Petőfi Népe, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-04 / 207. szám

1981. szeptember 4. • PETŐFI NÉPE © 5 TÓTH LÁSZLÓRÓL, EMLÉKTÁBLA-AVATÁSKOR ÚTTÖRŐÉLET június 28.) Cikkekkel nógatta gyorsabb haladásra a Kecske­méten sok tekintetben tunya közgondolkodást. A garabóhoz, a megszokott mértékegységhez ra­gaszkodókat a kilóra igyekezett rábeszélni, az otthonülőket a mo­ziba járásra. Érezte: a maradiság, a dogmák hatalma, az ostobaság kiszolgál­tatottsága, a szolgalelkűség be- idegzettsége végveszélybe sodor­hatja válságos időkben a nemze­tet. Nincs magyar újságíró, aki ilyen kétségbeesett haraggal, . A céltudatos és követkézetes gimnazistának így válaszolt a Ma­gyar Alföld szearkesztője 1911- ben. „Köszönjük a M. A. iránti érdeklődését, mely szerint úgy a lap beosztásával, mint a tartal­mával meg van elégedve.” A to­vábbiakban sajnálattal bár, de megoldhatatlan technikai prob­lémákra hivatkozva, elutasította sakkrovat indítását szorgalmazó javaslatát. A Vágó utca 15. szám alatt lakó, még kiskorú Tóth László gyorsan elhárította az akadályokat, és a következő számban megjelent az első játsz­maismertetés, az első hírcsokor. Sakkszerkesztői munkásságának akár vázlatos bemutatásához tíz­szer ennyi hely is kevés lenne. A Magyar Sakkvilágot, illetve a Magyar Sakkéletet 38 évig szer­kesztette. Lapunk népszerű sakk­rovatát szinte haláláig gondozta. „Fordulj ahhoz a szemüveges, magas újságíróhoz, aki en­gem a múltkor kitűnően eligazított. Valami Tóth nevű.” — Tanácsolta 1930-ban Móricz a kecskeméti Katona-ünnepsé­geken a Nyugatot képviselő Kárpáti Aurélnak. A Németh László szerint „sokoldalú, becsületesen furfangos, eredeti ember, aki (...) mindig a homo kecskemétiensist nevelte, s vitte diadalra a világban” sakk-, irodalomszervezői érdemeit, a szocialista jövendőért vívott várospolitikai küzdelmeit szá­mos újságcikk méltatta. A „kitűnően eligazító” újság­íróról többet illene tudnunk. Égyben-másban ma is tanulha­tunk tőle. Nemcsak mi, a nyom­tatott betűvel elkötelezettek. XXXV. ÉV TO. SZÁM I960. JÚLIUS A magyar sakkválogatott szö­vetségi kapitánya többször Is ki­fejtette: Tóth László nélkül alig­ha büszkélkedhetnénk ebben a sportágban ilyen olimpiai sike­rekkel. A kecskeméti szerkesztő könyvtára, sok-sok kiadványa ki­fogyhatatlan kaptárként táplálta a tanulni vágyó versenyzőket. Honfitársainkhoz gyorsan eljut­tatta — régi kapcsolatai révén — a szovjet sakkozók játszmáit. Olyan nyomdai vezető volt, aki felelősséget érzett azért, hogy az Első Kecskeméti Könyv- és Hír­lapkiadó Részvénytársaság min­den lehetséges módon segítse a társadalmi megújulást szolgáló magyar irodalmat. A harmin­cas években jó néhány mű nél­küle aligha jelent volna meg. Ma az elnagyüzemesedett nyomdák­ból kiszorultak az írók. Híres ré­gi üzemek is szívesebben vállal­nak kevesebb törődést igénylő, több forintot fiadzó csomagoló­anyagokat, színes reklámokat. Tóth László a kézirat előkészíté­sétől, előfizetők szerzéséig segí­tette a legjobbakat: Áprily Lajos, Csuka Zoltán, Erdélyi József, Celléri Andor Endre, Illyés Gyu­la, Kassák Lajos, Képes Géza, Németh László, Ortutay Gyula, Sárközi György, Sinka István, Szabó Lőrinc és Veres Péter írt, szólt önzetlen buzgalmáról. Eléggé ismert az a tevékeny­sége is, amelynek kibontakozta­tására közéleti tisztségei terem­tettek alkalmat. $I£*K£SITt TÓTH LÁSZLÓ A MAGYAI DOLGOZÓK ORSZÁGOS- SAKKSZÖVETSÉGÉNEK FOLYÓIRATA Képesség, tájékozottság, ügy iránti felelősség dolga: mindig rátalált a legkiválóbb szövetsé­gesekre. Sisa Miklóssal, a Galilei Kör későbbi elnökével és Hajnal József szocialista költő-újságíró­val közösen írta, szerkesztette a Kecskeméti Színház című kiad­ványt. Amikor mostanában a hátrányos helyzetű gyerekekre hivatkozunk, gyakorta gondolok a sökgyerekes szegény kőműves­segéd fiára, aki 19 évesen olyan előremutató biztonsággal minősí­tett művészeti irányzatokat, író­kat, színházi előadásokat, hogy alig hiszek a szememnek. Publicistaként' természetesen a helyi munkáslapban mutatkozott be, méghozzá teljes vértezetben. Mennyire jellemzően tóthlászlós, mennyire fiatalosan sokat akaró, mennyire cselekvést, aktivitást sürgető a Színház, gyümölcssze­zon, freudizmus és egyebek című írása. (Kecskeméti Lapok 1914. MAGYAR ilyen cáfolhatatlannak látszó ér­vekkel óvta népét a militarista kardosörtetéstől. És mégse kell háború! figyelmeztette a „vesszen Szerbia” mákonyától bódult tö­megeket. Nem kell, mert „a kö­zelmúltban meghízott, telhetet­len vállalkozók, lelketlen kufá- rok, fegyvergyárosok, udvari szállítók már összedörzsölték ke­zeikéit.” Feltehetően további saj­tójelenléte érdekében visszako­zott látszólag egy sápadt cikkel, amikor már minden eldőlt. Amint lehetett, azt kérdezte: „Mikor lesz vége?” 1917. június 1-én, másnap, már elutasította az unokák érdekeire hivatkozó há­borús-pártiakat. „Nem lesznek unokák, ha az apák 18 éves kor­ban meghalnák.” Két nap múl­tán: „A népek kezdik megérteni egymást.” Egyre bátrabb cikkek­kel aktivizálta a jobb világban reménykedőket. „Szavaztassák meg a népéket, mit akarnák”, követelte 1917. november 25-én, valószínűsíthetően az októberi forradalom hatására. December 6-án, Béke címmel közölt vezér­cikket. A következő számban ol­vasható: ,rPáratlanul áll a világ­történelemben a békekészség ki­nyilvánításának az a módja, amelyhez most az oroszok folya­modták.” Huszonöt fontosabb, 1917-es írásból hiúsz a vérengzés mielőbbi befejezését sürgette. Okos cikkekkel segítette az őszirózsás forradalom eszméinek kecskeméti terjedését. „Egy-két nap alatt óriási változás lesz po­litikánkban", jövendölte 1918. október 22-én. Nagy elfoglaltsága ellenére 1919. április közepétől sűrűn használta a Magyar Alföld nyil­vánosságát a Tanácsköztársaság művelődéspolitikájának megérte­tésére, a változások jelentőségé­nek érzékeltetésére. Az új vívmá­nyokat a régi rend híveitől és a gátlástalan karrieristáktól egy­aránt féltette. Az ellenforradalom győzelme után bebörtönzött Tóth László csak közvetve, közhasznú ügyek támogatásával szolgálhatta a de­mokratikus holnapot. Aki tudott á sorok között olvasni 'az a Bar­tók és Kodály népi gyökereit, korszerűségét méltató cikkeiből, József Attilát 1925-ben (!), majd Illyés Gyulát, Veres Pétert, Né­meth Lászlót és másokat bemu­tató jegyzeteiből kihallhatta a szerző indítékait, állásfoglalását, üzenetét A két világháború közötti és a felszabadulás utáni újságírói, szerkesztői munkálkodása külön cikk tárgya. Az eddigiekből is nyilvánvaló: az élet szépítését programként vállaló Tóth László újságíróként is a tőle szokott színvonalon, előrelátással, fur- fanggal, szocialista elkötelezett­séggel dolgozott. Sokat mondtam ezzel. Heltai Nándor Tábor a Duna-parton Néhány méterre a Dunától fes­tői szépségű környezetben' alakí­tották ki táborhelyüket a tassi úttörők pár évvel ezelőtt. ' Az összefogás nagyszerű .példájaként emlegetik a tettet azóta a kalo­csai járásban éppen úgy, mint az egész megyében. Hogyan, mi­ként, miért serénykednek, ki és kik állnak az eredmények mö­gött, erről kérdezzük a csapat vezetőjét, Kovács Lászlánét. — A táborhely építésének öt­lete tulajdonképpen hét évvel ezelőtt született meg, jól emlék­szem, Szigetfü Lászióné, a peda- gógus-párta lapszervezet titkára mondta ki először: „De jól lenne, ha építenénk a Duna-parton egy állandó tábort...” És valamennyien így gondoltuk, mert a Duna közelsége, a nagy kirándulások, pecázások, vala­mennyi kisdobosunk és úttörőnk számára élményt jelentették. Hét évvel ezelőtt vízi' úttörőcsapatot is alakítottunk, az arra érdeme­sek közül. .— Ezt az „érdemességet” a ta­nulásra és a mozgalmi munkára kell érteni? — Igen. Minden esztendőben a hatodikosok jelentkezhetnek vízi-úttörőnek. A képességeikhez szabott maximális teljesítmény a tanulásban, a mozgalmi mun­ka szeretető alapvető kövestel- mény ebben az esetben. A jelent­kezők közül húszán kerülnek ab­ba a csoportba, akiket hetenként a dunaújvárosi uszodába viszünk, úszótanfolyamra. Ehhez á helyi termelőszövetkezettől kapjuk az autóbuszt, és Réti Istvánná kol­léganőmmel kísérjük őket az ok­tatásra. Az úsznitudás ugyanis alapfeltétele annak, hogy nyáron vízre szálljanak. — A Duna-parti tábor kiala­kításának gondolata elhangzott. Mi történt ezután? — A községi tanács vezetői fel­ajánlottak a mozgalom részére egyholdas Duna-parti terület. Ezt nagy örömmel elfogadtuk. Tudtuk, hogy a nagy munka még csak ezután jön. Beszélgetésünkbe az iskola igazgatója kapcsolódik 'be. Ugyan­is ő lépett először kerítés-ügy­ben ... — Felkerestem a MÉH vezér- igazgatóját, és őszintén elmond­tam, hogy nagy mennyiségű, ol­csó kerítésanyagra van szüksé­günk. Kiskunlacházáról egy te­herautónyi hulladékvasat vásá­rolhattunk, amit a termelőszövet­kezet társadalmi munkában ha­zaszállított. A darabolást a szö­vetkezet betonüzemének szocia­lista brigádja, élükön Schwar- czenberger Istvánnal, végezték. 1974-ben pedig harmincezer fo­rintért drótfonatot vásároltunk, és a betonalapba helyezett va­sakra ráfeszítettük — kész volt a kerítési munka! — Úttörőink pontosan tudták, mi készül, és segítettek. Otthon is mindig beszámoltak arról, ho­gyan halad az építkezés. — Mi következett ezután? — Szilágyi József szakmai irá- • nyitásával — természetesen tár­sadalmi munkában — betonbiok- ' kokat készítettek, két tizenkét személyes, teraszos hálóépület­nek, és egy parancsnoki épület­nek. Elkészültek a mosdók, az ebédlő-társalgó, és a gyermekév tiszteletére „hivatalosan” is át­adtuk a tassi 132. II. Rákóczi Ferenc úttörőcsapat tagjainak a táborhelyet. Ne felejtsük el, a berendezést a szülői munkaközösségen kívül a termelőszövetkezet dolgozói, a Hypó- és a flakonüzem, a varro­da lányai-asszonyai készítették. Azt, hogy ágyneművel, függöny- nyeí, asztalneművel jól ellátot­tak vagyunk, nekik köszönhetjük. Az építés ideje alatt természe­teden felvettük a kapcsolatot az országos úttörőelnökség vízi szakbizottságának dunavarsányi telepével. Szakmai tudnivalók­kal, tanácsokkal, a vízi életre va­ló felkészítésükkel ők foglalkoz­tak. Tőlük kaptuk első csóna­kunkat is! Jelenleg három csónakunk van, tízszemélyesek. Ha túrára indu­lunk, általában az egyik csak rakodócsónakként szolgál, és azt motoros húzza. A motoros kísérő jelenléte mindenképpen fontos, bármilyen problémánkban segít­ségünkre van. Az idén például Tasstól Soroksárig tartott a túra, napi 8—15 kilométert haladtunk. Este kikötöttünk, tábort vertünk, főztünk. Nagyszerű volt! Persze, a túra előtti hónapokban alapo­san felkészültünk az útra, ismer­kedtünk a vidékkel, a víz mel­letti települések nevezetességei­vel is. — És mi lesz azzal, aki nem tagja a vízi csapatnak? — Van önálló csapattáborunk Agárdon, a Velencei-tó partján. A vízi táborba pedig a legkiseb­beken kívül igyekszünk minden­kit elvinni, rajonként, egy hét­re. Jönnek hozzánk vendégek is. miskei, dunavecsei úttörők, és szovjet pionírokat is fogadtunk már. Néhány esztendeje fafara­gó-szaktábort rendezünk itt, ügyes,kezű pajtások Horváth At­tila' tanár irányításával dolgoz­nak. A költségeket a termelőszö­vetkezet fedezi, az alkotások a tábor tulajdonába kerülnek, esz­tendőről esztendőre szebbé téve a környezetet. Selmecj Katalin • Nyári túra a Dunán. « xX:X:N:X:X:N:XvX:X!N'X:X!N:X'X:X*X*XvX*XvX\v:'XvX*:*x,X'X,X’:’X$X,xX 15. (18.) A báró lehuppant egy szabad asztal mellé, a szürke tisztekre sandított. Ekkor egy termetes, kötényes asszony felszolgálta az első fogást. A báró krákogott, előhúzta Övéből a tőrét, és neki­látott a lakomának. Némán falta a jókora szarvassült-darabokat, az ecetben eltett puhányok hal­mazait, a tengeri rákok kupacait, s mindezt borral, sörrel öblítette le bőségesen. A pénztelen donok egyesével, kettesével átszállingóz­tak az ő asztalához, és a báró hetyke kézlendítéssel üdvözölte őket. Hirtelen abbahagyta az evést, meredt szemét Rumatára szegez­te, és harsányan felüvöltött: — Rég nem voltam Arkanar- ban, nemes barátom! Becsületem­re mondom, itt valami nem tet­szik nekem. — Mégpedig mi, báró? — kér­dezte Rumata érdeklődéssel. A pénztelen donok arcán tisz­telettudó figyelem rajzolódott ki. — Mondja meg nekem, bará­tom! — kezdte a báró. — Mond­ják meg, nemes donok, mióta várj úgy királyunk őfelsége fővárosá­ban, hogy a Birodalom legősibb nemzetségeinek ivadékai egyet­len lépést sem tehetnek anélkül, hogy mindenféle szatócsokba és mészárosokba ne botlanának?! 1 A pénztelen donok lassanként elhúzódtak. - Rumata a sarokba sandított, ahol a szürkék ültek. Azok abbahagyták az ivást, és a báróra néztek. — Megmondom önöknek, nemes donok, mi az oka — folytatta Pampa báró. — > Mindez azért vám, mert önök megijedtek, önök azért tűrik őket, mert félnek. Te is félsz! — ordította, s a legkö­zelebbi pénztelen donra meredt. — Gyávák! A pénztelen donokból azonban édes-kevés haszon volt. Nyilván nem akarózott verekedniük, enni és inni kívántak. A báró átvetette lábát a padom, tekintetét a sarokba irányította, ahol a szürke tisztek ültek, és ki­jelentette: — Én bezzeg az- ördögtől se félek! Aprítom a szürke csőcse­léket, ahol csak érem! — Mit sziszeg ez a söröshordó? — tudakolta hangosan egy hosz- szú arcú, szürke kapitány. A báró elégedetten elmosolyo­dott. Nagy robajjal kimászott az asztal mögül, felállott a padra. — Hé, ti, szürke söpredék! — üvöltötte a báró. — Tudjátok meg, hogy tegnapelőtt én, Pam­pa dón Bau báró, derekasan el­páholtam. a tieiteket! Tudja, ba­rátom — nézett le Rumatára —, este a váramban iddogáltam Ka- hani atyával. Hirtelen beszalad a lovászom, és közli, hogy egy szürke banda feldúlja az „Arany Patkó” kocsmát. Az én kocsmá­mat, az én ősi földemen! Oda­vágtattunk. Sarkantyúmra eskü­szöm, egész banda volt ott, vagy húszán! Elfogtak három alakot, és leitták magukat, mint a disznók!... És mindenkit csépel­ni, mindent törni-zúzni kezdtek. Én megragadtam az egyiket a lá­bánál — és elkezdődött a muri! Egészen a Nehéz Kardokig ker­gettem őket... A báró elbeszélése itt félbesza­kadt. A hosszú arcú kapitány meglendítette a karját, és egy súlyos dobókés csörrent a báró páncéljának mell-lemezén. — Már régen kellett volna! — mondta a báró, és kihúzta hüve­lyéből óriási kardját. Meglepő fürgeséggel leugrott a padlóra, kardja villogva szelte a levegőt, átvágta a mennyezet­gerendát. A báró elkáromkodta magát. A mennyezet megroppant, törmelék hullott'az emberek fe­jére. Most már mindenki talpon volt. A pénztelen donok a falhoz la­pultak. Az ifjú arisztokraták fel­álltak az asztalra. A szürkék, kardjukat maguk elé tartva, fél­körbe sorakoztak, és apró lép­tekkel a báró felé indultak. Csak Rumata maradt ülve, s azt fon­tolgatta, a báró melyik oldalára álljon, nehogy a kard eltalálja. A háromfelől közeledő szürkék megtorpantak. Egyikük szeren­csétlenül Rumatának háttal állt meg, Rumata áthajolt az aszta­lon, megragadta a gallérjánál, beledöntötte az ételmaradékkal teli tálakba, majd a füle tövére vágott. A szürke mozdulatlanná dermedt. A báró felkiáltott: — Adja meg neki a kegyelem­döfést, nemes Rumata, én pedig a többivel végzek! Valamennyit leöldösi, gondol­ta rosszallóan Rumata. — Ide hallgassatok — szólt a szürkékhez. — Ne rontsuk el egymásnak ezt a vidám éjszakát. Úgysem bírnátok el vetünk. Dob­játok el a fegyvert, és menjetek innen. — Még mit nem — ellenkezett a báró. — Én verekedni akarok! Hadd verekedjenek ők is! E szavakkal a szürkék felé in­dult, s egyre gyorsabban forgat­ta kardját. Azok elsápadva hát­ráltak. Rumata átugrott az asz­údon. — Várjon, barátom. Egyáltalán semmi okunk arra, hogy hajba kapjunk ezekkel az emberekkel. Nem tetszik önnek, hogy itt van­nak? Akkor elmennek. — Fegyver nélkül nem me­gyünk el — közölte mogorván az egyik hadnagy. — Kapnánk is érte! Hiszen őrjáratban vagyunk. — Az ördög vigyen benneteket, menjetek fegyvertelenül — en­gedélyezte Rumata. — Kardot a hüvelybe, kezet a tarkóra, egye­sével távozzatok! —De hogyan menjünk el? — tudakolta a hosszú arcú kapitány. — Ez a dón elállja az utunkat! — El is fogom állni! — Hát jó — mondta Rumata. — Én tartom a bárót, ti pedig szaladjatok, de minél gyorsab­ban. sokáig nem tudom vissza­tartani ! Hé ti, ott az ajtóban, tegyétek szabaddá a kijáratot!... Báró — monda, s átölelte Pampa derekát. — Ügy vélem, megfe­ledkezett egy fontos körülmény­ről. Ezt a dicső kardot az ön ősei csak nemes harcban használták. A báró tovább forgatta akaró­ját, de arcán tűnődő kifejezés jelent meg. — De hiszen nincs nálam más kard — mondta tétován. — Annál inkább!... — álla­pította meg jelentőségteljesen Rumata. — így gondolja? — A báró még mindig habozott — Hiszen ezt ön jobban tudja, mint én...! — Igen — felelte a báró. — Igaza van. El sem hiszi, kedves Rumata, de én képes vagyok há­rom-négy órát egyfolytában így forgatni a kardot, és cseppet sem fáradok el... Ö, miért nem lát ő most engem?! — Elmondom neki — ígérte Rumata. A báró sóhajtott, és leengedte a kardját — Nem tudom, nem tudom... — mondta tétován. — Mit gon­dol, helyesen tettem, hogy nem búcsúztattam őket farba rúgás­sal? . — Tökéletesen helyesen — biz­tosította Rumata. — Nos hát — mondta a báró —| ha egyszer nem sikerült ve­rekednünk, akkor most már jo­gunk van egy keveset enni és inni. Lábánál fogva lehúzta az asz­talról a még mindig eszméletle­nül heverő szürke hadnagyot, és öblös hangon kurjantotta:-— Hé, gazdasszony! Bort és ételt! Odajöttek a fiatal arisztokra­ták, tisztelettudóan gratuláltak a győzelemhez. — Semmiség — mondta kedé­lyesen a báró — Hat nyomorult pribék. Az „Arany Patkó”-ban két-két tucatot zavartam szét... (Folytatjuk.) Az életszépítő újságíró

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents