Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-26 / 21. szám

1982. január 26. • PETŐFI NÉPE • 5 KÉREK EGY AUTOGRAMOT! Mellettünk pihen a gitár, beszélgető- partnerem „munka­eszköze" Kényelmes fotelokban társalgunk az ismert énekes előadó­művésszel, Dévai Nagy Kamillával. Loucq láíwuii, — Először az 1968-as Nyílik a rózsa népdalversenyen láttam. Hogyan emlékezik vissza pálya­kezdésére? — Az volt az én elveszejtő pil­lanatom, amikor erre a pályára keveredtem. Sókáig tiltakoztam, hogy énekes legyek. Szüleim sem tudták elképzelni ezt a foglala­tosságot. A Nyílik a rózsában én voltam az első, aki gitárt fogott a népdalok kíséretéhez. Nem is volt egyöntetű az értékelés és a fogadtatás; akkor nem sikerült nyernem. — Az igazi sikert a Röpülj pá­va hozta meg ... — Az 1969-es versenyen az el­sők között végeztem Faragó Lau­ra, Budai Ilóna, Ferencz Éva és a Sebő együttes mellett. Mivel ekkor sem akartam énekes lenni, jelentkeztem a Zeneakadémiára középiskolai énektanári és kar- vezetői szakra. Nem vettek fel. Szőnyi Erzsébet pedig kitartott álláspontja mellett: belőlem éne­kes lesz. nyilvánvaló, hogy én színpadra termettem, s az elő­adóművészetet kell élethivatás­ként választanom. Mindezeket azért mondta, mivel már néhány rádiófelvételem is volt. Bizonyí­tani akartam, hogy megélek ének­lés nélkül is. Elmentem ofszet- fényképésznek, majd képesítés nélkül tanítottam ének-zenét Ve- csésen. : Kamilla őszintén megvallja: ti­tokban sem gondolt arra, hogy énekelni hivatásosként is lehetne. Köziben férjhez ment. Kevés vólt a képesítés nélküli tanári fizetés, mivel férje akkoriban egyetemre járt. Egy teít'or.nívás döntötte el, hogy elkezdi az énekesi pá­lyát. — A KISZ Központi Művész- együttesének igazgatója hívott fel, hogy a Rajkó-zenekarhoz szó­listát keresnek. Elvállaltam. Ügy gondoltam, átmeneti megoldásnak ez is jó lesz. De nem az lett. Há­rom évig léptem fel saját gitár- kísérettel, s ez idő alatt óhatat­lanul megszerettem a színpadot. Rájöttem: én ezt szeretem csi­nálni. 1973-iban otthagytam az együttest, „szabadúszó” lettem. — Hogyan zenésít meg verse­ket? — A vershez illesztem a dalla­mot, fordítva sohasem. A költé­szet régóta hozzátartozik az éle­temhez. A megzenésített versek mellett huszonkét nyelven éne­kelek népdalokat, novellákat, el­beszéléseket is becsempészek elő­adóestjeimbe. Dévai Nagy Kamilla igen nép­szerű. Két nagylemez birtokosa (Gyújtottam gyertyát; Krónikás ének 1980-ból). Sikersorozata tu­lajdonképpen 1978 táján kezdő­dött. Erre a fellendülésre így gon­dol vissza: — Amit csinálok, az az élete­met jelenti. Megtaláltam helye­met, feladatomat, munkámat, cé­lomat, hitemet. (Dévai Nagy Kamillával gyak­ran találkozhatunk az ország bár­mely részében. Mi is összefutot­tunk Szegeden, Szolnokon, Kecs­keméten és Nagykőrösön. Mű­vészportréját ezeknek a beszél­getéseknek a felhasználásával alakítottam ki.) Borzák Tibor F OLY ÓIRA T SZEMLE A verskedvelők ezúttal igazán nem pa­naszkodhatnak a Forrásra. Az alapos ké­séssel megjelent januári számában ugyan­is tizenegy költő verseit olvashatják. A ■többi között Hervay Gizella versciklussal, Utassy József, Pintér Lajos, Papp Lajos és Serfőző Simon két vagy több költemény­nyel, mások egy-egy művel jelentkeznek. Külön figyelmet érdemel az egyetlen szép­irodalmi próza, Bistey András „Szibéria melege” című dokumentumregényének részlete, mely az első világháború éveinek orosz fogságába vezet el bennünket, s a fiatal Vörös Hadsereg életébe enged bete­kintésit. • (Ezúttal sem hiányoznak a Forrásból a különböző témájú valóságfeltáró írások. Kovács András a magyar külkereskedők utazásairól ír; egy nagy külker-vállalatnál szerzett tapasztalatairól számol be. Folytatja a folyórat Kaposy Miklós Umibulda című riportszatíráját, s közli Vajda Mária „Szerelmi élet Balmazújvároson” című szociog­ráfiai munkájának első részét. Ez utóbbit bizonyára vegyes érzelmek­kel fogadják a különböző életszemléletű, kulturáltságú olvasók. Erre maga az író is gondolt, mert megjegyzi, hogy az anyag közlésénél a nyíltságra, a valósághűségre törekedett, s a sikamlósnak, drasztikus­nak tűnő kifejezéseket is leírja, mivel értelmetlenség lenne az' em­berei élet legszebb, legizgalmasabb területének a dolgait a „törvé- nyenkívüliség” bélyegével illetni. S ebben kétségkívül igaza van. S végül, de nem utolsósorban, egy érdekes beszélgetést ajánlhatunk a Forrás olvasóinak s egyben a színházbarátoknak a figyelmébe. Eb­ben a dramaturg Tarján Tamás és a rendező, Tömöry Péter elemzi Csíki László: „Nagypapa látni akar benneteket” című, 1981-ben a ■kecskeméti Kelemen László Színpadon bemutatott színjátékát. Ugyancsak ibő verstermés vezeti be a szegedi folyóiratot. Ezenkívül riport, ta­nulmány, több kritika, s az erdélyi Nagy Imre festőművész munkásságát elemző dolgozat látott napvilágot e sajtófórum­ban. A januári Tiszatájnák, mint a beveze­tőben jeleztük, Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékezete ad hangsúlyt. A két világhá­ború közötti időszak — és a második vi­lágháborús évek — e jeles politikai sze­mélyiségének tavaly volt a 85. születési évfordulója. Ekkor kapott erőteljesebb hangot az a tény, hogy Zsilinszkyről még ma sem tudunk eleget, s amit tudunk, az sem minden tekintetben tükrözi reálisan a harcos reformpolitikus, az ízig-vérig an­tifasiszta, a kitűnő publicista valóságos történelmi szerepét. Bizonyára ez indíttatta a szegedi lap szerkesztőit arra, hogy — legalábbis valamit — törlesszenek ebből az adósságból. E törekvésüket négy publikáció fémjelzi. Vígh Károly „Zsilinszky helye nemzeti történelmünkben” címmel írt tanulmányt, mely képet ad a haladó politikus egész pályafutásáról. Más alapállásból közelíti meg a témát T. Bíró Zoltán „A Zsilinszlky-dáma” című írásában, to­vábbá Laczi István, akii a politikusnak az 1930-as évek Lengyelor­szágáról vallott nézeteit foglalja össze, elemző módon, s végül egy izgalmas interjút olvashatunk, melyet Vígh Károly készített a kor­társ Barcs Sándorral, az MTI nyugalmazott vezérigazgatójával, a Hazafias Népfront elnöksége és az Elnöki Tanács tagjával, aki 1939 és 1944 között szoros kapcsolatban állt Zsilinszkyvel. A Tiszatáj emlékezéséből összességében jobban megértjük azt a bo­nyolult helyzetet, mely nemcsak Zsilinszky drámáját, hanem az or­szágét is okozta. Rapi Miklós S2f«*0:>Ai.0M ili forrás t Á dunavecsei művelődési ház- ** ban nemrégiben megnyílt Kun-Sebestyén Géza textilművész szőnyeg, és falikép-kiállítása. A tárlat rendhagyó, egyrészt mert a kulturális intézmény kiállítási programjában most látható elő­ször szövött faliképekből összeállított anyag, más­részt mert az alkotó hat hónapja Dunavecsén él, s mert ,,főállásban” gazdasági vezető. A BUDAPR1NT dunavecsei konfekciógyárának igazgatója. ,,Az alkotás szolgál és kiszolgáltat EGY KIÁLLÍTÁS ÜRÜGYÉN Örömteli dolog, ha alkotómű­vész vidéki településre költözik. Különös öröm ez akkor, ha olyas­valaki teszi ezt, aki a tehetségét és a megszerzett mesterségbeli tudást nem tekinti öncélú öröm- és sikerszerzés eszközének, de olyan valaminek, mellyel — alko­tással és tanítással — másokat szolgálni kötelessége. Kun-Sebes- tyén Géza amellett, hogy egy fia­tal. problémákkal küzdő gyár életét igyekszik jobbá formálni, lényegesnek találja, hogy a nagy­község közéletében is feladatot találjon. Kezdeményezésére jött létre a dunavecsei textilműhely. E művészeti csoport kereté­ben — gyermekek és felnőttek — megismerkedhetnek a textil- szövés esztétikai és technikai vo­natkozásával, történetével. A művész aktívan részt vesz a nagyközség művészeti ismeret- terjesztő programját irányító testületnek, a „Vikár Béla” Mű­vészeti Szabadegyetem Szervező’ Bizottságának munkájában is. Rövid dunavecsei művészeti ne­velő-oktató tevékenységét mi sem dicsérheti inkább, mint a műve­lődési ház klubjának falán dísz­lő színes, szép szőnyeg: tanítvá­nyainak munkái. A kiállítás képeit nézegetve a laikusnak is megvilágosodik: a szövött képek létünk lényegéről beszélnek: keletkezés, élet, gon­dok, elmúlás. Az alkotó leggyak­rabban jelképekkel fejezi ki mondanivalóit, melyek különle­ges sűrítésben, részben absztrak­ciókban tükrözik a világot. Az ábrázolt alakokat, tárgyakat — az élet és történés megtestesí­tőit — kiragadja természetes kör­nyezetükből, olyan tudatosan meg­komponált térbe helyezi azokat, ahol valamelyik mondanivaló­jának megjelenítésére válnak al­kalmassá. A finom metaforák gazdag tartalmú, bonyolult dia- lektikájú mondanivalót takar­nak. A képeket nézve ugyanaz a kathartikus érzés kerít hatalmá­ba, mint a nagy drámák előadá­sán. Az Életút című munka pél­dául a filozófia egyik alapgondo­latát fogalmazza képbe. A kér­dést: honnan jövünk, hová me­gyünk? Kun-Sebestyén Géza szí­nekből és formákból konstruált válasza újabb gondolatokat, kér­déseket ébreszt bennünk. Talán éppen ez volt a célja. Megoszta­ni gondjait, föltárni kétségeit, beszélni a világnak arról, amit megélt. Emberek, lássátok! Egy másik képe — a History — sötétre fogott színeivel való­ban aktuális dilemmát idéz: há­ború vagy béke? Az atomhábo­rú-ellenes világszervezet emblé­mája mögött a kísérő atomfelhő látható. Melyik győz vajon? A Fekete Nap című alkotás a kiál­lítás talán legszebb, legmélyebb tartalomvilágú darabja. Kelet­kezés, építés, kiteljesedés együt­tes ábrázolása — a fekete nap­pal jelzett — elmúlással. Mondják, hogy az alkotás szol­gál és kiszolgáltat. A művész, aki alkot, önmagát írja, festi, szövi műveibe. Ezeknek (önmagának) közrebocsátása nem kis kockázat. • Fekete Nap. • Életút. Kun-Sebestyén Géza — bár egy félezres nagyüzem vezetője — bátran vállalhatja ezt a kocká­zatot. Örömei, gondjai mindany- nyiunkéval közösek. Érzékenysé­gével és tehetségével azonban olyan tartalmakat képes elénk tárni, melyeknek fölismerésé­vel gazdagodik egyéniségünk. • Apokalipszis. F. P. J. 4 Tóth István zaklatott idők (28.) De ez csak a kezdet volt. El­tartott egy óráig, amikor hatá­rozottan megmutatkozott, hogy az „új hús”-nak kedvez a szeren­cse. Ekkor már ingujjra vetkőz­ve párbajoztak, öklük keményen koppant a kártyával az asztalla­pon, ajkuk meg-megremegett, hangjuk rekedten zörögte a vá­logatott trágárságokat. De ki tö­rődött már ezzel. Halántékuk apályából csiklandós patakban szaladt a verejték, le a fülük mel­lett a nyakukba. Két osztás közt törülköztek zsebkendőjükkel. Utálkozva, s abban is hősködve, hogy ki dobál ki ocsmányabb szókat magából. ötezer forint volt már a bank­ban. Minden pénz, ami náluk volt. — Tartom! Lihegtek már, kapkodták a le­vegőt, mint az asztmások. Monokinak két ásza jött be, amannak húsza lett. Teri söpörte be a nagy rakás százast. Kipirosodott bőre páráit a forróságtól. Nehezen lélegzett ő is. Szája szélét még harapdálta az előbb, de most már szerelme­sen nyomta Monoki ezüstös ha­lántékához. — Állj! Tartom a bankot! — hajolt át az asztalon a hórihor- gas erdész, és mindkettőjüket erőteljesen vállon rázta. Monokit méregbe hozta a dur­va erőszakoskodás, és már ug­rott, hogy üssön. Teri gyorsabb volt, lefogta, átkarolta. — Ne őrülj meg! Tönkre akarsz tenni bennünket,?! Amaz csillapodott. De míg sze­méről levonult a harag köde, foga jópárszor összekattant. Végül ki tudta mondani csendesen is. — Mi legyen a bank? Az erdész széles, húsvörös szá­ja szinte nyáladzott bele, míg zubbonya rejtett zsebéből egy drágakövekkel kirakott antik karkötőt lopott elő. — Ez .;. Négyszer annyit meg­ér, mint ez itt mind — legyintet­té szét a halom százforintost. — Hát akkor?... Én csak ezt tudom... Nálam nincs több pénz. Az ellenfél kreol képe fekete lett a vértolulástól, a nyála is megeredt, gőgösen hessentett ke­zével a piroshasúakra. — Ne pénzt tegyen ellene. — Hanem? — Terikét! Monoki azt hitte, szélütés éri. Vasmarokkal ragadta meg a be- hemót ember csuklóját, aztán úgy az asztalra vágta a kártyát nyújtó kezet, hogy a politúrozott lap megreccsent, de a csontok is sörögtek bele. Teri sikolyos szavai hideg zu­hanyként térítették észhez. — Miért is ne, Sándor? Neked forog a kártya. És nézd azt a kar­kötőt, nézd! Igazán főúri ékszer. Nem akarod megszerezni ne­kem ? ... i — És ha ő nyer ? ... Nem, nincs bank! — Akarom! Érted? Különben köztünk... — Nem folytatta, idejében másra fordította a szót. — Egy alkalomról lehetne szó úgyis... A szerelmes őszülő férfival megfordult a világ. Hát csak ennyire az övé ez a lány? Neki mindegy, kivel? Hogy kiszámí­totta a kis ribanc! Ha nyer, övé a karkötő. Ha veszít, ő lesz az erdészé, és még mindig csaknem biztosra mehet, hogy kizsarolja tőle az ékszert. Már vissza is ült. Kihívja a sorsot. Ha elveszti a lányt, soha többé nem akar vele találkozni. S ha megnyeri? Változtat azon valamit, hogy egy rongy smuk- kért hajlandó majdcsaknem a szeme előtt mással lefeküdni?! Köpedelem az egész! Felpattant székéről. — Nincs! Akkor sincs bank! Látszólag csak asztaluk ügye volt ez a dráma. Pedig már az egész terem rájuk figyelt. Lapít­va, sunyi izgalommal. Mindenütt leálltak a szerencsét őrült resz- ketéssel kihízelgő kézmozgások. Titkaikat feltárva ejtették le a kártyákat. Felkészültek a robba­násra. Donnert úgy érezte, agyában drótszálseprűt suhogtatnak. Ha kitör a botrány, fuccs az arany­bányának. Dermedten, félfordu­lattal a kártyázok felé — könyö­költ a pulton. Felesége, a testes, frissen daúerolt matróna, kíván­csian dugta arcához kazalnyira felhajazott fejét. — Igazi falu bikája ez a Teri nagygazda barátja ... — Az... Na hálistennek! Vég­re! — itatta fel hófehér fazon­zsebkendőjével homloka verejté­két Donnert. Teri megmentette a helyzetet. Nem is annyira üzleti megfonto­lásból. Őszintén meghatotta öreg szeretőjének férfias döntése. Meg­érezte, hogy milyen sokat jelent neki. Ó te, te szerelmes, vén lovag! — vonszolta el a tétovázó Mono­kit, aki csak abban volt határo­zatlan, hogyan is távozzon möst- már. A férfi fejében még mindig do­bolt a vér. De, hogy Teri hangjá­ból valami meghatott elismerést hallott ki, kétségbeesett csaló­dottsága kezdett reménykedésre, örömre változni. Már ő keresett mentséget a lány cinizmusára. Az ő nőügyei eddig kompliká­ciómentesek voltak. Futó kalan­dok, „egészségügyi szelepnyitá­sok”. Adott és kapott. Most is­meretlen körülményekbe ütkö­zött. (Megborzongott. Ennek a szép, fiatal lánynak szüntelenül ilyen magasfeszültségű miliőben kell égnie. Életének milyen kis szeletét teszi ki a munka. Éppen- csak alibiként. Odakint az az ősz hajú fiatalember. Fél lába mindig a börtönben. Nincs kizárva, hogy játékbarlang-tulajdonos apjával együtt indul egyszer a rács mö­gé. Vagy „ha minden játék vé­get ér”, szétroppantja azt a gyor­san ölő méreggolyócskát, amely minden pillanatban kéznél van — pecsétgyűrűjének rubintköve alatt. Minderről fekete hajú sze­relme hadart neki, mielőtt elfog­lalták heljrüket, hogy nyerésre szuggerálják a lapokat. A bárpultnál ébredt rá, meny* nyíre kikészültek idegei. A mama kéjsóvár nyájassággal fogadta Monokit. Felcsillant véreres sze­me, mikor a lánya olyap kedvére szólt. . ■, — Megyek, lefekszem. Egy da­rabig itthagyom neked a gaval­léromat. . A lány megölelte ráncos, szür­késsárga bőrű nyakát, kétfelől odalehelt púderos arcára, úgy döngicsélt neki. — Itt a pinkapénz is — per­getett le tíz darab százast, amit az öreg hölgy villámsebesen bele- célzott egy papírkosárba. Ez volt a „kassza” az íróasztal alsó re­keszében. Megmagyarázta Monokinak, hogy húsz százalékot minden nyertesnek le kell guberálnia. — Ennyibe kerüli a kockázat a szalon fenntartásáért... A ma­radékot pedig igazságosan megfe­lezzük. Majd ott elszámolunk — nyalábolta fel a négyezret, s a franciás hatású, kékesszürkére, rózsaszínűre tapétázott hátsó fal felé mutatott egy fejmozdulattal. — Ha kibeszélgetted magad a pnpáékkal, s már mindenki el­ment, gyere utánam. Na pá! (Folytatjuk.) i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents