Petőfi Népe, 1981. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-18 / 245. szám

Tanulhatunk-e a történelemből „A történelem arra tanít bennünket, hogy a törtér nelem nem tanít semmire”, állította Hegel nyomán G. B. Shaw. Ez az álláspont élesen szemben áll a klasz- szikus ókorból reánk hagyományozott tétellel, amely szerint „história est magistra vitae”, vagyis hogy a tör­ténelem az élet tanítómestere. Már a pelloponnészöszi háború tanulságait megörökítő Thuküdidész óta az a meggyőződés adta a tollat a krónikások, történetírók nagy többségének a kezébe, hogy írásukkal figyelmez­tetik az olvasókat, leckét adnak az utókornak, misze­rint a történelem «agy és kisebb eseményeinek isme­retéből kiviláglik, egykor mit tettek helyesen, mit hely­telenül, s így az uralkodók, hadvezérek, politikusok, sőt a népek okulhatnak, elkerülhetik az elődök hibái­nak megismétlődését. KÉTSÉGTELEN, hogy az embe­riség története bővelkedik az olyan hibákban, rossz számítások­ban, sőt bűnökben, amiket a múlt, a precedensek ismeretében, a ta­nulságokat megszívlelve könnyű lett volna elkerülni, illetve meg­akadályozni; tehát a káros kö­vetkezmények elmaradhattak vol­na. A rosszul végződő események­ről, . vesztes háborúkról, nemzeti tragédiákról utólag mindig meg­állapítható, hogy az oda- .vezető út bővelkedett a figyel­meztető jelekben, az érdekeltek bölcsebb magatartásával pedig el lehetett volna hárítani az előzmé­nyek ismeretében kiszámítható következményeket. Hosszú időn át meglehetősen általános volt az a nézet, hogy a történelem közvet­lenül fölhasználható ismerete­ket, tanulságokat kínál, hogy a gyakran ismétlődő hasonló hely­zetekben a múlt segíthet az opti­mális magatartás kialakításában. A társadalmi folyamatok azon- - ban olyan bonyolultak, olyan sok tényező 'alakítja ki az eredményt, a látszólagos ismétlődések ellené­re olyan nagy különbség van az egyes események körülményei kö­zött. hogy a megtanult leckéket hiába is próbálnánk közvetlenül alkalmazni. A történelem példa­tárként nem válik be, Shaw afo­rizmája ilyen értelemben érvé­nyes is. A legfőbb eséllyel talán a hadtudományban lehet kama­toztatni a történelmi ismereteket, ezért tanulmányozzák ma is . a háborúk, az egyes, csaták törté­netét. de okulni - ott is legföljebb a viszonylag egzakt tudomány­nak számító hadvezetés képes, a háborúk okaira és lefolyására néz­ve egyértelmű válaszokat a múlt háborúk ismeretéből, fölidézésé­ből még nem nyerünk. A TÖRTÉNELEM hasznosságát valló másik irányzat az erkölcsi tanulságokat emeli ki. Eszerint a múltbeli emberi teljesítmények a hősiesség, a helytállás példái lel- kesítőek, utánzásra késztetnek, ezért kell velük megismertetni minden nemzedéket. Kétségtele­nül van igazság ebben a rokon­szenves nézőpontban, s számos nagy egyéni tett, kollektív fellé­pés és magatartás írható a tör­ténelmi példák hatásának javára. Egyetlen komoly ellenvetést azon­ban nem lehet figyelmen kívül hagyni: a történelem bővelkedik az ellenkező irányú tanulságok­ban is, amikor az önzés, á gátlás­talanság, a becstelenség hozta meg a sikert, sokszor nemcsak rövid távon, és sokan ilyen érte­lemben tanultak is a történelem­ből. A politika nagy bűnözői gyak­ran hivatkoztak a múltra, annak megfelelő értelmezéséből vezették le programjukat, „küldetésüket”, cselekedeteiket — gondoljunk csak Hitler „Mein Kampf”-jának hosszú történelmi fejtegetéseire. Szilárd, egészséges és széles körben osztott értékrendszer esetén azon­ban föltétlenül érvényesül a jó példák hatása. MONDHATNÁNK AZT IS, hogy a múlt ismeretének fontos­ságát nem a közvetlen alkalmaz­hatóság. az egyének és a társada­lom magatartásának a befolyáso­lása jelenti, hanem a fordított eset, a történelem elhanyagolásának, nem ismeretének sok esetben bi­zonyíthatóan káros következmé­nyei. Mennyi hódítási kísérlet' hiábavalóságát, az elkerülhetetlen változásokkal szembeni makacs ellenálás reménytelenségét bizo­nyítja a történelem! Vagy mennyi rossz döntés lett volna elkerül­hető a történelmi előzmények is- ■ méretében, a múlt elfogulatlan tanulmányozásával. Sokszor csak komolyan kellett volna venni egy- egy agresszor korábbi megnyilat­kozásait, nyílt programját, vagy a békéket diktáló győzteseknek ki kellett volna szabadulniuk saját propagandájuk fogságából. A történelem tanulmányozásá­nak legfőbb értelmét a prakti- cista elvárások félretételével a társadalmi folyamatok megérté­sében láthatjuk. Ha abból indu­lunk ki, hogy az emberi társada­lom sosem lehetséges világok leg­jobbika, hanem állandó módosí­tásra, változtatásra, tökéletesí­tésre szoruló alakulat. Ha célunk saját világunk megváltoztatása, önmagunk és utódaink életének a jobbá tétele, akkor ehhez föl* tétlenül ismernünk kell a jelent Márpedig a jelen társadalom any- nyira bonyolult élő, dinamikus képződmény, hogy megértése nem képzelhető el statikus módszerek­kel, a jelen egyszerű lefényképe­zésével. A történelmi előzmények ismerete többek között alkalmas arra, hogy az életet mozgásában, dinamizmusában lássuk, fölismer­jük a fejlődési tendenciájukat — akár a múlt egy adott szakaszát vizsgáljuk, akár ' kifejezetten a jelent Ebben a vonatkozásban a közelmúlt általában kétségtele­nül fontosabb a régmúltnál, de elsősorban mégsem a dátumok közelsége, hanem az események fontossága, hatásossága a mérv­adó. A történelem hullámmozgás­hoz hasonlítható, az egyes esemé­nyek, hullámok átadják energiá­jukat a következőnek, s így a na­gyobb hullámok hatása — saját történelmiünk esetében például a török elleni hosszú küzdelem — évszázadok múlva is érezhető, kimutatható. Az időbeli kiterje­dés mellett fontos a földrajzi táv­lat is, vagyis egyetlen ország tör­ténete sem vizsgálható elszigetel­ten, önmagában, csakis a közeleb­bi és távolabbi szomszédokéval összevetve. Saját jelenünk és ki­látásaink megértéséhez saját múl­tunk mellett ismernünk kell te­hát mások történelmét is. Általá­ban itt is a közelebbi népek a fontosabbak, de a távolabbi, na­gyobb hatalmak szerepe, hatása sok esetben döntőbben esik a lat­ba mint a szomszédok magatar- ' tása. Mindenesetre a világ időbeli és térbeli kiterjedésének a fi­gyelembevételével a legjobb esz­köz a jelen szűk látókörű, leegy­szerűsítő látásmódjának a leküz­déséhez, de a múlt irreális, le­hetetlen elvárásokkal föllépő szemlélete ellen is, MINDEBBŐL természetesen nem fakad, hogy a történelmi megismerés akár csak megköze­lítheti a természettudományos megismerés egzaktságát. A tár­sadalomtudományok szabálysze­rűségei, törvényei tendenciasze- rűek, túl sok, feltételtől függnek, ezért csak feltételesek, a társa­dalmi folyamatok csak a fő i vo­násokban determináltak. Többek között ezért sem vállalkozhat ar­ra a történelem, hogy a múlt tendenciáiból a jövőre vonatkozó jóslatokat, előrejelzéseket adjon. Analógiának a kilőtt puskagolyó kínálkozik: a kilövés körülmé­nyeiből, a röppályából csak bi­zonyos határig következtethe­tünk a további mozgásra, s még kevésbé a becsapódás várható következményeire. A történelem folyamata persze jóval bonyolul­tabb a lövedék haladásánál, már csak azért is, mert emberek csi­nálják: drámánkat magunk írjuk és játsszuk még akkor is, ha a cselekmény iránya és fő kontúr­jai adottak. VAJON LEHET-E, van-e kö­zelebbi, kézzelfoghatóbb haszna a történelemnek, mint egyfajta relativitás-érzet kifejlesztése, a világ változó jellegének és a vál­tozások irányának a jobb meg­értése? Azt hiszem, tanulságnak ez éppen elég, s ha képesek va­gyunk a maga sokszínűségében látni a történelmet, akkor az újabb és újabb nemzedékek el­kerülhetik, hogy csak a maguk kárán 'okuljanak, tanuljanak a történelemből, máskülönben túl magas lesz az ár, és túl késői a tapasztalat , J. G. BIRTALAN FERENC: Tábortűz Sápad az arcod, Lángocska. Készítik pernyeruhádat. Hamuba hull a lángszoknya, pihentesd táncoló lábad. Sápad az arcod, Legényke. Látod már, Lángocska fárad. Ráitalálhatsz-e szegényre, új tüze lesz-e a nyárnak? Pirul az arcunk, Szél úr jön, ébreszti, kelti a lángot. Nyílik a tüzes fenybörtön, leesnek róla a rácsok. Sápad az arcunk, sötét van. Emléke sincs a lángoknak. Szerelmük szunnyad parázsban, meggyszinü álmokat álmodnak. HIDEG ANTAL: Szúnyoggal havaz szigetén okos erőknek szövetén teres erdőknek nyaralni kedves a kedvem fénnyel is ver isten engem béke van dunai csönd van fejem a nyakamon fönt van és tündérei tüzliliom és bűbáj ol tüzliliom melled hirtelen kidobod legyek birtokos birtokod Mohács fénye látszik ide hallom dobban véres szíve fekszem tűzre titkos testre szúnyoggal havaz az este ANTALFY ISTVÁN Nem ismertek... A fék dermedten álltak. Néztek, de nem ismertek. Messziről dérbe vonva futottak el a kertek. A köd már szerteoszlott. Sok év ködét feledte a megöregedett szív; hová lett az ereklye? ... Decemberi világban a fák dermedten álltak, de tavaszi zsolozsmát zengettek a világnak. Révész Napsugár grafikái Révész Napsugár grafikusművész 1968 óta rendszeresen szerepel egyéni és csoportos kiállításokon, szerte az országban, és külföl­dön is. Bemutatkozott már többek között a Műcsarnokban, Tatabányán, Balassagyarma­ton, Kecskeméten és Nyíregyházán. Tatabá­nya, Kecskemét, Debrecen és Budapest-után jelenleg Székesfehérvárott él; újságíró-kriti­kus férjével és két gyermekével. Közelgő kecskeméti kiállítása alkalmából beszélget­tünk vele. Mindjárt az elején ezt mondta: Évekig éltem itt; szorosan kö­tődöm a városhoz, a vidékhez, az itt élő emberekhez. Sok köz­tük a barátom. Egyszóval ide tar­tozom. — Miért rajzol? Miért éppen a grafikai műfajokat műveli leg­inkább? — Mert ehhez értek a legjob­ban. A rajz ugyanolyan kifejezé­si eszköz, éppen olyan hatásos lehet, mint mondjuk a zene, az ének, a tánc. Én nem tudok szé­pen beszélni, ám vallani akarok a körülöttem lévő dolgokról; mindarról, amit átélek. Nos, én a rajzaimmal vallók. Döntse el más, milyen eredménnyel. — Ezek szerint — s ez látszik is o rajzain — a művei lírai val­lomások. — Szeretném, ha mások is így látnák. — Mi az, ami alkotás közben a legjobban izgatja? V2 • „A rajzok gondolatok és érzések Is.” /i ÍA m • „Szeretném megmenteni a régi tárgyakat." • „Életszerű szituációkhoz kötő­döm.” — Nem a technikai machiná- ciós dolgok az érdekesek, hanem a két kezem munkája. A valóság közvetlen, gyakorlatias közelíté­se, megragadása. Soha nem von­zódom a divathoz, sem a művé­szetben, sem pedig másban. Min­dig a rámszabott dolgok tetsze­nek. rm — Ha az ember az alkotásait nézi közelebbről, kiderül, hogy tetten érhetők azokon a népi ha­gyományok. — Ezek kezdettől fogva meg­határozóak nálam. Megdöbbentő erővel hatottak rám. Szerettem volna — s szeretném — megmen­teni a régi tárgyakat, legalább úgy, hogy megörökítem azokat. Olykor az egyes tárgyaknak szim­bolikus tartalmuk van. Az élet­szerű szituációkhoz kötődöm. Ha a tárgyak emberhez szabottak, melengetnek. Ha például a sok­szorosított modern eszközöket látom, taszítanak. A régi tárgyak mögött viszont a régebben élt embereket érzem. Nekem szük­ségem van arra, hogy a körülöt­tem lévő dolgok sokat jelentse­nek számomra. Sokszor úgy ér­zem, hogy kezdő vagyok, aki ke­resi a helyét. — Jelenleg mit csinál? Vannak konkrét tervei? — Tihanyban többször jártam, és megismertem úgymond a kevésbé látványos, ám sok szép­séget rejtegető másik Tihanyt. Ezt szeretném linóba metszeni. — És Kecskemét? Az itteni kötődése, kapcsolatai? — A főiskola után itt kezd­tem. A múltkoriban azt kérdez­te valaki levélben: mikor jövök haza Kecskemétre? Máskor be­mentem a könyvtárba, ahol így fogadtak: itthon vagyok megint? És ez jólesett. Valójában azt sze­retném, ha végül is egészen, tel­jesen, minden szempontból, hiánytalanul itthon lehetnék eb­ben a városban. Varga Mihály íSSSSSS» MOSZKVAI LEVÉL Az év kiállítása Az év moszkvai kulturális szenzációja kétségkívül a Moszk­va—(Párizs 1900—1930 című kiál­lítás. Az idén tavassal nyílt meg a Puskin múzeumban ez a felfo­kozott érdeklődéssel várt, csodá­latos képzőművészeti seregszem­le. Párizsból érkezett ide a be­mutató anyaga, miután csaknem egy esztendeig a Pompidou kul­turális központ slágere volt. Nemrég tehát másik hazájába költözött a század első három év­tizedének orosz-szovjet és fran­cia képzőművészetét káprázatos gazdagsággal felvonultató tárlat. Valójában nagyobb időszakot fog át: ízelítőt ad a múlt század 80-as éveitől az előzményekből, és a szovjet képzőművészet fejlődését egészen a 40-es évekig kísértheti figyelemmel a látogató. (Egyetlen cikk keretében, lehe­tetlen a több száz alkotót felso­rolni, de néhány név talán jelzi, hogy a káprázatos jelző koránt­sem túlzás. A párizsiak között ta­láljuk Pieaisso, Cezanne, Monet, Matisse, Modigliani, Braque ké­peit, szobrait, Toulouse-Lautrec plakátjait, Le Corbusier épület­terveit. (Utóbbi egyébként akár helybeliként is szerepelhetne, hi­szen Ő tervezte a Szovjetunió Statisztikai Hivatalának Kirov utcai székházát.) A moszkvaiak közül is inkább csak ötletszerűen Szeröv, Petrov, Vodkiii, Brodsz- kij, Dejneka, Vera Muhina neve kívánkozik ide. És feltétlenül Tatlin, akinek híres Intemacio- nálé-tomyát nemrég mutatta be a Gyorsuló idő. sorozat egyik kötete. A soha fel nem épült to­rony famodellje a kiállítás egyik kuriózuma. És hol vannak még a moszkvai-párizsiak, vagy pári­zsi moszkvaiak, mint például Chagall vagy Ka/ndinszkij? Az érdeklődők nem szűnő ára­data az oka, hogy a rendezők kénytelenek három órás turnu­sokra korlátozni a megtekintést. Nem lehet tehát túl sokat meren­geni egy-egy alkotás előtt, de az összhatás így is lenyűgöző. A ké­pek és szobrok mellett ott talál­hatók a kor építészeti alkotásai és meg nem valósult tervei, fo­tók,. plakátok, a divat termékei, bútorok, használati tárgyak. Kü­lön részleg mutatja be a színház és képzőművészet kapcsolatát, nem kevés szenzációt nyújtva a látogatóknak. Ízelítőül csak Jean Cocteau 1908-ban, az orosz ba­lett párizsi szezonját hirdető pla­kátját említem meg. Az iparmű­vészek remekeiből is rendkívül nehéz kiemelni bármit, de a hú­szas évek szovjet proletkult tá­nyérjai mindenképp külön szen­zációt jelentenek. (Egymás mellett látva az álko- tásokat, az a benyomás alakul ki á nézőben, mintha nem is több ezer kilométer választotta volna el egymástól a művészeket, annyi a rokon vonás. Picasso 1903-ban készült Zene-instru­mentum című szobrára , pontos válasz az orosz oldalon Udalcova hasonló című és felfogású 1905- ös képe. < Persze a két ország eltérő tör­ténelme, majd társadalmi beren­dezkedése megalapozta a jelentős különbségeket is. A húszas évek­ben a szovjet művészek közvet­len politikai célokat szolgáltak műveikkel. így született meg az­tán néhány rendkívül érdekes al­kotás, mint például Emilov Vö­4"í • Munkás és kolhozparasztnő. Vera Muhina alkotása a párizsi világkiállítás nagydíját nyerte el 1937-ben. rös Ukrajna vasúti propaganda- vagonja, vagy Kusztyagyiev Bol­sevik című képe, amelyen a kép alsó harmadán jellegzetes orosz város látható. A házak, tornyok, utcák fölött óriási vörös zászló leng, szalaggal a kezében hatal­mas termetű munkás gázol át az ósdi, eltűnésre ítélt régi telepü­lésen. Néhány évvel korábban Chagall festett egy hasonló ké­pet, A város felett címmel. Itt is tipikus orosz város, faházak, hagymakupolák fölött szinte le­beg egy összetartozó emberpár: a helységtől elszakadva, ég és föld közötti bizonytalanságban. A hasonló formai megoldás még­is mennyire más gondolatokat, érzéseket sugall! Több ez a kiállítás, mint egy képzőművészeti tárlat. A század első felének történelmével is ta­lálkozik a látogató. Az egyik fotón (Sajtiét alkotása) egy öreg muzsik először kapcsolja fel szá­nalmas kunyhójában a villanyt; s ugyanebben az időben készíti Vesznyin a dnyeprovi vízierőmű monumentális épületének tervét. A túloldalon pedig Le Corbusier műve, a Népszövetség genfi szék­házának terve látható. Szovjet-Oroszországban még dúl a polgárháború, intervenció, éhínség pusztít, de Rodcsenko már munkásklubba tervez asz­talt, fotelt, lámpát, könyvespol­cot, amelyek szépségükkel,' kor­szerűségükkel kielégítik a mai kényesehb igényt is. A forrada­lom győzelmének és az új társa­dalom építésének mámorában élő szovjet-orosz művészek ezek­ben az években olyan alkotások .sokaságát hozzák létre, amelyek láttán óhatatlanul vetődik fel a kérdés: lehet, hogy ebben az idő­ben nem iS' egyedül Párizs volt a képzőművészet fővárosa? Eddig több, mint félmillióan nézték meg a kiállítást, s még legalább ennyien reménykednek, hogy sikerül belépőjegyhez jut­ni. Az érdeklődés is igazolja, hogy az elmúlt évtized legna­gyobb kulturális ötlete volt a tárlat megrendezése. Akinek megadatott Párizsban vagy Moszkvában rácsodálkozni a francia és szovjet-orosz művé­szek alkotásaira, igazán páratlan élménnyel lettek gazdagabbak. Előítéletek falai dőltek le. Joggal írta szeptember 28-án a kiállí­tást megtekintő L. I. Brezsnyev az emlékkönyvbe, hogy „ez a ki­állítás, akárcsak hasonmása ko­rábban Párizsban, segíti, hogy a szovjet és francia nép jobban megismerje egymást, elősegíti a Szovjetunió és Franciaország ha­gyományos barátságának erősíté­sét.” , Farkas Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents