Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-17 / 14. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Reich Karoly kiállításáról A finomvonalú grafikák és a gyermekkönyv-illuszt- rációk mestere, Reich Károly kiállításon mutatja be életművét a Vigadó Galériában. A 300. egyedi és sokszorosított grafikából álló tárlat a művész sokoldalú tevékenységét illusztrálja. Mese-, vers- és regényillusztrációi mellett plakátjai, linómetszetei és önálló rajzai ott sorakoznak a bemutatóterem falain. • Reich Károly munka közben. • Illusztráció Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér című meséjéhez. • Mese- illusztráció. • Radnóti, illusztráció. V árakozók C zombat dél. A kis falusi ál^ lomáson mind többen gyülekeznek. Persze, a" kútfúrók is megjöttek már, lehetnek vagy tízen. Letelepednek a vaslábú padokra, csöndesen ülnek. Hiába, egy hét munkájának húzása a karokban, derakákban. Nem lármáznak most, mint hétfő reggel szoktak. Az adóügyes, aki két hete összekülönbözött velük a hangoskodás miatt, most is tartja a haragot. Odébb áll meg, kint a nortón-kút mellett, s távolra néz, el a váltók felé, mintha bizony arról jönne a vonat. Itt van már a három fiatal tanító néni, a'kiik együtt laknak a volt jegyzőlakásban, s jön apró lépteivel a plébános úr is. Kö- szönget jobbra-balra. Aki nem ismeri, meg nem mondaná, hogy pap. Szürke öltöny, legényesen kigombolt ballonkabát, éppen csak a táskája furcsa valamiképp. Nem is táska az, inkább mulatságosan kicsi, fából készült barna bőrönd. Csend van. Néha puffan valami, reccsen ‘egy ág. Ritkásan esnek az ütések: öregember munkálkodásának hangja. — Nézd. az meg keresztapám — mondja az ünneplés középkorú férfi a feleségének. Bent állnak a gesztenyefa alatt, az asszony kezében süteményes üvegtál, a férfiében demizson. Lakodalomba készülhetnek. Nagyobbacska fiuk kabátot szorongat a hóna alatt. — Fogd ezt meg — nyújtja neki apja a kötött üveget. — Megnézem az öreget. — Elindul a rakodó irányába. Ott, közel a szertár sarkához, hajladozik a nagy fejszével Balogh Mihály. — A fenéért csámborogsz el, mindjárt jön a vonat... — Hol van az még — legyint az asszonyra a férfi. — Hol van, hol van. Váró vonatot még nem láttál... TIJ gy hosszú, nagy csontú, inas kútfúró is elindul a lakodalmas ember után. Kíváncsiságból. Neki nem jutott hely a pádon, gondolja, megmozgatja kicsit a lábait. — Aprítja ám,keresztapám! Ad- * jón isten... — áll meg az ünneplés férfi. — Te vagy az, Misukám? Hát aprítanám, de nem könnyen adja ám- meg magát, a teremtésit.. . — Japán akác, ugye? — Az, a fene a fajtáját, azért olyan szívós. Tudod, ideadta a főnök mindiből. Vegyem ki, oszt vigyem. Nem kell máma már a vasútnak részt adni. Nekem meg jól jön ... f- A tuskóval mért kínlódik? El kellett volna fűrészelni a tö- vinél, aztán kalap... — szól most bele a hosszúra nőtt kútfúró. — Á, az olyan nem munka — ingatja a fejét az öreg. — Kár is a tuskót benne hagyni, meg ki tudja: kihajt a gyökér, nem győzik irtani. Majd mondják akkor, hogy na, az öreg Balogh csak a színét szedte meg a levesnek... Aztán hová? — kérdi a keresztfiút. — Lakodalomba — mondja amaz közömbös hangon. — Hát az jó, Misukám! — Tudja a fene. Nem hiányzik. Tudja, nem úgy van már, mint valamikor. Valahogy nem ácsingózik rá úgy az ember fia. — Aztán kihez? — Rózsinknak a lánya ment férjhez. Tudja, az asszony nén- jié. — Jól van az, na. Azt mond- jákj nem az a fontos, ki a-halott, hanem hogy mit eszünk a torban ... — Mosolyog, heherész az öreg a saját tréfáján, aztán beleköp a tenyerébe, nekiveselkedik újra. Egy oldalt induló, majd hirtelen lefelé görbülő gyökeret csapkod, de bizony nem sok sikerrel. Ügy rúgja az vissza a fejszét, mint a gumi. Apró, sárga forgácsok válnak le róla, akkorák csak, mintha bicskával faragnák ... — Szívós egy fa ez, úgy nézem — szól ismét a kútfúró. — Az. hallja. Ilyet még igaz, tán soha nem vettem ki, de nem hittem volna. Azt mondjuk, ugye, a rendes akácnál nincs erősebb. Hát én azt nézem, hogy ez nehezebben adja meg magát... — A fejsze éles? — Ez? Már hogyne lenne. Nézze csak meg ... A kútfúró fölemeli a fejszét. Nézi. Ujjaival is megtapogatja. — Békebeli — mondja. — Ebben nincs hiba... Na, kilépne a gödörből egypár percre, bátyám? Megpróbálom már én is, hátha szót fogadna ... — Hát próbálja, na ... — néz föl rá bizonytalanul az öreg, nem is tudja, tréfára vegye-e vagy komolyan. De amaz már gombolja is az ingujját, veti a bőrzakót, nyújtja a lakodalmas embernek. Akkor hát komolyan gondolta. Kimászik Balogh Mihály, átadja a helyet. Nézik az idegent. Jól beállt, annyi bizonyos. Lendíti a fejszét, lecsap. A kutyafáját! Itt aztán van erő. Még egy, no még egy kicsi, a gyökér már meg is pattan, akár az elvágott kötél. Billen az egész fa a rakodó felé, de ki nem dől még. — Ez igen... — bólogat elismerően az örég. — Hát hiába, itt már csak fogytán az erő. — Odalép azért a fához, mintegy mutatva, hogy azért ő. itt a vállalkozó. Lökdösi a derekat, de bizony feszesen áll még, mozgatja a földet erről is, arról is a lent cövekelő gyökér. A kútfúró újabb feszes kötélnek vág oda. Erre fölfigyelnek már a társai is. — Nézzétek — mutat a bajlódó ember felé a kis köpcös, micisapkás. — Károly elállt napszámba .. . Nézzük már, mit csinál. A dáballagnák vagy hárman. Evődnek a favágó emberrel, de az rterri törődik vele. Már a harmadik gyökeret vágja át, gömbölyödik a tuskó, mind jobban megdől a derék, de kifordulni nem akar még. , — Szusszanjon egyet — fogja meg a fejszés ember vállát a ke- reaztfiiú. — Vágok már rajta én is egyparat. — Visszaadja a kabátot, sőt a magáét is lerántja, odaadja. Meg kell hagyni, szakszerűen csapkod az ünneplős paraszt is. Kikerekedett a tuskó, nem látni már egyetlen fogódzóját sem. A fa mégis áll, visszapattan, ha lökdösik. Mintha acélból lenne. — A vezér! A vezérgyökér tartja még, emberek... — szólt a nézelődők karéjából a micisap- kás. — Azt keresd meg, Károly, mert addig nem adja meg magát. De igyekezz, az istenedet, mert három perc múlva itt a vonat... A keresztfiú kiszáll a gödörből. Bizonyosan munkavezető lehet ez a köpcös, mert olyan határozottan parancsolt Károlyra, eszébe se jutott gondolkodni, már cserélik a fejszét kabátra. — Nem próbálná inkább a bu- d ókkal ? — Mivel? Mi a nehézséggel? — kérdi nevetve a micisapkás. — Hát ez e! — emeli meg az öreg. i — Csákány az, tatám... Budák? Na. károly, piszkáld meg avval a budákkal... A gödörben álló ember elka- pargatia előbb a földet, végre megleli a lefelé futó vastag gyökeret. Épp csak kivillan a sárgás bőre, de látszik azért, hogy erős, igen erős. — Azaz — szólnak bele többen, mintha aranyat látnának. — Ott adj neki! De nagyokat, Károly ! — A többiek is fölállnak a pádról, közelebb oldalognak. Két-három fiatal szavalókórust - indít: — Haj-rá, Fe-ke-te! Haj-rá... — Ne hülyüljetek már — áll meg kevéske kacagásra amaz. — Inkább számoljatok. Ha nyolcból nem vágom át, egy-egy korsó! Rendben ? — Naná, ez a biztos korsó, apám. Na, nézzük csak: egy, kettő, három, négy, öt... Azany- nya! E1 pattan az oszlopnyi vastag gyökér, a faderék majdnem lefeküdt már. Apróbb szálak tarthatják még, mert hiába csimpaszkodnak rá ketten is, még mindig nem engedi a gödröt. — Na, gyertek már, ne tátsá- tok a szátokat — áll oda a köpcös is. — Fogjuk meg, aztán errefelé kezdjük csavarni. Mint a mesebeli fanyűvő. Na, most... Na, még egyszer ... — Itt a vonat, emberek! — kiált oda nekik a pirossapkás. — Tartsa már vissza egy pillanatig, hadd dobjuk ki ezt a vackot.. . Na, még! Ne húzd, csavard! Ez az! Most már a mienk ., . Reccsenés, ropogás, aztán a tuskó felpattan a gödör szélére, mintha óriás csapna oda az öklével. Most látszik, hány kisebb gyökér varrta még a földhöz a szívós japán akácot. — Most aztán roham, második kocsi ... — kiáltja a micisapkás, de már kocog is, pocakja remeg. Fut utána, majd le is hagyja a többi kútásó. A lakodalmas ember már a peronon adja vissza a hosszúra nőtt Károly kabátját. Az asszony pöröl, de a férje leinti: — Jól van, na, ráértem... Idegenek is segítettek, láthattad. Az egész brigád, a lehúzott ablakokban könyököl. Integetnek az öregnek, aki furcsán áll a kidön- tött fa mellett. Visszaint ő is. AA ár a váltókon csattog a vonat. Elhelyezkednek mind. A köpcös kártyacsomagot húz elő a belső zsebéből. A plébánoshoz fordul: — Ug^an, szaki, adja már ide azt a fáintos kis táskát... — Kérem ... — nyújtja készségesen a civilbe öltözött pap, aztán oldalt lesve nézi, mint csattogtatják bőröndjén az ördög bibliáját... Annus József VALKÓ ANTAL: Romantika Kétségtelenül 979-es hógolyónyomok mondta a szakértő és hirtelen láza lett ez a tél mosolyodott el a hóember és megindult az üres utcákon ANTALFI ISTVÁN: Köd Fehérbe öltözött világ. Emberszívek álmaival. Éji fehérség. Tiszta hó. S mennyi ocsmányságot takar! Azt mondtad: emberszív? Dehát van még belőle? Mennyi még? ... Nem járja át fény és meleg, mint e hajnal vaksi ködét... KÖNYVESPOLC Szekér Endre: Érték és írás Szekér Endre értéklátó ember. Bármit olvas — verset, prózát, esszét, regényt, novellát, színművet — mindig azt a többletet, azt a pluszt keresi bennük, ami az irodalom rangjára emeli az alkotást. Sőt' ezen is túlmegy. Azt keresi, ami által a mű és szerzője kiemelkedik kortársai közül, amitől jelentős. Ezt az értéket, ezt a pluszt meg is találja, s a filosz gondosságával, hozzáértésével bizonyítja jelenlétét. írásai azonban sokkal többet jelentenek -a filoszi gondosságnál. Egy-egy író, költő alkotását soha nem vonatkoztatja el a mű létrejöttének emberi, társadalmi, sőt1 történelmi környezetétől, körülményeitől. Mostani kötete, amely a FORRAS- könyvek sorozatában jelent meg a közelmúltban, ezeknek a megtalált értékeknek folyamatos felmutatása és bizonyítása. De szükséges-e újra és újra bizonyítani — hogy csupán a klasszikusokat említsük a kötetből — mondjuk József Attila, Radnóti, Németh László költői, írói nagyságát, értékét? Rászorul- nak-e az említettek arra, hogy ismételten bizonyítani kelljen művészi és emberi nagyságukat, a plusz értéket? Kétségtelen, hogy nem — s ezzel elsősorban Szekér Endre van tisztában. Kötetét nem is ezért írta. Nem ezért szedte össze az elmúlt esztendőkben — pontosabban az utóbbi több, mint tíz évben — a külöh- böző folyóiratokban és egyéb helyeken megjelent írásait. Nem az immár klasszikusoknak számító, vagy — ha kortársakról van szó — elismert és nagyra értékelt alkotóknak van szükségük az újbóli bizonyításra — hanem az olvasóknak. Szekér az általa tudott és felmutatott értékekkel tehát elsősorban — ha nem kizárólag — azt a nagy ügyet kívánja szolgálni, amit szocialista kultúrának, közelebbről irodalmi közművelődésnek szoktunk nevezni. Ezt az ügyet úgy szolgálja, hogy miközben ráébreszti az olvasót például József Attila érzékenységére, egyben bizonyítékokat sorol arra, hogy éppen ez az érzékenység tette képessé József Attila hangjának megtalálására, szubjektumának tökéletes kifejezésére, s ezáltal volt képes és érdemes arra, hogy kortársai közül messze kiemelkedjen és egy sajátosan egyéni költészetet teremtsen. Radnóti eclogáit elemezve is tud újat mondani, mint stiliszta, mint irodalomtörténész és mint olyan, aki a művét, az embert, annak sorsát, társadalmi környezetét, történelmi meghatározottságát dialektikus egységben képes látni és láttatni. Szekér nem életműveket mutat be, nem alkotói pályákat rajzol, írásaiban mégis teljességre törekszik: egy-egy alkotó jellemző tulajdonságainak teljes bemutatására. Ez természetesen csak úgy és azáltal lehetséges, ha elsősorban a művekre támaszkodik. Ilyen a már említett József Attila érzékenységéről és Radnóti eclogáiról írott tanulmányai mellett az Illés Endre igényessége, Benedek Marcell tanítása, Fábry Zoltán a stószi strá- zsa, Tornai József boldog látomásai, vagy a Balázs József hőseinek hűsége című írása is. Szekér Endre egyik írásából tudjuk, hogy Benedek Marcell tanítványa volt. Könyvét olvasva hozzátehetjük ehhez azt a véleményünket, hogy alighanem az egyik legjobb tanítványa. Benedek Marcellről szóló írásában például ezt olvashatjuk: „Egy érdekes mozzanatra érdemes felfigyelnünk: mindig haladt az irodalommal, mindig az újat is feldolgozta ...” A tanítvány követi mesterét. Nemcsak az irodalom- történetre figyel, hanem a történő irodalomra, a jelenre is. Ebből az odafigyelésből született Tornai Józsefről és Balázs Józsefről szóló írása is, de ez az igény vezette, amikor Illyés Gyuláról ír, s amikor Weöres Sándorral beszélget. Az irodalommal való együttha- ladás azonban ezzel nem fejeződik be. A kötetnek több mint fele a jelen irodalmával, kortársaink alkotásaival és az ezzel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik (például: Szociográfia és líra, A modern líra nyelvéről, Jelentés az ifjúsági könyvekről, Az olvasás és új ráolvasás lehetőségeiről, stb.). Értékes és érvényes szavakkal szól Pilinszky János, Rónay György, Takáts Gyula, Balogh Edgár, Fehér Ferenc egy- egy kötetéről, vallomást ír Sütő Andrásról. Az pedig ennél is természetesebb, hogy figyelme nem kerüli el a közvetlen környezetében élő és alkotó kortársak, barátok írásait sem. < Így például Buda Ferencet a szegények szószólójaként említve újszerűén és alaposan elemzi s próbálja — mintegy sugalmazva — kijelölni helyét az irodalom- történetben. Roham című, nagy sodrású versét például Nagy László és Juhász Ferenc legerősebb alkotásai mellé állítja. Szól a kötetben a tanártárs Orosz László Berzsenyi-monográfiájáról, amely sok nóvummal gazdagította A magyarokhoz halhatatlan költőjéről a korábbi ismereteket. A monográfia legnagyobb erényének Szekér a tökéletes verselemzést tartja. Valószínűleg azért, mert ő is ebben a „műfajban” mutat legnagyobb jártasságot, hozzáértést, megérzést és ami ezekből következik — a titkok megfejtésének képességét. Ezt a képességét érjük tetten akkor is, amikor Goór Imre Csigo- lyagyöngyök című verseskötetéről írott mondatait olvassuk. Végére jutva a könyvnek, elmondhatjuk azt a korábban és sokszor felismert, hangoztatott igazságot, amely Szekér Endre könyvére is érvényes, nevezetesen: az összegezés, a kötetbe szerkesztett írások gyűjteménye mindig érdekesebb és értékesebb, mint a különálló írások. Miért van ez így? Egyáltalán nem azért, mintha a több eleve értékesebb lenne a kevesebbnél. Inkább arról van szó, hogy az írások kölcsönhatásában jobban érzékelhető az érték, tisztábban látható a szerző gondolatainak vonulata, mércéje, módszere pedig hamarabb és pontosabban tetten érhető. Meggyőződésem, hogy sok hasonló tartalmú és színvonalú könyvre van szüksége nemcsak az irodalmi vájtfülűeknek, de elsősorban az olvasó és a művek megértésére szomjazó, törekvő, a mélységet is látni-érzékelni óhajtó nagyközönségnek. Szekér Endre könyve ebben mindenképpen nagy segítség. Gál Farkas
