszínek, füllesztők, ver­mek, silók. Szép gyümölcsösök, kertészetek, öntözőberendezések. Tanyai építkezések, fásítások, el­hanyagolt és kulturált területek, nyári lakások, tanyák a szőlőben, nyájak és csordák, tenyészálla­tok. Különleges megörökítésre érdemes kocsitípusok, fogatok, rendes és célszerűen berendezett parasztudvarok, különféle kísér­letek, továbbá néprajzi vonatko­zásban népviseletek, az építkezé­si mód fejlődését feltüntető régi • és újabb házak. Régi gépek és gazdasági eszközök, jellemző ut­carészletek, kiváló gazdakörök, népházak és szövetkezetek.” A Duna—Tisza köze „krónikása” Az idézet egyben Lőcsey követ­kező évtizedben végzett munká­ját is körülhatárolja. Elkezdte gyűjteni az anyagot, végigfény­képezte a Duna—Tisza közét. A felsorolt témákról nagyon sok fel­vételt készített ehhez az album­hoz is, bár ennek megjelenéséről ugyanúgy nem tudunk, mint az előzőről. Ám a sárguló fotópapí­rok és üvegnegatívok híven őrzik évtizedes munkásságát. A fenn­maradt üzleti könyvek és a fel­vételek jelzései alapján egészen pontosan meghatározhatók, miikor, hol, mit és kit fotografált. A háborús években szlovákiai rokonainál húzódott meg, majd 1946-tól Csongrádon telepe­dett le. Itt újra kezdte szakmai tevékenységét, de közel sem volt olyan sikeres az üzleti életben, mint az 1920—30-as években. 1975-ben magára hagyatottan hunyt el Csongrádon. Győri Lajos, a Portré szerkesztője Tóth István zaklatott idők (20.) Magyarázta, hogy meglátja, mennyivel magabiztosabban po­litizál majd, ha gyarapítja álta­lános műveltségét. Mert addig csak dogmákban mer gondolkoz­ni, fél mélyebb összefüggéseket keresni, bátortalan lesz, ha ki­csit bonyolultabb helyzetek poli­tikai megítélésében kell színt vallania. De mindig veszekedés a vége. Hogy ő milyen nagyra van az érettségijével! Pedig ha tudná, milyen kevés lesz az is idővel... Halálos nyugalom szállta meg. Szinte ebből áll az életük. Haza­jönnek — Erzsiké dúl-fúl. Még jó, ha végigeszik a vacsorát. Az­tán beténferegnek ide a szobába. Ez is csupa ülepedettség. A két .ovális végű ágy ugyanott áll, aho­vá új korában tettéjc. Olyan visz- szataszítóan' ugyanaz, hogy tán csak azért tud benne elaludni, mert legtöbbször elcsigázva ros- kad bele. A vitrin! Behunyta szemét, de minden gombostűfejnyi zugát pontosan látta. Középen likőrös készlet. Erzsiké szerint a „kvali­fikált életnívó” kifejezője. Kétfé­léi fantasztikus mintájú tál­cák, tálak, poharak, ismeretlen rendeltetésű — mert soha nem használt — edények. Rengeteg mütyür. Minden a háziasszonyt „tükrözi”. Ami csak feltűnő; meg­veszi. Így van a ruháival is. Ezért * öltözik olyan rikítóan. A szőnye­gek jó karban vannak. Most még­is ki akarja őket cserélni toron­tálira. Az Erzsiké éjjeliszekrénye fö­lött lehetetlen színekből össze­mesterkedett festmény. Régi em­lék. Élénkzöld bokrok közt nyír­faágakból tákolt pad. Bő szok­nyás, darázsderekú hölgy ül raj­ta. Malomkőnyi átmérőjű kalap alól éppen csak sejthetően hal­ványuk elő az áléit arc. A cse­resznyeajkakon negédes mosoly. Bizonyára huncut bókot engedett meg magának a kackiás bajuszú huszárkapitány, aki féltérdével a padra támaszkodik, kaijjával pe­dig a kisasszony válla mögött párnázza a támlát. Majd felfalta az asszony, mikor ki merte ejteni előtte, hogy giccs. Mint a másik festmény, a má­sik éjjeliszekrény felett. Ultrama­rin tenger, sejtelmesen csillámló hullámok. Komor sziklafok mered a bakacsinfekete égre, a csúcsán világítótorony. Kiszáradt már régen a tenger, elszáradt a hölgy a huszárral, fel- cserepesedett az olajfesték a két képen ... Minden olya« halálsza- gú itt. A fulladásból menekült azzal, hogy azért is ki merte mondani. — Végeredményben a brigád­vezetőnek volt igaza ... Esetleg kíméletesebben cáfolhatott volna meg a plénum előtt. Az utóbbit azért toldotta hozzá, mert Erzsiké fenyegetően emelke­dett feljebb fektéből. De hogy Rontó tompította véleményét, visszahanyatlott. Nyafkán, éles hangon lökdöste a szavakat. — Nem jók neki az én érveim. Én, aki a Gépállomáson tanultam a politiká', neki senki yagyok. Égett a pofám... Éppen a ma­gamfajta proli kádert járatja le a rha is nagyralátó volt középpa­rasztok előtt... Hogy az a Ko- czog mennyivel politikusabb ... — Ez már azért túlzás — va­karta a fejét (dniában Rontó. Mivel sgmmi kedve nem volt a meddő vitához, felállt, kisétált a konyhába. Ott még mindig égett a villany. Eltette a szalon- nás tányért, kést. Az utcáról éj­szakai danázók lármája verődött be a nyitott ablakon. Gyorsan becsukta. Anyja emlékébe kapaszkodott. Hamar özvegységre jutott sze­gény. Nagyon össze kellett húzni magukat. Tarnádi Sándor, szin­tén özvegy borbélymester vette magukhoz őket. Neki is ő adott szakmát. A felszabadulás után — a dol­gozók gimnáziumában érettségi­zett. Szívesen vállalt megbízatá­sokat különböző demokratikus bizottságokban, végül szerénysé­ge, szorgalma jutalmául alkal­mazták á városházán. Büszke volt rá a maga csendes módján, hogy bizalmas feladatokkal 'gyakran megbízták. Többre nem is töre­kedett. Irtózott minden nyilvános szerepléstől. Aludni se tudott, ha — hébe-hóba röpgyűlés tartására kérték fel. Erzsikét más fábóil faragták. Ha szerényen is léteztek, mégis zavartalanabb anyagi körülmé­nyek közt kezdte az életet. Nem tudja, mi az, mikor attól kell rettegni, hogy holnap Talán haj­lék se lesz a fejük felett. Most, hogy nyitva áll az út a felemel­kedéshez, mindent egyszerre sze- letne elérni. De főleg a közélet­ben tündökölni. De csak egy Ri­csit is érezné, hogy ha igazán vinni akarja valamire, nem elég néhány szeminárium . . . lía isko­lázottságát emelné, ezt is jobban belátná ... De . .. egy .. . csomó „rté”... Nyüzsgéssel pótolná, amit amit csak tudással érhet­ei... El-elbóbiskolt. Mikor harmad­szor riadt fel, bement lefeküdni. Felesége is az ágyban volt már. Megint csak a kis bugyiban. A paplan a lába alá gyűrve guban- colcdott. A nemrég felkapkodott házi ruha az ablaknál nyúlt el a fal tövén. Látszott, hogy oda­csapta. Szemét a plafon egy pontjára szegezte, szabadon hagyott mel­le szaporán emelkedett. Tekinte­te parázslóit. Akkor rebbent meg a szempillája, mikor Béla a szom­széd ágyra lottyant. Csak a levetkezett ruhadara­bok suttyanó nesze, a cipők kop- panása zavarta a csendet. Béla reszkírozott még egy pil­lantást az asszonyra, aztán hátat fordított. Fejét kínlódva fészkel­te be a párnába. Szemét még a behunyáshoz is szoktatni kellett. Eleinte az is fájt, ha becsukta. Elaludni nem tudott ő se. Fel­korbácsolta idegeit az utóbbi fél­óra. Élet ez így? — tette fel magá­nak a kérdést, ki tudja, hányad­szor. Mellette az asszony, aki már házasságuk második évében is kelletlenül fogadta őt az ágyá­ba. Csalódott? — kérdezte meg tóig egyszer, de az egyenes vá­lasz helyett leintette. Olyan hangsúllyal, mintha teljesen ér­telmetlenség lenne ilyesmit elő­hozni: „Miket kitalálsz! Becsül­jük egymást, az a fontos ...” Látva-látta, miilyen boldog volt, ha férfiak falánk tekintetét érez­te a bőrén. Kivirult, mikor a gépállomásra ment dolgozni. Ott sok életerős fiatal férfi keringélt körülötte. ' Ott kapott kedvet a politikai érvényesülésre is. Ki nem fogyott a tanfolyamokból. Agitált, nép­nevelő lett, mindenb 'z hozzá­szólt. Ügyesen forgolódott, min­dig szem előtt volt. Ettől most elesett a termelőszö­vetkezetben. Legalább is nincs türelme kivárni az új alkalma­kat. Hogyha végre hozzájut, vég­letes túlzásokba esik; Ha más­képp nem megy, ellenkezik, csak figyeljenek fel rá . .. Erzsiké hánykolódott. Kerek csípője súlyától csak úgy nyiko­rogtak az ágyvasak. Rontó szabadon maradt fülére hajtotta a párnát. Az asszony képzelete egyetlen gondolat körül forgott: „Na­gyobb embereket is kinyírtam már...” (Folytatjuk.) Bohner András borospincéje előtt — Hajós, 1934. nov. 4.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents