Petőfi Népe, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-12 / 265. szám

1981. november 12. • PETŐFI NÉPE SZÍNHÁZ A SZOMSZÉDBAN 0 Margittay Ági (Peacocknc). 0 Jobbra: Egri Kati (Polly), Kern András m. v. (Bicska Maxi) (Nagy Zsolt felvételei az utolsó részpróbáról). Szolnok Hála a színházi előadások iránti érdeklődés­nek, a hivatali, vállalati társasgépkocsiknak: egyre több közös látogatást szerveznek színhá­zas városokba. Mindenki természetesnek te­kinti, hogy Kiskunfélegyházáról, Tiszakécs- kéről, Helvéciáról Kecskemétere buszoznak a bérlettulajdonosok vagy alkalmi látogatók. Egy-egy előadás kedvéért a fővárosba is el­mennek vidékről; még olyan helyekről is, ahol jó társulat működik, örvendetes buz­galom. Még az is előfordult, hogy bu­dapestiek kedvezményes menet­jeggyel nézhettek meg egy-két nagyhírű kecskeméti előadást. Ar­ra a ‘legöregebbek sem emlékez­nek, hogy a szegediek egy deb­receni alkotásért, ültek volna aulába, vagy vonatra, a pécsiek Veszprémbe szerveztek volna kö­zös színházlátogatást. A mese- szebb fővárost a beidegződött kul­turális értékrend, a megszokás közelebb hozza a szomszédos me­gyeszékhelynél. Kár. Megérdemlik a figyelmet A Szolnoki Szigligeti Színház — üzenem a kétkedőknek — ma is megér néhány órás bumiizást. (A déli autóbusz 130 perc alatt „rö­pített” a Tisza-parti nagyváros­ba. az esti gyors csak félórát ké­sett ...) Az újabb és újabb vér- veszteségek, jután is talpon:; ma­radt, ma is érdemes figyelnünk rájuk. Szinte ismeretlen színészek ke­rültek az élvonalba egyik nap­ról a másikra, egy-két szenzációs év után pedig a fővárosba. Ele­gendő, ha az ezerkilencszázhetve- nes évek egyik legnagyobb fel­fedezésére, Udvaros Dorottyára utalok. Középszerbe süppedt szí­nészek keltek új életre, váltak jó társulatok meghatározó egyénisé­geivé. Csomós Marit említem a bőséges példatárból. A szolnoki műhelyt kialakító, a kevéssé jegyzett vidéki társu­latból jó, összetéveszthetetlenül egyéni arculatú együttest formáló Székely Gábort is elvitték, elcsal­ták, előléptették (a nem kívánt törlendő). Biztató évadkezdés Első pillanatra a jelenlegi gár­da kevésbé vonzó a négy-nyolc év előttinél. De vigyázat az el­hamarkodott következtetéssel, ki­nyilatkoztatással. Éppen — mint szóltam erről — a színészekben rejlő értékek a közösséggel emelt és a közösséget emelő kibonta­koztatása adta a szolnoki műhely többletét. Székely Gábor szerint ez a többletminőség „a szakmai munka folytonosságában, a szí­nésznevelés rendszerességében, valamint a művészi megnyilatko­zás erőteljességében mutatkozott meg”.' A hangulat — amennyire né­hány beszélgetésből fölmérhettem — óvatosan bizakodó. Jól indult az 1981/82-es évad. Alig néhány százzal csökkent az eladott bér­tételek száma. Jóval tízezer fö­lött' vannak, ami színházuk viszonylag kicsi befogadóképes­sége miatt esetenként legal áb ' . fél házat jelent. A bemutatókra és az ezt követő előadásra itt is előre elkeltek a helyek. Rosszabbra számítottak. Képzett, téhetséges művészek szerződtek a Szigligeti Színház­hoz, de inkább csak a leghívőbb színházbarátoknak mond a ne­vük valamit. Több üzem, vállalat megszüntette a teljesen ingyenes belépők osztogatását, mert elő­fordult — mint másutt is —, hogy a szakszervezeti, kulturális alap­ból vásárolt bérletek senkinek sem kellettek. A szervezők sem bánják, hogy csak annyira tar­tanak igényt, amennyire találnak gazdát, mert így kevesebb az üres hely az előadásokon. Az in­gyen bérűét megszűnt, a vásár­lási összeg egy bizonyos százalé­kát az érdeklődő fizeti, a többit a vállalat. Vita a műsortervről * Több néző kicsit nehéznek mi­nősítette az 1981/82-es műsorter­vet. Mások igényesnek, felfede­zéseket ígérőnek. Az utóbbiakkal tartok. Jiri Menzel — A szigo­rúan ellenőrzött vonatok rende­zője — drámaíróként is kiváló, Az amerikai Paul Forster: I. Er­zsébet című zenés történeilmi ko­médiája is jó mulatságot sejtet. Tallinni vendégrendező közremű­ködésével kerül színre az észt irodalom egyik jelentős egyénisé­gének, Mati Untnak Főpróba cí­mű színműve. Molnár Ferenc, Shakespeare, Brecht, Dürrenmatt neve található még a program­ban. A nagyon szép műsortervből is tudható, hogy két vendéget hív­tak évadkezdő előadásukra. Bics­ka Maxi — Sándor Pál érdemes művész rendező fölfogásában — Kern András m. v. alakításába:) olyan üzletember-gengszter, aki elsősorban összeköttetéseivel, ha úgy tetszik, a társadalmi és a gazdasági gépezetben ' betöltött szerepével uralkodik bandáján, üzletelhet. Azért kell elbuknia, mert a beilleszkedésben, a pisz­kos érdekszövevények kihaszná­lásában múlja fölül a koldusellá­tó cég főnöke. _A szolnoki Kol­dusopera sikerében bőven részel Selmeczi György zeneszerző, a másik vendég is, mivel a filmren­dezőként szakmai körökben vi­lághírű Sándor Pál komolyan vette Brecht és Kurt Weill mű­vének címét: Koldusopera. A kis zenekar is nagyszerűen szólt a vendég zenei munkatárs hangsze­relésében, és Nádor László kar­mester irányításával. Pompás le­leménnyel az ügyek bonyolódá- sát, a két vetélytárs „cég” — a gengszterek és a koldusok — vi­szálya ironikusan megszólaltatott operettmuzsikával kap dramatur- giailag is funkcionáiló hátteret, míg a királynő összebékítő ke­gyét követő eseményeket — ha lehet — még ironikusabb ünne­pélyességgel, templomi áhítattal, minden piszkosságot beragyogó himnikus (ál)fenséggel zúgő- zengő muzsikával is kommentál­ják. Szívesen látnánk nálunk is Brecht szándékainak, elképze­léseinek értői a Szigligeti Szín­ház jó előadásának a létrehozói. Egyik-másik alakítás vitatható ugyan, de az biztos, hogy a zsi­nórpadlástól a világításig min­dent megmozgató, mindent ma­gyarázó rendezés erősen hat a né­zőkre. Sándor Pál főként a tö­megjelenetek komponálásában, Szakács Györgyivel együtt a lát­ványtervezésben jeleskedett. Szívesen látnánk ezt a Koldus­operát Kecskeméten is. Heltai Nándor F őiskolások életközeiben Nemrégiben főiskolás lányok és fiúk szorgoskodtak a BÁCSÉP kecskeméti munkásszállásának falai között. Részt vettek a közös összejöveteleken, figyeltek és jegyezgettek, faggatták a szállás lakóit, filmeket forgattak, kezelték a magnetofont. A leendő, népművelők és pedagógusok ismer­kedtek a munkások életével, a valósággal. Azóta szervezetten folyik a tapasztalatok összegezése. E célból jött Kecskemétre a tábor két vezetője: Eszik Zoltán és Kiss Tamás főiskolai oktató. Közösen fogalmazták meg a választ kérdéseimre. — 'Mi késztette a szegedi Ju­hász Gyula Tanárképző Főis­kolát arra, hogy népművelési témájú és célzatú táborokat szervezzen a hallgatók részére? — Ami Kecskeméten történt, az egy több évig tartó folyamat ré­sze. Az volt az eredeti elgondo­lásunk, hogy először a tanyavi­lággal, s ezzel összefüggésben a községekkel ismerkedjenek a le­endő nevelők és népművelők. Is­merjék meg az ott élők sorsát, életkörülményét. Ezután követ­kezett azoknak az embereknek a megismerése, akiknek az életében már változás állott be: a bejáró dolgozókét, a munkásszállás lakói­ét. S a továbbiakban a viszony­lagos vagy végleges „végállomás” érdekel minket. Azoknak a hely­zete, akik tanyáról vagy faluról a városi új lakónegyedbe kerültek. — Konkrétabban mit akar­nak, mit csinálnak az ilyen tá­' borozások alkalmával? — Közösen arra keressük a vá­laszt, hogy az életforma-változás­nak milyen mértékben van hatá­sa a művelődési szerkezetre, s a művelődési igények alakulására. Hogy mi mindent csinálnak a hallgatók, alig lehetne felsorolni. A legfőbb, hogy ismerkedjenek, kapcsolatot teremtsenek, megért­sék azok életét, élethelyzetét, akik között egy teljes héten át mozog­nak. Célunk, hogy az így szerzett tapasztalatok, az- átélf élmények ■bekerüljenek- a főiskola padsorai­ba, 'konzultációs termeibe. Hogy ne idegenként hallgassák az elő­adásokat, a közművelődés felada­taival kapcsolatos fejtegetéseket. S hogy a diploma megszerzése után — amikor egy számukra is­meretlen helyre vetődnek majd —, ne legyen akadálya a gyors beilleszkedésnek. T- Van-e, lehet-e egyéb ha­tása, haszna is a népművelési gyakorlatnakT — Elsőként említjük, a közös­ségformáló szerepét. A sikereket és a kudarcokat megbeszéljük. A hallgatók nincsenek egyedül, nem maradnak magukra a konkrét élethelyzetekben, szituációkban. Növekszik emberismeretük, meg­ismerik a lakó- és munkahelyi sajátosságokat stb. Itt jegyezzük meg, hogy mi nem szociográfiai felmérést végzünk, csupán terv­szerűen ismerkedünk az élettel úgy, hogy közben amit tudunk, segítünk. — A tapasztalatok szerint milyen hatással van a hallga­tókra az ilyen jellegű közös el­foglaltság? — Egyértelműen szívesen csi­nálják. Érzik, hogy hasznát ve­szik. A legtöbben, ha művelődés­ről volt szó, bármikor intézmé­nyekben tudtak csak gondolkoz­ni. A népművelés szakos hallgatók a táborozások után kezdik látni azt is, hogy a közvetlén emberi kapcsolatoknak mekkora szerepük lehet a műveltség terjesztésében. Ezáltal tudják megközelíteni az emberképű művelődést. Megértik, hogy más-mást jelent művelődni, egy nagyvárosi szuperintézmény­ben és mondjuk egy nem éppen vonzó munkásszálláson. — Tudunk róla, hogy Kis- kunmajsa tanyavilágában ta­valy remekül sikerült a nép­művelési gyakorlat. Mit mond­hatnak el az ideiről? — A BÁCSÉP munkásszállásán ugyancsak sok-sok hasznos ta­pasztalatot’ szereztünk közösen. Sok tényanyagot gyűjtöttünk. — Ezeket hogyan hasznosít­ják? Van-e ilyen törekvésűk? — Sokféleképpen. Amit a har­minc főiskolás látott, hallott, ta­pasztalt, át^lt, azt összegezzük, feldolgozzuk. Van, aki szakdolgo­zatot. van aki tudományos diák­köri pályamunkát. ír belőle. Má­sok konzultáció alkalmával be­számolnak. Az sem lehet közöm­bös, hogy az illetékes — tanácsi, vállalati — vezetőkhöz eljuttat­ják az észrevételeinket. — Mi lesz a folytatás? — Jövőre a Széchenyi város lesz táborozásunk színihelye. Varga Mihály Negyedszázados emlék Akkor jött haza a tragikus napokban. Esténként körülvették a régi haverok s kérték — ná, hogy is léptél meg? — Éppen a parlamentnél tel­jesítettem szolgálatot, mikor a belügyieket irtani kezdték... Falfehéren szaladt be egyik baj­társam — szintén ilyen csóró munkásgyerek, mint mi és a tényleges idejét töltötte. „Gyere, meneküljünk, széttépnek ben­nünket !” Legyintettem. Ne bolondulj már. Mit tehetünk mi róla, hogy itt szolgáljuk a tényleges időn­ket,-Te meg én senkit nem bán­tottunk, nem kínoztunk. „Nem számít a tömegnek, most húzzák rá egy vasrács hegyes lándzsájára Korpás Tibit.” V Hisz az is csak olyan katona, mint mi. Tápiószelére való srác, parasztgyerek. Csakugyan azt csináltak vele? — Akkor gyerünk! — intettem a cimborának. Salgótarjáni mun­kásgyerek. — Gyere, itt- a sok Pobeda a parlament mögött. Be- ugrunk egybe, s meg sem állunk Szolnokig. Ügy is tettünk. De hiába pró­báltam tíz kocsit is megindítani, a motorjukat már tropára tették. Gyalog futottunk el a környék­ről. Feljutottunk a Gellért-hegy- re. Egyszer csak tyiu-tyiu — tűz alá vettek bennünket. Este volt, hiába tartottuk volna fel a ke­zünket, ki látta volna meg a sö­tétben; Mert már a sziklák mögé ugráltunk a komámmal. Azt se . tudtuk, kik lőnek iáink. Volt ná­lunk is pisztoly, tüzeltünk mi is, csak úgy, vaktában. így ment hajnalig. Hegyre fel, hegyről le, szikla mögül ki, szikla alá be. Reggelre megunták, otthagytak bennünket. Elindultunk a lakta­nyák felé. A Krisztina körúton hatvan-nyolcvan főnyi tömeggel találtuk magunkat hirtelen szem­közt. — Felkoncolni a rohadt ávóso- kat. Karóba velük. Fel a kezek­kel, bitangok! Közre kaptak bennünket, s ketten, feltartott kezekkel áll­tunk'velük szemben. Rettenetes pillanatok voltak. Az egyik egyen­ruhás géppisztolya az oldalunk­nál, másik felől egy rendőr tartott, sakkban bennünket. A tö­megben is soknak volt fegyvere. A rendőr látta, hogy közkato­nák vagyunk, s megkérdezte: — Továbbszolgáló, vagy soro­zott? — Sorozottak vagyunk — nyögtem ki. — Akkor is, karóba velük! — ordítoztak köröskörül s már rontottak volna nekünk. A rendőr megdühödött. — Hagyjátok, marhák ... Majd mi végzünk velük — kiáltotta, s tuszkolt tovább bennünket. Fel­vitt^ valami gyűjtőhelyre. El is felejtettem mondani. Ak­kor már tiszta új rendőrruha, -csizma volt- rajtunk, mert úgy szöktünk el. Ennek híre ment a tömegbeliek közt, 1 akin új egyen­ruha volt, minden további nél­kül ávósnak vették. A rendőr vagány fiatal srác volt. Mondom neki: — Mit akar- • tok velünk csináilni, nem tehe­tünk róla, hogy ide soroztak ben­nünket. Ide figyelj, nem tudnál ke­ríteni yalami civil ruhát, Elcserél­ném veled ezt a tiszta újjpltöze- i tét. Kerített s elengedett bennün­ket! Alig mentünk pár sarkot, me­gint: Állj, kezeket fel! Néhány fel­kelő beterelt bennünket újabb gyűjtőhelyre. Hát ott kit látok? Egyik bajtársunkat. Mit keresel itt? .Látod. Másfél napot töltöt­tünk már ott, mikor engem meg az egyenruhás baj társamat kive­zettek egy komor udvarra. Fal­hoz! Hallottuk a fegyvercsörgést, s ahogy kezemet feltartottam, úgy dőltem a falnak. Na, gondol­tam — te se mész többet haza. Árra ocsúdtam, hogy a bajtárs meglök a vállával. — „Hát teve­led mi van?” Ügy kezdtem ma­gamhoz térni s észrevenni, hogy egy verset mormolok: „Ne ily halált adj istenem, ne ily halált adj énnekem.” Semmi többet nem tudok ebből a. versből, de úgy jött a számra, mint az ima. — Hátra arc! — csattant mö­göttünk. Megfordultunk. Ezt a hosszú kotrom olyan magasra nyújtottam, amennyire tudtam. — Maga sz ... házi! — ordították a bará­tomra. — Magasabbra tartsa a csülkeit... Irtózatos volt a go­lyószórók csövébe nézni. Vártam, mikor csuklók össze a halálféle­lemtől. Pillanatok tört része telt el — megmozdult az egyik • gép­pisztoly — trrr. Belesorozott a pajtásomba. Ügy omlott le mel­lettem. mintha a csontok .eltűn­tek volna belőle. Elsötétült előt­tem a világ, forogni, zuhanni kezdett minden. — Maga sipirc vissza! — lökdöstek ki az ud­varból. kis .idő múlva. Elengedtek, aztán még egyszer elkaptak. Ot napig tartott, míg a cuccaimést eljutottam. Élve ma- . radtam. A civil ruha borzalmas volt. Könyékig ért a kabát ujja, fél lábszárig a nadrág, a cipő­nek sarka nem veit. Micsoda trükkökkel jutottunk át a pesti oldalra. Kenyeret vettem s fütyörészve raktam egyik, má­sik hónom alá. Hadd higgyék, itthon ^ vagyok. Mindenkitől félni kellett. A trafikos nénitől, aki óbégatva kérdezősködött. — Kik maguk, hova mennek? A kapatos suhanc- tól, aki az egyik' kapu alól az orrunk - alá dugott egy másfél literes üveget. ■“M Igyatok, haverok. Már az Üllői úton jártunk. Javában folyt a lövöldözés. Itt egy autót csináltak s aki ráért, a sárhányón ülve eresztett még elénk egy sorozatot. Aztán na­gyot röhögött. Máshol a járda széléről szórakozott valaki azzal, hogy pont a fejünk fölött söpör- tette végig a falat. — Állj, mert lövök! — hallat­szott egyszer éppen nem katoná­san. Egy öklömnyire kifestett szájú bundasapkás nő bukkant fel a hátunk mögött. Feltartottuk a kezünket. A nő közénk lépett. — Tovább! — diktálta. — Szakikám — szólított meg egyszer, s meghűlt bennem a vér. Csak nem ismert fel valahonnan. De mást kérdezett. — Nem tu­dod, ■ miért nem lehet ezzel a gitárral sorozatot lőni, mindig csak egyet tudok. — Hozzányúlhatok? — Na! Megigazítottam neki a fegyvert. Erre hátra maradt.' Prrr! Ropo­gott fel észeveszettül. A nő az egész tárt egyszerre engedte ki. Aztán ránk kiáltott. .— Na, sze- vasztok. Alig volt jártányi erőm, mi­kor végre megpillantottam egy szolnoki teherautót. Felugrottunk. Akkor néztem meg jobban a paj­tásomat is. Nem tudtam szólni se. Hogy mondjam meg neki, hogy teljesen megőszült... ö is ilyen munkásgyerek, mint mi. Tóth István 0 Ismerkedés a munkásszállás életével. (Straszer András felvétele) A vietnami irodalom antológiája ‘ - -y . \ •*. Harminchat kötetben jelenteti meg a hanoi Társadalomtudomá- mányi Kiadó a vietnami iroda­lom antológiáját. A nagy terjedel­mű műben feldolgozzák a vietna­mi irodalmat a Li-dinasztia (1010-1225) korától a Tran-di- nasztián (1225-1400) keresztül egészen a közelmúltig. Igazi iro­dalmi csemegének ígérkeznek a Trán-dinasztia irodalmát ismer­tető kötetek, hiszen ez az időszak a vietnami kultúra nagy jelentő­ségű eseményével-, függ“ össze. Ek­kor kezdték a kínai írásjeleket alkalmazni a nyelv hangjainak lejegyzésére, és így megszületett az írott vietnami irodalmi nyelv. A korábbi emlékek kínai ül ma­radtak fenn, a későbbiek óvietna­mi nyelven. A kiadói vállalkozás érdekes­sége, hogy eddig az első és az utolsó kötet készült el. Az első kötet a Li-dinasztiával foglalko­zik, az utolsó kötet pedig Ho Si Minh munkásságával. Ennek cí­me: Ngujen Aj Kuok — Ho Si Minh. A kötet utószavában Pham Hun, a Társadalomtudományi Ki. adó igazgatója értékeli a szer­kesztés munkáját: „A vietnami irodalom ősidők óta folytatódik nemzedékről nemzedékre. Az értékes irodalmi hagyaték becsét elsőnek a Kom­munista Párt ismerte fel. Kezde­ményezésére tudományos' intéze­tek, kutatóhelyek, felsőoktatási intézmények munkatársai foglal­koznak a kulturális hagyaték gyűjtésével és rendszerezéséveL" (BUDAPRESS—VNA)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents