Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-21 / 17. szám

1982. január 21. • PETŐFI NÉPE • 5 „ÉN VAGYOK BÁNK, ÉN FELICIÁN!” A Katona József Társaság évkönyve A hírmondó Ma lenne 75 éves Lakatos Vince filmrendező. Hatalmas és sokszínű életművet hagyott ránk; mintegy 250 rövidfil­met és öt, egész estét betöltő filmet rendezett. Filmjei szá­mos hazai és nemzetközi fesztiváldíjat nyertek el. Munkás­ságáért 1971-ben a Magyar Népköztársaság érdemes művé­sze, 1977-ben pedig a Magyar Népköztársaság kiváló művé­sze címmel tüntették ki. 1977-ben az Elnöki Tanács a Mun­ka Érdemrend arany fokozatát adományozta a rendezőnek. 1972-ben a Bács-Kiskun megyei Tanács művészeti díjával tüntették ki Lakatos Vincét, aki miközben az ország múlt­jának és jelenének hírmondója, hű krónikása volt, megkü­lönböztetett figyelmet szentelt szűkebb hazája, a Kiskun­ság gondjainak, bajainak, eredményeinek. Megalakulásának kilencvenedik évfordulójára 135 oldalas évkönyvet jelentetett meg a kecskeméti Katona József Tár­saság. Mint a címlap elárulja, a könyv az elmúlt évtized összefoglalását adja, s a benne közölt cikkeket, tanulmányo­kat, előadásokat végigolvasva kiderül, hogy célja ténysze­rűen rögzíteni az 1971—81 között eltelt időszak eseményeit- a társaság munkálkodásában, a hagyományápolás, a tudomá­nyos kutatómunka és kultúránk értékeinek terjesztése terén. • Egy emlékezetes pillanat: Lakatos Vince jelképesen Kiskunhala­son veszi át a megyei művészeti díjat, 1912-ben. Lakatos Vince hatéves korá­ban került a kiskunsági tanya- világba. Itt végezte iskoláit Szegeden tanult jogot, majd Kiskunhalason a helyi lapot szerkesztette. Ezt követően Bu­dapesten a Nemzeti Üjság fő­munkatársa lett. A felszabadu­lás után pályája — önmaga szá­mára is — váratlan fordulatot vett. 1947-től — az országban elsőként — oktatófilmek készí­tésébe kezdett. A Földművelési Minisztérium újságírója volt, amikor megkapta a feladatot: filmrendezőként segítse a kor­szerű mezőgazdasági ismeretek terjesztését, népszerűsítését. Ez­után filmek hosszú sora követ­kezik; velük szinte feltérképezi a magyar mezőgazdaságot. Mint ahogy később az országot is feltérképezi, a Viharsaroktól a Bükk hegységen, a Balaton- vidéken és a Duna mentén át egészen a Kiskunságig. Ez utób­binak több filmet is szentel: Aranyhomok, Kiskunság, Kalo­csai rapszódia, Futóhomok. Lakatos Vince nem állt meg a módszerek és tájak feltérké­pezésénél. Alapos leltárt készít a népi hagyományokról, fogla­latosságokról, a népművészetről. Erről tanúskodnak — a többi között — a Bocskoromon van egy szák, a Teremtés, a Pásztor­művészek, Az anyag és a va­rázslók című filmjei. Egy-egy használati tárgy, eszköz meg­munkálását, .elkészítését, meg­születését követhetjük végig, s kapjuk egy-egy már alig ismert népi művészetről a „munka­fotók” sorozatát. E filmekben a készülő használati tárgy, s egy­szersmind /műalkotás a fősze­replő. Más munkáiban — s ezek­ből is van jó néhány — az em­berekre irányul a kamera, a munkálkodó, ' dolgozó emberek­re, akik a korábban említett fil­mekben csak a tárgyak meg­születésében bábáskodókként tűntek fel; csak ügyes kezüket, figyelmes tekintetüket, erősen összpontosító arckifejezésüket Itathattuk Ifqh-felviillanni. Sorok bontakoznak ki a szemünk előtt, egyéni életutak, mint A hír­mondó öreg napszámosáé és olyanok, amelyekben sokan «a magukéra ismernek: a magá­nyos tanyasi öregeké, a nagysi­kerű, óriási visszhangot kiváltó Naplemente című televízós do- kumentumfilm-sorozatban, vagy a Virrasztók-ban a tanyai gye­rekeké. Ezek a filmek nemcsak hegy nagy visszhangot váltottak ki, hanem fontos intézkedések is követték őket: a magányos ta­nyasi öregek, illetve a tanyasi diákok sorsát,, körülményeit ja­vítandó. Lakatos Vince történeti ér­deklődésének is számos filmbi­zonyítékát hagyta ránk: így pél­dául A mohácsi titok és a Me­mento című filmeket, ö a négy­részes, nyolcórás, a II. világhá­borúról szóló Mementót tartotta a legfontosabb művének. Mi, mai nézői, az egész élet­művet tartjuk fontosnak. A hi­teles, szűkszavú, lényegretörő hírmondást letűnt korokról, mai tájakról, emberekről, s a letűnt korok mai hírmondóiról. A hi­teles, halkszavú krónikákat, ahol a krónikás többnyire a háttér­be húzódik, s csak akkor áll a kamera elé, amikor nagy élet- tapasztalatot, tárgyismeretet, emberszeretet, megértést tükrö­ző kérdései segíhetik egy-egy életút, portré hitelesebbé formá­lását. S. I. Az előbbire Beke József vállal­kozott, aki az említett tíz eszten­dő korrekt, alapos, minden rész­letre kiterjedő krónikáját adja. Aki arra kíváncsi, milyen felada­tot teljesít valójában a Ka*ona József Társaság, van-e, lehet-e még funkciója mai társadalmunk­ban, közművelődési rendszerünk­ben egy ilyen jellegű, intézmé­nyi kereteken kívül működő tes­tületnek, választ kaphat, ha számba veszi a visszapillantás­ban felsorolt rendezvények sok­színű, gazdag listáját. Éppen az ilyen, nem munkaköri kötelezett­ségből végzett közművelődési te­vékenység lehet a leghatásosabb ellenszer intézményesített kultu­rális életünk sok téren fenyege­tő elmeszesedése ellen. A rendez­vények, felolvasások, megemlé­kezések, ülések felidézése jelzi a társaság életének, működésének kereteit — a teljességre törekvő krónikás azonban arra már nem vállalkozhatott, hogy az esemé­nyek felsorolásában súlypontokat jelöljön ki. Ha marad az olvasó­nak valami hiányérzete, az éppen itt jelentkezik: vajon mi volt igazán értékes, maradandó hatá­sú a gazdag programból, aminek kisugárzása túlment az esemény egyszerűségén és a társaság szű­kebb határövezetein. Erről a kér­désről szívesen olvasnánk elem­zést mondjuk a következő év­könyvben. Mert a felelethez alig­ha visz közelebb az ilyen megál­lapítás : „ ... ismét sikerült bizo­nyítani, hogy Katona József nem hiába élt.” (27. oldal). □ □ □ A társaság életének, a Katona- hagyomány ápolása érdekében végzett munkájának mintegy szemléltetéseképpen kapott he­lyet az évkönyvben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1980: április 25—27. között (Katjna Jó­zsef halálának 150. évfordulója alkalmából) rendezett vándorgyű­lésének első napján elhangzott előadás és a korreferátumok tel­jes szövege. Itt találkozhat az olvasó a kötet egyik kiemelkedő írásával: Orosz László tanulmá­nyával, melyben a kitűnő iroda­lomtörténész, Katona-kutató a Bánk Bán utóéletét tárgyalja nagy filológiai és irodalomszooiológiiai felkészültséggel. A megírás óta eltelt több mint másfél évszázad változó politikai-társadalmi vi­szonyaival kölcsönhatásban vizs­gálja Orosz a remekmű értelme- 1 zési problémáit mind az iroda­lomtörténet, mind a színházi gya­korlat, és természetesen a dráma iránt érdeklődő olvasó-színházlá­togató nagyközönség szemszögé­ből. Előadását Keresztúry Dezső, Pándi Pál és Tolnai Gábor szin­tén érdekes gondolatokat felvető hozzászólásai egészítik ki. Felépí­tésükön, fogalmazásmódjukon érződik az élőbeszéd közvetlensé­ge (valószínűleg nem előre leírt szöveget olvastak föl felszólalá­suk nagyobb részében), nyomta­tásban való közlés esetén azonban nem ártott volna — legalábbis helyenként — a szerzők bevoná­sával némi utólagos kiigazítás. □ □ □ Tanulságos kísérletet tett Vá­mos Károly, »«mikor különböző — ismert és jobbára ismeretlen — művekből vett 124 idézettel ad betekintést Katona József eszme- és gondolatvilágába, közelebb hozva ezzel is az olvasóhoz Kato­nát a hazafit, a politikus embert, a gondolkodó művészt. Vámos kö­rültekintően és jó érzékkel válo­gatta a ma embere számára is gondolatébresztő idézeteket, me­lyeket témakörök szerint tizenöt egységbe sorolt, ámbár a felosz­tás koncepciója, nem minden esetben elég egyértelmű és meg­győző. □ □ □ Látszólag lazábban kapcsolódik az évkönyv anyagához Haltai Nándor írása, melyben Vásárhe­lyi Zoltán életútját, művészi pá­lyáját foglalja össze számos kora­beli dokumentum és személyes visszaemlékezés beépítésével. (Vásárhelyi 1970-től a Katona József Társaság tiszteletbeli tag­ja volt.) Ez a cikk nemcsak a nagy kóruskarnagy-zeneszerző- pedagógus személyét és munkás­ságát hozza közel az olvasóhoz igen szemléletesen, olvasmányos stílusban, hanem korrajzot is ad, vázolja a magyar zene történeté­nek egyik hősi fejezetét, amikor az új zenekultúra megteremtésé­ért és elismertetéséért folytatott harc egyik központja éppen egy vidéki város volt — s ez főkép­pen Vásárhelyi Zoltánnak érde­me. Heltai írása szélesebb körű publikálásra lenne érdemes né­hány apróbb, a lényeget nem érintő korrekcióval és kiegészí­téssel (így például Vásárhelyi és a szülőváros kapcsolatának bő­vebb ismertetésével a művész életének utolsó másfél évtizedé­ben). □ □ □ A recenzens nem akar ünnep­rontó lenni, amikor végezetül megemlíti, hogy az évkönyvben meglehetősen sok az értelemza­varó sajtóhiba — elsősorban az írás- és az idézőjelek pontatlan kitétele, illetve hiánya miatt. Nyomtatott szövegben zavaró és indokolatlan személyek és intéz­mények nevének ilyenfajta rövi­dítése: „Radnóti M. Gimn.” (25. o.), vagy különösen: „Katona J.” (7. o.) Valószínűleg csupán elírás lehet, hogy a 13. oldalon Dévai Nagy Kamilla nevét olvassuk, holott a kecskeméti színház volt művésznője nem azonos a fenti néven ismert énekesnővel. Körber Tivadar A Szovjet Irodalom januári száma Tóth István zaklatott idők (24.) Azt tudták, hogy az általános hússzűkére való tekintettel bir­kát is csak állatorvosi engedély- lyel lehetett levágni. Nos, az elsőt nem volt nehéz kisikeríteni. „Üvegbe léptetett” egy állatot, s míg behajtotta a városba, az ala­posan lesántult az orvosig. Meg is kapta rá a vágási engedélyt. Gondolt ám máskorra is Ko­vács Imre. Nem a sérült birkát vágatta le, hanem egy egészsége­set. A sántával pár nap múltán újfent besétált az állatorvoshoz. Megint megkapta a vágási enge­délyt. Így ment ez négyszer. Hanem egyszer hívatja az ál­latorvos. — Szép ember maga, mondha. tóm. — Már miért, doktor úr? — Na jöjjön csak! Nézzen oda az udvar hátuljára. Megismeri? Hogyne ismert volna rá. A se­besült juh bambáskodott az ár­nyékban. — Hát ez hogy került ide? — Ügy, hogy megszokta az ide- járást. Hanem maguk se csapnak be még egyszer, örülhet, hogy fel­jelentés helyett a hatósági hús­széknek adom át a bürgét. Hát azért maradt el a hús. Többet ért tán, hogy jól elszó­rakoztak az eseten. Az öreg juhász hirtelen villás­tól visszaejtette a tálba a núdlit. Szemöldökét összehúzta, álla, ádámcsutkája úgy járt, mint aki­nek torkán akadt a falat. — Tán maga is meg akar ful­ladni, Imre bátyám? — figyelt rá Perge Mihály, aki vele szem­ben a füvön ült, és unottan tűz­delte egyesével villájára a tész­tákat. — Én is úgy vagyok véle — társult Dobrai Márton. Feltérdelt, hátha úgy jobban menne az evés. De abbahagyta. Feltápászkodoü. indult Pergéhez. — Na várjál, n.ud.uit hátba vetlek, ha nem akar lemenni. — Mennyi zsírt tettek erre, lá­nyom? — kérdezte Rontónét Ko­vács Imre. Erzsiké a kecskelábú asztal sar­kán könyökölt. Hallgatta a sánta birka esetét, s kárörömmel latol­gatta magában, hogy mivel a ju­hász is Botos irányítására van bízva, végeredményben a brigád­vezető felelős a törvénytelen hú­sozásért. Könnyű szívvel felelt hát tá­madással a kétkedő kérdésre. — Nem veheti mindenki olyan könnyelműen a közös vagyon vé­delmét, mint ahogy maga is el­bánt a birkákkal. Még maga lá­zit? Három deka jutott minden személyre, ha éppen tudni akarja. — Nincs ezen fele se — csó­válta a fejét Kovács. — Én is voltam ám szakács katonáéknál) Három dika zsírtól vígan lecsúsz­na a núdli. Amit erre tettél, a szemed világának se ártana. Helyeseltek az öregnek. Botos Bálint jóhiszeműen szó­lította a juhászt, meg egy mási­kat. Gondolta, az üzemi konyha becsületéről van szó. Így is ele­get vágják a téeszt a „csajka- rendszer”-rel a kívülállók. — Jöjjenek a konyhába, győ­ződjenek meg saját szemükkel. — Hát még mit nem?! — állt az útjukba a fiatalasszony, bele­sápadva. Félretolták. Egy perc se telt belé, Kovács jött kifelé a piros lábas megta­karított zsírral. Mindenkinek jutott még egy kenet zsír. Rontóné arcát kezével takarva dúródott vissza az emberek közt a konyhába. De hiába tapasztot­ta be a fülét is, tűrnie kellett a nem éppen hízelgő megjegyzése­ket. Később kisírt szemmel szedte össze a tányérokat Tessék-lássék, mintha szívességet tenne. Szipo­gott, sötét pillantásokat vetett a pásztorra. Aztán még ő nyelvelt. — Igenis, tudják meg! Nekem véremben van a párt tanítása. Csökkentsük az önköltséget, ahol csak lehet. Nem magamnak akartam megtakarítani azt a kis zsírt. Minden szakács tudott ró­la ... — Ilyen bolondságot nem tanít a párt. Hogy hozod ezt össze a párttal ? ... Ne rajtunk spórolj! A fiatalasszony megtorpant a konyhaküszöbön, ölében vesze­delmesen csörgött a tányértorony. Dobbantott. ' — És a brigádvezetőnek egy szava sincs! Megengedi, hogy iz­gasson ez a ... ez a vén bajke­verő. — Hogy beszélhet így az elv­társnő, hiszen nagyapja lehetne! Rontónét már elborította a ha­rag. Alighogy bekarikázott a varos­ba, azon frissiben jelentést tett a történtekről. Mire a brigád al­konyaikor hazaért, a város már tele volt a „lázítás” hírével. Márpedig ez kényes ügy. Rend­kívül őrködtek azon hivatalos szervek is, hogy az új útra tért dolgozó parasztság amúgy is sok vívódással teli életét ne zavar­ják meg mételyezők. A téesznél külön bizottságot alakítottak az eset kivizsgálására. Annál is inkább, mert olyan sze­lek is fújdolgáltak a Botos-bri­gádról, hogy ott elnyomják az egyszerű tagok véleményét, meg­szégyenítik a volt középparaszto­kat. Márpedig: nem zörög a ha- raszt, ha a szél nem fújja. A bizottság meghallgatta az embereket, s nekik adott igazat.. Mégis a vezetőség egy részének tudatában, ha annak legsarká- ban is, csak megragadt annyi, hogy a Botos-brigáddal volt baj. Az ellenőrzés napján mindenki megnyalta a száját. Nem lehe­tett panasz a konyhára. Jókedvűen gyülekezett a bri­gád a jövő évi terv megbeszé­lésére. Szénfekete hajú, mogorvás, de hűséges szemű ember volt a me­zőgazdasági osztály kiküldötte. Ügy intézték, hogy ő, meg Ko- ezog, a rangidős munkacsapatve­zető a kecskelábú asztalnál fog­laljanak helyet. A brigád meg szétült, ki hová tudott a közel­ben. Bálint — két vezetőségi tag­gal — a vizsgálatot követően a városba ment. Az akkurátus hivatali férfi ma­rokra való paksamétát húzigált. elő az aktatáskájából. Mialatt él­vezettel cincogtatta a csatokat, fene nagy jelentőséggel nézte fel a hallgatóságát. Majd, hogy az irományokat kicsit elszortírozta maga előtt, Koczoghoz hajolt ma- gyarázólag. — Három téeszben ismertettem már a tervet a mai nap ... Me g- van, ez a Május egy-é. Rövid és szokványos bevezető következett. Arról szólt, hogy a tervet a megyén bontották lie a városra. Az itteni mezőgazdasági osztály ezt tovább bontotta, és előírja, melyik téesz, miből, mennyi területen vessen, s mi­lyen átlagot kell kihoznia a terv­teljesítésért. , Aztán megzizegtek kezében a papírlapok, olvasni kezdett:. Monoton hangon hadarta el a sok számadatot. Csak ott emelte fel a hangját, ahol ez állt. — Hogy mennyire van szüksége a dolgozó népnek, ezt odafent állapították meg. Ezekben a, terv­számokban azt kell látniok , hogy maguktól ezt várja a haza. A magasztos befejezéshez; pasz- szoló komolysággal ült le. Ujjai hol a papírlapokat, hol az akta­táska szíját, csatját babrálták, miközben hozzászólásra buzdí­tott. Szigorúan villogott körül. Mi­vel Rontóné szólásra jelentkezett —, már ne maradjon S 2:égyen- ben a Brigád a némaságával! — fontoskodva csavarta le töltő­tolla védőkupakját. A fiatalasz- szeny nagy lélegzetet vett. — Én a magam részéről egyet­értek a téesz termelési tervével. Annál is inkább, meri; mint ahogy az előadó elvtárs is, rámu­tatott, azt a megyénél is jóvá­hagyták. A magam nevében meg vállalom, hogy az asszonyokkal megkedveltetem a konyhakerté­szetet. (Folytatjuk) összesen negyvennégy szerzőt vonultat fel vaskos januári ösz- szeállításában a Szovjet Iroda­lom. Rögtön az első kilencven oldalon kiemelkedően fontos és mély élményt nyújtó mű köz­lésével kezdi idei évfolyamát a folyóirat. Csingiz Ajtmatov ne­ve jól ismert a magyar olvasók körében: munkássága a szovjet próza új hullámát indította meg. Legfrissebb alkotása en­nek a már ^ irodjalomltörténetd értékű munkásságnak is ki­emelkedő állomása. Az évszá­zadnál hosszabb ez a nap című regény múltunk, 'jelenünk és jövőnk problémáit, biológiai, ilélektani és technikai megha­tározottságait vizsgálja össze­tett szerkezetével, népi hagyo­mányokat és sci-fit váltakoztató technikájával. A regényt — melynek befejező fejezeteit a februári szám közli majd — Rab Zsuzsa fordította. A Líra rovatban Ivan Dracs ukrán költő verseiből kap vá­logatást az olvasó. „Az ellenté­tek költőjének” munkásságáról, képteremtő fantáziájáról a ko­rábban az Európa Kiadónál megjelent Dracs-kötet fordítója, Héra Zoltán írt bevezetőt. A magyarországi russzisztika (az orosz nyelvvel és irodalom­mal kapcsolatos kutatások) helyzetéről indult véleménycse­re a Közös dolgaink című ro­vatban. A magyar és szovjet írók párbeszéde sorozatban ez alkalommal Valentyin Raszpu- tyin és Csák Gyula beszélgeté­se olvasható. A szovjet prózá hetvenes években megfigyelhe­tő irányzatairól, stílusáramla­tairól Arkagyij Eljasevics le- ningrádi irodalomtörténész ad áttekintést. A Művészet rovat egy-egy cikke szovjet és magyar első- filmesek műhelygondjairól, tö­rekvéseiről tájékoztat. A szem­lézés pedig Szergej Szártákoo és Vaszilij Suksin egy-egy regé­nyét ismerteti. El Kazovszkij: Csendélet 5 állatból.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents