Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-04 / 2. szám

1982. január 4. • PETŐFI NÉPE •

MOSZKVAI LEVÉL

TÚL A MEGYEHATÁRON:

Vallomások Kecskemétről

• Csuhraj a Katona József Gimnázium tanulói között 1961-ben.

Aki Kecskemét „ajánlólevelével” a zsebében érkezik Moszkvába, különösen hamar lel ismerősökre. Ebben a hatalmas metropoliszban szinte lépten-nyo- mon felcsillan valakinek a szeme a „hírős város” nevének hallatára: a háború vérzivatara, másban egykori tanítványok, régi baráti kapcsolatok, vagy csak egy valamikori turistaút emléke idéződik fel. Közülük három vallomás kívánkozik ünnepi csokorba.

Ismerős a Csillagvárosban

Nyikoiaj Pavlovics Paskov nyugalmazott vezérőrnagy, a Csillagváros űrhajós múzeumának vezetője •„

— Kecskemét számomra elsősorban a tanítványaimat jelenti. Azokat a barátaimat, elvtársaimat, akik a magyar repülők képviseletében elsőként tanultak a Szovjetunióban. Én voltam a parancsnokuk. Az elmúlt évben találkozót szerveztek, és meghívtak Bács-Kiskun megye székhelyére. Rendkívül boldog volt a viszontlátás. Kecskemétről csak a legszebbeket tudom mondani, s azt is bevallom, hogy elfogult vagyok. Gyönyörű a művelődési palotája, csodálatosak a terei. Hazatérve sem szakadtak meg a kapcsolataim. Vázsonyi Miklós barátom szorgalmasan hozza a csoportokat: a látogatóknak bemutatom a mi Csillagvárosunkat. így aztán mindig közel vagyunk egymáshoz.

Nyilatkozik a történész

German Antonovics Trukan, a történelemtudományok doktora, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának főmunkatársa:

— Azt hittem, hogy jól ismerem ezt a szomszédos országot, hiszen régóta vannak magyar tanítványaim, s igyekszem figyelemmel kisérni mindazt, ami a hazájukban történik. Á nyáron személyes benyomásokat is szerezhettem. Sajnos, Kecskeméten csak néhány napot töltöttem. Nagyon szép város, igazi meglepetést jelentett. Nem gondoltam, hogy Budapest közelében, ilyen nagy kulturális központ létezik. Különösen ünnepélyes volt a találkozás a régi kolostor helyreállításából született Kodály-intézettel, s a csodálatos Tudomány és Technika Házával. Láttam a magyar nép munkájának eredményeit a gazdaság fejlődésében is. Sok olyan ta-- pasztalat halmozódott fel Magyarországon, amit nálunk is lehet hasznosítani.

Csuhraj üzenete

Grigorij Csuhraj Lenin-díjas filmrendező (Magyarországon a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta):

— Ez a város fontos állomása volt az életemnek, mert súlyos sebesülésem után itt láttam meg újra a napvilágot. Amikor már járni tudtam, és az orvosok is engedték, sétálgattam a városban, emberekkel találkoztam, színházban is voltam. Emlékszem a kórházunkban fellépett egy helyi zenekar, hangversenyt adtak a sebesülteknek orosz, francia, magyar klasszikusok műveiből: mintha nem is lett volna háború. Először 1961-ben tértem vissza Kecskemétre. Nagy izgalommal mentem, hiszen odaköt sok bajtársam is, akiket itt temettek el. Elvittek a volt katonai kórházba, a Katona József Gimnázium épületébe is. Remegő lábbal léptem be a terembe, ahol valamikor feküdtem. Tanulók ültek a padokban, de az igazság az, hogy akkor megelevenedett előttem a háború, hisz néhány lépésre bajtársak haltak meg mellettem. Aztán átmentünk egy másik terembe. Éppen énekóra volt. Ott meg a műtő állt egykor, engem is ott operáltak.

— Hálás vagyok Magyarországnak. Neki is köszönhetem, hogy megértettem: a népek soha nem ellenségek, soha nem akarnak háborút. A filmjeimből kiderül, hogy büszkeséggel gondolok a harcokra, hisz igaz ügyért küzdöttünk. Ugyanakkor gyűlölöm a háborút — és ez is benne van a filmjeimben.

— Azóta ismét eljutottam Kecskemétre^- megváltozott, új épületek, üzemek, iskolák. Egészen más lett a városközpont. Ezzel együtt szépen megőrizték a régi értékeket, a színházat, a városházát, Őszintén kívánom, hogy soha többé ne kelljen berendezni az iskoláikban katonai kórházakat. Farkas Gábor

S valóban: Szigeti Warga János, Szász Károly, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor, Szabó Károly akadémikus lett. A kiállítás vitrinjeiben láthatjuk Arany magyar és latin dolgozatjavításait. Híres javítása: „királylyá” — ezerszer javítottam mór”. Másik: „egy b, kevés b.”

Arany szigorú tanár volt, tanítványai figyelték minden szavát. Tanári buzgóságának az irodalom adta meg az árát. A kilenc év alatt 70—80 költeményt írt. Több kéziratot láthatunk a múzeumban. Érdekesek azok az írásai is, amelyek bizonyítják, hogy Arany Nagykőrösön nem volt az a komor ember, amilyennek arcképei mutatják. Ebben a városban írta gyönyörű balladáit, az Ágnes asszonyt, Rozgonyinét, Szondi két apródját, a Walesi bárdokat. Arany családi emlékeit, kedves tárgyait is viszontlátjuk a kiállításon, sőt dolgozószobáját is berendezték.

A város jelene

A Nagykőrös történetét feldolgozó és bemutató állandó kiállítás utolsó termeiben a kapitalista korszak politikai fejlődését, a világháborúk korát (Nagykőrös mártírjai: Németh Irén és Absa- lon Sarolta), az ellenforradalmi korszakot (Vági István, a város szülöttének emlékét), a szocialista fejlődés állomásait láthatjuk. Az egykor híres mezőváros ma már konzervgyártásáról világhírnévre tett szert, de „hírességét” több intézmény is növeli: az Arany Jánosról elnevezett gimnáziuma, a költő egyik alakjának, Toldi Miklósnak a nevét viselő élelmiszeripari szakközépiskola és a város múzeuma.

A múzeum folyosóján „íeifa- erdő ösvényén” haladunk. Dr. Novák László, múzeumigazgató lelkes kutató és gyűjfo munkája révén 1979-ben nyitották meg az országban egyedül álló fejfagyűj- teményt: „Fejfák a Duna—Tisza közén” címmel. A nagykőrösi Arany János Múzeumban gyakran Tendeznek időszaki kiállításokat is.

Borzák Tibor

• Arany János dolgozószobája a kiállításon. (Pintér József felvételei)

• Fejfaerdó a folyosón.

Hej, Nagykőrös híres város

Az 1982-es esztendő újabb jubileumokat, megemlékezéseket hoz. Arany János halálának 100. évfordulójára emlékeznek a nagykőrösiek. Az Arany Múzeum megjelenteti Actájának második kötetét, amelyben 17—18 Aranytanulmány kap helyet. Készül az Arany-bibliográfia is. Októberben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vándorgyűlését rendezik Nagykőrösön. A múzeum állandó kiállítása Arany szellemét idézi, s bizonyítja Arany A vén gulyás című versében leírt „Hej, Nagykőrös híres város1’ valóban híres voltát.

Az őskortól

Nagykőrös előtörténetéről kronológiai sorrendbe állított érdekes és jellegzetes tárgyak, régészeti leletek adnak bizonyságot. Látunk itt obszidián és kovapengéket, bronz tőrpengét, szarmata ékszereket. Avar- és honfoglaláskori sírleletek utalnak arra, hogy a település milyen régi keletű. Először azonban IV. Béla király 1266. május 5-én keltezett oklevelében említik Nagykőrös nevét. A kiállítás elénk tárja az Árpád-kori falvak gazdasági kultúráját, a nép életét, mindennapját. A Nagykőrös környéki falusi templomok közül az egyik legszebb a ludasi templom lehetett, amelynek romjai alól került elő egy aranyozott bronz kettős kereszt. Kőrös és a környékbeli falvak életét az 1240-es évek eleji tatárdúlás alaposan felborította.

Mezőváros

Nagy Lajos király 1368. október 2-án datált oklevelében találkozunk először Nagykőrös mezővárosi fejlődésének csírájával, az első utalással. Kecskemét és

• Jobb oldali képünkön: kopási téli fák, sárga múzeumépület.

• XVII. századi tárgyi emlékek.

Cegléd társaságában említik Kőröst „oppidumnak”, vagyis mezővárosnak. A XIV. század végén magánföldesurak birtokcüják a területet, s megteremtődnek a mezővárosi fejlődés lehetőségei. A nemesi vármegye nem avatkozott különösebben semmilyen belső ügybe. Erre ott volt a „három város törvényszéke” — Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd tanácstagjaiból álló alkalmi testület. Időközben létrejöttek a kézműipar szervezetei: varga, csizmadia, szabó és szűcs céhes állt a körösiek szolgálatában. A kiállításon látható dokumentumok és tárgyi emlékek a mezővárosi fejlődés virágkorát szemléltetik, a Rákóczi-szabadságharc leverése utáni békés korszak jeles eredményeit tükrözik. A mezőgazdaság intenzív felemelkedését kísér-- hetjük figyelemmel. Nagykőrös szülöttéről, Bállá Károlyról — aki nemcsak jogász, meteorológus és költő volt, hanem mezőgazda és közgazdász is — külön megemlékezik a kiállítás. Jeleskedett a futóhomok megkötésén és a szőlő telepítésében a közeli Pótharaszton.

Az 1848/49-es szabadságharcban nemzetőrökkel és különböző alakulatokkal, katonákkal (6600 fegyveressel) képviseltette magát a város. Kossuth Lajos 1848. szeptember 25-én szónoklatot tartott Nagykőrösön. Emléktábla ma is őrzi az eseményt.

Arany és Nagykőrös

A múzeum kiállítása külön teremben mutatja be Arany János nagykőrösi tevékenységét, s a gimnázium fénykorát. A szabadságharc után gondoskodni kellett a fiatalok iskoláztatásáról. Bevezették a szakrendszert, és 12 jól fizetett tanárt állítottak a katedrára. Aranynak megírták a meghívólevelet, de nem jött azonnal. Szegénységére Jiiyatkozva nem vállalhatta az átköltözést. „Csak gyűjjön Arany úr, ha kell, arany kocsit csináltatunk neki” — egy gazda kiáltott így a gyűlésen. Arany János 1851 októberében érkezett Nagykőrösre, és 1860-ig itt tevékenykedett a kiváló tanári karban. „A fél akadémia Kőrösön lakik!” — mondotta Jókai.

mm

Tóth István

zaklatott idők

(9.) Monoki füstölgött magában. Mit fél ez a nyavalyás? Nem hogy nagyvonalúan fogná fel a dolgot. Aranybányát kap ezzel a két lóval. Bár, ha ilyen mafla, besza- ri, már az első kérdőrevonáskor térdre borulva ajánlja fel őket a téesznek ... Aztán itt van ez a koszos kis *bakter. Kezét-lábát majd eltörte azelőtt, hogy kedvére tegyen neki, mikor a „Han- gyá”-ból vitt meghívót, vagy a városházáról — képviselőtestületi gyűlésre. Hálálkodott a pohár borokért... Most meg ez is levegőnek nézi.

Ekkorra másvalaki előzte őket.

Jelenik Samu földművesszövetkezeti raktáros oldalazott el mellettük görbe lábával. Alighogy elébük ért, mintha sürgős néznivalója lenne az utca végén, hátralesett. Most ismerte fel, ki is az a vadászharisnyás, sísapkás úriparaszt. Gyanakvón pillantott Koczogra, s biccentett is neki, meg nem is.

Lépten-nyomon ismerősbe botlottak. Koczog kikészült, mire a református templom parkjába fordultak. A hatalmas vadgesztenyefák hűvös csendjében egy kicsit összeszedte magát. Elnyújtott énekhang siránkozott ki az istenháza kerek ablakán. Felismerték, ki vajdikol odabent egymagában. Péntek János, az örök előénekes. Mióta a felesége meghalt, mindennap elidőzik a templomban istentisztelet után is. Rázendít a maga csendességében. Most is tekergette: „Szűkölködünk nagymértékben ...”

— Abbiz igaz... — Ügyi Is- vány?

Benyomultak hát a tanácsházára.

Az adóhivatal a földszinten van, ahol. elég sötét a folyosó. Koczog lecsillapodott; itt tán nem olyan feltűnőek már. Mikor kifújta magát, a bukszáért nyúlt.

— Akkor hát odaadnám a pénzt, Sándor bátyám. Fizesse ki az adót oszt az igazolással megyünk a paksus íratáshoz.

Gyámoltalanul cibálta elő a degeszre tömött irattárcát, majd reszketeg ujjakkal kezdte visz- szaszámolni az ötszáz forintot a háromezerből. A torka száraz volt, összeragadt. Eltévesztette a számolást. Mikor harmadszor is nekikezdett, megrestellte magát.

Illik így szőrözni, mikor majdnem ingyen kapja a lovakat? Visszagyűrte a százasokat, s mindenestül a Monoki kezébe nyomta volna. Az szabadkozott.

— Nem, nem Isvány ... Jobb az, hogy végig te kezeled a pénzt. Hadd lássák, hogy pénzül fizettél ki a lovakért.

A munkacsapat-vezető szeretett volna megsemmisülni. Senki nem mossa le róla, hogy osztályáruló. Ügy mozgatja a volt birtokos, ahogy neki jólesik.

Gyámoltalanul szólt be a gyalult lécekből ácsolt rács mögött kuksoló tisztviselőnek.

— Adóhátralékot rendeznék.

A madárfejű, cingár emberke felpillantott a ménkű nagy főkönyv möllől. Lekapta füle mögül a lila tintaceruzát, sebesen számolt még valamit a rubrikák alá fektetett fecni papíron. Aztán fordult oda.

— Lehet, kérem.

Már is szélesen vigyorgott. Kopasz, fényes koponyája két oldalán viccesen bodorodott megmaradt haja. Azt hitte, tréfál Ko-. czog.

— Maga meg az adóhátralék, Pista bátyám ... Gazdag ember, a Május 1. téesz tagja ... Régen járt erre ... Van-e még abból a maglónak való malacból, amit a szövetkezettől kapott. Vennék.

Kidugta a búvár-tudós Piccard professzorra emlékeztető fejét a farácson. Kész volt egy kis tercierére, a taposómalom rovására.

Koczog nyugtalanul váltogatta

lábait. Görcsös ujjai közt kezdett nedvesedni a gyűrött adóív.

— Csakugyan adóhátralékot akarok fizetni, Pali fiam.

— Adja hát ide — kapta ki az ívet a kezéből Bondi, és már tette is félre a párkányra. Még mindig nem vette komolyan az óhajt. De ahogy mozdulat közben az adóívre pillantott, meglátta rajta a nevet: „Monoki Sándor”.

Máris visszabújt, bizalmatlanul várakozott. Nem fért a' fejébe, miért akarja kifizetni a szövetkezeti tag a kulák hátralékát.

— Tudod... Emlékszel... Sándor bátyám rokon ... volt.

Hű, de nehezen forgott a nyelve, míg magyarázkodott.

Monoki gyűlölködve figyelte a jelenetet. Ez az éhenkórász fir- kász is semmibe veszi őt? Igaz, hogy nagybirtokos volt ezelőtt, de most ezt a szocializmust vagy micsodát építi ő is. Nem hagyta annyiban.

— Magának az a kötelessége, hogy elvegye a pénzt, ha az államnak hozza valaki. Mit firtat, ja annyira?

Mérgébe egy kis káröröm is vegyült már. Eddigre sikerült alaposan „bemártani” a rokont.

A morzsa ember keskeny hom_ loka merő ránc lett. Tenyerét in- gerkedve tartotta tölcsérnek a füléhez. Pislogott, mintha nem hallaná, mit mond 1\íonoki.

Aztán csak számfejtette az ösz- szeget, akkor is a főkönyvön volt a szeme, mikor a papírokat

Koczognak nyújtotta. Szótlanul mutatta, hol kell fizetni.

Megkapták az igazolást az adórendezésről, irány a járlatkezelés.

Lakos Antal járlatkezelő ellenőrizte az írásokat, majd éllel kérdezte.

— Tán kilépett a téeszből, Koczog szomszéd, hogy lovat vesz? Ámbár lehet, hogy magának van esze. Két olyan táltossal tönkre keresheti magát.

— A fiamnak íratom, nem magamnak — indulatoskodott most • már Koczog is Unta a sok pac- kázást.

A rettentő csúnya tisztviselő csak nem nyughatott. Míg az iratokkal bajlódott, egyik példálóz- gatásból a másikba esett. Egyik nagyobb telitalálat volt, mint a másik, és arra vonatkozott mind, hogy „Csak kulákosodik maga, Koczog szomszéd!”

— Na, itt a járlatlevél. Amarra vigye! — adta át végül a papírt Lakos. Olyan szemeket vetett rájuk, hogy jobb lett volna, ha inkább elfordul ő is, mint Bondi.

Koczog kimerült, mire mindennel végeztek. Nincs senki, aki vele érezne ebben az ügyben. Áltatta magát. Hát nem életszínvonalemelkedés az is, ha egy szövetkezeti tag lovat vesz? Kinek mi köze hozzá, ha elvégzi kötelességét a csoportban. Tudta persze, hogy hamis a mentegetőzése. Miért akar ő a szövetkezeten k í- vül erősödni gazdaságilag? De- hát ha akarják, majd beviszi a lovakat. Majd.

Bántotta, hogy mindenütt úgy kezelték, mint ragályos beteget. Monokit meg szóra se méltatták sehol.

Arra már nem mert vállalkozni, hogy aznap a két lovat is kivigye a tanyára.

— Mondja meg Balázsnak, majd érte megyek. Maga attól visz- szautazhat Budapestre.

Mogorván búcsúzott Sándor bátyjától, aki maga is nehezen várta már, hogy szabaduljon ettől a beijedt embertől. Épp hogy az ujjahegyét adta kézfogásra, mikor még tartóztatta egy kicsit.

— Ne rohanj még. Most már úgyis mindegy... — Ehun a papír.. Nyugta háromezer forintról.

— Mi a csudának az?

— Az. üzlet — üzlet. A szó elszáll, az írás megmarad.

— De hiszen kétezer-ötszázat fizettem be — húzta fel a szemöldökét Koczog az elismervény olvastán.

— A folyosón úgyis ide akartad adni azt az ötszázat — rugóz- tatta terpesztett lábát a nagybácsi. Hátratette kezét, úgy gyönyörködött unokaöccsében, míg a tanácsháza gyöngykavicsos sétányán, a kána tűzpiros virágágya mellett előkereste a pénzt.

Koczog iparkodott minél mesz- szebbre kerülni a tanácsházától. A máskor barátságos, impozáns, csontfehér épület (minden ablakába vádló szemeket képzelt, míg a park vaskerítése mellett pocor- kodott.

(Folytatjuk.)