Petőfi Népe, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-23 / 300. szám

* 1981. december tiU> • PETŐFI NÉPE • 5 Az ajándék értéke KÖZÖS KARÁCSONYI MŰSOR A TÉVÉBEN Fele Szegedről, fele Újvidékről Mikulás napján az óvodákba és az iskolákba is eljött a Télapó. Másodikos fiam osztályába úgy, hogy a gyerekek egymásnak ké­szítettek csomagot. Ki kitől kap­ja az ajándékot, azt demokrati. kus módon — kisorsolták. Lázas izgalom, lelkes készülő­dés előzte meg a Télapó-ünnepet. Elkészült a csomag. Ám az utolsó estén fiam pityergősen fordult az édesanyjához. — Anyu-u-u! Ez a csomag nem jó! — Nem jó? — csodálkozott a feleségem. — Ugyan miért? — Mert azt mondta a tanító néni, hogy 20 forintnál több nem lehet... És akié több, az fekete pontot kap! Hát elmek a fele sem tréfa: nézzük mit ér a csomag? Gyors számolás: ez bizony több a meg. engedettnél! A fölös mennyisé­get könyörtelenül száműztük a piros zacskóból. Másnap Télapó-ünnep. Fiam diadalmasan hozza a csomagot, amit pajtásától kapott. —r Te, ez több, mint húsz fo­rint! — veszi szemügyre az aján­dékot a feleségem. — Több hát! — vágja ki büsz­kén fiam. — De hiszen azt mondtad, hogy nem szabad!... — Igen, de a Kovács is, meg a Tóth is olyan nagy csomagot ho­zott !... összenézünk a feleségemmel, töprengtünk, vajon jól tettük-e, hogy megkurtítottuk az. ajándé­kot, vagy helyesebb lett volna má­sokhoz hasonlóan drágábbnak, degeszebbnek meghagynunk? Ám a gyerek még nem fejezte be az élménybeszámolót: — És képzeljétek, Melinda kap­ta a legnagyobb csomagot! De nem örült neki. — Nocsak! — képedek el. — És miért nem? — Hát mert a Kovácstól kapta, pedig a Fodorba szerelmes!... * Minden kornak megvan a ma­ga státusszimbóluma. A kifejezés jelentébe Bakos Ferenc Idegen szavak és kifejezések szótára sze­rint:, „a magasabb társadalmi helyzetet kifejező, illetve az eh­hez kötelezőnek tartott életviteli külsőség (lakás, gépkocsi stfo.)”. Nos a minap azt hallottam va­lahol, hogy a kocsi önmagában már nem státusszimbólum. Hogy azzá legyen, annak fontos felté­tele a biztonsági öv. Pontosabban annak, mellőzése-. Óriási előnye a módszernek, hogy nem szükségés hozzá vezérigazgatónak, főorvos: nak, mit tudom én minek len­nem. Pozícióra és rangra való te­kintet nélkül elmulaszthatom az öv becsatolását. Hogy miért? Hát azért, hogy vagánynak, az ország­A XVIII. és a XIX. században Európában virágkorát élte a kék­festés németföldön éppúgy, mint Európa inás tájain. A kékfestő anyagok rendszerint lenből vagy pamutból készültek. Ma az NDK egyik leghíresebb kékfestőmestere a greizi Gerhold Peter. Műhelyében a nyomómin­(3.) — Idétlen, élhetetlen dögök! — füstölgött magában, míg fel­baktatott a grádicson. Feleségé­re és agglegény fiára gondolt. Belépett a konyhába. Öcska,' utálatos füstszag, a kemence szá­ja körös-körül kormos. Csupa légypiszok az ablak. Úgy búsla­kodik ezen a bútortalan hodá- lyon, mint a halott ember meg­üvegesedett szeme. Minek ez a baromi nagy étel­műhely? — futott át az agyán. Akkor, igen akkor még kellett, mikor a cipóképű Piros volt az első szolgáló. Micsoda fara volt! Az asszony azért zavárta el, mert a hebrencs lány kiköppentette: „Hiába kárpál rám, úgyse tud­ja azt megadni az urának, amit én!” Akkor még nyolc-tíz emberre kellett főzni a háznál. 1 Nem nagyon akarózott meg­válnia a hátizsáktól. Akkor lök­te le az ajtó megé, mikor balról megreccsent a szobaajtó. — Maga az, apám? — dugta ki szőrös képét a fia, Balázs. Nézte a bumfordi ember, míg az apja besétál, Tuskónyi fején egymástól messzire állt két zöl­desszürke szeme, s olyan ritkán nőttek bajsza szőrszálai, hogy út bajnokának, igazi fenegyerek­nek látsszam. Hogy a zöldfülű mazsolák áhítatosan tiszteljenek. Csak az a baj, hogy egy kicsit félős vagyok. Olvasom ugyanis az újságban, hogy Magyarországon 3—400 ember életét menti meg egy esztendő ‘leforgása alatt a biz. tonsági öv. Nem, nem a rendőr­től tartok, öt még csak félre tud­nám vezetni éppúgy, mint má­sok azzal, hogy magamra teszem az övét, mintha használnám, csak éppen nem csatolom be. De mi történik velem akkor, ha egy na­pon egy még nálamnál is vagá­nyabb virtuóz meglepetésszerűen belémrohan ? Tudják mit? Veszek inkább ka- • rácsonyra egy ölebet. Állítólag az is státusszimbólum. * A távolsági VOLÁN-autóbusz- járatok jelentős hányada kálauz nélkül közlekedik. A vezető ad­ja a menetjegyet, kezeli a bérle­teket. Egyedül felel több tucat­nyi utas életéért, biztonságáért. Az utazók egy része azonban nem segíti a vezetőt kettős munkakö­rének ellátásában. Már a buszra fölszállva keresgéli elő az ötödik zsebéből a bérletét, a pénztárcá­ja után kotorász a táskája mé­lyén, majd hoszasan számlálgat- ja a vezető markába a tíz- és húszfilléreseket. Eközben az au­tóbusz áU, telnek az értékes per­cek, és a soron következő meg­állóban fázósan toporognak — a buszvezetőt szidva — a-türelmet­len utasok. S az utak síkosak, ve­szélyesek. Ez tehát az érem egyik ofdala. Ámde mi történik akkor, ha az utas szorul segítségre? Ha beteg, idős ember szállna föl a jármű­re? Ha a kisgyermekét a karján cipelő anyának senki sem igyek­szik önszántából átadni a helyét? A vezetőnek ilyen esetben is el kell látnia a kalauz feladatkörét. A kalauzét, aki nem csupán jegyvizsgáló, hanem utaskísérő is egyben. Sokat utazó állampolgár lévén hadd számoljak be arról, hogy láttam autóbuszvezetőt, aki a vo­lán mögül ugrott ki, hogy az idős, rokkant embert felsegítse, ültem buszon, amelyik húsz mé­terrel előbb állt meg, hogy a ké­sőn érkező, kifulladt anyókának kevesebbet kelljen loholnia a hóban, és találkoztam olyan „pi­lótával” is, aki — szabálytalanul — a megállón innen, a lakóhelye közelében tette le a várandós kis­mamát. , Tisztelettel, gondolok ,'a^ au^ő. buszvezetőkre, akik közűi 'sókari majd az ünnepek alatt is a volán mögött ülnek, tekintetüket az út tovakígyózó szalagjára függeszt­ve. Sitkéi Béla ták megtervezésétől a kész tex­tíliákig minden a 46 éves mester ügyes kezét dicséri. Eddig több mint 250 féle ■mintát tervezett és vitt anyagra az ősi eljárással. Legújabb anyagain kétszáz éves türingiai népi minták élednek újjá. (BXJDAPRESS—ADN) orra alja majdnem kopasznak tűnt sűrű borostától fekete arca közepén. Ujjnyi keskeny homlo­kán hegyes csúcsba futott össze piszkosbarna hajzata. — Na mi újság, tahonya úr? — röffent a fiára Monoki, és alig méltatta egy utálkozó pil­lantásra. Minél jobban benne járt a fia a korban, ánnál in­kább kiütközött terheltsége. Már ahogy az apja vélte. — Az adó... — morgott vissza kedvetlenül, a csúnya férfi. Min­dig félt apjától, a szép, csavaros eszű, nagyvonalú embertől. Ma- kulányit se hasonlított rá. — Az adó, az adó! — károgott gúnyosan Monoki. — A gyámol­talan isteneteket. Minek a kezed­ben a két gyönyörű ló, ha még annak a hat holdnak a terhét se tudod vele kiguberálni. Éhen döglenétek itthon, ha azt se hagy­ták volna meg ezek... Az adó, rrffeg az adó. Örökké csak evvel étetitek az embert, mikor hlaza- dugja a pofáját. — Hagy fekszek le... ■ Kiva­gyok, mint a kutya — mór rántott a feleségének — köszönésképpen. Az meg csak bólintott riadtan. Nem mert semmit kérdezni, csak siralmas ábrázattal, apadt húsú Szeged és Újvidék színházi kapcsolatai régi keletűek, a két társulat évek óta legalább • oly rendszerességgel találkozik egy­mással, mint a kecskeméti és zombori. Nem kisebb a két vá­ros irodalmi folyóiratának kötő­dése sem egymáshoz. Érthető hát, hogy Szeged legfiatalabb mű­vészeti műhelye a televíziós stú­dió is hamar barátra tett szert a jugoszláviai „szomszédvárosban”, s az, hogy e barátságból a közös munka első gyümölcse is beérett. A péterváradi dombokon Elsőként ■— jó egy évvel eze­lőtt — szegedi forgatócsoport járt a Duna-parti városban ismerked­ni, s bemutatkozásul filmet ké­szített a Péterváradi erőd közel­ségében, a folyóra néző dombte­tőre települt stúdió munkásságá­ról. A „Televízió öt nyelven” cí­mű műsor bemutatta azt a rit­ka intézményt, amely talán a vi­lágon egyedülálló módon, öt nyelvileg különböző népcsoport számára sugározza adásait. A vajdasági öt nemzetiség; aszerb- horvát, a magyar, a román, a szlovák és a ruszin. Ezek mind­egyike a saját anyanyelvén is „részesül” mind a kulturális, mind pedig az aktuális-politikai műsorokból. A két legnagyobb népcsoport­nak. a szerb-horvátnak és a ma­gyarnak önálló, saját aktuális­politikai szerkesztősege is van. A kulturális, a dokumentum, az ifjúsági és a szórakoztató osztá­lyokon viszont a többi nemzeti­ség műsorait is külön-külön gon­dozzák. Így azután gyakran fel­iratoznak filmeket, s nem kevés egyeztetési gonddal kell megbir­kózniuk a végleges, napi műso­rok összeállítóinak. A »névjegy” nyomán A szegediek elkészült filmjét sokan látták Újvidéken, bizonyá­ra kollégák is, hiszen a közösen létrehozandó műsor gondolatát ez a „névjegy” erjeszthette meg. És miután közkeletű tény, hogy a zene, a tánc, az ének „nemzetkö­zi művészet”, így esett a válasz­tás egy olyan szórakoztató show létrehozására, amely egyenrangú élvezetet kínál mind a szerb-hor- vát, mind a magyar nézők szá­mára. Másképpen fogalmazva; az törzsét lassan himbálva dörzsöl- gette lila foltos, puffadt lábaszá­rát. Panaszosan nyögdécselt egy dikón. A gyalogszékre támasztott két formátlan végtag láttán Monoki fintorogva fordult az ágy felé. Yetkőzésbe fogott. De kapkodott, mert a sietségben hol az ingét húzgálta derékból, hol a nadrág­szíjat engedte ki, hol meg a va­dászbakancson tágítgatta a szíj- fűzőt. Nem tudott szabadulni felesége lehangoló kepétől. Annak szeme, szája szünös-szüntelen kesergésre idomult már. Hogy megvénült! Pedig micsoda száj as, fürge, gan­gos Volt, mikor még szolgálókat, mosóasszonyokat, béreseket egre- céroztatott. Nem restéit egy fii. lérért öt kofasort végigkoldulni a piacon. Tán sose szerette szerelemmel. Csak férji kötelességét teljesítet­te iránta. Míg frissen mosott, va­salt ruhájában látta sürgölődni a nagy házban, köréje képzelte azt a világot, amivel a magáét ki­egészítette. A kilencven hold prí­ma feket^ földet, a két tanyát, a hozományba kapott cseresznyefa, habos diófabútorokat, a csillogó fekete páncélkazettát az arany­láncokkal, gyémánt függőkkel. Azokkal együtt ért valamit az asszony. Néha még a nőt is ész­revette benne. Mióta mindezt elvitte a törté­nelmi vihar, csak nyűg lett a nyakán. Csak arra jó, hogy van itthon valaki, s Balázzsal együtt őrzi a házat. Ebből már nem lesz többé nő. De köteles ő hozzá a műsor, amelynek felét Újvidé­ken, a másik felét Szegeden for­gatták, minden változtatás nél­kül kerül adásra december 26-án Magyarországon és a jugoszláv televíziós hálózatban. A terv tehát gyorsan körvona­lazódott — még a nyár elején. A közös produkció legyen egy szó­rakoztató, baráti kézfogás a két stúdió között, amolyan televíziós módra. És tartalmazza mindazt a könnyű, de tartalmas zenés, táncos, énekes műsorszámot, amely a két város kulturális éle­tét jellemzi. Tehát ha nem mu­száj, ne legyenek benne „impor­tált” művészek, együttesek. Ne külsőségeket Nos, ez volt az első elv. A má­sodik pedig a „mértéktartásé” volt — ami mindenekelőtt a megvalósítás költségére vonat­kozott. Hiszen sem a szegedi, sem az újvidéki stúdió nincsen bereri- dezkedve szemkápráztató külső­ségek létrehozására. Ily módon tehát sem a táncos­nők percenként újracserélt kosz­tüméinek csillogása, sem a go- molygó gőzfelhők vibrálása, sem az agyafúrt díszletek fény-szín játéka nem tudja „feldobni” a műsort — hiszen mindezeket ki kell hagynunk a számításból. Marad tehát a mértéktartóan de­korált kiállítás — amellyel szem­ben a jól összeválogatott, ízlése­sen megjelenített, pergő műsor­süllyedni? Hiszen erős, férfi a javából. Mit is mondott a kis ribanc? — „Nem is hiszem el, hogy ötvenéves vagy.” O még nem adja fel. Hol ke­rék. hol talp. Most — úgy lát­szik — hosszúra szabták a böj­töt. Hátha megint eljön az ő idejük? Hogy is jegyezte meg egyszer a kis kurva? „Firnájsz kell ide —, mutatott a homloká­ra — s akkor még mi is sokáig a víz tetején maradunk.” A felesége? ö már se nem oszt, se nem szoroz. Ha nem tud fel- tápászkodni, hát nem tud. Ma­radjon lent azzal a visszeres, sza­gos lábávaá. Nevetett magában. Gyerünk az erősekkel, a Terikkel! Alig állta meg, hogy ne ser- cintsen undorában a korhadt padlóra. Émelygett, aprókat lé­legzett, igyekezett megszokni a szoba álilott túrószagát. Még a Teri társaságában agyait ki egy ötletet. Nem felejtette el. Alszik egyet, aztán kifelé a Ko- ezogék tanyájára. Majd nagyot néz az unokaöcs!... Még jobb, hogy a szövetkezeti föld közepén van a lakása. Megszeppen, hogy a rokon odamerészkedik. Nem baj, annál kezesebb bárány lesz. — Balázs. Jó a biciklid? — 'hallatszott elmosódottan, mikor bebújt a dunna alá. A fiú értetlenül bámult arra­felé, Vállat vont. — Már mér ne vóna jó...~ Monoki alatt nagyot nylkordult az ágy. Falnak fordult, közben dereka alá ráncigálta a takarót. Mikorra a gerince átmelege­számok kínálják a siker biztosí­tékát. Hogy sikerült-e, ezt persze majd megítélik a nézők. Pola-pola No, de ha már ennyit szóltunk a szándékokról, szót kellene ej­teni arról is, mit láthatnak majd az első-' Szeged—Újvidék kopro- dukciós műsorban. Nos hát, cse- re-bere alapon sok szép, színes és érdekes műsorszámot a Tisza és a Duna partjáról. A két stúdió forgatócsoportja ellátogatott „egymás” városaiba és ott egy-egy rövid, hangulatos filmet készített: miként látták az utcákat, a kirakatokat, az embe­reket? Az újvidékiek meghívták ven­dégségbe Szűcs Juditot, viszon­zásképpen pedig a Jugoszlávia- szerte ismert sanzonénekés, Györgye Balasevity lépett föl Szegeden. A határon túlról látha­tó majd balettszóló, magyar csár­dás, szerb tamburazenekar, és a beatzene kedvelői számára két együttes: a Laboratoria Zvuka (Hanglabor) és Mernie Sejd Vaj- tá-é. A szegedi könnyűzenei életet dr. Hulin együttese és a Molnár dixilend band képviseli. A szín­házi látványosságot a Maya című operett Vízirevü képében a ba­lettkar. A tánc műfaját a deszki szerb nemzetiségi együttes és a Volán társastáncklub tagjai. És végül egy közös produkció — a közösben “9| Szegeden Gregor Jó-; zsef, Újfötíékén pedig Bisac fi?-- lia énekli természetesen egyszer­re Mozart Varázsfuvolájának is­mert duettjét magyarul, illetve szerb nyelven. Sokat gondolkoztunk a műsor közös címén, amely végül „Fele­fele” lett. Természetesen a magyar feliraton, mert ugyanez szerb- horvátul annyit tesz, mint: „Pola- pola”. Lehet hogy egy kicsit szá­raz cím egy könnyű, szórakozta­tó, színes műsorhoz, viszont kifejezi a lényeget: a kölcsönössé­get és barátságot, amely az alko­tókban munkálkodott. A közös produkció december 26-án 17 óra 50 perckor látható a magyar egyes programon, este nyolckor pedig az Újvidéki tele­vízióban. Pavlovits Miklós (Fotó: Virágh Pál) dett, csiklandós képekben láto­gatták meg az éjszakai emlékek. Sötét bokor alján fekete fű. Fekete minden. Fekete a lány szeme, fojtó illatú éjsötét haja. O háttal a Dunának hever mel­lette. Szinte elbúvik ölében a forró kis démon. Mikor már szin­te eszebomolva, reszketve matat keze a lány csípőjén, valami nyí­lásba téved a nadrágján. A zse­be... Beleszédül: nincs is zsebe, csak a kivágása ■. ■ Hogy süt, perzsel a bőre! Felnyög félálmában Monoki, nagyot lök magán. A felesége mint lomha, vén fe­kete keselyű billeg, lötyög a ru­hájához. Idegesen kutat a belső zsebében. Valami selymeset is ta­pint. Zsebkendő — gondolja. — Megint vasárnap hozta ha­za a fene — suttogja tehetetlen keserűséggel. — Ni, a nadrágjá­ba beletört a fű... Kölni — szi­matol a kabát fazonjába. — Még a szemfedője is bugyogó lesz ennek ... Maradt-e píze? — mo­tyog, Már éppen izgatottan kapa­rászná a bőrtárca patentgombját, mikor a felemelt dunna alól ki­mordul az ura. — Kuss onnét teee! * A hűvös tanyai szobában csak a falióra sétálója kalimpált fá­radhatatlanul. övé volt a legszé­lesebb mozgás a vasárnap dél­utáni csendben. A parányi csip­kefüggöny meg-mnegrezdült a kis ablakon. Ilyenkor meglebbent a homály is, melyet két ember horkolása fűrészelt egyhangúan. (Folytatjuk.) A GARABONCIÁSOK VÁLLALKOZÁSAI Főszerepben: Varga Katalin A vidéki társulatokhoz szerző­dő színészek bemutatkozó nyilat­kozataikban rendszerint megígé­rik; keresik Ja kapcsolatot a vá­ros kulturális tényezőivel. Kü­lönösen, ha fiatalok. A színművészek esti elfoglalt­sága és egyéb okok miatt ritkán sikerül a tartós és kölcsönösen hasznos együttműködés formáit megtalálni. Tudok olyan művész­ről, aki három-négy itt töltött évad után úgy távozott el Kecs­kemétről, hogy szinte senkit sem ismert az itt működő írók, kép­zőművészek, muzsikusok közül. Részben az igény, részben kínál­kozó alkalmak hiánya miatt el­vétve szövetkezett hivatásos szí­nész műkedvelőkkel. Varga Katalin az örvendetes kivételek közé tartozik. Másfél esztendeje „felejthetet­len találkozásokat" remélve kezd­te pályafutását. Gyorsan megkedvelte a közön­ség. Az ész bajjal jár-ban mint Szofja Pavlovna, a Fehér házas­ság Paulinájaként, a Szerelem Böskéjeként bizonyította tehetsé­gét. Megismerték az ifjabbak is. Királyfiként remekelt ' Mark Twain híres művében. Más sze­repformálásaira is hivatkozva ál- • • Kékszakállú: „Nézd, tündököl az én váram”. (Beregszászi János. Varga Katalin.) (Straszer András felvétele) líthatom: számíthat rá a kecske­méti társulat. Lelkiismeretesen, nagy szorgalommal vesz részt a próbákon, maximális erőfeszítés­sel igyekszik a legtöbbet kihozni magából az előadásokon. És számíthat rá a kecskeméti közművelődés ts. A néha talán túl sokat mar­koló, de a megyeszékhely min­denképpen egyik legdinamiku­sabban fejlődő öntevékeny cso­portja nem sokkal ideérkezése után fölkeltette az érdeklődését. (Varga Katalint többször láttuk kiállításokon, helyi kulturális rendezvényeken, sűrűn betér a könyvtárba.) A Beregszászi Já­nos által szervezett Garabonciá­sok új színt hoztak a megye- székhely kulturális életébe. Nincs még egy olyan öntevékeny cso­port, amely annyit tett volna — például — a lakótelepi közmű­velődésért, mint ők. Kezdetben népi szokásokat elevenítettek föl, már-már feledett rítusok fenn­maradását segítették. Dramatikus játékokat is bemutattak, több­nyire sikeresen leküzdve a fel­adat és az adott készültség elté­réséből fakadó gondokat. Balázs Béla és Bartók Béla nyomán készült az a bemutató­juk, amely a szerelem, a létezés titokzatosan félelmes várait föl­táró nagy szenvedély végzetes hatalmát zsolozsmázza. Több „kívülállót" föllelkesített a ki­vitelezés kisebb hibái ellenére nagy jelentőségűnek, sokakat ak­tivizálónak bizonyult kezdemé­nyezés. Varga Katalin alakította a fő­szerepet, természetesen társadal­mi munkában. Jó néhányszor sa­ját pénzén autóbuszozott, vona­tozott a fővárosból, hogy ne hiá­nyozzon egyetlen próbáról sem. Közreműködése, jelenléte jobb teljesítményre ösztönözte a mű­kedvelőket. Ö is örült az alka­lomnak; a színházban ritkán adó­dó nagy feladat révén maga is tanult, később is kamatoztatható. tapasztalatokat szerzett. Követésre méltó a fiatal mű­vésznő segítőkészsége. Igaza van, nincs olyan merev válaszfal az amatörmozgalom és a hivatásos (profi) művészet között, mint ezt egyesek vélik. Varga Katalin és a Garabonciások szövetségére hi­vatkozom. Heltai Nándor Kékfestőmesterek egykor és ma Tóth István zaklatott idők

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents