Petőfi Népe, 1981. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-06 / 234. szám
19X1. október <8. kedd © PETŐFI NÉPE 9 5 ARCOK ÉS VALLOMÁSOK A muzeológus Síink él nézik elére köszönnek Pastylk Istvánnak, bir legtöbbször nem sikerül megelőzniük it > köszönésben. Rendkívül közkedvelt, népszerű ember. Tanár, népművelő, helytörténeti kbtstó, történész, muzeolöguz egyssemély- ben. Jelenleg éppen ötveneszten- dös. A Patait Múzeum igazgatója — és megteremtője. Meglehetősen nehéz riportalany: legalibb tíz éve már, hogy bővebben Írni akarok róla. Szerénysége mindig tiltakozott ellene. Most végre kőtélnek állt. Beszélgetésünk sűrített magját Igyekszem hűen visszaadni az alábbiakban. — Mióta gyűjt, hány év óta kutat? —, Egyetemi éveim alatt kezdődött. Rádöbbentem, hogy Pa- taj mennyire sajátos történelmi, földrajzi, néprajzi múltra tekint vissza. S hogy mennyire alkalmat ad a hosszú távú gyűjtőmunkára. — Mi vált a fő törekvése kezdettől fogva?-T- Az, hogy a község háromszáz esztendős levéltári anyaga minél előbb valamilyen formában nyilvánosságra kerüljön. Ügy éreztem, fel kell tárni — kritikai elemzés, alapos feldolgozás után — minden történelmi tényt, egykori eseményt, hogy a mai és az utánunk jövő emberek minél világosabban lássák: élet volt ezen a vidéken, és nem is akármilyen, régebb óta. Csupa olyasmi, ami tanulságul szolgálhat most és ezután is. — Konkrétabban mivel kezdődött? — A nagyközség malomiparának történetét dolgoztam fel egy monográfiában. Ez a százoldalas munka bizony sok-sok időbe, fáradságba került, de megérte. — Ügy tudom, a tanulmánnyal első díjat nyert a megyei helytörténeti pályázaton. — Igen. — És azután? — Időközben régészeti lelete-, két sikerült megmentenem. Tanítottam még akkor, s szóltak: cserepeket találtak. Siettem a helyszínre, s a meglelt bronzkori leletek további kedvet adtak ahhoz,' hogy közös erővel megteremtsünk egy múzeumot. Örömömre szolgál, hogy ez a lakosság segítségével sikerült. — Hogyan jellemezné a Pataji Múzeumot?' — Szerintem tükre Patajnak, a jelennek és a múltnak egyaránt A parasztházat teljesen, a helyi hagyományoknak megfelelően rendeztük be. Az immár használaton kívüli, múzeumi célokat szolgáló egykori unitárius templom is része a Pataji Múzeumnak. Ezáltal lehetővé vált, hogy bemutassuk, közszemlére tegyük az egyéb anyagainkat: a zenei, térképészeti, numizmatikai, irodalmi és művészeti vonatkozású tárgyainkat, az időközben összegyűjtött eszközeinket. — ön mint múzeumigazgató, egyben elnöke a Hazafias Népfront helyi szervezete környezetvédelmi és honismereti bizottságának. Ezért úgy érzem, jogos a kérdés kétszeresen is: mint megszállott lokálpatrióta, mit gondol, mennyire van szükség az ilyen törekvésekre? — A gyomrunkat enélkül is meg tudjuk tölteni, de a fejünket nem. Közelebbről azt értem ez alatt, hogy az én szememben nincs elvont hazaszeretet. Csakis a tárgyi és szellemi konkrétumokhoz kötődő lokálpatriotizmus vezethet célhoz. Vallom, hogy az úttörők, a szocialista brigádok, a diákok és a katonák például csakis az ilyesfajta közelítéssel válhatnak jó hazafiakká. Nem véletlenül mondta Kádár János — ezt szívesen szoktam idézni —, hogy nehéz annak a hazaszeretetében bízni, aki a szűkebb pátriáját nem ismeri, nem szereti. — Ezzel kapcsolatosan milyen szerep vár az értelmiségre? — Roppant céltudatos, alaposan átgondolt, szakmailag megalapozott, bátor kiállású alkotó tevékenységre van szükség. Amiből viszont egyértelműen következik, hogy csakis alkotó típusú ember mondhatja magát értelmiséginek. Függetlenül attól, hogy hol dolgozik, mi a beosztása. Egy példát mondok erre. Ha mondjuk egy pedagógus paprikát termel, és kiderül róla, hogy számára ez az elsődleges — és nem a pedagógia, a nevelés, a választott hivatása —, akkor az ilyen ember csak papíron értelmiségi. Ugyanakkor az a gyári művezető, aki azon töri a fejét, hogy miként, hogyan lehetne vagy kellene a gondolkodásával és szaktudásával rövidebb idő alatt ép kevesebb munkával többet és jobban termelni, az én szememben egyértelműen értelmiségi. Még pontosabban: az ilyen embert én inkább tartom értelmiséginek, mint mondjuk azt a tisztviselőt, aki a papírt- tenger mögül nem látja a valóságot és a tennivalókat. — Elégedett ön mindazzal, amit eddig tett, és ahogyan ezeket a tetteket, cselekvéseket és ' eredményeket fogadták mások? — Igen is, meg nem is. — Ezt hogyan kell érteni? — Ha az eddig lerakott, szilárd alapokat nézem, és ha azokra gondolok, akik az eddigi munkában segítettek, akkor igen. Ha viszont az akadékoskodók jutnak az eszembe, akkor már kevésbé tartom magam elégedettnek. Az is igaz viszont, hogy engem az értetlenség mindenkor jobb munkára sarkall. Hiszen azt szeretnéín elérni, hogy minél többen értsék amit csinálok, s. hogy sikerüljön megtalálni az utat egymáshoz. Szerencsére van sok segítőm is. — Megszületett a határozat arról, hogy az ön által vezetett intézmény — a múzeum — átkerül a nagyközségi tanács irányítása alá. Mit vár ettől a változástól? — Mindenek előtt gyümölcsöző együttműködést. Bízom benne, hogy a nagyközség vezetői értőn és gondoskodón állnak majd az általam képviselt ügy mellé. Hogy ahol csak tudnak, segítenek majd. Hiszen közös kell hogy legyen a célunk: az, hogy a múlt értékeit még jobban, még sokrétűbben sikerüljön feltárni, mások elé vinni, köz- k'inccsé tenni. Ehhez viszont sok-sok munka, á ldozatvállalás szükséges. És persze pénz is. Szerencsére a jelek szerint a nagyközségi tanács vezetői gondoskodnak erről a jövőben. — Pedagógusnak, népművelőnek, történésznek vagy muzeológusnak tartja önmagát? — Ezen még nem gondolkoztam különösebben. Ám úgy tűnik, ha nagyhírtelen válaszolnom kell erre a kérdésre, mégis, hogy közművelődési szakember vagyok. Legalább is szeretném, ha ennek tartanának mások. — Az a tény, hogy eddig-'falun élt — és úgy tudom, ezután is ott fog élni majd —, nem zavarta önt a munkában? Nem érezte a hátrányát ennek? — Soha, egyetlen percre sem. 'Lehet, hogy másutt, városban könnyebben vagy látványosabban boldogultam volna, ám több örömet^ nem okozott volna a munkám, ebben biztos vagyok. És ezt elsősorban annak köszönhetem, hogy erős gyökerek kötnek mindahhoz, ami itt körülvesz engem. Számomra mindefi ház, utca, tér, valamennyi dűlő- út, szinte minden fa, bokor emléket idéz, s minden egyes tárgy, a látványok sokfélesége azt jelzi : otthon vagyok. Erre figyelmeztet minden óra, minden perc. Pataj nekem egy egész kerék és külön világ. Méghozzá úgy, hogy nem csukom be a szemem az igazi nagyvilág előtt. De mit is kezdhetnék én a nagyvilággal az én Patajom nélkül? Nem. válna-e üressé, rideggé idegenné a világ, ha nem kötnének ide sokszorosan a gyökereim? Varga Mihály , BÉNYEI JÓZSEF MAGYAR ÍRÓK PEREI 1. Útravaló és mentség Kunszery Gyula nevét kell leírnom először e cikksorozat élére. A jeles irodalomtörténésznek 1942^-ben jelent meg hatvanoldalas füzete Magyar írók bűnperei címen, s ez a könyvecske volt elindítója annak a munkának, amelyhez pár évvel ezelőtt hozzákezdtem. Kunszerynek 1942-ben politikai céljai voltak könyvével, azokról a „sajnálatos esetekről” ír, amikor a költő, író, tudós, általában a szellemi élet embere „kerül összeütközésbe a társadalmi rend igazságszolgáltató szerveivel: a kormányzó hatalommal, felettes hatóságokkal, bírósággal”. A politikai cél érdekében csak azokra az esetekre terjed ki, ahol a megtorlás „az író szellemi állásfoglalásának (politikai, vallási, világnézeti, művészeti vagy tudományos meggyőződés) következménye”. A gyermek nadrágja E sorozat szerzőjének elsődleges célja az irodalmi ismeretterjesztés. Abban • reménykedik, hogy jeles magyar írók pereinek tárgyszerű felidézésével segítheti az irodalom és olvasóközönség közeledését. A kor népszerű műfaja a krimi, s ha érdeklik az olvasót — nézőt a kitalált bűnesetek, reménykedhetünk abban, hogy az irodalomtörténet „bűnesetei” is érdeklődést keltenek. Egy-egy író életszakaszának egy-egy kritikus pontját szeretnénk feleleveníteni úgy, hogy egyúttal felkeltsük a figyelmet az író személye, művei iránt is. S reménykedik a szerző abban is, hogy néhány héten át hasznos olvasnivalót adhat egy napilap olvasóinak kezébe. Az írók és a hatalom viszonyának számomra legszemléletesebb példáját Ráth-Végh István, a jeles kultúrhistográfus írta le a Nyugatban 1929-ben megjelent Cenzúra és erkölcs című 'tanulmányában. Egy breton népmesét idéz Jeanról és a balga asszonyokról. Megy, mendegél Jean az országúton, hát egyszerre egy házból rettentő nagy sikoltozást hall, mintha kisgyereket gyilkolnának. Bemegy Jean a házba, hát egy véreskezű asszonyt lát ott, amint egy hatesztendő kisfiú ülőrészéről nagy szelet húsokat vagdos le. „Mit csinálsz te, pokolszülte asz- szony?” „Ne avatkozz a dolgomba, ostoba legény — válaszolt az asszony —, nem látod, hogy a szabó szűkre szabta hátul a gyerek nadrágját? Muszáj lemetélnem a gyerekről a húst, hogy beleférjen”. Ugye, világos a példa? Nos, a legtöbb írói pör hátterében ez áll: sehogysem akar beleférni a gyerek a szűkre szabott nadrágba, metélik hát a húst, a gondolatot, a szellemet, a műveket. Metélték hazánkban is évszázadok óta, jóval annak előtte, hogy 1745-ben Mária Terézia hivatalosan is bevezette a cenzúrát, s e munkált a jezsuitákra bízta. Igaz, ettől kezdve csak szigorodott, s keményedéit, s az írói perek fő kiindulópontja, alapja lett. Nem véletlenül jellemezte Petőfi emígyen a cenzúrát Az apostol-ban: „Soh’sem hallotta ön hírét A cenzúrának? ... hogyha nem, Hát megmondom, mi az? Az a pokol cséplője, mely alá Kévéinket kell tartanunk, s ez Az igazságot, a magot Kicsépli belőle, aztán Az üres szalmát visszadobja, S ezen rágódik a közönség”. Az írók érdekében Mégsem .csak az irodalom és cenzúra összeütközését próbálja feltárni ez a sorozat. Írót és kort egyaránt jellemző adaléknak tekinthetjük Balassi birtokpereit, Listi László gyilkossági perét, Gárdonyi Géza vagy Herczeg Ferenc párbaj pereit. Tudom, hogy a könyvekből rakott máglyák minden tűznél messzebb világítanak, azóta, hogy i. sz. 123-ban Kínában az első hivatalos könyvégetést elrendelték. S szellemi könyvégetésnek tekinthető az is, ha írót műve miatt perbe fognak, elítélnek. Mégis, talán épp a színesség kedvéért idekívánkoznak Tanulás — egyenlő eséllyel ANNYIT BESZÉLÜNK mostanában a hátrányos helyzetről, hogy fülünk hallatára divatszóvá kopik ez a kifejezés. Újabban nemcsak egy-egy tájegység vagy település lehet másokhoz viszonyítva hátrányos helyzetű, hanem akár egy termelő üzem vagy intézmény is, sőt nemegyszer sportvezetők is csapatuk hátrányos helyzete miatt keseregnek. Nehéz volna megmondani pontosan, hogy az utóbbi negyedszázad nyelvhasználata mikor kapott rá erre a formulára, de az biztos, hogy mai értelemben a pedagógiai-oktatáspolitikai szaknyelvből terjedt el. Legtöbbször ma is az iskolák háza táján találkozhatunk vele. Kiváltképpen 1964 után került a társadalmi érdeklődés gyújtópontjába a hátrányos helyzet, amikor is a párt VIII. kongresszusán nyomatékkai hívták föl a figyelmet az egyenlő művelődési esélyek megteremtésének fontosságára. Már-már közhelyszámba megy, hogy alkotmányunk minden magyar állampolgárnak biztosítja a tanuláshoz való jogot. Ezzel összhangban a felszabadulás után megszüntettük a volt uralkodó osztályok műveltségi monopóliumát, s olyan teljesen nyílt szerkezetű, demokratikus közoktatást hoztunk létre, amelynek eredményeire joggal lehetünk büszkék. Ám a deklarált egyenlő jog, s á nyitott iskolarendszer önmagában még nem vezet el a művelődés egyenlő esélyeinek megvalósulásához, mert ehhez az is szükséges, hogy minden gyerek szíámára elérhető tanulási feltételeket nyújtsunk. E tekintetben még mindig vannak tennivalók. A HÁTRÁNYOS helyzetű fiatalok szülei zömmel kétkezi dolgozók. Á munkás- és parasztcsaládok jó része ma már kulturálisan igényesebbé vált, a szülők azonban így sem tudnak gyermekeiknek akkora segítséget adni a tanulásban, mint az értelmiségi környezet; ráadásul a művelődési igények fölkeltésében is jóval kisebb ösztönzést kapnak otthon ezek a gyerekek. Népi államunk elsőrendű politikai feladatának tekinti, hogy a fizikai dolgozók tanulási szempontból hátrányos helyzetben levő gyermekeinek iskoláztatását sokféleképpen — mindenekelőtt társadalmi, szociális intézkedésekkel, továbbá pedagógiai eszközökkel — segítse. Széles körben ismeretesek a legutóbbi évtized idevágó kezdeményezései. Gondoljunk csak az ipari és a mezőgazdasági üzemek kollégiumépítő akcióira, a társadalmi ösztöndíjakra, az iskolai segítségnyújtás sokszínű formáira! Több tízezerre tehető azoknak a tanulóknak a száma, akik az állami és a művelődési intézményektől, az ifjúsági szervezetektől kapott hathatós segítséggel számolták föl indulási hátrányukat KÖZÉPISKOLÁINKBAN — főleg az első osztályokban — harmadik éve felzárkóztató foglalkozásokon, sokrétű pedagógiai tevékenységgel készítik föl azokat a diákokat, akiknek a tantervi követelmények elsajátításához szükséges előismeretei hiányosak. Igaz, a lelkiismeretes tanárok nemcsak most, hanem jóval korábban is foglalkoztak a tanulásban lemaradt növendékeik támogatásával, de a segítségnyújtást többféleképpen értelmezték, eltérő mértékben végezték. Ez a mostani, intézményes keretek között folyó felzárkóztatás jócskán eltér minden előző próbálkozástól, mert korántsem rutinszerű korrepetálást jelent, hanem ennél sokkal többet: a -pedagógus ugyanis a tanórán és azon kívüli speciális foglalkozásokon a rászoruló tanulók megismerő, gondolkodó, munkavégző képességét fejleszti, megkeresi lemaradásuk egyéni okait, és a lehetőségekhez mérten igyekszik azokat megszüntetni. A felzárkóztatás ily módon a személyiség egészét fejleszti, szervesen beépül a pedagógiai folyamatba, és ez által kiemelkedő szerepet játszik az egyenlő tanulási esélyek megteremtésében. A TÁRSADALOM és aZ iskola erőfeszítése azonban nem elegendő a sikerhez. Sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a szociális és a pedagógiai támogatás az iskolai esélyegyenlőség elérésének csupán egyik feltétele. Az iskolai oktató-nevelő munka tapasztalatai arra figyelmeztetnék, hogy a hátrányos helyzetű tanulónak magának is akarnia kell helyzete megváltoztatását. Hogy mit kell tennie? Először is legyen akaratereje, türelme tanulni, és ne riadjon vissza a váratlan nehézségektől, ne féljen az erőfeszítéstől! Régi igazság, hogy senkit sem lehet boldoggá tenni saját akarata ellenére. Valahogy így állunk az iskolai hátrányos helyzet fölszámolásával is. A kétkezi dolgozók gyerekei szellemi képességek dolgában nem gyengébbek osztálytársaiknál,, esetleges lemaradásukat tehát nem velük született gyenge tanulási képesség okozza, hanem kizárólag mostohább társadalmi körülmények. Az iskola a hátrányok leküzdéséhez azzal járulhat hozzá, hogy motiválja, felkészíti őket a művelődési értékek befogadására. A tanuló ezenközben nem ülhet ölbe tett kézzel, hiszen a tanárok a tudást sohasem tölcséren töltik a diákok fejébe. A műveltség megszerzéséért nekik is nagy-nagy erőfeszítéseket kell tenniük. P. K. I. Magyar filmek lengyel mozikban „Európai viszonylatban az egyik legeredetibb filmművészet. A szürke, látszatra jelentéktelen, szerény magyar film a modern filmművészet egyetlen olyan általam ismert fajtája, amely komoly, egyszerű, de hallatlanul következetes párbeszédet folytat a kortárs nemzedékkel jellemünkről, a történelemről, a napjainkat formáló értékekről— írja a magyar filmről Boleslaw Michalek, az egyik legismertebb lengyel filmkritikus. Lengyelországban a II. világháború befejezése óta 400 magyar filmet mutattak be. Az idén 13 magyar filmet vásárolt meg Lengyelország. a mai szóval polgári pereknek tekinthető esetek is, ezért nem mondtam le róluk. Kérem az olvasót, ne olyan igénnyel közeledjen e sorozathoz, mintha tudományos művet, irodalomtörténetet olvasná. A szerző nem tett egyebet, mint tudós irodalmárok könyveiből, cikkeiből összegyűjtötte az adatokat, törekedvén a pontosságra, s ezeket az ismeretterjesztő újságírás műfaji kereteibe kötötte. Vállalja a' népszerűsítést, sőt hisz annak becsületében. Épp ezért a sorozatot nem elsősorban a szakma hivatásos művelőinek szánta, hanem a szélesebb közönségnek, akik barátai a könyvnek, az irodalom- ’ nak, de nem szakemberei.' Ebből a szándékból is fakad, hogy sorozatunk nem törekedhet teljességre, nem foglalkozhat valamennyi magyar író pereivel. Kiválogattuk hát a legjelesebbeket, azzal a gondolattal azonban, hogy épp a legjelesebb alkotók sorsa tükrözi leginkább az általánost, azaz valamennyi pertípust be tudunk így mutatni. A perek túlnyomó többsége természetesen politikai természetű, s azt igazolja, hogyan igyekezett a feudalista és kapitalista magyarországi hatalom elnémítani a szólás szabadságát. Nem lehet kétséges, ki mellett állunk. Marx gondolata adja ehhez az elvi alapot: „A szabad sajtó a népszellem éber szeme, egy nép megtestesült bizalma önmagához... A szabad sajtó egy nép kíméletlen gyónása önmaga előtt...” Kérjük hát az olvasót, üljön be' velünk a történelmi tárgyalóterembe, legyen tanúja sorsoknak, vádaknak, védekezésnek, ítéleteknek. Legyen tanú, s vonja le saját maga a következtetést, s kapjon ösztönzést ahhoz, hogy a perek vádlottal, a magyar írók műveiből szerezzen végső érvet, meggyőző bizonyítékot a szó és a szellem szabadsága, a gondolat igazsága mellett. Biztató Két év óta Kecskeméten él Eröss Lajos okleveles matematikus. Jelenleg huszonhét éves. Szemerén született 1954- ben. A gimnáziumot Mezőkövesden, az egyetemet pedig Debrecenben végezte. Amikor nemrégiben szerényen bekopogott a szerkesztőségbe, hogy minden hivalkodás nélkül megmutassa a rajzait, alig lehetett megtudni tőle valamit; nem túl kitárulkozó, az átlagnál nehezebben nyílik ki mások előtt a jelek szerint. Egyértelműen ezt fejezik ki a rajzai is. Finom vonalakkal, elmélyülten vall ezekben önmagáról és a környező világról; s valamilyen formában mindenkor az ember áll érdeklő- ‘désének középpontjában. Kicsi gyermekkorától kezdve rajzol. Választott művészetének, kibontakozó tehetségének megfelelően képezte és képezi önmagát. És azt szeretné, ha minden különösebb magamutogatás nélkül sikerülne felhívni a figyelmet önmagára. Azokét, akik vele együt szeretik a szépet, a művészit. Rajzai olykor áttetszőek, le- heletszerűen finomak, sok-sok gyengédséget, gazdag érzelemvilágot árulnak el. Műveit látva és megismerve őt, a magunk részéről örömmel és határozottan biztatjuk: alkosson tovább, hogy immár a mezőkövesdi és debreceni nyilvános bemutatkozás után értő hívekre lel-* hessen a mi köreinkben is: választott új szűkebb hazájában, Bács-Kiskunban. V. M. • Ember és táj. A f | • 1 • Tavasz. m 9 Portré.
