Petőfi Népe, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET A nemzeti megújhodás művészete Illyés Kinga gyöngyei Magyar művészet 1830—1870 között címmel Hatszáz műtárgyból álló mű­velődéstörténeti tárlat nyílt a Ma­gyar Nemzeti Galériában, amely november végéig tekinthető meg. A sokoldalú kiállításon teljes korrajzot látunk festmények, szob­rok, metszetek segítségével. Szám­talan tervet is — egy korszak hi­ánytalan kulturális keresztmet­szetét. Az anyag gyűjtésében a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Cso­portja és a Nemzeti Galéria ala­pos munkát végzett. Közéi hetven intézmény és magángyűjtő bocsá­totta anyagát e nagyszabású ki­állítás rendelkezésére, így a rác­kevei szerb templom, a szentend­rei szerb egyházművészeti gyűjte­mény, a váci Vak Bottyán Mú­zeum, a váci püspökség. Jelentős az építészeti .anyag — számtalan tervet, rajzot láthatunk. Érdekesek a tierney William Clark tervezte Lánchíd-változa- tok, s Feszi Frigyes, a Vigadó építőjének tusrajza a zsámbéki .romról. Láthatjuk a Parlament számtalan tervvariációját — Pol­lack Mihályé is érdemes alkotás, fügjgetlenül attól, hogy Steindl Imrére bízták a terv megvalósí­tását. A XIX. század nagy építésze volt Ybl Miklós, aki nemcsak az Operaház és a budapesti Szent István Bazilika, hanem a fóti ro­mantikus stílusú templom építé­sével tette nevét ismertté. A pes­ti megyeház építője, Zitterbarth Mátyás is több metszetével sze­repel a kiállításon. Gazdag a szoborgyűjtemény. Arról tanúskodik, hogy a nemze­ti eszméket több nemzedék vál­lalta feladatának, így Mátyás ki­rály portréját Ferenczy István, Alexy Károly és Fadrusz János is megmintázta. A kor híres sír­kőfaragója az 1818-ban Dömsödön született Gerenday Antal készítet­te Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc síremlékét és a 48-as hon­védemlékeket, s ő alapította az Első Országos Szabad Márvány- műgyárat. □ □ □ Kimagasló a tárlat rajz-, grafi­ka- és festészeti kollekciója. Nem­csak az derül ki, hogy milyen vá­lasztékos Barabás Miklós portré­galériája, hanem az is, hogy Ke- lety Gusztáv és Ligeti Antal tát­rai, jeruzsálemi képeivel Csont- váry munkásságát előlegezik meg. Székely Bertalan ismert alkotásai mellett ezúttal egy kevéssé felfe­dezett tájképével is szerepel. A tápióbicskei ütközet jelentős tett volt a 48-as szabadságharc­ban. Than Mór örökítette meg lendületes festői forgataggal. Mol­nár József litográfiákat készített bakonyi kanászokról és a széna­hordásról — 'Visegrádot id. Mar­kó Károly mellett Feszi Frigyes is megörökítette —, Vác látképét 1858-ban metszette rézlapra isme­retlen festő. □ □ □ E valóban páratlan művelődés- történeti anyag a nemzeti megúj­hodás méreteit reprezentálja, a reformkor és a szabadságharc év­tizedeiből, és azt, hogy minden történelmi megpróbáltatás köze­pette is élő és gyarapodó folya­mat lett, maradt a magyar köz- művelődés egésze. Nemcsak az irodalom és a zene, hanem a kép­zőművészet és az építészet terü­letén is. L. M. • Ismeretlen festő: Világosi fegyverletétel. • Kaerglin G. Henrietta: Árvíz. • Orlai Petrich Soma: Sappho. • Schoefet Ákos: Széchenyi a Vaskapunál. Amikor hálásak lehetünk — itthoni magyarok — azoknak az íróknak, akik idegen országok­ból hozzánk látogatnak eszmét, gondolatot, véleményt cserélni, akkor szokszoros elismeréssel kell adóznunk azoknak a művé­szeknek, előadóknak, akik kül­honi pályatársaink műveiből nyújtanak számunkra felejthe­tetlen, egyszeri és megismételhe­tetlen élményt az avatottan vá­logatott alkotások élő előadásá­val. Ha énekszó és vers követi egymást a színpadon, megcsodál­juk előadóját, mert két műfaj­ban is otthonos; de ha a művek — bár a nép ajkán formáltakról és kiváló műveltséggel megfor­mál takr ól van szó —, valamely érzelmi-értelmi kapcsolódásról is vallanak a hallgatóságnak, be­csülésünket is kiváltják. Illyés Kinga előadóestjének nagy élménye késztetett ily gon­dolkodásra, 'meg továbbira is, amelyeket irodalmi kapcsolatok­ról, azoknak közeli és nehézkes kezdeteiről idevágóan leírni le­hetne; de inkább néhány monda­tot a „FAGYÖNGY” tolmácsá­ról: Illyés Kinga a kétnyelvű Ma­rosvásárhelyi Nemzeti Színház egyik vezető színésze. Szerepkö­rének változatosságát kiemelen­dő: Játszotta Örkény Macska játé­kának Egérkéjét, Bulgakov da­rabjának Armandját, a Don Car­los Erzsébetét, Albee Mindent a kertben-ének Jennyét. A kecskeméti előadóesten hal­lott vastaps helyettesíthetne va­lamely román művészeti kitünte­tést, amit — feltehetően — azért nem kapott meg, mert mintegy tizenöt éve ilyeneket nem ado­mányoznak. Így is, sikereinek egyik állomásaként lehet emlí­tenünk a Szilágyi Domokos-mű- vekből összeállított Lírai orató­rium-ért nyert Országos Előadói Fesztivál első díját. Illyés Kinga, aki a Marosvásár­helyi Színművészeti Főiskolán is tanít, gyakran áll közönség elé önálló összeállításaival. Három nagyobb műsora: a Szilágyi-mű­vek, a Kecskeméten látott-hal­lott Fagyöngy (1971-ben mutatta be az Egyetemi Színpadon), mely a régebbi összeállításhoz képest kibővült, és az Antoine d’ Saint- Exuperi: A kis herceg egyszemé­lyes előadása, melynek narrátora és mindenik szereplője ő maga. A Fagyöngy kortárs magyar erdélyi költők válogatott művei­ből és a Kallós Zoltán-gyűjtötte csángó népballadákból áll. Illyés Kinga szuggesztív egyénisége, minden sallangot mellőző elő­adásmódja, a művek mély át­élésétől egyenes utat von színész és hallgató közé úgy, hogy a mű­vek lényegi mondandójából sem­mi el nem sikkad. S amit ritka erényként említhetünk: a Du­na—Tisza közi fülnek eleinte idegennek tűnő nyelv hangjait kellemessé, újabb gondolatokat, nyelvi leleményeket is fölvillan- tóvá varázsolja; hogy Magyari, Lászlóffy, Szilágyi, Kányádi, hangsúlyos szavát megérteti az olvasásban, kevésbé jártasokkal. Feltehetően ezek az erények visszhangzottak Illyés Kinga 1970-ben az Amerikai Egyesült Államokban tett előadóútjának sikereiben; s az Ausztriában, Svájcban, Hollandiában, Fran­ciaországban tartott előadóest­sorozatokon; Budapesten és Lon­donban is. Mert anyanyelvűkre, s a köl­tői szóra érzékeny magyarok mindenütt élnek a föld országai­ban. Goór Imre CSANÁDY JÁNOS Apám BIRTALAN FERENC: Örökség halántékomra kék eret vihart vértől ékeset halottamhoz könnyeket halottamhoz könnyeket virágom hétszer hét színű kenyerem föld és vér ízű hazug hangok közt élezek acél csengésű éneket halált dalolok szerelmet vétkes ősöknek kegyelmet zúgó szavaim harangok koldus kezében aranybot Apám a sírban, föld alatt, felette zengő madarak vagy téli fénylő hópihe, vagy véres őszi rozsdafolt. De rég volt, de rég volt: - A futballpályán .6 védte azt a szakadt-hálós kaput klottnadrágban, s ha elkapott egy labdát, kezét meglengette, ollószorító ujjait szétterpesztve emelte égre, mint az akácfák ágaik. Emlékszem a tavaszi fényre, és a vasalt ruha gőzére, egy volt lakása, műhelye, otthonának is hűlt helye ma már, ahol romlik, szakad fal és tető — az ég alatt lesz maholnap a csöppnyi folt, hol születésem helye volt; álltam-e Apám helyibe? Nem mondja meg, csak pz ige, de állok itt, hol van remény, s még nem dadog a költemény,' VÖRÖS JÓZSEF: A hallgatás tornyában Vacogva, égve lázban, ültem a hallgatás hét-tornyában. Hét ablakát befalazták, csöndtől voltak a téglák. A falak hétszer ütöttek a számra: — Nyelvedet oldozd tisztaságra, s emberi elméd szennyét a csend istenei tisztára seperjék! Körömmel foggal fület vájtam — a hallgatás hét tornyába zártan. Remélek — súgtam a téglafülnek. Váltamra bárányfelhők ülnek; mellemre a szél rátérdel — és szaggatja az inget rólam. tűbe-húzott pontos sorok varrják versbe süppedt sírod, Apám. S ha rád hasonlítok sorsod és sorsunk áldassék. Mint a falevelek Rajongott a reggeli sétákért. Mindegy, hogy nyár, ősz, tavasz vagy tél: ha csak tehette, Budai gyalog ment a hivatalba. TMK, szokta mondani, ha szóba kerül, miért nem száll buszra, legalább a csontig ható szomorú, hideg esőben. Az Igazsághoz tartozik, hogy a munkába menet és jövet a számvetés ideje volt. A hiva­talban történteket délután, jötté­ben, az esti órák dolgait pedig másnap reggel vitatta meg ön­magával. Amikor idáig jutott, felvillant a tíz év előtti énje. Ha nem sze­di idejében a viccpasztillát, s ha nagy önuralommal nem kénysze­ríti magára a nyugalmat — igen kérem, a pszichológus mondta így —, akkor bizonyára most nem fordulna be a sarkon, ahon­nan már látszik az irodaház hir­telen sárgára vakolt négyszintes épülete. Régi énjével nem bajlódott so­kat. Ügy fogta fel, mint valami kóros állapotot. Vége, kigyógyult, keresztet rá ... Vagy mégse? Hisz ha közvetve, de most is Ágnesre gondolt, akinél megégette magát. A huszonévesekre jellemző nai­vitással szerette a lányt. Utólag már látja, hogy Ágnes az első perctől szórakozott vele. Hogy aztán egy számára kedvező pilla­natban kirúgja. — Ennyi —, zárta le magában a hosszúra sikeredett visszaemlé­kezést, amikor belépett a hivatal kapuján. — Jó reggelt Budai elvtárs — köszönt a portás. — Jó reggelt Pista bácsi. Osztályvezető, volt, közvetlenül a hivatal vezetőjéhez tartozott, örült ennek, mert nem kellett ál­landóan a vaskalapos, szemellen­zős főkönyvelővel vitatkozni. Cserében viszont több munkát, felelősséget vállalt. Ma is, amikor összehívta megyei értekezletre a felügyeletükhöz tartozó egységek árfelelőseit. Budai a közgáz sze­ánsz — ahogy egymásközt nevez­ték — végeztével már a második kávéját szürcsölte, amikor tom­pán berregett a telefon. — Tessék — mondta unott hangon. • — . Budai Lászlót keresem — mondta a rekedtes női hang. — Tessék, itt Budai László. — Lacikám! Megismered még a hangomat? ... — Meg .. persze ... olyan isme­rős, várjál csak?... beszélj még, azonnal rájövök. Azon kapta ma­gát, hogy dadog. Emlékeiben lá­zasan kutatott. — Látod, pedig azt mondtad, hogy ezer hang közüli is megis­mered az enyémet. Ágnes! Csak neki mondott ilyen közhellyel tűzdelt hülyesé­geket — gondolta Budai. — Igen, Ágnes, — kacagta. a nő — elváltam, hazajöttem... — Hát elmentél? — kérdezte Budai. — Mégpedig Svédországba. Nem tudtad?... — Nem: én azóta... — Felejtsd el... — mondta a nő. Kínos csönd szorult közéjük. , — Tíz éve nem láttalak... kín­lódott ki egy mondatot. — Tizenkettő, pontosan tizen­kettő. — Emlékszem. Jól emlékszem. — Megbántottalak? — kérdezte a nő. — Nem, dehogy. — Akkor jó. Mit szólnál, ha szakításunk tizenkettedik évfor­dulóján csapnánk egy murit? — Almaborral? — Igen. Almaborral és cit­rommal. — Este hat? — kérdezte Ágnes. — Oké! — Ha lehetne holnapután — mondta Budai a másik telefonba. — Még nincsen itt minden ... és ma este van még egy fontos tár­gyalásom ... szervusz. Élete ebben a pillanatban kép­lékeny, gyúrható, kedv és igény szerint alakítható masszának tűnt. Pedig nem is oly régen még azt hitte szilárd ő, mint a szikla. Délután akarta, hogy ne gondol­jon Ágnesre. Hazugság lenne ál­lítani, hogy sikerült. Almabort, két palackkal, a titkárnő szerzett. Hónapok óta árválkodott ottljon egy üveg Calvados, azt is berak­ta a reklámszatyorba. Budai precíz ember volt. A randevúra hat előtt öt percei ér­kezett. De nem oly korán, hogy meg tudta volna előzni Ágnest. A kettes asztalnál a nő már a te­áját Itta. Előtte konyakkal félig telt háromcentes pohár, Dunhill öngyújtó és arany Astor cigaret­ta. Érdekes, előbb az asztalon lé­vő tárgyakra pillantott és csak utána a nőre.. Ágnes abból a tí­pusból való volt, aki negyven éves koráig nem öregszik, hogy aztán néhány hónapon belül el- csúnyoljon, megelőzve valódi ko­rát ... Jóformán semmit sem vál­tozott. Megállt az asztalnál. Azt re­mélte, hogy képes lesz a közöm­bös viselkedésre. Gyomra görcs­ben, a torkán gombóc, a tenyere izzad. A nő felpillantott. Régen látott mosoly a szeme sarkában. Kezet fogtak. — Mesélj — mondta a férfi. — Hosszú. Ha a közepén kez­dem, akkor is napokig tart. A lényegeit elmondtam a telefon­ba: vettem egy kis lakást az ál­lami mögött, berendeztem. Egye­dül vagyok... Budai közbeszólt. — Van egy tisztességes ajánla­tom és egy kérdésem is. — Ki vele — mosolyodott el Ágnes. — Menjünk hozzám. És baj-e, ha nincs citrom? — ‘Baj. — mondta Ágnes. így aztán te jössz hozzám, már csak a citrom miatt is ... Ágnes lakása kétszobás volt. Látszott rajta: gazdája jobb na­pokat látott. És az is, hogy az át­lagosnál jobb ízlése van. Koloni- álhútor, tűzpiros franciaágy, szí­nes tévé, magnó kettő is, egy or­sós Akai és egy kazettás Pioneer. A szoba két sarkában beliemét hangfalak és sok-sok virág. — Szép — mondta Budai. — Ilyen mondta Ágnes. — Csi­nálj zenét. Ellington, Gershwin, Mozart, Bach és Beethoven. Vá­logass a kedved szerint. Ágnes kis szeletekre vágta a citromot. Üvegtartóban jeget, ho­zott, citrommal megkente a két pohár szélét, majd pórcukorba nyomta. A peremre, mintha dér lepné, odaragadtak a parányi kris­tályok. Budai megbánta már, hogy el­jött. Tulajdonképpen mondaniva­lója sincs... A nő pongyolában jöitt vissza. — Előtte Calvados? — kérdezte. O bólintott. Az első pohárral egymásra ittak és arra, hogy ta­lálkoztak. — Egy amerikai Párizsban — ismerte fel a gyorsuló dallamo­kat. A nő töltött a borból, és emelte a poharát. — Emlékszel? — kérdezte Ág­nes —, s szeme sarkában mint egy brill, könnycsepp csillogott. — Emlékszem, jól emlékszem. Kár, hogy akkor sem szerettél. Ágnes nem mert ‘Budai szemé­be nézni... A férfi szájához emel­te a poharat, kereste a tizenkét év előtti ízt és illatot. A bor sava­nyú volt, keserű és üres ... Keservesen sírt a klarinét. Bu­dai gondolata időben messze járt. Akkor, azt a délelőttöt meglepe­tésnek szánta. Ágnessel nagyanyja városbéli házánál találkoztak. Kis idő múl­tával elköszöntek az öregasszony­tól, hogy a kerten át visszaszök­jenek a házba. S onnan pedig a hátsó létrán fel a padlásra. Budai már az előző délután is járt ott, két nagy sportszatyorral. A szalmára lópokrócot terített. Arra tett egy plédet, majd lepe­dőt, párnát is hozott. A ágy fölé egy lécből könyvespolcot fabri­kált. Rajta Baudelaire- és Apolli- naire-kötetek. Arany, Tóth Árpád és Babits, ha jól emlékszik ... igen Nagy Lajos Képtelen természet­rajza is. ‘Fittyet hányva a józan észnek, felcsente nagyanyja múlt századi porcelán petróleumlámpáját is. Kisasztal gyanánt egy öreg susz­terszék szolgált. Rajta két pohár. Ezek az ülephez igazodó szék lap­ján úgy álltak, mint Phylemon és Baucis tölgyfái — felül összebo­rulva. A szék lábánál pedig két üveg almabor. A szerelmi lak a körülmények­hez képest egész csinosra sikerült. Ágnes nem értette miént mennek a padlásra. Hozzászokott Budai bolondos ötleteihez, de ez még őt is meglepte... A férfi még most is érezte an­nak a csóknak az ízét, amit ak­kor kapott a lánytól. Olyan bol­dog se azelőtt, se azóta nem volt. — Hová merengsz?, — kér­dezte. — Ismered Ólét és Trufát? — kérdezett vissza Budai. — Nem. — Pedig a világ egyik legszebb elbeszélésének szereplői. Singer álmodta a földi szerelmet, két fa tetején1 levő őszi tölgyfalevélben. Emlékszel a suszterszékre meg a két pohárra? Erről jutott eszem­be Oleh és Trufa, a két falevél... Ágnes, én akkor téged ott, úgy szerettelek... A nő felállt, átkarolta a férfi nyakát... — Én elmegyek — mondta Bu­dai. — Miért? — kérdezte a nő. Budai érezte, hogy végre indu­latok nélkül, majdhogynem ma­gának szólva mondja: — Szükségem van még arra a padlásra. Szükségem van Phyle­mon ra és Baucisre, s kell Oleh és Trufa is. Nem akarom elveszíte­ni őket... Tíz óra múlt. Kellemes, őszt este volt. Sétára hívó, langyos, őszi este. Budai mégis villamos­ra szállt, s közben azon morfon­dírozott, .hogy kár volt hazudnia Bárdosnak. S nem bánta már azt sem, hogy a „fontos tárgyalás" véget ért.. Szabó Pál Miklő3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents