Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1982. január 30. NEM ELÍTÉLNI, HANEM ELEMEZNI KELL... Mozog a munkaerő Olvasom a nagy példány- számú képeslapban a sajnálkozó hangvételű jegyzetet V. Gyula esetéről. Munkahelycserére kényszerült a derék ember, nem kevesebb, mint két forinttal magasabb órabérért. Plusz a túlóradíj, ösz- szesen tehát 6—800 forinttal keres többet havonta az új munkahelyen. Amikor kikérte a munkakönyvét, szemérmesen csak annyit mondott: családi okok miatt döntött így, meg aztán az új vállalat közelebb van a lakóhelyéhez. V. Gyula ugyanis — a jegyzetíró szerint — szé- gyellte, hogy pénzért cserél munkahelyet. Az effajta szégyenkezés társadalmi méretű konfliktust jelez, a többség ugyanis helyteleníti, nogy az egyik munkahelyről & másikra vándorolgató munkás jobban járjon azoknál, akik hűségesek régi munkahelyükhöz, Vallóban! Kinek jó az, ha újra feltámad a nagy nehezen lecsillapított lluktuációs láz? Vizsgálódjunk kissé pontosabban. Fluktuáció és gazdaságfejlesztés Fluktuáció: a statisztikusok közmegegyezése szerint minden fél éven belüli — és bármi okból bekövetkező — munkahely-váltloztatás. Korábban ez keményen elítélendő volt. harcoltunk is ellene minden lehető és lehetetlen módon, majd megszületett a felismerés, hogy a fluktuáció (mégiscsak differenciáltan kezelendő. Hasznos. mert eszköze, módszere a munkaerőforrás újraelosztásának. Különösen manapság, amikor jóformán lépésnyit sem jutunk előbbre a szervezett és a tervszerű munkaerő-átcsoportosítással. S csak annyiban káros, amennyiben akadályozza a létszámszerkezet kívánatos ítalakítását. A fluktuáció okozta esetleges társadalmi és gazdasági károk pontos felméréséhez viszont tétovázás nélkül kellene meghatározni — gazdaságfejlesztési céljainkhoz igazodva — a hosszabb időtávon is kívánatos mozgásirányokat. Csakis ezek ismeretében vállalkozhatunk — s még ekkor is csak viszonylagos megbízhatósággal — annak eldöntésére, hogy mit nevezünk káros, és mit hasznos fluktuációnak? S mert e kritériumok pontos megfogalmazása a mai napig is várat magára, fogadjuk el a nem is olyan rég még tarthatatlannak minősített álláspontot: a fluktuáció nem minden eszközzel, és nem feltétlenül üldözendő társadalmi jelenség. Különösen akkor nem, ha meggondoljuk, hogy fölfogható bizonyos feszültségek jelzéseként is. S ha lehetőségeit nem korlátozzuk — főleg nem admi- nisztraltív 'intézkedésekkel —, akkor máris tettünk valamit e társjadalmi feszültségek enyhítése érdekében. Ráadásul: ha felfedeznénk a fluktuáció tudatos kezelésének, irányításának módszereit, akkor az egész folyamatot — még ha ezt jórészt egyéni indítékok vezérlik is — a korábbinál sokkal inkább állíthatnánk gazdaságfejlesztési céljaink szolgálatába. V. Gyulának tehát semmi szégyenkeznivalója nincs, <a lehető legésszerűbben döntött akkor, amikor a magasabb bér ígérete miatt munkahelyet változtatott, s döntése, valószínűleg, egybeesett a társadalmi méretekben is kívánatos ésszerűséggel. Ám tágítsuk a kört,, s nézzük V. Gyula sok-sok. hasonlóképpen gondolkodó kollégáinak döntését, a legfrissebb statisztikai adatok tükrében. Hová mennek az emberek? Nincsenek kevesen, akik elhagyják a nagyipari munkahelyeket, még akkor sem, ha évek óta egyre lanyhább a fluktuáció; tavaly a fizikai dolgozóknak mindössze 13— 15 százalékát érintette. Hová mennek ezek az emberek? 1976 előtt a népgazdasági ágakon belüli mozgás volt a jellemzőbb, illetve a mező- gazdaságból a nagyiparba történő áramlás. Napjainkra fordult a helyzet. A „belső" mozgás jóval kisebb arányú, mint korábban. Nyilván azért is. mert csak 1976 után léptek érvénybe a munkahely- változtatásokat adminisztratív eszközökkel korlátozó intézkedések, amelyek egyébként azóta érvényüket vesztették. S feltehetően azért is, mert e rendelkezések olyan bérnivellálódási tendenciákkal párosultak, hogy például a nagyipari munkások számára voltaképpen tökéletesen mindegy volt, hogy melyik vállalatnál dolgoznak. A többség kényszerű beletörődéssel fogadta ezt. Ám voltak, akik nem maradtak nyugton. ' v Nem véletlen, hogy a tsz- melléküzemek elleni támadások éppen ez idő tájt indultak meg; hogy az ipar- vállalatok. nagyjából 1977- től kezdve, egyre többet panaszkodtak e melléküzemek „munkaerő-élszívó hatása” miatt: hogy másfél-két évvel később már a szakirodalomban is megjelentek a mező- gazdaság munkaerő-kibocsátó képességével «kapcsolatos kérdőjelek; hogy az elmúlt ötéves tervidőszak munkaerőmérlege drasztikus iparfi és építőipari létszámcsökkenést mutatott; s hogy egyre többen és egyre hangosabban ismételgették a kérdést: ..de hát hova lesznek azok. akik elhagyják a nagyipari munkahelyeket?” A másik nyertes: a kereskedelem A KSH ezzel kapcsolatos adatgyűjtése pontos választ ad a kérdésre, s e válasz nem mindenben egyezik a korábbi sejtésekkel. Igaz: az ipar létszámveszteségeket ■ szenvedett a munkaerőhullámzásban, a mezőgazdaság pedig létszámgyarapodást könyvelhet el. Viszont — s ez valószínűleg meglepő —, a létszámmozgás "másik nyertese a kereskedelem: több mint 10 ezer új munkavállaló. A statisztikusok azt is kimutatták, hogy pl. 1980-ban, a fluktuáció miatti mintegy 24 ezres ipari létszámveszteség alig egyharmadával bővült csak á mezőgazdasági dolgozók száma. Vegyük ehhez hozzá, hogy ez az átcsoportosulás enyhítette az (ingázással kapcsolatos gondokat; hogy az efféle fluktuációnak jótékony hatása volt a „vidéki” lakosság ellátására, a „vidéki” szolgáltatóipar munkafeltételeire és teljesítőképességére, sőt: bővítette a mezőgazdasági — részben exportálható — árualapokat is, éppen olyan időszakban, amikor a piac egyre inkább stratégiai nyersanyagként kezeli az élelmiszereket. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az ipari létszám csökkenését regisztráló statisztikai elemzések mellett, más vizsgálatok váltó- záílan, és többnyire kihasz- náLatlan ipari létszámtarta- lékokról beszélnek, minden esetben visszavezetve e tényt a nagyipari munka általános szervezetlenségére és az iparvállalatok együttműködési zavaraira. Vértes Csaba A félezer éves Cetinje Cetinje, erna G«»» egykori fővárosa az idén ünnepli fennállásának 500. évfordulóját. A hegycsúcsoktól övezett fennsíkon, az 1749 méter magas Lovcen tövében épült település ma a látnivalókban gazdag múzeumvárosok életet éli. Nevét a cetinjei mezőn eredő Cetina búvópatakról kapta. • A jubileum megünneplése köztársasági jelleget öltött, az évfordulót színes és változatos rendezvénysorozattal teszik emlékezetessé. November 13-án, a város felszabadulásának évfordulóján kerül sor az Ivan Crnojevic-emlckmű felavatására. A történelmi személyiség az országiak nevet adó Crnojevic feudális birtokos család leszármazottja, aki a törökök elől menekülve telepedett meg Cetinjében, s 1484- ben megalapította a város híres kolostorát. A következő hónapokban elkészül a város monográfiája, s Cetinje öt évszázados fejlődéséről tudományos tanácskozást tartanak. „Tudom, hogy sokat a pártszervezettől” várnak • A híres kécskei káposzta, savanyítás előtt. Ev eleji beszélgetés a Tiszagyöngye Tsz-ben Alacsony termőképességű föld. A 2670 hektárból 400 hektárnyit évről évre ár- és belvíz fenyeget. Ez a terület most is víz alatt van. Ehhez társul a fagy, a szél- és jégverés. Röviden ez jellemzi a tiszakécskei Tiszagyöngye Tsz termőhelyi adottságait. Az 1960-ban alakult gazdaság alighogy megerősödött, a több mint tíz évvel ezelőtti mérleghiány után, 1980-ban és 1981-ben újra veszteséges lett. Most még az sem bizonyos, hogy elkerülheti a szanálást. Amikor a múlt év novemberében a hatvanháfom tagú pártszervezet titkárává választották Fodor Sándort, a szövetkezet addigi főagronómusát, világosak voltak az érvek, hogy miért éppen őt. Mert itt most a legfontosabb politikai munka a gazdaság talpfa állítása. Bíztak benne. hogy erre a kertészeti főiskolát végzett, és helyi ismerettel rendelkező szakember képes. Minderről nyíltan szó esett, nem egészen így a‘ többiről, amit egymás közt beszéltek az emberek. Hogy Fodor Sándor az egyetlen olyan személy a szövetkezetben, aki az elnöknek, Fazekas Bélának az „ellenlábasa” lehet. mivel csak ők ketten számítanak „bennszülöttnek”. Erősíteni látszik ennek a folyosó- pletykának az igazságát, amit hozzáfűznek: ugyanaz az ember párttitkárként is csak azt tudja tenni, amit főagronómusként tehetett. Csakhogy a pártalapszervezet közösségi erejével gazdagabban. És ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. — Örülök, hogy mindez szóba került — kezdi Fodor Sándor —. mert meggyőződésem, sokat ártunk azzal, ha úgy teszünk, mintha nem hallanánk meg a közszájon forgó dolgokat. Beszéljünk őszintén. Itt Kécskén annak a vezetőnek van tekintélye. aki nemcsak helybeli születésű, hanem dolgozni is itt kezdett. Az elnökkel azonban eddig is jó volt az együttműködésünk, remélem, jó partnerei leszünk egymásnak ezután is. Az nem igaz. hogy ebben a. gazdaságban eddig semmit sem csináltunk. Viszont a '-hibáknak sokkal súlyosabb következményei voltak, éppen a kedvezőtlen adottságok miatt. Magamat is azok közé sorolom, akik hibáztak. — A körülmények ezután sem változnak, csodákra a párttitkár nem képes. Mit tehet hát? — Ha most azt válaszolom, hogy a szövetkezetünkben helyre kell állítani a pártszervezet tekintélyét, következetesen érvényesíteni a pártirányítást, sokan felszisszennek: micsoda demagóg szöveg. Pedig ez nagy vonalakban így igaz, A nehéz gazdasági helyzetből egyik napról a másikra nem tudunk kilábalni. Hosszabb távon is csak akkor, ha komolyan vesszük a feladatokat, melyeket minden párttag személy szerint megkapott. Eddig ugyanis a pártmegbízatások teljesítését nem kérték számon. Egyébként . a szövetkezet ez évi tervei — a pártvezetőség bc-vonásával — most készülnek. Rövidesen megvitatja véleményezi a párttaggyűlés, azután pedig folyamatosan ellenőrizzük, miként teljesülnek a gazdasági feladatok. — Melyek azok a legfontosabb tennivalók, amelyek a kiutat jelenthetik? — Ahhoz, hogy az előző két év veszteségeit helyre hozzuk, az idén jó közepes eredményt kellene elérnünk. A pártszervezet nem a gazdasági vezetők helyett dolgozik, hanem irányt mutat, meghatározza, hogy miben, mit kell változtatni. Az már bizonyos, hogy több a nyugdíjas, mint a foglalkoztatott tagok száma (az előző 370, az utóbbi 329). A kézimunka-igényes növények területét tehát csökkenteni kell. A hagyományos kertészeti kultúrából csak a káposztát hagyjuk meg, mivel a kécskei káposztának híre. neve van, és a viszonylag nyereséges savanyítóüzemet bővítjük. A paradicsom termesztése a háztáji gazdaságokra hárul, amelyeket eddig is jól integrált a szövetkezet. Növeljük viszont a gépesíthető szántóföldi növények — a kalászosok, a lucerna, a cukorrépa — vetésterületét. — Ezeket nem ugyanúgy veszélyezteti az időjárás? — Sok káros hatást el tudunk kerülni, ha minden munkát idejében, pontosan eilvégzünk. A gépállományunk kihasználtsága nem a legjobb. Ezt javítani kell, és egyúttal fokozni együttműködésünket a környező mező- gazdasági üzemekkel. Erre a múlt évben már sor került, ennek köszönhető, hogy az őszi mélyszántást, trágyázást, ,és vetést be tudtuk fejezni. így az idén bizakodhatunk a jobb termésben. Természeti adottságainkra alapozunk, amikor az éd'la.ttenyésztés, pontosabban a juhászat fejlesztését tervezzük. Jelenleg kétezer anyajuhunk van, a tervidőszak végére háromezerre emeljük a törzsállományt, Ennek érdekében ötven- hektáros javított legelőnket 150—200 hektárra bővítjük, az ősgyep felújításával, (illetőleg műtrágyázással. — Mindehhez sok pénzre lenne szükség., Honnan? — Van egy lakatosüzemünk, amelyben jelenleg huszonötén dolgoznak. A rádiótechnikai gyár segítségével újabb melléküzemágat hozunk létre. Ezzel az asszonyok téli foglallkoztetását is megoldjuk, de jelenlegi körülményeink között — úgyszólván — a melléküzemágak jövedelme az egyetlen forrás, amiből fejleszteni tudjuk az alaptevékenységet. További tartalékok? Az eddigieknél sokkal nagyobb anyagtakarékosság, jobb eszközkihasználás, fegyelmezettebb munka. A párttagok szinte valamennyi téesztaggal beszéltek, meghallgatták véleményüket. javaslataikat. Jórfiagam is ezt tettem. Tudom, hogy nagyon sokat várnak a pártszervezettől, és személy szerint tőlem. Erre csak ezt mondhatom: én bízom a tagságban! Kovács Klára Tóth István zaklatott idők (32.) — Mármost kié legyen ? , — A kisebbiknek adja! — Legyen a szebbiké! — Birkózzanak meg! Nevetés köríti az ajánlatokat. Az árusnak modernebb megoldás jut eszébe. — Akinek több a munkaegysége! A fiúk meglepődnek, aztán csak úgy cibálják elő farzsebükből a munkaegységkönyvet. Egymásra licitálnak. De fel is kell mutatni, hogy mindenki lássa, melyiküké többet érő. — Mégiscsak, a szebbiké lett! A vesztes műharaggal csapkod maga előtt. — Hát az a brigádvezető*. .. Ha idejében beírja a múlt heti teljesítményemet... A nyertes barátságosan hát- baveri. — Gyere pajtás, fizetek egy búfelejtőt. Megtapsolják. Elfogyott minden. A tömeg azért marad. Megcsodálja a furfangos bábuszerkezetet, amely fáradhatatlanul teker a cégérül kiállított biciklin. Erre magyar banda recsegtet, amarra cigánymuzsika csalogat. Forr a jókedv, esznek, isznak, bámészkodnak, vesznek, fizetnek az emberek. Csak Koczog Pista ácsorog el- anyátlanodva a Dózsa György út elején. Ki tudjá, hányadszor olvassa már el az újságos standon kitett Új Úton egész első oldalát. A vezető cikkben ilyen alcímek. „Szép jövedelmek a Május 1. Tsz-ben.” „Pandúr József családja 30 mázsa búzát vitt haza”. „Koczog István házat vásárol a városban.” „Megérkezett az új bútor Botos Bálint brigádvezető lakására.” „Rontó Béláné új tsz-tag szőnyeget akar venni a vásáron.” A legényen sötétkék ruha. Takarosán áll rajta, illik Szőke hajához, világos bőrszínéhez. Aggódva leseget mindig egyugyanazon irányba. „Miért nem jött még Piroska? Nincs tán valami baj?” Mikor az embert gond emészti, kirí a vidámak közül. Észreveszi, hogy meg-megnézik. Lós- t&t hát fel-alá egy darabon a hűvös oldalban, az összehajló lombok alatt. A fák tövét meglepték a tanyai népek. Az asszonyok kendője, kioldva, lábukat kinyújtva ülnek. Pfü, ez a kánikula! Behunyják 'szemüket, zsebkendőjükkel legyezik izzadt arcukat. Itt sült combon csámcsognak, amott nagyhasú családiból kotyog a sör pohárba, bádog csuporba. Sokan a házfal mellé telepedtek, hogy hátukat az új meszelés, feneküket meg a flaszter hűsítse. Pista öntudatlanul kerülgeti őket. Fejét leszegi, szíve a torkában ver. Elébe menjen? De hátha Piroskát hozza kellemetlen helyzetbe, mert éppen a nagyanyjával lesz? Hiszen még arra is figyelmezniök kell, hogy ismerősök előtt ne „úgy” mosolyogjanak egymásra. Hányszor kellett már úgy elhaladni egymás mellett, hogy csak szemük melege találkozott. s karjuk moccant kijjebb egy futó érintésre. Bújkálni, szökni kell Piroskának, mert a bigott szüle telekürtölte már a várost, hogy unokája „úrifiú” menyasszonya. Éppen a kocsmából kiboruló nagy zenebona elől szaporázza lépteit, mikor egy forró kéz ragadta meg az övét. Piroska megérkezett. Malomkő esett le a szívéről. Egy pillanatra összesimultak menetközben, ez volt az üdvözlés. — Anvámék kinézelődték magukat, hazamentek. Egész napra elkérezkedtem. Miénk a világ! — Piroskáról ragyogott a boldogság. Kezüket egymásba kulcsolták, lóbúlták, s mint a kisgyerekek, ugrabugrálva vegyültek el a vásári forgatagban. Sodródtak, röpködtek a színek káprázatában. Fehérrel szegett égszínkék drapériák hullámos folyamában a Könyvkiadó hajó alakú vörös pavilonja úszott virgonegp. Sárga és zöld sátrak a gyerekjátékok birodalmába hívogattak. A színek izgalmai után a gyümölcsösök józan bódéi adtak megnyugvást. — Látod azt a fekete hajú, sötét ruhás asszonyt? — rándult meg Piroska keze. Fejével óvatosan billentett a hentesek sora felé. — Mit nézzek rajta? — A vő ... nagymama „vőlegényének” az anyja. Kavaleszné. — Kedvesen igazította szavát a kislány. Pista hálásan szorított egyet kis kezén. De mikor a tömzsi nagysága mintha éppen rájuk nézett volna, megrezzent, s ujjait kikapta a fiú tenyeréből. Kavaleszné a rúdra akasztott, rikító lila porral színesített oldalszalonnákat gusztálta. Két ujja hegyével forgatgatta a hosz- szúdad hasábokat, időnként mondott valamit a kíséretében lévő bejáróasszonynak, aki alig látszott már ki a cipelni valók közül. Egy visszanézéskor akadt meg a szeme Piroskán. Már-már köszönt, de az ismeretlen • fiatalember láttán elcsodálkozott. Hosz- szan felejtette rajtuk a szemét. — Ugye csak félsz? — szólt csendes szomorúsággal Pista. — Ha nem is lenne, inkább örülnél, hogy velem látott meg. A lány hallgatott. Bánta, hogy akaratlanul is elárulta ijedtségét. De hát sose mutatkozott még ilyen nyilvánosan Pistával. A világ meg úgy tudja, hogy ő már másnak ígérkezett. Jó darabig szótlanul, sajgó szívvel kerülgették a sétálókat. Össze-összeütköztek a szembejövőkkel, tétován vitte őket a lábuk. A nap úgy sütött rájuk, mintha örökre beléjük akarná égetni ezeknek a perceknek emlékét. Nyomasztotta őket a váratlan hangulatváltozás. A szerelmesek szíve csodálatosan érzékeny „műszer”, könnyen megsebzik ilyen epizódocskák is. Pistát marta a féltékenység. Arra sem volt ereje, hogy lehajtott fejét arra fordítsa, mikor a kislány megszólalt. Csak a mellette lassan lengő drága kart bámulta. — Meg kell értened, Pityu- kám ... Szokatlan így . . . Először ... veled ... mindenki sze- meláttára... Butaság volt az a kis félsz. Gyere, semmit se bánok! Hirtelen a fiúhoz lendült, belekarolt, s most már így folytatták útjukat. Szorosan összesimulva, új édes, merész elhatározással. Hadd lássa ég> és föld, hogy ők már elválaszthatatlanok! A mézeskalácsosok a gesztenyefák árnyékában ütöttek sátrat. A pilledt, bóbiskoló ágak rozsdásodó levélernyői alatt a kisgyerekkor mesebeli lényei —, mézeskalács huszárok, babák hintapa- iintáztak álmosan a kifeszített spárgahuzalakon. A fehér cukorcsipkés, piros, búzavirágkék pa- pírmellényes mézeskalács-szívek tükrében spirálisan csavart, nemzetiszínű cukorrudak nézegették magukat. Az égetett diószeleteken hegyes kis korhabcsókok ültek. Elnevették magukat, mikor felfedezték, milyen komikus fintorral bukkant elő arcuk az óriás mézeskalács tükrén, ahogy a kíváncsiak sorfala mögött nyújtogatták nyakukat. Mint szerelmeseknél majdnem törvényszerű, ugyanaz járt az eszükben: „Persze azt hiszed, hogy most ’veszek neked vásárfiát. Fityiszt! Azt ugyan nem veszed észre”. Elhagyták a mesevilágot. Haladtak tovább ismeretlen, felejthetetlen érmékké váló élmények felé. — Virágot tessék, szép fiatalúr! öreg cigányasszony állta útjukat. Csokoládébarna képe olajosán fénylett, száján olyan kerek volt a mosoly, mint arányló fülbevalójának hatalmas karikája. Tenyere felől rózsaszín ujjai gyöngéden tartottak egy tarka csokrot. Az általános boldogságban ki tud megtagadni másoktól pár forinton megváltható örömöt? Pista öt forintot adott a cigányasz- szonynak, és csak egy bársonyvörös rózsaszálat fogadott el érte. (Folytatjuk.)
