Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-05 / 3. szám
« 1982. január S. kedd • PETŐFI NÉPE • S ALBEE- ÉS SHAKESPEARE-ELŐADÁSOK SZOLNOKRÓL VENDÉGJÁTÉKOK A MEGYEI MŰVELŐDÉSI KÖZPONTBAN Paál István rendezései Kezdjük a tényekkel. A Szolnoki Szigligeti Színház társulata szerdán este mutatja be a Megyei Művelődési Központban Al- bee: Az amerikai álom (1960) és a Homokláda (1959) című egyfel- vonásosokat. Ugyanitt láthatják majd a kecskemétiek, ugyancsak a szolnokiak előadásában február 2-án Shakespeare drámáját, a Hamletet. Mindkét esetben Paál István, a szolnoki társulat országos hirű főrendezője a színpad- raállító. Éppen az ő művészi és társulatépítő munkájának az eredménye, hogy a kis létszámú, 36 művészt foglalkoztató együttes az utóbbi két-három évben megint kiváló, jelentős előadásokat mondhat magáénak. A mintegy száz .nézőt befogadó „szobaszínházukban”, a nézőkkel testközeli játék más minőséget, nagyobb szakmai és etikai felelősséget jelent. Az itteni nyitottabb, fölfokozottabb próbalégkör eddig minden évadban számottevő művészi eredményt hozott. Itt mutatták be Beckett ab- szurdját, A játszma vágé-t és a Születésnapot, Pinter drámáját. Erre a kamaraszínpadra készült az MMK színháztermében megtekinthető két egyfelvonásos is. Albee műveivel már többek között a pesti Pataki István Művelődési Központban és az érdekes színházi programjairól híres, szép, új gödöllői művelődési központban is szerepeltek. Nyilvánvaló a kérdés: mi indokolja Paál darabválasztását, nevezetesen azt, hogy két abszurd-abszurdoid (a köznapi fantázia logikáját kiszámíthatatlanul fölborító) egy- felvonásosokat visz 1981 82-ben színpadra. E stílus napjainkban sehol sem vonz különösebben. Visszatértek a rendezők a klasszikusokhoz, egészen a görögökig, A szuperrealista színpadtár és színjátszás az új divat. Többé-kevésbé érthető, hogy a magyar nézők tartózkodóan fogadják az abszurdot, hiszen amikor az ötvenes-hatvanas években időszerű volt, nálunk ritkán és rosszul játszották. Hiányoznak az erős színházi élmények. Számításba kell vennünk azt is, hogy ez a drámaforma, ez a színjátékstílus rendkívül távol áll a magyar drámaírási, színjátszási és befogadási hagyományoktól. A ma már színháztörténeti jelentőségű Szegedi Egyetemi Színpad vezetőjeként, majd diploma nélküli profi rendezőként Pécsett és Szolnokon Paál István tett a legtöbbet talán az abszurd dráma és színház élményszerű, felfedező erejű megismertetéséért, elfogadtatásáért Magyarországon. Pályája meglehetősen összefonódott a XX. századi drámaformával, de értékelése az abszurd jelentőségét illetően teljesen tárgyilagos, tárgyszerű. Sokszor nyilatkozott erről, egyszer nekem is elmond* » ta, hogy az abszurd színház-dráma nagy korszaka szerinte is leáldozott. Ez a korábbi felfokozott érdeklődés rendkívül erősen kötődött a második világháború addig elképzelhetetlen világégése utáni „minden egész eltörött” hangulatához, s e kor művészének és nézőjének volt világlátásuk a lényeget tükröző kifejeződése. Azóta már hozzáedződtünk a föld és az emberiség állandó veszélyeztetettségéhez, így megszűnt a más szemszögből nézés hatása, az először kimondás ereje, mely az abszurd drámákat éltette, s formai-poétikai másságukat magyarázta. Mint minden irányzatnak, ennek is kiváltak idővel olyan minőségében klasszikus alkotásai, melyeknek figyelmen kívül hagyását egyetlen színházkultúra sem engedheti meg magának, különösen nem az olyan „ellentmondásosan” fejlődött, mint a mienk. Valószínű, hogy a „kihagyhatatlan” drámák közé sorolta a két Albee-egyfelvoná- sost a szolnoki főrendező. A figyelemreméltó közönségsiker bizonyította, hogy nemcsak elméleti előfeltétele volt igaz, hanem színházi törzsgárdájával, Koós Olgá- vail, Falvay Klárával, Orbán Tiborral, Győ- ry Franciskával, Nagy Gáborral olyan előadást hozott létre, mely maga is „helytáll az abszurdért”. Csak remélhetjük, hogy ez az alapvetően kamaraszínpadra készült produkció otthonra talál a kecskeméti kulturális intézmény jóval nagyobb színpadán. Ne hagyja ki majd a Hamletét sem, aki ezt az előadást megnézi. Ne is tegye. Hiszen Shakespeare-nek ez a drámája nemcsak egy színdarab előadása: mindig meghatározta a színház, egy színház arculatát, és mindig az évad legnagyobb színészi, rendezői vállalkozásának tekintették. Így volt, így van ez Szolnokon is. Paál számára nem a korát megelőző zseniről szól a dráma, hanem egy negyvenéves emberről, akit a körülötte mozgó, lélegző társadalom megpróbál közönségessé tenni. Heltai Gyöngyi Mongol képzőművészeti kiállítás Mongol képzőművészeti kiállítás nyílt a Műcsarnokban. A kiállításon XVII., XVIII. századi szőnyegek, kultikus tárgyak és a mai mongol képzőművészet reprezentatív tárgyai láthatók. • Tára istennő (XVII. század). (Fotó: Hauer Lajos — KS) * • Gelegijn Ódon: Műkedvelő színjátszócsoport (XX. százd). • Sarau Baldugijn festménye (XX. század). • Tauhajbor láma (részlet, XVIII. század). ffpfí . Tóth István zaklatott idők (10.) Betért a „Kökénybokor” vendéglőbe. Ott talán nem lesz ismerős. Ilyentájt inkább átutazók látogatják, vagy hivatalos emberek. Estefelé majd elmegy anyó- sáékhoz. Megbeszélték Rózával, hogy ha nem érkezik ebéd után kimenni a tengeriföldre, ő is bejön a városba, és itt alszanak. Menüt rendelt, és étvágycsiná- lónak megivott három deci bort. A pincért ismerte. „Tán még ez is elnézne a fejem felett, ha Monoki val ülnék itt?” — studírozott, míg a tányért, eszcejgot, szalvétát elébe tette. A második pohárra, kezdett színesedni a környezet. Lázók, a sápadt képű, kék szemű cimbalmos megértőén vigyorgott rá a személyzeti ajtófélről. A cigány mellett ingujjra vetkezett, mezítlábas, öregedő férfi ült. Feje lelógott, neki-nekikoppant az asztallapnak. Zilált haja is csüngött, bele a sörtócsákba. Körülötte sörösüvegek hada, rumos poharak ármádiája. Burda Márton volt a részeg paraszt. Negyvennyolcban mesésen bejött neki a rizs, mikor a ken- deresi volt Horthy-testőrökkel társult. Beszélték, hogy hetvenezer forintot vágott zsebre, de egyetlen nap és éjszaka elmulatta, elkártyázta. A maradékból meg házat vett a nőnek, akivel szórakozott. Azóta folyton iszik, ha pénzhez jut. Egy munkahelyen se állapodott meg. — Éfri! — kapta fel szétmál- ló arcát a züllött alak. — Ciirn- balmozz, az anyád szentségit! A cigány röhögte. Aprókat bólogatott, s a vállát veregette. — Nem cimbalmozol? Akkor én kiári nétozok. Szájához vett egy sörösüveget, s beletrombitált. Olyan élethűen utánozta a klarinét nyavalygását, hogy az étteremben sokan megnevették. Koczog megborsődzott. Ez azt csinál, amit akar. ö már többel kötné be, ha így kirúgna a hámból. Megszólnák, hogy lejáratja a téeszcsét. Mert az ő dolgába már mindenki beleütheti az orrát. Megint fenékig hajtott egy poharat. Hadd okosítsa még jobban a mámor, ö aztán nem volna bolond, hogy úgy nyakára1 hágjon a pénznek, mint ez a Burda a hetvenezernek. Az asszony is tudná, hová tegyenek annyi pénzt. De itt van ez a két szép ló. Ha jól jön össze, naponta száz- húsz-százötven forint meglesz a fuvarból is. De mondjuk, csak kétnaponként kerül valami, és vegyünk csak száz forintot. Az is háromszáz forint hetenként, azaz havonta ezerkétszáz ... Csakugyan, a gyerek is megbírná. Egy-két nap ő is mellőzné a té- eszt... így kell ezt csinálni, persze. A jószág már az övé. Nézegette a járlatlevelet. Igen, nem ámítás. Az övéké... A takarmány ... Hát biz’ az drága, de majd kitelik valahogy. Meg se kottyan, ha a szövetkezetéből el-elcsíp egy kicsit. Eszébe jutott a munkacsapat. Ettől melege lett, s a leves és pörkölt közti szünetben még három decit rendelt. Este — kapatosán állított be anyósáékhoz. Róza rosszkedvűen vizslatott rajta. Fáradt bőrén józanul rikítottak a szeplők. Nem tudta elkapni az ura tétova tekintetét. Vajon hova fordult sorsuk ezen a hétfői napon? — Nem lesz ebből baj, István? — súgta félénken az ura hátába, mikor már lefeküdtek. Csak úgy melegített a lehellete. Koczog néma maradt. Egy sor sóhajtás után megint kezdte. Meg is bökdöste picit az ura lapockáját, hátha alvófélben van már. — Űj tagot kaptál a munkacsapatba, tudod-e? Rontónét. — Azt a nagy koministát? — Öhöm. — Na hálistennek — fordult hanyatt az ember. — István, én úgy félek. — Eriggy az istenbe! — rúgta odább magát Koczog. — Mit kell úgy begyulladni. Legszívesebben külön aludt volna. Ne kellene hallgatnia az asszonyi sipákolást. — Mostmár elég legyen, mert leváglak! Róza szipogása csak reggel felé csillapodott valamennyire. Akkor meg beszólt rájuk az öregasz- szony. — Hallod, jányom? Azt mondtad, fél hatra a székháznál kell lennetek. — Csak hatra... De azért kelünk — felelt színtelen hangon Koczogné. Míg lekászmálódott, félve mozgatta meg embere vállát is — Ébredj, hallod? Gyerünk tengerit kapálni... Tegnap a répában befejeztük. — Eriggy! Róza szeméből végképp kiment az álom. — Te nem jössz?! — Nem. — Mit mondjak, ha kérdik, hol vagy? — Amit akarsz ... Estére megint ide gyere hálni. • Rontóné hamar belejött a paraszti munkába. Meglátszott, hogy csinálta valamikor. Az apja afféle élhetetlen csizmadia, félig iparos, félig paraszt volt. Mikor apósáék négy holdja a felesége nevére került, szinte hűtlen lett az árhoz és a -szurkos fonálhoz. Minden álma az volt, hogy lányával kijáratja a négy polgárit. Remélte, hogy így jobban számíthat majd valami jobb iparos vő- re. Vagy kis szerencsével még tisztviselőre is. De azért nem kényeztették el Erzsikét. Vakációban úgy verte a markot, mint az anyja. Dicsérték a munkacsapatban is. — Nem rí ki keze alól a munka. — A gépállomáson se fogott ki rajtam semmi — tette hozzá vidáman. Táncolt lába előtt a kapa, ügyesen lazította a talajt. Jólesett a sóvár férfiszemek cirógatása, mikor haladt a során piros ruhában, sárga háromszög kendővel ruganyos haján. Gömbölyű karját a kukoricalevelek is szívesen csiklandozták. Gondoskodott róla, hogy hamar értésére adja tagtársainak: nem akárki ő. Mesélte, mit csinált a gépállomáson. — Sokszor dolgoztam külön a párttitkárnak. Előadásvázlat, jegyzőkönyv, munka terv, jelentés, káderjellemzés, meg az ég tudná, mi minden járta. S hogy lássák, milyen szigorúan bizalmas titkok tudója, nevek nélkül, „bizalmas” életrajzokból árult el részleteket. Hogy aztán szájukat tátották a csodálkozástól, ilyen pontot tett a mondat végére. — Szóval, olyan bizalmas káder voltam. Nem azért, de el- hihetik, beleláttam a politikai vezetés magasabb tudományába. El is hitték neki. Koczogné hí- zelgett. — Kiérzik ez abból is, hogy. sokkal bátrabban szólsz a brigádvezetővel is, mint mi. Hirtelen átlépett a maga sorából Rontónéhoz, és tüsténkedve vert le valami sárga virágport annak szoknyájáról. — Hogy összemaszatolja a ruhádat ez a vacak. Koczog is kenetteljesen kiáltott át a távolabbi fogásról. — A brigádvezetővel?... Azt hiszem, Erzsikének a kisujjában több politikai érzék van, mint Botosnak a fejében. Délutánra nyomott lett a levegő. Eleinte puffancs felhőgomo- lyok gyülekeztek, aztán ezek fekete, szürke vicsorgó viharfellegeknek adták át a helyüket. Sziszegő fuvallatok tépáztak bele a friss-zöld kukoricalevelekbe. Majd sivitva próbálgatták fogukat az éles kardokon. Koczog elbőgte magát, hogy mindenki meghallja. — Fedél alá, emberek! Min- gyán itt a zivatar. Szaporán szedte a lábát a nép. Az asszonyok visongtak, mikor az első hosszú, hideg cseppek kiforrósodott bőrükön cuppantak. A fecskék vígan cikáztak, hasuk szinte, a földet súroTCá. Itt is, ott is felugrott egy tapsifüles, és hal- lókáját magas árbocra emelve pattogott be a tengeritáblába. (Folytatjuk.) VENDÉGÜNK VOLT Lévay Endre Nemrégiben napokon át Kecskemét vendége volt Lévay Endre jugoszláviai magyar író, akinek eddigi sokoldalúan gazdag élete szorosan kötődik a Vajdaság egykori és mostani irodalmi-művészeti életéhez, szellemi áramlataihoz. A véletlen műve volt, ám kapóra jött, hogy az író itt-tar- tózkodása napjaiban töltötte be hetvenedik életévét. így valójában születésnapi cikk lett az érdekes beszélgetésből. — ön a harmincas esztendők legelején, egészen fiatalon kezdte irodalmi pályafutását. Azóta lapokat alapított és szerkesztett, sokirányú irodalmi-művészeti- politikai szervező munkát végzett, új ságíróskodott, s közben megjelentetett csaknem két tucat könyvet/ Irt novellát, hangjátékot, szociográfiát, önéletrajzi regényt, s egyebeket. Miként summázná eddigi szerteágazó tevékenységét? — Ügy érzem, hogy nem éltem egészen hiába. Nem töltöttem haszontalanul éveimet. A cselekvés vágya, a tenniakarás, a jobbítási szándék vezérelt mindenkor. — Azt írja egyik könyvének az előszavában, hogy „a kis szívek is tudnak dobogni”. Mit értett ez alatt? — Természetesen ebben van egyfajta kötelező szerénység is. Közelebbről jelezni kívántam, hogy a közösségi érzés, a közösségi tudat mennyire erőt adó lehet. — Mi az, ami erőt adott a sokféle és sokszor ugyancsak nehéz munkához, harchoz? — Az eljövendő új rend reménye — amint az említett könyvemben írtam. — Kérem, kezdjük a konkrétabb beszélgetést az elején. Lévay Endre több önéletrajzi vonatkozású könyve — Egy nemzedék elindul, Terhes örökség, Dél kapujában, az Utak ismeretlenjei — egyre inkább előtérbe helyezi a kérdést: hogyan, milyen körülmények között alakult, fejlődött az 1930—40-es években a vajdasági irodalom. S ezen belül, arra a témára is fokozottan ráirányul a figyelem, hogy miként született meg az azóta ugyancsak nagy utat bejárt Híd című folyóirat. Különösen a fiatalabbak között ma már sokan vannak, akik bizony nem ismerik az ön jelentős szerepét ebben. — Az én szerepemet nem szabad eltúlozni ebben. Egyszerűen tagja voltam egy lelkes, nagy dolgok elvégzésére áhítozó csoportnak. — A Híd 1934-ben született meg. Voltak előzményei? — Hogyne. S ez nagyon fontos. Szabadka szellemi élete a húszas években — mint az egész Vajdaságé — ugyancsak megélénkült. A kitűnő Szenteleky Kornél másokkal együtt sokat tett ezért. Detre János írta nyomatékkai: vajdasági magyar irodalom van, létezik. Hatott ránk a népszerű és tekintélyes Vajdasági írás is, meg később a Kalangya. — ön fiatal volt egészen, és másokkal együtt lapalapításon törte a fejét. Szerepe volt-e ebben az akkori kapcsolatainak? — Leveleztem Szentelekyvel, de sajnos, sosem találkoztam vele. Az első vezéralak, akivel megismerkedtem, Csuka Zoltán volt. Ö jó hatással volt rám, siettette törekvéseimet. — Közben írt is, ugye? — Igen. A Naplóba >és a Reggeli Űjságba tárcákat, novellákat. — Amikor végre megjelenhetett a Híd első száma, mindjárt nyilvánvalóvá lett az alapvető törekvés ... — Ügy gondolom, igen. Hidat verni a népek, a jelen és a jövő közé — így akartuk. — Ha ennyi év elteltével visz- szagondol a kezdetekre, mi az ami a leginkább emlékezetes önnek? — Mindenekelőtt: a rendkívüli erőfeszítést kívánó munka. Az, hogy másra szinte semmi idő, erő nem maradt. Minderről bőven vallók az Egy nemzedék elindul című könyvemben. 1936-ig szerkesztettem a lapot. — S azután? — Mayer Ottomárnak adtam át, aki közel került a munkás- mozgalomhoz, párttag lett. Amolyan ideológus alkat volt. Szükségünk volt rá. — Mit csinált közben ön? — Közvetlenül ezután a Napló állandó munkatársa lettem. — Az ismert történelmi események miatt a negyevenes évek első felében nehezebb lett a helyzetük. Mi történt ezután? — Egy ideig a Híd Világkép címmel jelent meg, a kitűnő Látók István szerkesztésében. Én közben katonának kényszerültem. Közben már előzőleg is a Voj- vodinai Szemle szerkesztője voltam. S 1943-ban — ezt örömmel mondom éppen itt, önöknél —, Kecskeméten jelent meg a Dél kapujában című tanulmánykötetem, Tóth László nyomdájában. — Közben miként alakultak az irodalmi kapcsolatai? — Herceg Jánossal, Csuka Zoltánnal, Szirmai Károllyal és másokkal gyümölcsöző, baráti kapcsolataim alakultak ki. Ott voltam közben a Magyar Szó megszületésénél is. Az első neve, Szabad Vajdaság volt. Négyen „bábáskodtunk” felette: Majtényi Mihály, Gál László, Kech Zsig- mond és jómagam. — Milyenek voltak azok az évek? — Terhesek, vészesek, nehezek. Tizenkét, tizennégy órát dolgoztunk, az íróasztalon aludtunk igen gyakran. — A Pénteki találkozások című kötetben erről — vagy inkább a későbbi esztendőkről — azt olims- tam, hogy ön amolyan mindenese volt a lapnak, az újságcsinálás- nak. — Igen, s közben még tanár- kodtam is. Előfordult, hogy olyan osztály volt a kezem alatt, amelyben Fehér Ferenc, Ács Károly, Pap József költő, Dér Zoltán és Kopeczki László író és Sáfrány Imre festőművész töltötte fiatal éveit. — Mi történt azután, hogyan alakult az élete? — 1958-ig a 7 Napot szerkesztettem, majd a rádió egyik vezető munkatársa lettem. — S jelenleg? — Folytatom az önéletrajzomat. A Terhes örökség második kötetén dolgozom. — Tetszik önnek Kecskemét? — Elbűvöl mindaz, ami a szellemi élet gazdagítása érdekében ebben a rokonszenves városban történik. Gratulálok. Varga Mihály Bibliográfia a „nyugtalan” növénynemesítőről A nyugtalan ember címmel mutatta be Jóba Tibor dr. Veze- kényi Ernőt tizenöt esztendeje lapunkban. Találó, jellemző címet választott kitűnő kollégám. Tucatnyi szakcikk jelent meg az interjú megjelenése után a nö- vénynemesítőtől. Szép teljesítmény, különösen ha tudjuk, hogy a mezőgazdasági tudományok kandidátusa már betöltötte hatvanhatodik életévét a cikk közlésekor. 1963-'ban került Kecskemétre Karcagról, ahol az ottani növénynemesítő telep megszervezésével szerzett maradandó érdemeket. A később Nagykunsági Mezőgazda- sági Kísérleti Intézetté fejlesztett kutatóműhely igazgatójaként dolgozott, elsősorban a szikesek javításán, a legelők jobb kihasználásán. Bács-Kiskun megyében is hamar megismerték, megszerették a derűs, fáradhatatlan, és újabb és újabb feladatokkal magát nyugtalanító, serkentő dr. Vezekényi Ernőt. Munkásságának sokoldalúságát a Zöldségtermesztési Kutató Intézet könyvtára által példás körültekintéssel összeállított bibliográfia érzékelteti. Kerekes Magda, Moszory Franciska és Mucsi Lászlóné munkája a Cukorrépa című szaklap egyik 193Í1- as számában publikált cikket tünteti föl elsőként és az Agrártörténeti Szemle 1973 1/2. számában található, kecskeméti vonatkozású közleményét utolsóként. Az időrendben csoportosított könyvészeti adatokat tárgymutató, tömör előszó egészíti ki. H. N. Koós Olga. Falvay Klári.
