Petőfi Népe, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-20 / 298. szám

MŰVELŐDÉS IRODALOM • MŰVÉSZET Goór Imre tárlatáról — Igazi városlakó létedre a természetben találsz nyugalmat, harmóniát. Nemcsak rendszeres téli síkirándulásaidra gondolok, hanem Sziklás-hegységbeli ter­mészetélményeidre is, melyek máig visszhangzanak műveid­ben. Nem a földrajztanár, hanem a természetben csodát, utánoz- hatatian állandóságot látó ember lelkesedik benned, amikor ezek­ről beszélsz. — Ha tehettem, valóban igyek­szem kifelé a városból. Gyerek­koromban a halasi határ homok­buckái között, növények és ál­latvilág közötti De láttam az idekényszerülő embert is re­ménytelen küzdelmében, nyomo­ré gazdaságában egy-két csupa- toll, csupacsont tyúkkal, egyet­len kecskéje, vagy tehene mel­lett; kegyetlenül alárendelten .szélnek, homoknak, úttalan utak­nak ... Ki róhatná fel, hogy a természetet láttam hatalmasabb­nak? — Később dombjaim középhe­gyekké nőttek, majd magashegy­ségekké, Sziklatömbökké, vo­nulatokká, havasokká. Miért maradtam volna a városban? Itt tanulhattam igazi zenét s láthat­tam kemény s kifoszló vonala­kat, tépett szélű foltokat; itt is­merhettem meg korlátáimat; itt lelhettem a suttogás és félelem hangjára, alkalmas idők és ará­nyok ismeretére. S hegyeim kö­zé szerettem volna vezetni a vá­rost: szülessünk újjá együtt a je­ges viharok után: együtt vészel­jük át a hegyek omlásait; a su- vadásokat söprő vizeket. Hogy szavaink egyet jelentsenek. A várost hegyeim közé nem Vezet­hettem. Azokról szóltam hát ké­peimmel, verseimmel. Akikhez szóltam, könyveket olvastak; jobbítani akarták a világot, s ezért modelleket készítettek, kép­leteket alkottak. Magam is kö­zéjük álltam. Mégis azt kell mon­danom, hogy énérettem a. köny­veknél és képleteknél a termé­szet sokkalta felelősebb. Részlet Sümegi Györgynek Goór Imrével készített Interjújából. (Forrás, 1981.' április) Az itt látható képek a festőművész jelenleg látható sikeres kalocsai kiállításáról valók. Zelk Zoltán emlékezete .Most, hogy hetvenöt eszten­dős lenne, fájó szívvel emlé­kezünk Zelk Zoltánra. Jó vol­na őt felköszönteni, s hallgat­ni, ahogyan mesél. Mert me­sélni mindig szeretett: a régi Hungária kávéház azóta sze­métre vetett ócska asztalainál, a szigligeti alkotóház nagy­társalgójában, ebéd után, mi­dőn a nehéz függönyök ki­szűrték az odakint tomboló nyári meleget, vagy éppen az apró őrmezei szobában, amely éveken át betegszobája: vég­ső menedéke volt. Mesélt ftó- barátairól: a Nyugat-korszak szellemi hőseiről, régi lóver­senyekről, futballmérkőzé­sekről, vagy éppen kis szat­mári falvakról, gyermekko­fának otthonos színhelyeiről. Súlyos és fájdalmas betegség kínozta már ekkor: a testi gyötrelem szüneteit az emlék aranyozta be. Telt őszi fény vette körül ezeket az emlékeket. Pedig, ha a biográfiát tekintjük, jó­val több közöttük a szomorú, mint a derűs. A költő az Ér­melléken született, falusi kán­tor- fiaként. Inasnak állt, többnyire alkalmi munkából élt nyomorúságos. viszonyok között. Korán utat talált a munkásmozgalomhoz, elő­ször az erdélyi ifjúmunkások szervezetében, majd a buda­pesti mozgalomban dolgozott. 1926-ban letartóztatták, s „örökre” kitiltották az ország területéről. Romániába tolon- colták, ahonnan két év múl­tán visszaszökött. Költőként Kassák Lajos körében lépett fel, 1930-ban adta ki Csukló­don kibuggyan a vér című kötetét. Ifjúsága nélkülözések között telt, több alkalommal börtönbe került. A második világháború idején munka- szolgálatba hurcolták, végül sikerült megszöknie. A felszabadulás után a leg­népszerűbb költők sorába emelkedett: megbízatásokat és kitüntetéseket kapott. Az­tán ismét meghasonlások kö­vetkezték, néma évek, gyász és betegség. Erre a személyes múltra tekinthetett vissza Zell$ Zoltán a kelenvölgyi la­kás vagy a kórházi szoba „me­szelt égboltja” alatt. Ez a múlt öltözött tiszta fénybe az emlékezet munkája nyomán.' Az emlék valóságo­sabb volt, mint a friss tapasz­talat. A múlt élőbb, mint a jelen. Az emlékezet egy má­sik és igazabb életet szőtt a felidézett eseményekből. En­nek az életnek nem szabott határt a tér és az idő. A sze­mélyiség a múltban találta meg igazabb önmagát. A múlt életre keltésében küzdötte le a súlyos betegség szigorú kényszerét. Zelk Zoltán köl­tői személyisége emlékező személyiség volt. A múlt ese­ményeiből, lélekrezdülései- ből és színéiből öntörvényű költői birodalmat teremtett. Ennek a birodalomnak meg­volt a maga társadalma és története. Emberi arcok kel­tek életre, arcok, amelyeket régen betemetett a feledés. El­pusztult erdők öltötték fel ünnepi tavaszi ruhájukat. El­sodort életformák jelentek meg újra: régi szatmári fal­vak, pesti irodalmi kávéhá­zak. zuglói reggelek. Régi párbeszédek folytatódtak: Móriczcal, Babitsosai, Nagy Lajossal, Tersánszkyval. El­porladt lovak támadtak fel. s lendültek vágtába egy se- holsincs ügetőn. Zelk Zoltán — még szen­vedésekkel vert öregségében is a görög mítosz költőjének: Orpheusnak volt utóda. Ügy írta verseit, ahogy más léleg­zik, a költészet valósággal ter­mészeti tüneményként szüle­tett fáradt és öreg kezén. Zen­gő lanttal és tisztán ömlő dal­lammal szolgálta mindig a költészet ősi szertartását, még akkor is, ha a kottát a vihar, zó történelem, s a testi szen­vedés írta. „Tűzből mentett hegedű” volt ez a költészet, zengett váltig, noha a költő szívét lassan belepte a korom. Ahogy bezárultak körötte az élet látványosságai, úgy nyílt. meg benne egy új köl­tői világ. Amitől a múló idő és a testi szenvedés megfosz­totta, azt egy másik világban perelte vissza: a költészetben. A bölcs számvetést és a forró vallomást foglalta álomszerű chagalli képekbe. Költésze­tét az emlék és az álom de­rengése szőtte át. Ez a költé­szet támasztja fel eltávozott emberi alakját: a sokat szenve. dett költő végleg a versekbe költözött. P. B. rri r i• * leli vers az alkonyi lila helyett, adnám dühöm, hogy égjenek fönn lobbal a fonnyadt fellegek! Az ősz, e szörnyű, éhes hernyó felfalt már minden levelet s most énreám merednek vádlón az ágakról a sebhelyek — terítném már, köpenynek, rájuk, ne vacogjanak, versemet. Adnám a tűnt zöldért cserébe, adnám kis fényű kedvemet és adnám nagy szomorúságom Bársonyt a hegynek. S lenge párát: lebegjen a vizek felett, fecskék kibomló, szertehulló csokrát, ékítse az eget — írjad meg táj, fák, szelek, felhők, utolsó legszebb versemet! (1938) •Ez a vers egy évkönyvben jelent meg, de a költő egyetlen kötetébe sem vette (öl, pedig méltó a névé- bez. A grönlandszín ruhás lány A mikor a grönlandszín ruhás lány a csoportunkba került, még egyáltalában nem is volt grönlandszínű ruhája. Ám a tar­ka-barka világtérkép, amit az öreg Menyus a légópincéből csórt el, már jó ideje ott függött a fa­lon. 1 — Itt az új lány — mutatta be egy reggel a főnök. — Ismer­kedjetek meg. Hosszú hajú, helyes arcú lány volt. En a magam részéről formás­nak ítéltem, de Bittó, aki a töl- töttpipi-típusú nőkre bukott, kez­detben túlságosan nyúlánknak és vékonynak találta. Egyformán teltek a napok, mint azelőtt, de a lány megjelenése új színt hozott az életünkbe. Már másnap kerített valahonnan egy kiszolgált vizeskancsót, és az ab­lakba biggyesztette. Majd a tás­kájából egy madzaggal átkötött virágcsokrot húzott elő: az került a „vázába”. — Hát ez meg mi? — tátotta el a száját az öreg Menyus. De- hát mindannyian meghökkenve bámultuk, ahogyan hosszú ujjai­val formásra rendezte az ablak­ban a csokrot a lány. Ettől kezdve ő főzte meg a ká­vénkat, teánkat, papírszalvétát terített a hulladékdeszkából ácsolt reggelizőasztalunkra,, és Tatárt, aki csak azonmód olajosán akart egy ízben asztalhoz ülni, kímélet­lenül elzavarta kezet mosni. — Dedó — dörmögte olykor az öreg Menyus. — Tisztára dedó! De a főnöknek és nekünk töb­bieknek tetszett ez az egész, egy­kettőre magunk közé fogadtuk a lányt, didergős reggeleken pálin­kával kínáltuk, s früstök közben nem mulasztottuk el megkérdez­ni tőle: — Erzsi! Kérsz egy katonát? Ő ilyenkor rémülten tiltako­zott: — Nem! Azt nem! Isten ments! Egyébként nem sokat tudtunk róla, a magánéletéről szinte sem. mit. Egyedül jött, egyedül ment, úgy tűnt, nincsenek barátai, ba­rátnői. A főnök végül is nem áll- fa meg szó nélkül. — Te Erzsi — mondta egy al­kalommal. — Nem Jól van ez így; Itt élsz közöttünk, és azt se tud­juk ki vagy, mi vagy ... A/íi, akik régebb óta ismertük a főnököt, jól tudtuk, hon­nan fúj a szél. Az „öreg” borzasz­tóan büszke volt arra, mennyire egyhúron pendül a társaság. Sze­rette volna, ha a lány sem lóg ki a sorból. A lány riadtan bámult a főnök, re. Még sohasem láttuk ilyen za-. vártnak. Még akkor sent lángolt így az arca, amikor az első , nap sorra mérethibás, selejtes mun­kadarabok kerültek le a gondjai­ra bízott gépről. — Én ... — dadogta —, én most éppen... — Na jól van, jól van — saj­nálta meg a főnök. — Hiszen nem is azért kérdeztem. A lány kissé megnyugodott, és hálásan nézett az „öregre”: — De hát nincs nekem titkom — rázta meg a fejét. — Csak Já- .nos ... a fiúm ... most éppen a barátnőmmel.. Es sírni kezdett. . C egíteni szerettünk volna raj- ta, mert megsajnáltuk. Bit­tó egészen felvillanyozódott. '— Erzsi! — kiáltotta. — Ne tö­rődj velük! A rohadtak! De nem vagy egyedül! Itt vagyunk mi, a barátaid! A lány a könnyein keresztül rá- mosolygott a fiúra. — Köszönöm — mondta. — Ti olyan rendesek vagytok. Es hagyta, hogy rábeszéljük, tartson velünk, jöjjön el az üze­mi ‘murira a hét végén. .— Vettem egy ruhát! — újsá­golta csillogó szemmel másnap. — Olyan a színe... Olyan ... mint ez itt! — És kibetűzte a vi­lágtérképen: — Grönland. Mindnyájan odanéztünk. Grön. land rózsaszín és piros közötti ár­nyalata mélyen elütött az Atlanti­óceán kékjétől. Kanada citrom­sárga, Izland narancssárga volt mellette. Elképzeltük a lányt grönlandszínű ruhájában, és ti­tokban arra gondoltunk: ez a szombat talán más lesz, mint a többi. A buliban a grönlandszínű ru- hás lány volt a legszebb.' Még az öreg Menyus is elismerően csettintett, amikor meglátta. Bit­tóval meg egyenesen nem lehetett bírni. — Jobb lenne, ha nem innál annyit! — figyelmeztette egy idő után a főnök. — De főnök! — tiltakozott aka­dozó nyelvvel Bittó. — Ez "a lány! ... Ez a lány! __ É s amíg Erzsi mással táncolt, csak ’öntötte magába a féldeciket, az egyiket a másik után. Aztán az egyik szám végén oda­lépett a büfépulthoz a vörös Tó­ni.­— Ügy látom, buksz rá! — Ve­tette oda Bittónak nyeglén. — Na és? — nyögte ki Bittó. —7 Van valami semmi jcözöd hoz­zá? — Nincs — hagyta rá a vörös. — Csak tudod, ez a lány... És jelentőségteljesen elhall­gatott. ~ Bittóval forogni kezdett a szé­pen feldíszített klubterem. — Mit akarsz ezzel mondani? — zihálta vörösre gyúló arccal. Tóni egykedvűen bámult a már , csaknem teljesen részeg társa ar­cába. — Csak azt te hülye, hogy ez -a lány egy nagy ká! A vőlegénye is azért hagyta ott! Bittó rámeredt a vörösre, a kö­zelébe hajolt, már-már azt hittük a -képére mászik. De aztán hir­telen sarkonfordult, és belevetet­te magát a táncolok tarka forga­tagába. ’ Egy ideig nem történt semmi, csak a Boney M. együttes harsog­ta fülsiketítőén, hogy „Hali-hali- hó!” Aztán hirtelen, a zenén át is meghallottuk a kiáltozást, Erzsi sikoltását, Bittó rekedten üvöltő hangját. — Velem jössz, érted?! — böm­bölte Bittó. — Eljössz! Vagyok én is olyan, mint más! Mint a János! Mint a János, meg a város! Min­denki jó volt neked, csak én nem? Pont én nem kellek neked? Mindez néhány másodperc alatt játszódott le. A vonagló tömeg furcsa mozdulatlanságba - der­medt, a zene elhallgatott. A ma­gánkívül tajtékzó Bittót lefogták. Erzsi zokogva menekült ki a te­remből. A főnök, aki eddig a haverjai­val az udvaron cigarettázott, döb­benten faggatta Bittót: — Mi a fene történt itt? A lány hol Van? — Elment — dadogta Bittó. — El, a cafat! XJétfőn rosszkedvűen rakos- gattuk ki a szerszámainkat a satupadra. Erzsi nem jött, és tudtuk: nem is fog jönni többé. Kedvetlenül, szótlanul dolgoz­tunk. Tíz órakor aztán az öreg Me­nyus lecsapta a csavarkulcsot, hogy csak úgy csengett, az asztal­ra. — Mi ütött beléd?.— bámult rá bosszankodva a főnök. De'Menyus bácsi nem vála­szolt. Némán a tarka-barka világ­térképhez lépett és leakasztotta a falról. Aztán lassú, öreges lép­tekkel elindult vele a légópince felé. ' , ­Másnap híre ment, hogy a lány a kettes műhelybe kérte át ma­gát. Á vörös Tóni csoportjába. Sitkéi Béla KÖNYVESPOLC Gergely Mihály: Szakmám a lelkiismeret Nemrégiben találomra felütöt­tem Gergely Mihály újabb köny­vét, és ezt olvastam: „A közélet­ben nem a szókimondó, őszinte emberek veszélyesek, hanem a folytonosan fennszóval dicshim­nuszokat zengedezők, sikereink és erényeink mértéktelen eltúl- zói.” Kíváncsivá tett az író, és egyvégtében elolvastam 1957- 1980 között írt naplóját. Ebben olykor indulatosan, máskor hig­gadt mérsékletességgel szólt az elméleti munkát bénító hamis tekintélyről, a példamutatás fon­tosságáról, a társadalmi élet pa- ralíziséről, a közönyről, az ifjú­ságról, a nyelvismeret szüksé­gességéről, és más, sokunkat iz­gató kérdésekről. Ez a társadalmi érzékenység az egyik jellemző alapállása a most hatvanéves írónak. Ger­gely Mihály meglehetősen hosz- szú utat tett meg a bányászfa­lusi gyerektől, a mindig nagy vi­tát kiváltó röpiratok szerzőjéig. Csaknem negyven, éve, hogy az első írása megjelent. Az ötvenes évek elej[én sematizmustól sem mentes prózával jelentkezett. Ennek az évtizednek a közepén, gazdag tapasztalati anyagot köz­vetítő, körültekintő, de az ob- -jektivitást túlhangsúlyozó ri­portjai láttak napvilágot. Iga­zán nagy visszhangot később a „Röpirat az öngyilkosságról” és a „Röpirat idegbeteg korunkról” — a műfajt címükben is jelző — írásai váltottak ki. Első megje­lenésükkor voltak olyanok, akik veszélyesnek minősítették eze­ket az indulatokat is hordozó, de a reális helyzetet . rögzítő munkákat. A viták felszínre hozták vitakultúránk hibáit, fi­nomították a módszereket, és bi­zonyították bontakozó demok­ráciánk tényeit. Többeket megdöbbentett a fel­tárt valóság sötét színeket is hordozó szelete. Valószínű, hogy támadták is érte az írót, de ő makacsul vissza-visszatért ked­venc témáira. Valószínű ekkor írta az idézett naplójegyzetét, és fogalmazta meg mostani köny­vének címlapjára került mon­datát: Szakmám a lelkiismeret, önvizsgáló, társadalmunkat ku­tató lelkiismeretesség indította el a szülőfaluját megörökítő írásra is. Igazi élményt jelentenek* — még másodszori olvasásra is — röpiratai és a „Dialógus az esz- tergálás forradalmáról” és a „Di­alógus a divatról”. Az előbbi di­alógusban a nehéz emberek egyik típusával, a sokszögeszterga sorsával ismerteti meg az érdek­lődőket. Az utóbbi írásában a divat, és a nemzedékek , témá­ban folytat elképzelt párbeszé­det. ma is érvényes tanulságok­kal. Külön részben perel második anyanyelvűnkért. Az idegen nyelv oktatásának javítása ma is vitatéma. Gergely Mihály a nyelvi zűrzavar megszüntetésé­nek eszközét az eszperantóban látja. Lehet, hogy elfogult? Le­het, ám érveit olvasva, nem ál­líthatjuk, hogy elvakult. A „Festett világ” címet adta könyve harmadik fejezetének. A képzőművészetről írt esszéi jó olvasmányok, és a műfaj lehe­tőségeiről is elgondolkodhatunk. Falusi élet, divat, nyelvoktatás, öngyilkosság, neurózis, képző­művészet, találmányok sorsa és még sokáig folytathatnánk a té­mák sorát, amellyel Gergely Mi­hály foglalkozott. Ez már önma­gában is erénye az írott szónak. Csakhogy ebben a kötetben nem­csak „problémázgat” az író. ha­nem megoldási javaslatokkal is ostromolja az illetékeseket. Nem szakember, de szakmája a lelki- ismeret. Az olvasót is elgondol, kodtatja, vitára készteti, talán cselekvésre is ösztönzi, a lelki is. meretre is hivatkozik — mert író! Komáromi Attila r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents