Petőfi Népe, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
HATVANI DÁNIEL : Fohász egy szirupos őszért Kellené már egy szirupos ősz midőn a mozdulatlan levegőt nem szennyezi erjedő gondolat csak az almák bámba mosolya piroslik át a mindenségen Száradó füvek emlékeznek a lányok zsenge testére kojtoló verset feledtet a szél hozza messziről a sültszalonna lelket békítő arany illatát • „ Éljek végre én is az idő kimerevített sugarában s derűjében lankadó erőmnek nem gondolván a beálló szívgörcs előtti utolsó pillanatra i Ecetesebb számban a lé 's szememben tüskésebb a csillag de gyönyörűen fénylik a semmi kellene már egy szirupos ősz haláltalan halállal ékes . ’ üggg ZALÁN TIBOR: Szikszai Károly: Betlehemesek Apró angyal, kezében fenyő lángol, | zendül a táj, amerre lép; a zöld lángtól. I Csengő csilingel, piros sipkás rázza; ezüst lángokat szór szét a hó-homályba. S már itt áll, ki a betlehemet hozza, < zsebébe^ kalács, illata csiklandozza orrát. Szeplős arca mosolyba rándul. ■ Ablakban fény gyűl, az ajtó sarkig tárul. Énekelnek, a hó lassan megered. ö megszületett; készítsd ünnepre szíved! eal Isten kezéből kiejtett arcom Szélvédő üvegen bogárzó halál; Szétfröccsent vércseppek a csillagok... Kihátrál belőlem minden sejtelem, könnyű vagyok s üres, tán szárnyat is bonthatok. Kérgesedík a reggelek öröme, szikkad, töpörödik, nem fejti fel senki. Egyetlen ég hajnalodik, himbáija arcom, de kezéből' az isten kiejti. • Szívesen fotózták a szép Balogh Rózsát. A Pesterzsébeti Művelődési Ház az ő portréjával kívánt boldog új évet. A NAGYMAMA VOLT A LEGNAGYOBB SIKERE % BALOGH RÓZSA, A „KEDVENC SZÍNÉSZNŐ” Kecskemét? Huszonöt év az életemben! E. GIRLEANU: Búcsú lV/tegöregedett. Tudja, hogy már jenkinek nincs rá szüksége. Tudja, hogy az a néhány nap, ami még hátravan, csak teher mindazoknak, akik a házban laknak. Amióta beteg is, senki nem hívja magához, nem simogatják már puha kezek, nincsen szem, mely barátsággal fordulna feléje.. Hűségesen szolgált húsz éven át, télen-nyáron ebben az udvarban, őrizte őszi éjszakákon, heves, egész testét átjáró esőben, rettenetes téli hózivatarokban, lihegve és minden izmát megfeszítve tört olykor keresztül a hófúvásokon, a kert minden szögletét, zugát átkutatta, és ugatásával adta tudtul, hogy gazdája házához rossz szándékkal közeledni is lehetetlen. És azon estétől kezdve, amikor az almát dézsmáló tolvaj — akit nadrágjánál fogva elkapott — egy bottal fejbe verte, nem is gyógyult meg egészen. És nem ez volt az egyetlen ütés, amit életében kapott. De mindent 'megtett és elviselt gazdájáért! Tudja, hogy ideje lejárt, élete végéhez közeledik. Öreg. Nemegyszer megtörtént mostanában, hogy alig bírt a konyhaajtóig elvánszorogni egy^égy darab csontért, de azt sem tudta megenni, csak lenyalogatni. Napok múltak el ánélkül, hogy jvalamit evett volna — mozdulni sem volt már ereje. Az utóbbi napokban fájdalmai borzalmassá fokozódtak. Különösen éjszakánként, amikor jégképp úgy érezte, hogy senkihez sem tartozik, amikor teljesen egyedül maradt fájdalmaival. Ilyenkor előbb csak nyögött, csukott szájjal, nyöszörgött, görcshúzta nyelvvel nyomta el kitörni készülő üvöltését. A szörnyű fájdalom mintha a szívét akarná kiszakítani a melléből. Majd borzongások futottak át rajta, a heves rángásoktól meglazultak állkapcsai és hangos, üvöltő nyögés tört elő torkából. Círt, sírt, ahogyan az emberek sírnak, forró ^ könnyekkel, amelyek mintha égették volna egész testét. Végül, szinte már magánkívül a kínoktól, nem tudta visszatartani üvöltését, és most már borzalmasan, hangosan nyüszített, teljes erejéből, mintha belei akarnának kiszakadni. Üvöltése messze elhallatszott, és távolról viszhang ismételte meg, mintha ott messze, egy másik kutya részvétből, vele üvöltene... Csak, amikor már virradni kezdett, csitultak fájdalmai, és elgyengülve, elaludt a vackán. Reggel a ház lakói — amikor elmentek mellette — szidták, átkozták, mert üvöltésével megzavarta éjszakai nyugodalmukat, álmukból riasztotta őket, és voltak, akik arra gondoltak, hogy ez az üvöltés valami nagyon rosszat jelent, talán valamelyik közeli hozzátartozó halálát... Az öreg és beteg kutya hallotta ezeket xa beszédeket. Hallotta és megértette. Az öregségtől és a betegségtől elgyöngülten, csak szelíd, meleg tekintetű szemével követte őket, mígnem látóköréből eltűntek. Megértett mindent, és várta az utolsó perceket. Egyik reggel a gazdáját vette észre, amint hátratett kezekkel közeledett feléje, és az egyik mozdulatánál a napsugár valami fényeset csillantott meg a kezében. És ebben a pillanatban nem fájdalmat érzett többé, hanem nagy-nagy szomorúságot, mélységes szánalmat gazdája iránt' akit már mint gyermeket ismert, akivel együtt játszadozott, akivel együtt jártak a rétre, akinek a lábaihoz oly gyakran lefeküdt, hogy alázatosan megadja magát a vesszőcsapásoknak is, amelyek olykor kijártak neki. És ez a belső rajongás némi erőt adott: felemelkedett és vinnyogva, nyüszítve vonszolta magát gaz. dája elé. Odavánszorgott és amikor eléje ért, orrát a lábához dörgölte, mintha búcsúzni akarna, aztán szemét lecsukta, és karikába görbülve, várt... Várt... mint régen. .Sokáig. Vajon gazdája érzett-e szánalmat iránta...? em zavarta meg dörrenés az udvar csend- ' jét. De mostmár biztosan tudta, hogy elérkezett a vég. Nem akarta, hogy a szemét ebben az udvarban csukja le végleg, amelyben élt, olyan tárgyak között, amelyektől soha nem vált volna meg, olyan szemek tekintete előtt, amelyek nem fordulnak többé feléje szeretettel és barátsággal. De hirtelen rémület fogta el. Iszonyat attól a helytől, ahol oly sokat szenvedett. Minden erejét Összeszedve, nekilódult és menekült, mintha kergetné valaki. Ahogy csak bírt, futott, ki az udvarból, egyenesen az erdő felé. Futott, futott, utolsó erejével menekült az erdőbe, s ott egy bokor alatt, erőtlenül rogyott le az avaron, elbújva a világ elől. Estefelé járt az idő, amikor borzongás rázta meg a testét, aztán egy másik és még egy — az utolsó. Azokban a pillanatokban, amikor az utolsó lélegzetet vette, hátsó lábaira állt, fejét az udvar felé fordította, és felüvöltött. Ez volt a végső búcsúja. Es a halálüvöltésre, amely rövid lökésben gyűrűzött elő — mintha egy másik kutya hívta volna —, messziről felelt a visszhang. (Fordította: Antalfy István) CSILI Itthon vannak, örvendezett fotóriporter kollégám, amikor a Táncsics Mihály utcai színészház előtt meglátta a miniszteri Volgát. Balogh Rózsa valóban megkapta üzenetünket, férjével, Juhász Tiborral várt ránk. — Telefonértesítés nélkül is itthon találtak volna bennünket — kezdte a beszélgetést a szép szőke színésznő —, szívesen időzünk itthon. Akkor is otthonülők voltunk, ami. kor az egyik kolléga családjával társ. bérletben szűkösködtek. Jó barátsággal hagytak itt bennünket, amikor sa. ját lakáshoz jutottak. Azóta is össze, járunk. Elővesszük régi albumjaimat és keressük a közös ismerősöket. Most is kikészítettem a több mint három évtizedes művészpályának doku. mentumait. Belelapozok. Egyik-másik fénykép- felvétel színháztörténeti érdekességű, ez már az első pillanatokban nyilvánvaló. Gazdag, sokszínű élete során számos híres előadásban játszott mégha, tározó szerepet, sok nagyszerű mű. vész partnereként is bizonyította te- hetégét. Somlai Artúr a leggyönyörűbb emlék. — Debrecenből kerültem Borsod megyébe. Szerettek a cívisvárosban, de egyszerűen kíváncsi voltam arra, hogy másutt milyen a társulat. Miskolcon rendezte vendégként Somlai Artúr A mi városunkat. Szenzációnak számított ez az előadás. Először szerepelt a közönség és a színészek . között direkt párbeszéddel kapcsolatot teremtő, a játék menetét régi vagy várható események fölidézésével meg. megszakító narrátor. A két szomszédos család lakását, a „mi kis -városunkat” csupán néhány bútordarab érzékeltette.. Emily voltam, a korán elhalt lány, az egyik női főszereplő. Régebben még nem vastapsoltak mindenre, de Thornton Wilder zseniális drámá- já - után minden este zúgott a tapsvihar Miskolcon. Az elbeszélő-magyarázót is alakító nagy művész, mindig egy kicsit maga elé tolt. Tizenkilenc éves voltam. Többször is mondta: „Ennek a.kis vidéki színésznőnek több a szíve, mint sok befutott pesti, sztárnak.” Szó volt akkoriban, hogy hazakerülök Pestre, de . mindig közbejött valami, maradtam vidéki színész. — Nem beszélgettünk arról, hogy miként került erre a szép pályára? — Erzsébeten laktunk, szüleim az én kedvemért vittek el a Bolygó hollandi előadására. Rettenetesen sajnáltam a drámában üldözött szereplőt, apám vígasztalt: Nincs a bácsinak semmi baja, így keresi a kenyerét. Hazafelé azt hajtogattam: én. is így keresem a kenyeremet. Attól kezdve mindig sze• Otthon. (Straszer András felvételei) repeltem. Többet voltam különféle jótékony célú rendezvényeken a színpadon gimnazista koromban, mint órán. Szerencsére, jól fogott az agyam. Szüleim azt mondták: Menjek el korengedéllyel fölvételire. Arra számítottak, hogy nem vesznek fel, már csak fiatal korom miatt sem? Tizenöt esztendős voltam. Fölvettek. Én voltam a legfiatalabb. Németh Marika már elvégezte a zene- akadémiát, amikor hozzánk jött. Közülünk egyedül ő csinált igazán nagy karriert. Siimor Ottó, Beszterczeiy Pál, Szentesi Zoltán is évfolyamtársam volt. A kezdő negyvennégyből kilencen kaptunk diplomát. A háború után kerültem egy osztályba Csorba Pistával. Korábban beiratkozott, de elvitték katonának, az utolsó osztályt jár. tűk együtt. — Kecskemét? — Kecskemét? Huszonöt év az élelemben. Először 1949-ben szerződtem ide. Szentesen, Cegléden, Szolnokon és Kecskeméten játszott az akkoriban nagyon szegény színház. Teherautón jártunk tájra. Kevés szereplős prózai darabokkal mehettünk, 'mert csak eny. nyien fértünk el a díszletek előtt fel• Többen örökre eltávoztak a kezdő színésznő (középső sort babról második) pályatársai közül. A fölső sorban jobbról harmadik: Csorba István. pakolt székeken. Eljutottunk a legkisebb falvakba is. Megállt a kocsi a piac előtt vagy a vendéglő udvarán és kecskebakokra erősített deszkákon szórakoztattuk a közönséget. Mondanám, mint Déryné idejében, de azt hiszem, hogy a fúj- tatós petróleumlámpát akkor még nem ismerték. Elképzelheti, mennyire megörültünk az első színházi autóbusznak. Az üzemi, úgynevezett bérletezőműsorok- ra fiákerrel jártunk. Sohasem felejtem el, hogy mennyire szerettek minket — például — a ZIM-ben, ahol a kádégető kemencék előtt énekeltünk, táncoltunk. — Miért szerződött hat szép esztendő után Szegedre? — Hívtak, de beszéljünk inkább a visszatérésem után eljátszott gyönyörű szerepekről. Csak a legkedvesebbekből sorolok föl néhányat. Orpheus: Ámor, Aranyember: Noémi, Ingyenélők: Irén, Liliomfi: Mariska, Pacsirtaszó: Böske, Beszélő köntös: Cinna, Ida regénye: Ida, Csongor és Tünde: Ilma, Csárdáskirálynő: Ciliké, Nagymama: Szerényi grófnő. — Tudtommal mintegy 80 jelentősebb feladatot kapott a Katona József Színházban, így ez a kis felsorolás inkább csőik sokoldalúságát jelzi. Még vázlatos teljességre sem tarthat igényt. Tévedek, ha a Nagymama főszerepét minősítem a legnagyobb sikernek? — Látom, készült. Említhettem volna zenés vígjátéki, operettszerepeket garmadával. Mindig becsültem az énekes, muzsikás előadásokat. Az 1971-es megyei közvéleménykutatáson ilyenekért kaptam meg a Kedvenc színésznő címet, a Szocialista Kultúráért kitüntetést és a színésznők közül elsőként a Móricz Lili által alapított Viktor-díjat. A Szekszárdon kiérdemelt nívódíjakra vagyok a legbüszkébb. Több színház több előadása közül választhatott a közönség. A népszerű Csdky Gergely megható színdarabját tüntették ki szeretetükkel. Fiatalok és idősek sírtak az előadás alatt. De nem kell szégyenleni az ilyen tisztító könnyeket, hiszen az emberek azért mennek a színházba, mert sírni vagy nevetni akarnak. Megírja? Hetvenhatszor játszottuk a Nagymamát! A súgónő is szipogott, el-elakadt. Szerencsére álmunkból felriasztva is tudtuk vcttna szerepünket. — Jól érzi magát a kecskeméti színházban? — Most már újra igen. Amikor háttérbe szorultak a zenés művek, szinte szóba sem álltak velünk. Nehéz évek voltak. De azt hiszem, azóta sikerült bizonyítanunk Tiborral; megbirkózunk a prózai feladatokkal is, hasznára vagyunk az együttesnek. A csalódások persze nehezen felejthetők, de jövőre végül is elégedetten megyek nyugdíjba. Boldoggá tesz: közölte az igazgatóság, továbbra is számítanak rám alkalmi feladatokkal. Mit számít ilyenkor a rég elszerződött rendező bosszúja, aki nem tudta elviselni, hogy elutasítom közeledését, mit a ■mellőzésben eltöltött évadok? (Mindennél többet jelent számomra a zöldséges nénitől kapott ráadás alma, zöldpaprika, a sok kedves ismerős. Igenis büszke vagyok arra, hogy megsüvegel az utcaseprő bácsi, pedig ő nem köszön mindenkinek. Nem ér rá, dolgoznia kell. Volt egy cinikus kollégám, aki szerint az ilyen figyelmességekért semmit sem adnak a Csemegében. Tudja mit válaszoltam? Vannak dolgok, amiket semmilyen boltban sem árusítanak. Engem ez a szeretet éltetett. Tudja, mit mondott egyszer Csorba Pista? Mi örömszínészek vagyunk, kis-Balogh. — Mielőtt „A chioggiaival” elindulnak Bajára, beszéljük meg, hogy mivel fejezzük be ezt a születésnapi figyelmességnek ,ís szánt beszélgetést. — Talán így lenne a legjobb: Ha a kecskeméti színház egy 30 emeletes palota, akkor én is építettem a huszonötödik emeletig. Egyetért velem? — Természetesen. Heltai Nándor r
