Petőfi Népe, 1981. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-11 / 239. szám

I

MŰVELŐDÉS • IRODALOM | MŰVÉSZET

S'

Eletrekelt mesevilág

KÖNYVESPOLC

Sütő András:

Évek — hazajáró lelkek

Nem kevesen vannak, akik évek óta figyelemmel kísérik a Kecskeméten élő Kalifámé Ho- róczi Margit festészetét, grafikusi működését. Csoportos és egyéni tárlatokon vall önmagáról, hirdeti és népszerűsiti a szépet, gazdagítja szűkebb hazánk képző- művészetét. Legutóbb egy sikeres császártöltési kiállítása nyújtott jó alkalmat arra, hogy sajátos alkotói világán, művészeti törekvésein eltűnődjünk.

Líraik alapjában a képek, tehát nem túlzás, ha az átlagosnál melegebb, közvetlenebb hangot üt meg az újságíró, a művek mél- tatója. Mert szerénység, mértéktartó visszafogottság, elrévedező szemlélődés, nosztalgikus visszavágyódás jellemzi a képeit. Visz- szavágyódás a tovatűnt gyermekkorba. a valamikor-volt szép napokba, az egykori békességes nyugalomba. Leegyszerűsített, minden hivalkodást messze elkerülő színvilág, formai tisztaság: ez tűnik szemünkbe a Horóczi-képek láttán, legelőször.

Változást is felfedezni vél a tárlatlátogató. A korábbi időszakhoz képest- mintha mozgalmasabb, életszerűbb, valamivel kitárulko- zóbb lenne ez az alkotói egyéniség. Tereit sejtelmesen kitágította, ugyanakkor még inkább le- heletszerűek a művei. Többségükben valami sajátos álomszerű-- ség van jelen. Érdekesen életre- keltett mesevilág az övé; rokonszenvesen magávalragadó világ.

Az ember és a természet sokrétű összefonódását vetíti elénk. Nem a mondanivaló egyértelműségével, nem a közérthetőség nyilvánvalóságával fog meg bennünket, hanem burjánzóan gazdag. életeleven érzelmi kisugárzásával. Foglalkoztatja az öregség. az elmúlás, a gyermekkor tovatűnt világa, és a népmesék máig kísérő tájai, alakjai. Olaj-, tempera- és akrilképein • szinte állandóan visszatérő motívumok a népi életre jellemző tárgyak: a kerítés, a kendő, a fátyol; és jelen vannak a mesefigurák, a mesehősök.

Az elmosódott, felhőfoszlány- szerű nőalakok: mintha föld, fa, ember, ég, álombéli táj egyetlen, alig megfogható, ám mégis ha- tá'rözottan 1 jelenlevő lényekké ál^külnak át. Gyakoriak a Nap- é? HöldmőOvumbk' is. Meg a repülést, a táncot elénk idéző mozgás. Meg az együvétartozás.

Nem hibája, inkább talán előnye szerintem, .hogy olykor-olykor a naiv művészek legjobbjaira emlékeztetnek egyes alkotásai. A táj- és emberábrázolásban egyaránt kerüli a szolgai másolást. Átfogalmazza a valóságot, hogy régebbi — gyermekkori — és újabb élményeit a képírás nyelvén lí- ráian tudja elénk tárni. Jellemző rá az ellentétes élmények egy képben való szintetizálása. Például a felfelé ívelő repülés és a lehangoló alázuhanás kifejezése. Vagy mondjuk a lendületes előrehaladás álombéli tájakon, a fájdalmas visszatekintéssel elegyítve. Ide sorolható az is, hogy művészien fejezi ki egyetlen képén is a sok kötelékkel való ösz- szetartozást és a finoman jelzett különállást.

□ 1 □

Amint elmentek a tárlatról a nézők — az öregek, a diákok, a házastársak és a messziről jött vendégek —, egyedül maradok a szép kiállítás képeivel. És ekkor újraélem a gyermekkoromat. A dűlőutak. poros kicsi utcák egykori képei jelennek meg előttem. És a dérütött mezők, meg az álmos. fehér, bamba hideg telek.

• Csend.

És a lángoló nyarak. Látom nagyanyám elnyűtt bibliáját; nagyapám elsárgult fényképét. A régen félredobott, agyontöredezett palatáblámat; apám sajátkészítésű' taligáját. És' ekkor hirtelen hálás kezdek lenni a művésznek. Hozzásegített az emlékezéshez. Ez a7. ő ereje, ez az ő gazdagsága.

Vagyis ő többek között azt sugallja: vállalni, nem elfelejteni, nem megtagadni, de elfogadni és beépíteni a múltunkat. És erősíteni az egymáshoz-tartozás nagy• Rongybaba.

• Nagymama unokával. (Pásztor Zoltán felvételei)

szerű érzését. És egymásért aggódni ebben az összevissza zilált, sok fenyegetést felsorakoztató világunkban. Vagy még konkrétabban, hisz ezt is a Horóczi-ké- pek sugalmazzák nekünk: hirdetni az örömöt, az élet igazát. Ügy, hogy közben állandóan figyelmeztetni a bármikor előtörő rosszra, a fenyegető veszedelemre. A bajra, bánatra, elrontott életekre. Ám úgy, hogy közben a szépre, a jóra, az igazra törekedjünk.

Varga Mihály

SITKÉI BÉLA:

Boglár

A dombon a gömb úgy ragyog,

mint mesében a csillagok. Ezüst sarlót himbál a Hold:

Minden földi lámpást kiolt. A tavon az est

megöregszik,

vízi koporsóba fekszik.

Elkóborol

egy vén ladik.

Lány a fiúról álmodik. Csak néha moccan egy szélfutam, miként álmában kisfiam.

SZILÁGYI ZOLTÁN:

Tanyavilág

Kushadnak a tökök Elhízott ördögök

Szélben a levelek Szállnak mint az énekek

Pörögnek körbe-körbe Mennek egymás ellen ölre

Éggel földdel cimborák Sokallják az éjszakát

Amott egy csöpp kölköcske fut És néz le rá a csillagos tejút

ANTALFY ISTVÁN:

Még nyár

Ez még a nyárhoz tartozik. Fehér napokba préselődve fecskék röptét irigylem, úgy nézek fel a buja égre.

Valahol említik nevem.

Mert a világ annyira zsúfolt,

én mégis emlékezem,

hogy iszonyatos háború volt.

A város szélén még a riyáf,' még fecskék röpte. még

virágok.

Talán egy kicsit béke is... Talán itt egyszer megtaláltok.

Sütő András drámái a hazai színpadok emlékezetes eseményei. Gondolatiságuk túlnő az adott történelmi helyzeten, és mindig a jelent hívják vitára, a mi életünkkel, a mi sorsunkkal foglalkoznak. Ez a gondolati aktualitás mindenkor a történelmi dráma sajátja volt. Sütő András munkáiban különösen kitapintható ez. Nagysikerű, emlékezetes szép könyve — az Anyám könnyű álmot ígér — egy mezőségi kis faluról, Pusztakamarásról szól, de mondandója messze túllép a földrajzi határokon, és általános emberi dolgokról tudósít. Kedvelt és sikeres a hazai olvasók körében is a romániai magyar író. Sikerének egyik titka, hogy munkássága egyszerre része — a nyelvi korlátok ellenére — az egyetemes irodalomnak és a romániai szellemi életnek, ugyanakkor Sütő András a magyar nyelvű irodalom egyik meghatározó egyénisége is.

Nemcsak drámáiban, a valósághoz szorosan tapadó regényeiben érzékelhető írói, emberi nagysága, hanem cikkeiben, esszéiben is. A most megjelent kötet 1953- tól 1978-ig írt cikkeit, naplójegyzeteit tartalmazza. A romániai szellemi élet sajátos' története is ez a könyv. Első írásai arról az időszakról szólnak, amikor a dog- matizmus évei után éledni kezdett a pozitív közéleti cselekvés lehetőségébe vetett hit. Megtudhatjuk,* hogy az ötvenes évek közepén mi jelentett szellemi izgalmat, mi váltott ki nagy vitát. Ezeknek a polémiáknak részese volt Sütő András is, aki alkotó és töprengő alkat; ha szükséges, részt vesz a szellemi csatákban, határozottan kérdőjelez meg rossz beidegződéseket, szigorúan ragaszkodik elveihez. Két évtizeddel ezelőtt többször védte meg kortársait, most pontos vélemény- nyilvánítással segíti fiatalabb író- társait a mindenütt rögös pályaindulásban.

A szűkebb mozgástérrel rendelkező, eszközökben meghatáro- zottabb riportereknek szóló tanácsok a riport műfaj becsületének helyreállítását célozzák.^ Öv attól, hogy a valóságot elfedő irodalmi mázzal vonják be a tudósítást. A valósággal nem lehet tréfálni; nevetségessé teszi az embert,-^ írja mintegy általános figyelmeztetésként is. Közelebb a provinciához!

— folytatja egy másik gondolatsorában. Nem oktat, csak biztat: „a nagy irodalom szította nagy igényekkel, vissza a provinciához, önmagunkhoz, valóságos élményeinkhez” — írta 1958-ban amit

— úgy vélem — megfogadhatná- nak a világpolgár agyával gondolkodó toliforgatók.

Esszéinek egy másik csoportjában pontos megfigyeléseivel, fontos megjegyzésekkel teszi emberközelivé a kortárs — és már eltávozott — művészeket is. Tamási Áron fukarszavú író. Arthur Miller az illúziókeltés igazi mestere. Veres Péter nem volt ünnepekre termett, sem farsangos természetű ember. A magánfarsangolás éppoly idegen volt számára, akár a nemzeti heje-hujázás. Ünnepek kicsapottja volt. Kós Károly mindenkor mindenese' volt az ügynek, amelyre virággal és sárral megdobált életét föltette. Nagy Lászlót azokhoz az álruhás királyfiakhoz hasonlítja, akik homlokukat a tenyerükön nyugtatják, hogy ne lássék rajta a csillag. És folytathatnánk a sort, azokkal a szívbemarkoló emberséggel, lényeglátó humanitással papírra vetett esszé-koszorúval, amelyekkel halott barátait búcsúztatta. Ezek az írások pontosságuk, tömörségük miatt — meggyőződésem szerint — tankönyvekbe kívánkoznak.

A kötetben hosszabb teret szentel Veres Péterrel való találkozásainak. A népben, nemzetben gondolkodó író leveleit nemcsak közli, hanem jegyzeteiből kitűnik az is, hogy írói pályafutására milyen hatással volt Veres Péter útmutatása és élete. A Csíkzsögödi tü- körcserepek-ben kristálytiszta arcképvázlatát olvashatjuk a népét, szülőföldjét' csodálatos színvilágban megörökítő Nagy Imréről.

Érezhetően hagyománytisztelő és -ébresztő író Sütő András. Kemény Zsigmonddal visszatérően foglalkozik, Orbán Balázsról két írása is szól. Apáczai Csere János emlékezetében az erkölcsi példát tartja fontosnak. Izgatja a múlt, érdekli a jelen és foglalkoztatja a jövő.

Bepillantást enged drámaírói műhelyébe is. Befejezett drámáiról írt napló jegyzetei nemcsak megérteni segítik a színpadi műveket, hanem újabb adalékokkal színesítik a kiváló író pályaképét. A recenzensnek most külön kellene szólni az írások stílusáról, de minden méltató szó csak gyenge dadogás lenne. Álljon itt bizonyításként és befejezésként a kötet néhány utolsó mondata: „Akik. a hiúságok vásárterein kiléptek ^önmagukból. egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá. Mit csináltál a rádbízott talentumokkal? Nincs más számonkérés, csak gyermekeink tekintetében. Ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben.” Komáromi Attila

.v.v.w.v

mm

Holdfogyatkozás

B ESZ ED ICS ANTAL:

„Amit az emberek valódinak hisznek, azt a halál kicsavarja a kezükből ... A boldogság napjainkban szokatlan tevőkenysóg. (Albert Camus)

Itt fekszem ebben az almazöld színűre festett kórteremben. Az ablak homályos üvegszemén keresztül halványan látom a borús ég egy darabját. Elgyöngült, lesoványodott testtel, összezárva saját énemmel, mozdulatlanul fekszem. Azt* mondta reggel az orvos, holnap megoperálnak.

(A folyosóról zajok szűrődnek be. A tolókocsi csörrenésére ösz- szerezzenek. Elfojtott jajszót hallok. Megint hoztak valakit! Az vígasztal, hogy nem leszek egyedül. Halvány és morbid vigasz, de több a semminél. Gondolataim űzött vadként kergetik egymást. Tülekednek, kínzóan dörömbölnek a halántékomon.)

Az utóbbi hetek nyomasztó napjai kitörölhetétlen nyomokat hagytad bennem. Az a sok, ijesztő benyomás, ami ért, mind-mind émelyítően keserű szájízzel tölt el. Sokszor hányni tudnék tőle, amikor végigcsorog í.nyemen a jólismert epés íz. Mindig a legváratlanabb pillanatban törnek, rám szorongásaim.

Hihetetlen! Minden elmúlhat. Mindaz, amitől ember az ember? I mi lesz azután? De sokszor meggondolatlanul játszottam a halállal! Ügy érzem nem csak én, hanem mi mindnyájan, akik nap- ról-napra semmitérő dolgokért tiporjuk el egymást. Volt-e vajon értelme harcaimnak. vagy annyi reményem, vágyam csak képmutató önámítás volt? Vagy délibáb. ami az alkonyattal együtt nyomtalanul eltűnt?

Erőt érzek magamban a tagadáshoz; pedig jól tudom, hogy a következő pillanatban ellobbanhat a tudatom. Gyermekkorom óta félek a sötétségtől. Számomra mindig külön életet élt, ugyanúgy lélegzett, mint én: körülfolyt, szorított, lenyomott, mázsás súlya alatt tehetetlenül, kapálódzva arra kényszerített, hogy belemeredjek arctalan képébe. S ez most már örök lesz, nem lesz ébredés, szembe kell néznem vele, és soha többé nem űzhetem el a lámpagyújtások fényével. De mielőtt mindez bekövetkezne, uralkodni akarok gondolataim^ emlékeim felett. Ki akarom törölni az agysejtjeim közé tolakodó va-. lóságot.

Idáig mindenki azt tett velem, amit jónak látott. Itt azonban mosV fordult a kocka! Életemben először nagyon akarok. Ügy érzem, szédítő magasságból szemlélem énemet, amelynek tűrnie kell, ha már fájdalomra és kiszolgáltatottságra hivatott. így talán bírókra kelhetek szétesni akaró egyéniségemmel; s azzal az erőszakos kábulattal, amely már egész testemet magáénak mondhatja.

(Bejött a nővér. Injekciót döf a vénámba. Rezzenéstelen arccal tűröm, akár egy mazochista.)

Elmúltam harmincéves. És mégis újra akarok születni, és mindent újra élni. Attól a pillanattól fogva, amikor a világra jöttem, és felsírva helyet kértem magamnak az életben. Mostmár csak az utolsó nagy sóhajtás van hátra, amely egy másik újjászületés első megnyilvánulása lesz.

(Megpróbálok a bal oldalamra fordulni. Nehezen megy, de végül mégis sikerül. Ezután a művelet után képtelen vagyok egyenletesen lélegezni, minden egyes szívdobbanásom a torkomban érzem.)

Ügy döntöttem, mégsem a gyermekkoromnál kezdem. Annál a pillanatnál, ahonnan azért indultam el, hogy idáig elérjek. Annál a november esténél, amely saját kálváriám első stációja volt. Szerettem ezeket a nesztelen léptű estéket. Ilyenkor még a csúcsforgalom okozta kellemetlenségeket is könnyen elviseltem. Tudtam, a férjem vár. Tudtam, amint megpillantom íróasztala előtt görnyedő alakját, minden feszültségem eloszlik. ö nagyon fontos nekem! Attól a pillanattól kezdve, amikor azon a koszos hideg vonaton megismertem.

(Üj beteget hoztak. Félig eszméletlen lemeztelenített öregasz- szonyt. Hasán vastag gézkötés, amelyen átütött egy egyre terjedelmesebbé váló égővörös folt. Mindkét karjában átlátszó etilén cső, amelyen infúzió folyt a vénáiba. Hörögve kapkodta a levegőt. Iszonyodom. Nem, nem bírok ránézni! Egészen kizökkentett a gondolataimból.)

A férjem egy év után lassan, fokozatosan átalakult. Megcsappantak meghitt együttléteink, szűkszavú és ingerült lett. Én megpróbáltam elfogadni olyannak, amilyen. Tudtam, oka van mindennek. Sokat éjszakázott; sokszor hallottam, amint fel s le járkál a dolgozószobájában. Azonban lassan én is azon kaptam magam, hogy mellém szegődik egy régi ismerős: az egyedüllét.

Megvert kutyaként kénytelen voltam visszakullogni. Ébren, nyitott szemmel, feszülten vártam azt a percet, amikor bejön, s mellém fekszik. Sietősen eleget tett házastársi kötelességének. Ebben a cselekedetében felfedezni véltem elfojtott türelmetlenségét, ami bőre pórusaiból is áradt felém. Ennek a nyomait levet- hetetlen kölöncként máig hordozom. Mégsem nehezteltem rá. Nevetségesen banális dolgai voltak. Virágcsokorral kedveskedett a névnapomon, amely napok óta hervadozott az irodájában. Lenyűgözött az energiája, életkedve, s ezzel örökre magához láncolt.

Álmos reggeleken teáját hideg löttynek nevezve, csészéstől belevágta a mosogatóba. És én csak nevettem, talán önmagámon is. Amikor minden kettétört, azon a bizonyos estén, lekéstem sorra a villamosokat. Kénytelen voltam a szakadó esőben gyalog elindulni hazafelé. Nem kérdezte meg, hol maradtam. Még a köszönésemre sem válaszolt. Pedig ahogy az ajtóban ázott verébként dideregtem, csak egy szavára vágytam.

Az a kisgyermek járt folyton az eszemben, akit _ az áruházban találtam. Elkószált ‘ az édesanyjától. Csepp kezével ijedten szorongatta a kezemet. Éreztem, amint átengedi magát nekem, segítőt lát bennem. Anyjára rátalálva a kijáratnál, még visszanézett, és kedvesen rámmosolygott. Kedvetlen lettem. Máshoz tartozott, nem hozzám. Gyereket akarok! Egész hazáig ez kötötte le a gondolataimat. A férjemtől soha nem undorodtam. Mindig vágytam rá. S azon az éjszakán, amikor az arcomon éreztem egyre gyorsuló, forró lélegzetét, ezt kiáltottam neki: gyereket akarok. Mind a tíz körmömmel belevájtam a húsába. S akkor... akkor ..., hirtelen felkelt! Azt mondta, nem lehet. Utána nem ért hozzám. Kínomban a lepedőt markolásztam. Minden könnyemet kisírtam, s ő megállt mellettem, rám nézett, s bőröndjével a kezében szó nélkül becsukta maga mögött az ajtót. Mindörökre!

(Az öregasszony felnyögött! Talán visszanyerte az eszméletét. Vizet kért. Kínkeservesen, minden erőmet összeszedve feltá- pászkodtam. A hasamba beleha- sított valami titokzatos, éles fájdalom. Remegő kézzel próbáltam megitatni. Az ajtó kinyílt, a nővér sietve mellém lépett, és visz- szaparancsolt az ágyba. Kivette

kezemből a csészét, és viszarak- ta az éjjeliszekrényre.)

Hónapok múlva valamelyest enyhült a szenvedésem. Emlékeim arról a kínos éjszakáról, úgy ahogy megfakultak. Végeznem kellett a dolgomat, néma heroiz- mussal, a mártíromság tudatával. Egyre többet csavarogtam, éjszakákon át szórakoztam, s ittam, és ittam. Mámoros éjszakák, főfájós, szédült hajnalok, amik valamit jelentettek nekem.

Idegen ágyban ébredtem. Ismeretlen szagok, bútorok, falak vettek körül. Idegen ágy, s egy alvó idegen férfi mellettem. Fel- rémlett előttem az előző este. Mintha valaki haza akart volna kísérni, de én inkább csak vele kívántam maradni. Kipattantam az ágyból, esetlen, kapkodó mozdulatokkal magamra öltöttem a ruháimat, és kirohantam az utcára, kócosán, hamuszürke arccal. Négy hét után furcsa állapotba kerültem. Rengeteget hánytam reggelenként, és egész napon át majd szétdurrant, a fejem a fájdalomtól. Tudtam, terhes lettem! Azt a férfit nem láttam soha többé, az utcát, a házat is elfelejtettem. Ügy döntöttem, megtartom a gyereket. Ha már eddig senki nem tett boldoggá, akkor megpróbálom önmagamat azzá tenni.

Amikor megmondták, hogy el kell venni, nem hittem el. A nővér szerint fél óra alatt túlestem az egészen. Amikor az abortu- szosok sorra hazamentek másnap, és nekem maradnom kellett, teljesen tanácstalan lettem. Áttettek e belgyógyászatra. Átkoztam a hülye és makacs szervezetemet. A tükörben nem ismertem önmagámra. Amikor hazaengedtek, a zárójelentésemen ez állt: Chronikus lymphoid leucaemia. Nem emlékeztem, mikor és hol olvastam róla. Elrohantam a könyvtárba. Hosszas keresgélés után ráakadtam, az egyik orvosi szótárban. Érdekes módon nem rémültem meg. Hiszen még olyannyira friss volt a magzatom elvesztésével járó trauma. Azt hiszem akkor gyűlöltem meg igazán a betegséget. De élni fogok, megmutatom, akkor is élni fogok.

(Itt a vizit. Hosszasan álldogálnak az öregasszony ágya mellett. Majd hozzámlép a főorvos, rutinosan megtapintja a pulzusomat, lehúzza a szemhéjamat, miközben számomra idegen kifejezéseket mond a többieknek. Pár szó bátorítás. Kimennek. Biztosan kibírom a műtétet. Elvégre mi lenne, ha mindenki belehalna az ilyen beavatkozásokba. Ha túlleszek rajta, talán fehérvérsejtjeim szédült burjánzása is megáll.).

Tehát mégis felébredtem. Zöld lepedővel letakart kocsin tolnak az ágyam mellé. Felemelnek. Szó nélkül tűröm, csináljanak velem amit akarnak. A műtőlámpa erős fénye elvakít. A szíjak miatt mozdulni sem tudok. Meztelen testem meg-megrándul. Fázom. Vagy talán félek. Tejszerű köd vesz körül, hangfoszlányokat hallok, miközben lassan siklani.kezdek valamilyen ismeretlen mélység felé...

Az ablakon át ismét látom az eget, s a hold megfogyott vékony sarlóját, ö is elfogyott... Velem együtt! Csak ez a köhögés ne kínozna ennyire kitartóan. Köny- nyűnek érzem a testem, mintha lebegnék, mintha nem is az enyém lenne. Ügy tudom, mindenki úgy hal meg, ahogy élt. Szólnom, 'szólnom és csöngetnem kellene. Ahogy köhögök, úgy buggyan ki a vér a számon. Már a takaró is piros... a levegő..., a le..., nincs levegőm! S ez a sötét, ez a feneketlen súlyos sötét 1.

□ □ □

(Orvosi jelentés: 20 óra 10 perc. K. V. 30 éves nőbeteg, a műtét után a hatodik órában a nyelőcső visszere megreped. Intubál- juk, de a kitartó gépi lélegeztetés ellenére keringési és légzési elégtelenségben 20 óra 30 perckor exitál.)

i