Petőfi Népe, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-31 / 305. szám

1081. december 31. • PETŐFI NÉPE • 5

Moszkvai tudós monográfiája

Petőfi és a színház

Mikor írtunk Alekszandr Gerskovicsról? Évét sem tudom. A Katona József Emlékév műsorfüzetében két évtizede szólhattam a drámaíró munkásságát talán túlzott leegyszerűsítéssel, de alapos föl'készültséggel elemző könyvéről. A méltatlan magyarországi visszhangtól nem kedvetlenítve szerencsénkre a fiatal tudós fáradhatatlanul dolgozott irodalmunk értékeinek külföldi népszerűsítéséért. Kiss József szerint Gerskovics „egyike a magyar-szovjet kulturális kapcsolatok legtermékenyebb munkásainak”.

Nemzeti kultúránk népszerűsítője

Magyar pályatársa levélben javasolta 1962- ben: Kecskemét hívja meg a tervezett Bánk bán-ünnepségre a moszkvai irodalmárt. „1951 óta folyamatosan dolgozik a magyar kultúra megismertetésén, több mint 30 publikációja jelent meg, lefordította és a kritika szerint művészi színvonalon tolmácsolta Katona, Petőfi, Vörösmarty, Jókai, Mikszáth, Móricz, Karinthy, Molnár, Heltai Jenő munkáit és több élő magyar író művét. Aznapokban jelent meg egy terjedelmes munkája a magyar színházművészetről, amit 1959-ben állított össze, amikor Kecskeméten is járt. Munkája részletesen foglalkozik a Bánk bán-eJŐadások- kal és Kecskemét szerepével Katona életében”.

Megyei kötődések

Legújabb könyve is erősen kötődik Bács- Kiskun megyéhez, Az Akadémiai Kiadó Irodalomtörténeti füzetek sorozatában megjelent Petőfi és a színház című monográfiájában részletesen, friss szempontokkal taglalja a költő színészi pályáját, főként Lear király,

Bolondjaként aratott sikerét. A költő csillapíthatatlan újítási buzgalmával, a természetesség iránti vágyával magyarázza, hogy Petőfi maszk, kikészítés nélkül tolmácsolta szerepét Shakespeare remekében, ami korábban hihetetlen vakmerőségnek, a megszokott bátor elvetésének, eretnekségnek számított. Éppen így sejthette — mint a kecskeméti előadást leíró Jókai is gyanította —, hogy „nem volt ebben semmi bolond”. Az igazságot mondja ki, mint Sülülü Vak Béla udvarában, a Tigris és hiéna agyafúrt igazmondója.

Gerskovics terjedelmes könyvének kor-, drámatörténeti fejezetei, életrajzi vonatkozásai a Szalkszentmártonban 1845-ben írt romantikus mű értékeinek feltárását, értőbb méltánylását szolgálja.

A költő modern színháza

Mindenekelőtt: „színészi színházat teremtett, mintegy önmagát látta minden szereplőben”. Jól mondható, könnyen érthető, népies fordulatokban gazdag, szemléletesen képszerű, tömör párbeszédeket írt. A szerző Martinkó Andrást idézve bizonyítja: „nincs sem Petőfi előtt, sem Petőfi korában — de még utána is hosszú ideig — drámaíró, aki színpadon ennyire a nyelvi realizmussal, a közösségi nyelvgyakorlattal merne és tudna élni”.

Hihető Gerskovics megfigyelése: „Petőfi talán a népi-vásári színjátszás nyomán haladt. Darabját könnyen elképzelhetjük szabadtéri előadásban ... Úgy zengeti benne a népi témát, mint valami sokhangú kórust.”

Meggyőzőnek érezzük a kötet szerzőjének dráma-értelmezését. Előzőleg általában úgy vélték, hogy az uralkodó ház tagjainak viszálykodását, véres küzdelmét ábrázolja. Vad- romantikus rémdrámának tekintették. A moszkvai szerző szerint a 22 éves ifjút nem érdekelte különösebben a kegyetlen Borics, Galícia fejedelme („a tigris”), sem a bosszúra vágyó Predszláva elűzött királynő (a hiéna) s sem az uralkodónő elcsábítója, Sámson magyar nemes. A Tigris és hiéna az úgynevezett kiemelkedő személyiség önző törekvéseinek csődjét mutatja. Tragikus sors vár arra a nemzetre, amely a néptömegek elhallgattatásával, a történelem korparancsának mellőzésével próbálja hatalmát fenntartani.

Forradalmi üzenet

Még ennél is fontosabb: Az „Akasszátok föl a. királyokat” szerzője okos, bölcs uralkodóként, a „béke kertészeként” mutatja be II. Vak Bélát. (Akinek a vergődése sokban hasonlít az öreg Learéhoz.) De még ő sem fordíthatja meg a dolgok menetét, mert az egyeduralom semmiképp nem hozhat jót a néptömegek számára. Ez Petőfi forradalmi üzenete, ezért bánkódik halálos ágyán a szinte eszményi tökéletességű király:

......jobbág

yaim nem fognak megsiratni”. (Katonára is utal: Bánk végül is meghajtja fejét a jámbor király előtt.)

A drámaírásban gyakorlatlan Petőfi — rá jellemzően — elvetette a szokott drámaépítési sémákat, a szokványos fordulatokat. Belema- gyarázás nélkül is kimutathatók a korunkban oly divatos epikus színház elemei a Tigris és hiéna című drámában. és Caraffa című drá- matöredékében.

,A Petőfi és a színház című kötet az Irodalomtörténeti füzetek 101. száma értékes művél gazdagította az Akadémiai Kiadó soro- zátát. Heltai Nándor

PETŐFI SÁNDOR

Falun

Király vagyok most minden alkonyon: A nap pirosló fényt lövel reám,

A nap pirosló búcsúsugara Bíborra festi egyszerű ruhám.

Gyönyörrel járom esténként a tájt, Kilépvén a kis házfödél alól; Porfellegekben a nagy ég alatt A hazatérő nyáj kolompja szól.

Elandalodva hallom e zenét, Elandalodva szemlélek körül;

És messze látok, mert mindenfelé Megmérhetetlen rónaság terül.

A rónaságnak messze tengerén Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,

S hová imát küld a mohamedán:

Kelet felé ez hosszú árnyat vet.

Miként csatában a sebzett vitéz, Elvérzik a nap végre, s elesik;

S mint a dicsőség a vitéz-halált,

A napot csillagok s hold követik.

Körülem éj van, fényes éjszaka;

A csillagfényes éjben méla csend,

Olyan csend, hogy szinte vélem hallani, Mint a holdban szent Dávid lantja zeng.

A szomszéd tóból a vadludakat Látom csapatban messzeszállni.

Szívemből is föl- és elszállanak A nagyravágyás, hír vad álmai.

Feledni kezdem Pestet és zaját,

S jövendőm minden büszke terveit;

Jobb lenne élnem, így gondolkodom,

Jobb lenne élnem elfeledve itt.

A fölmagasztalt nagy nevek között Ne hangoztassa senki nevemet,

Csak szőlőm és szántóföldem legyen, Termők piros bort s fehér kenyeret.^

S midőn szőlőmből s szántóföldemről Házamba térek este: hozza be Majd a piros bort s fehér kenyeret Piros menyecskének fehér keze.

S ha a késő halálnak ujjai A férj és nő szemét majd befogták: Tegyék egy sírba a két aggastyányt Nem tettetésből síró unokák.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20—szept. 8. között.

Tóth István

zaklatott idők

MŰVÉSZETI ÉLETÜNK MARGÓJÁRA

A politika kezdeményez

Művészetpolitikai elveink az 50-es évek végén alakultak ki. Akkor fogalmazódott meg „a konkrét helyzet konkrét elemzése” alapján az alkotói szabadság biztosítása az érték megőrzésében és értékteremtésben, az alkotóműhelyek önállóságában és felelősségében, a szocialista tendenciák ösztönzésében, az irányítás decentralizálásában,. hogy csak

(7.) — A bokám! Hfff ... Jól betett neki ez a rohadt pedál — szívta a fogát fájdalmában, és odabicegett Bálinthoz, Az gyorsan leugrott hozzá.

— Csúszik a cipőm talpa — magyarázta Rontóné, miközben magától értetődően támaszkodott a férfi vállára.

Sebesült lábát felrakta Botos biciklijének a csomagtartójára. Fogódzkodó kezével úgy irányította a brigádvezetőt, hogy az pont szembe került az ő felemelt térdével.

Míg a fiú fogást cserélt, hogy megtartsa a kerékpárt, ő is elengedte a vállát. Két kézzel masz- szírozta bokáját, sziszegett. Száját felhúzva, tyütyörészve nyomkodta, míg sikerült is két rubin- csöppet kibuggyantania a horzsolásból.

A könnyen omló fehér szoknya fellebbent, harangjában pedig csábító játékba kezdett két telt, kívánatos combja.

Mennyi ösztönös kacérsággal tud bánni szoknyájával a nő. Hátha még akarja is! Ez a menyecske is ... Amikor szemérmesen feljebb simította a sikamlós selymet „takarósan” leszorított combján, ugyanakkor -a földön álló láb moccant oiyan finoman, hogy azért a rakoncátlan szoknya túllengjen, s egy szemvillanásnyira láttassa a citromsárga kis bugyit is.

Alkalmas pillanatban többet nyújt a férfinak az ilyen „finom batisztjáték”, mint a nő meztelensége.

Bálint úgy megilletődött, hogy gorombaságba menekült.

— Huzatot kap a lábaköze — .suttogott rekedten. Majd, hogy

enyhítse otrombaságát, mogorván

megtoldotta: — Tán már nem is f áj...

— De műfűre egy ember maga! — pirult el fehér ruhája kivágásáig a menyecske. Mint akit leforráztak, kapta le lábát a csomagtartóról. Szégyenkezve, rendezte el magán a szoknyát. Vetett még egy gyűlölködő pillantást Botosra, aztán kerékpárjához ugrott. Felkapta, ráült, nekiiramodott.

Bálint megállt, földbe gyökerezetten. Nem mert utána nézni, csak csavargatta a kormány gumifogóját. Kétszer is lecsúszott á lába a pedálról, míg el tudott indulni- Érezte, hogy ezt ^soha nem felejti el az asszony.

A Luczi-tanyáig egy szót se váltottak többet.

Éppen ebédszünet volt. Külön csoportokban üldögéltek, heve- résztek, guggoltak a nők, külön a férfinép. Páran a zaftot törölget- ték a kenyér utójával a paprikás tányérból. Akik nem a szövetkezeti konyháról kosztoltak, a bográcsot akasztották a fára, vagy a tarka, fehér szalvétában kutattak még maradék falatok után.

Ügy behúzódtak a forróságban lihegő akácligetecske árnyai, bokrai alá, hogy az érkezettek alig vették észre őket. Előbb Botos állt meg. A nap élesen tűzött, hunyorogva tekintgettek az erdőbe.

Rontóné ímmel-ámmal hagyta el a nyerget. Néhány lépést a pedálon állva haladt még.

A torka elszorult egy kicsit. Itt lesz hát ezentúl a munkahelye.

Igen-igen fájó érzéssel gondolt most az otthagyott, megszokott környezetre. A hűvös, tekintélyes irodára. Aki belépett, rögtön őt

pillantotta meg;' íróasztala pont az ajtónak szemközt állt.. Menynyi izgalommal rendezgetett benne, mikor fél esztendeje kicserélték azért az ócskáért. Jobb keze felől a páncélszekrény. Benne a sok bizalmas irat. Az ő birodalma. Aki hozzájött, nemcsak tisztelettel, de sokszor elfogultan beszélt vele. Személyének súlyát emelte, hogy bizalmi ember a gépállomáson. Hivatalos helyeken is másként kezelték őt, hiszen a gépállomás „a nagyüzemi mező- gazdaság nehéztüzérsége, a falusi politika bázisa”, ahol asz adminisztrátor is káder. Nem amolyan jelentéktelen irkafirkász, mint egy BELSPED-, vagy FÜSZÉRT- adminisztrátor.

Érezte, hogy ha nem i$ ő a vezető, mégis hatalma van. Magabiztos volt, jókedvű, szókimondó.

Ennek most végeszakadt. Nem tudja, miért, „racizták”. Ha nem mondják meg az okot maguktól, ajánlatosabb nem firtatni^.

Kiesett ide a forró pusztaságra. A hámló, ótvaros vakolátú tanyafal is majd kiveri au szemét a visszavágott napfénnyel. A gé- meskút majd szétszáradt - már. A sertéskutricák felől könnyfacsaró bűzt görget a szellő. Érki, hogy bolhák pattognak a lábaszárára. Szeretne lehajolni, lesepérni az undorító férgeket, de biztosan kinevetnék. Ki kell állni, pedig már a hideg is rázza, a haja töve is mizserál bele, annyira viszket mind a két lába. Kínjában dobbantott. Hadd higgyék, hogy a port veri le könnyű cipőjéről... Micsoda világ! A tanyaudvar csupa göröngy, lik-luk, büdös pocsolya/ Ahogy ember, állat eső után összetapisgálta.

Az erdőszélről hórihorgas legény kiáltott.

— Későn keltünk, brigfidvezető elvtárs!

A fiú a fának támaszkodva cigarettázott. Szórakozásul a téglapiros hátú katonabogarakra fújta a füstöt.

— Ügy gondoltam, sokat eszek egész nap, ha korán serkenek —

tréfált vissza Botos. Kerékpárját hasának támasztotta, várta, hogy a fiatalasszony odamenjen.

— Üj tagot hoztam, emberek! — kiáltott a brigádnak.

— Kell a pihent erő!

Egy negyvenes forma, ferdésre csapott svájcisapkás ember incselkedett. Lopva a többiekre kacsintott, felhúzta az orrát, mintha savanyút harapna.

— Á... Már hogy cserélné fel az elvtársnő az úri hivatalt a piszkos paraszti munkával! '

— Nem szokta meg a cigány a szántást — tetézte gyanakvóan egy szeplős képű, majdnem dun- di asszony, és hitetlenkedve felnevetett.

Rontóné örömmel ismerte fel benne régi osztálytársát. Sietett hát nála kikötni. Lefektette a gyep szélén a biciklit, ő meg leereszkedett Koczogné mellé. Megkönnyebbült, hogy mégse csupa vadidegen közé kerül.

— Hát te is ebben a csoportban vagy?.Az uráddal többször találkoztam a gépállomáson, de téged a városban is alig láttalak. Melyik munkacsapatba tartozol? Szeretnék én is ott dolgozni. Lehet, Bálint? — szólt oda a brigádvezetőnek, aki szintén leheveredett.

— Tőlem igazán’ lehet. Rózsika néném az ura munkacsapatában van... Hát Pista bátyám? — fitetett körül Botos, hogy nem látta Koczogot.

Rontónén kis hideg futott át. „Rózsika-néném-ezi, pedig egyidős velem...”

Koczogné kissé zavartan nézett félre.

— Éppen mondani akartam ... Bátyád azt izeni, hogy máma egy kis dolga van a városban. Kéri, engedd el. Majd bepótolja...

— Hát ha olyan halaszthatatlan ...

— Csakugyan közénk jön, Erzsiké? — hengeredett közelebb egy kerek fejű, tömzsi emberke, aki értekezletekről ismerte Ron- tónét.

(Folytatjuk)

a legfontosabbakat hozzuk szóba.

Alkotóműhelyek

Megyénkben is megerősödtek az alkotóműhelyek, sőt újabb lehetőségek nyíltak a 70-es évék legelejétől. Hírnevet szerzett magának a Forrás szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirat, amely immár évi tizenkét számmal jelenik meg. Meghonosodott a Forrás-könyvek sorozata, amely az itt élő és dolgozó emberhez kötődve részévé vált az egyetemes magyar szellemi életnek. A Kecskeméti Katona József Színház kiugró művészi teljesítményeket mutatott fel az elmúlt évtized közepére. Sajnos, ez a fel- Ívteíő szakasz megtört, akárcsak több hasonló vidéki színházban.

Létrejött a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet, a Kerámia Stúdió, a Pannónia Rajz- és Animációs Filmstúdió: nemcsak . e táj és az ország, hanem — ha szerényen is — az egyetemes emberiség kultúrájának gyarapodásához járulnak hozzá. Érré az időszakra jut a hajósi alkotó-, a kígyósi fafaragó, a kecskeméti tűzzománctáborok megszilárdulása, s' legutóbb a nagybaracskai szociofotó tábor megteremtése.

Mindez a szó valódi értelmében vett társadalmi összefogás eredményeként született meg. Elindult reményekkel biztató útján a Bács megyei Fiatal Alkotók Ifö- re is. v Megrendezték bemutatkozó gyűjteményes kiállításukat, mely elősegítheti az igazi alkotó- műhellyé válást. A Forrás kiadta négy itt élő fiatal költő versantológiáját Szavak piacán címmel. örvendetes, hogy több művész telepedett le a Homokhátságon. (S miközben szellemi gyarapodásunk egy részéről szólunk, azt se feledjük el, hogy 1920-ban — bármennyire is meglepő- — ezen a vidéken a belterületi felnőtt lakosság 20,9 százaléka, a külterületen élőknek pedig csaknem a fele nem tudott írni-olvas- ni. Volt úgy, hogy évszázadokon át csak a homok mozdult ezen a tájon.)

Nagy eredménye ügyünknek, hogy a művészeti műhelyek nem engedtek a kísértésnek, s nem váltak különböző irányzatok, klikkek eszközévé. Elkerülték a, könnyebb megoldások 'provincialista útvesztőit is. Visszatükröződnek viszont a közéletben tapasztalható ellentmondások, a hazai és nemzetközi helyzet kedvező, illetve kedvezőtlen jelenségei, esetenként a művészetpolitika gyakorlati alkalmazásának egyenetlenségei mind az alkotásokban, mind pedig a műhelyek tevékenységében. S miért tagad-., nánk a visszatükröződést — beszámítva a torzulás lehetőségeit is — ha elfogadjuk a művészi tükörképről alkotott tételeinket?

Sokszínű a kép

Gondjaink összetettek. Egy részük onnan származhat — az irányítás és a befogadó oldaláról nézve —, hogy nincs minden műre időben megbízhatóan alkalmazható mérce. Az élet már ilyen. Maga a marxista esztétika sem holt, megmerevedett dogma, szüntelenül gazdagodik a fejlődés újabb eredményeivel. Ugyanakkor ezzel az esztétikával sem rendelkezhet minden érdeklődő és érdekelt, bár senki elől sincs elzárva. Következésképpen nagy szerepet. kaphatnak a szubjektív elemek, ami az irányításra vonatkoztatva inkább veszélyes, mint természetes.

Nem ritka egy másféle pontatlan beidegződés sem. A szocialista realizmust a kritikai realizmustól ez főképp abban különbözteti meg, hogy az előbbi bírálja a polgári társadalom utóhatásait. Arra már kevésbé figyel, hogy mjvel a szocialista kritikai realizmus elkötelezettje a fejlettebb társadalomnak, s egyértelműen látja a társadalom jövőjét, az emberibb élethez vezető utat, nem leplezi a feszültségeinket sem. A művészetpolitikában nincs helyük meggondolatlan, indulatos döntéseknek, illetve kikényszerítésüknek. Az indulatok és illúziók rossz tanácsadók, csak ideiglenes „megoldásokat” hozhatnak. Felelősséget érző ember aligha viselkedhet ezen a területen turista módjára.

Régi tapasztalatunk: bajok ott születhetnlek, ahol á gyakorlatot szubjektív hatások eltérítik az elveinktől. A politika itt is, a jövőben is elvi lehet. Eszmei fegyverek ellen csak eszmei fegyverekkel küzdhetünk eredményesen. Nem szembesíthetjük magunkat elvont eszmékkel voluntarista módon. Az alkotó marxizmust képviseljük, s nem adhatjuk

fel a realitások, a valóságos ’ alternatívák politikáját, amelyeket az utóbbi negyedszázad olyannyira igazol. Kádár. János elvtárs mondotta egyik alkalommal, hogy „a Központi Bizottságnál senkinek sem kell osztályharco'sabb- nak lennie ...”

Értékek szerint

Ugyancsak a vezetés hatásköre és felelőssége:, a műveket értékük alapján, s ne aszerint ítélje, ítéltesse meg, hogy milyen irányzatot képviselnek. Valóságos értékeket kell támogatni, erre sarkallnak szűkös anyagi lehetőségeink is. Különböztessük meg a jót a jobbtól, a .legjobbtól, az utóbbi javára — a középszerű, a nagy ürességet „felmutató” művek elutasításáról nem is szólva. Ugyanakkor száfnűznünk kell az ellensematizmust is. Hiszen van értelme az ember munkájának, küzdelmeinek, erőfeszítéseinek!

A képzőművészeti kiállítások egész'sorában visszatérő jelenség, hogy a rendező elvek nem tűn-. nek ki. Gyakran az sem, hogy miért éppen azoknak a művészeknek rendeznek önálló tárlatokat, s miért nem másoknak. A mecénás miért azokat a műveket részesíti .előnyben, s miért nem másokat? Ha törik,' ha szakad, miért rendezik meg rendszeres időközönként a tárlatokat? Értékzavaraink hosszabb távon most már1 nagyon is szembetűnö- ek. A megyében változatlanul á kiállítások divatját éljük, s az ér- . deklődők elé nagyon is eltérő értékű művek kerülnék. .A közönség jó része különösebb érdek-. lődés nélkül vonul el előttük.- S ' a rendezők egyike-másika ráadásul ámuldozva nyugtatgathatja magát: milyen sokat tett a köz- művelődés asztalára! Nem veszi észre a hatástalanságot, érdektelenséget? Ez mindannyiunkat félrevezethet : a művészt, a hivatalt és a befogadót egyaránt. Nem arról van szó/hogy ilyen esetek,. •nem fordulhatnak elő. Hanem ar--- ról, hogy ezek nem egyedi esetek. Az úgynevezett kisgalériák korántsem egyedüli üdvözítő eszközök, talán mégis közelebb vi- : hetnének céljainkhoz.

Mindazonáltal — ha nem is teljesen kibontva, csak jelezve — szükséges kitérnünk a befogadóra is. Néhányan ezt az oldalt köny- nyedén intézik el, mondván: azt kell adni a közönségnek, amit kíván. Mégcsak a rétegződéséEe, sokarcúságára sem figyelnek. Tulajdonképpen örök tudatlanságra, szellemi restségre ítélnék a befogadót. A művészetet pedig sekélyességre, sematizmusra biztatják. Igaz, hogy mit sem ér a művészi alkotás, ha az a mai befogadók szélesebb rétegében nem talál megértésre. A közönség ízléséhez való alkalmazkodás azonban nem jelentheti a szürkeséget, a szemfényvesztést, a hazugságot. A közönség ízlését is fejleszteni kell. Célunk, hogy megértse a magasabb szintű művészi alkotásokat.

S itt megintcsak valós értékek jöhetnék szóba. Mert az is igaz, amit egyik régi szép népdalunk mond, s a költő írt: Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni. ’ Ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni. Természetesen nem lehet kívánalom. hogy mindenki magas színvonalon értsen a művészetekhez. Egy-egy alkotás különben sem nyerheti meg egyformán mindenki tetszését.' Joggal állította valaki: nem arany az, hogy mindenkinek tessék. (Bár az arany sem lehet mindenki számára vonzó.)

Nem a pihentető, szórakoztató- művészet ellen szólunk. Igenis szükség van erre is. Ugyanakkor szükség van az arányok jobb megtartására, mert nemcsak kecskeméti barackpálinkával oltjuk szomjunkat, sőt mindenekelőtt nem azzal.

Következésképpen művészétpolitikai gyakorlatunk a megyéiben is segíti politikai céljaink elérését-. Élő elveink, eszméink alkalmazásáért változatlanul min- , den oldalról küzdenünk kell. Szükség van művészi eredményekre. Ezeket politikai kezdeményezéseinkkel nekünk kell megalapozni. Ismételten: a valóságos választások, a realitások, s nem az illúziók alapján. A jövőben méginkább gondunk légyen arra, hogy a Bács-Kiskunbari élő művészek tehetségükhöz mérten jussanak munkához, s jó hírüket műveik révén ismerje meg a közönség szőkébb hazánkban, s azon túl is.

Gera Sándor ' a megyei pártbizottság osztályvezetője