Petőfi Népe, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-17 / 218. szám
1981. szeptember 17. # PETŐFI NEPE 9 5 A szeptemberi Szovjet Irodalom FELTÁRUL A KÖZÉPKOR Értékes leletek Bátmonostoron FOLYÓIRATSZEMLE Az ásatásnak látogatói is akadnak. Képünkön: a szociofotó-tábor nltnlf V/lllomílQfn lakói, akik ugyancsak felkeresték a középkori Bátmonostort. A^V/llv/A. V ClliV/lllClöCll Bátmonostor határában, a falutól egy kilométerre hatalmas, szabályosan kiképzett gödrök ásítanak. Mélyükön rengeteg csontváz sorakozik, ugyancsak szabályos rendben. A csontvázak középkoriak, s azok a feltárt épületfal- maradványok is. Kultúrtörténeti szempontból fontos, bizonyos vonatkozásban egyedülálló; a kor társadalmával kapcsolatos adatokat közlő ásatás folyik Bátmonostoron, immár ötödik esztendeje. A feltárást Biczó Piroska, a kecskeméti múzeum középkorral foglalkozó régésze vezeti. Évről étre újra kivonul ide kis segédcsapatával, hogy lépésről lépésre haladva a munkával, mind több adatot jegyezhessen fel az ősi Bátmonostorról a tudomány számára. Égy keskeny földfal tetején egyensúlyozgatom át magam a túloldalra, a régésznőhöz. Mosolyogva fogad, s mivel tudja látogatásom célját, mindjárt magyarázatba kezd, s körbekalauzol a látványos kutatási területen. Először az ásatás előzményeiről beszél. Száztíz éve kezdődött — Henszlmann Imre, a múlt század egyik legnevesebb művészettörténésze már száztíz évvel ezelőtt, 1871-ben kutatott ezen a területen, öt azonban csak a templom meg a kolostor érdekelte, nem hatolt a föld mélyébe, s így történt meg az a tévedése, hogy az akkor még a felszínen meglevő falmaradványok alapján kápolnának vélte a templom szentélyét. Nem vette észre, hogy a falu templomának egy részét találta meg. A köveket azóta mind elhordták, s ma már csak a föld mélyét vallathatjuk. A monostor és temploma 1190-ben épült. A falu templomát ugyancsak az Árpád-korban emelték. Oklevelek tanúsítják, hogy az első Bátmonostort a tatárok pusztították el, s hogy a tizennegyedik században kezdték újra felépíteni a romokat. Oj kolostort is építettek, s újra felépítették a falu templomát is. Néhány százan lakhattak itt akkor. A kolostortól délre, mintegy száz méterre állott a földbirtokos Töttös család megerődített udvarháza, északra pedig a tizennegyedik században mezővárosi rangra emelt település, Bátmonostor. A falu neve első ispánjának, Botnak a nevéből ered. A település a török időkben ismét elnéptelenedett, s a megfogyatkozott lakosság innen egy kilométerre keletre, magasabb fekvésű helyen alapította a mai Bátmonostort. Hasonlított a Jáki-templomhoz — Mi tárult fel eddig a viszontagságos sorsú, középkori Batmonostorból? — kérdezem kíváncsian. — Feltártuk a monostor templomának a déli falát. Az egyházi épületről kiderült, hogy körülbelül harminc méter hosszú lehetett. Ezen még a szakemberek is cicsodálkoztak, s viccelődtek, hogy Piroska, maga biztosan más épületet talált, nem templomot. Alapfalai egyébként átlagosan két méter szélesek. Háromhajós templom lehetett ez, a homlokzati részén két toronnyal, s hasonlíthatott a Jáki-templomhoz. Megtaláltuk a déli torony alappillérét is. — Miből épült a középkor e síkvidéki temploma? — Az alapozás alsó része terméskő, melyet a dunántúli kőbányákból vízen szállítottak ide. A vízi szállítást a szabályozatlan Duna tette lehetővé. A terméskőre égetett téglákat raktak, s' minden bizonnyal téglából épültek a templomfalak is. — Milyen volt a másik templom? — Az eddigi feltárás eredményeként ennek a körvonalai is kibontakoztak. A falu Árpád-kori temploma tizenegy méter hosszú és hét méter széles volt. Alapjai döngölt agyagból, falai téglából készültek. Egyhajós, félköríves szentélyű, román stílusú volt Bátmonostor első temploma. A legkorábbiak közül való. Az idén megtaláltuk a tizennegyedik századi újjáépítés során készült szentélyt, ennek alapján tudjuk, hogy ez az építmény is mintegy harminc méter hosszú lehetett. Ez is azt bizonyítja, hogy Bátmonostor jelentős település lehetett a középkorban. Az ásatási megfigyelésekből arra következtethetünk, hogy a falu temploma két periódusban nyerte el ezt a méretét: nem találták megfelelőnek, s tovább bővítették. Nagy Lajos és Mátyás király pénzei Közbevetőleg megjegyzem, hogy sok itt a csontváz, s hogy a sírokban, s másutt is, bizonyára előkerültek egyéb letetek is, melyek ugyancsak érdekelhetik a közvéleményt. — Valóban érdemes ezekről is szólni néhány szót. A falu népe, középkori szokás szerint, a templom köré temetkezett. Eddig több mint ezerhatszáz sírt tártunk fel, melyek zömmel 14—16. századiak. A sírokban egyebek között fémszálakból font, hajlított pártákat, ruhakapcsokat, egyszerűeket és díszeseket, továbbá egyéb bronztárgyakat találtunk, s többi között Nagy Lajos és Mátyás király pénzeire bukkantunk. Találtunk egyébként még egy kápolnát is. Ez nyolc méter hosz- szú, gótikus, teljesen téglából épült, s a pinceterét csontháznak használták. Feltártunk egy hattíz méter széles úgynevezett kerítőárkot, harminc méter hosszúságban. Erről egyelőre csak sejtjük, hogy az Árpád-kori templomot, monostort kerítette, védte. Az első három évben az udvarház területén is kutattunk, s tisztáztuk, hogy az épület nyolcvanszor nyolcvan méteres területen állott, melyet tíz méter széles árok, ezen belül pedig cölöpös, vesszőfonásos földpalánk vett körül. Itt is találtunk értékes leleteket. Ilyen például egy szép, vékony, talpas reneszánsz üvegserleg, melyet gyöngyözött borda díszít. Ugyanitt olyan kályhacsempék kerültek elő, melyeknek a másait a budai királyi palotában láthatjuk, s immár köztudott, hogy ezek Ulászló uralkodása idején készültek. Mindezek a bát- monostori főúri udvarház fényűzéséről tanúskodnak. Érdemes folytatni Biczó Piroska szavaiból kitűnik, hogy nem mindennapi ásatásról van szó, s hogy az idén még korántsem érnek a végére. Olykor némi bizonytalanság is kicsendült mondataiból. Így hát egyenesen adódott a következő kérdés: — Mikor fejezi be teljesen a feltárást? — Még mindig sok munka van hátra. A monostor templomát teljesen fel kellene tárni, meg kell még keresni a falu templomának a nyugati végét is. Tovább kellene kutatni az udvarház területén, mert ilyen épületegyüttest ebből a korból még nem tártak fel az országban. A történeti és művészettörténeti kutatás szempontjából nagyon fontos lenne ez, mert a vidéki nemesi birtokközpontok alapos megismerésére adna lehetőséget. Ehhez ugyanis nem elegendők az írásos dokumentumok. A bátmonostori udvarház teljes feltárásának eredményeként a 16—17. századi kastélyok elődeinek az életével ismerkedhetnénk meg alaposabban. A feltárás ezzel sem lenne teljes, mert még mindig ismeretlen a kolostor épülete, és maga a település. Az ásatás folytatása elsősorban pénzkérdés. Eddig a bajai járási hivataltól évente száznyolcvanezer forintot kaptunk e célra. Bátmonostor rövidesen Baja városkörnyéki községe lesz, s nem tudom, hogy a jövőben ki támogatja majd az eddigiekhez hasonlóan az ügyet. □ □ □ Bizakodva távozom az ásatás színhelyéről, mert tudom, hogy a megyében hosszú idő óta mindig akadt mecénása az ilyen komoly kulturális értékű munkáknak. Rapi Miklós A folyóirat új száma közli Ju- rij Nagibin Repülő csészealjak című művét, az író Amerikában tett látogatása alapján írt útirajzait^ Számos amerikai egyetem orosz tanszéke hívta meg őt előadónak, bejárta a legnagyobb amerikai városokat. Érdekes helyzetjelentést ad az egyetemi diákság életéről, az oktatási rendszerről, az európaitól nagymértékben eltérő tananyagról- és módszerekről. Megismerkedhetünk egy egyetemi tanár tipikusnak is mondható családi életével. Nagibin hozzáértéssel elemzi az amerikai irodalmi életet, írókról, művekről mondja el véleményét. Emellett azonban az amerikai „kisemberek” sorsába is bepillantást nyerhetünk, s szó esik a négerkérdésről, az indiánok problémájáról. A szerző mindezt színesen, olvasmányosan tárja elénk, útikönyvbe is beillő alapossággal és jó érzékkel ragadja meg egy-egy város — New York, Washington, Cleveland, Seattle, Salt Lake City, Los Angeles (természetesen Hollywooddal és Dis- neylanddel együtt) — hangulatát, fő jellegzetességeit. Az amerikai útirajzokat Soproni András fordította. Ezenkívül Danyiil Al és Szofron Danyilov elbeszélése, A szokásosnál talán valamivel gazdagabb termésből idézünk: igyekszünk felhívni a figyelmet két, szerintünk lényeges, sok gondolatot, életanyagot felvillantó írásra, azokból, melyek a szeptemberi irodalmi folyóiratokban megjelentek. UTOLSÓ INTERJÚ — ez a címe annak a cikknek, amelyik az Üj írás hasábjain látott napvilágot. Ebben Krassó László riporter faggatja a nemrégiben elhunyt Pilinszky János költőt életéről, munkájáról. Ebben elsősorban az fogja meg az olvasót, hogy a lírikus, aki kor- társaira — és bizonyára az utódokra is — oly nagy hatással volt és lesz, számos figyelmet érdemlő dolgot mond el életről, irodalomról, művészetről; általában az emberről. Szeptember 27. és október 4. között hetedik alkalommal rendezik meg hazánkban a képző- művészeti világhét eseménysorozatát. iAz idei világhét mottójaként la „Világunk tükre a művészet” jelmondatot választották, s a rendezvénysorozat egyik fő eseményeként ezzel a címmel elméleti konferenciát rendeznek. Szeptember 27-én háromnapos tanácskozás kezdődik, s ezen építészek, szociológusok, művészek a közművelődés és településfejlesz- lesztés kapcsolatát vitatják meg a szentendrei művelődési otthonban. A világhét eseményeinek másik központja Kaposvár. Szeptember 27-én a Somogyi képtárban nyitják meg a IV. dunántúli tárlatot. Megelőzőleg a rendezők felhívtak mintegy kétszáz, a Dunántúlon élő művészt, hogy pályázzanak alkotásaikkal. Csaknem másfél százan, mintegy 350 művel jelentkeztek, s a zsűri végül 90 alkotó 163 alkotását tartotta kiállításra méltónak. A valamint Jurij Bondarev Választás című regényének második része is olvasható. A Líra rovat Olzsasz Szulejme- novnak, az orosz nj^íven író, hazánkban sem ismeretlen kazah költőnek friss terméséből közöl válogatást. A fiatal nemzedék jeles képviselőjének már jelent meg magyarul kötete, az új versfordításokat is Rab Zsuzsa készítette. A költő indulását Leonyid Martinon eleven, személyes élményekkel teli bevezetője idézi fel. A Közös dolgaink rovatban Sándor László összeállítása Balogh Edgár él a Szovjetunió kapcsolatát idézi fel, az író 75. születésnapján. Molnár Gézával Szergej Fagyejev készített interjút. Ugyancsak 75 esztendeje született Dmitrij Sosztakovics: az évforduló alkalmából Durkó Zsolt, Láng István, Lehel György, Mihály András, Sárai Tibor és Szo- kolay Sándor nyilatkozott a folyóirat munkatársának. Vallomásaik mellett Ivan Martinon zene- történész és Viktor Sklovszkij esszéit közli a -lap. Mint minden számban, ezúttal is a kétnyelvű tükörfordítás, sci- fi rovat és krónika teszi változatosabbá a lap anyagát. egy Életmű alakulásába pillanthatunk be utólag, amikor a Kortárs legújabb számában Nemes Nagy Agnes költő vallomását olvassuk. Aki műfordítónak, tanulmányírónak sem éppen akárki, az ezúttal — remekebb- nél remekebb kérdésekre válaszolva — felfedi önmaga legiga- zabb lényegét, igazi énjét. Sietek leírni: öröm olvasni ezt a gyönyörű, itt-ott költői szárnyalású vallomást. Mindenekelőtt szerintünk az a legfőbb értéke az interjúnak, hogy a valamikori Üj- hold című folyóirat megszületésének, alakulásának körülményeit az eddiginél jobban megismerjük belőle — Kabdebó Lóránt irodalomtörténész okos kalauzolásával. V. M. megnyitáskor első ízben adják át a Dunántúli Művészetért emlékplakettet> Borsos Miklós alkotását. A kaposvári tárlathoz kapcsolódva dokumentációs kiállításon mutatják be a dunántúli művésztelepek életét, tevékenységét, igy a dunaújvárosi vasszobrász, a nagyatádi fafaragó, a siklósi keramikus, a villányi kőfaragó és a zdlaegerszegi belsőépítészeti, környezetalakító telepek munkáját. Ezzel egyidöben tanácskozást rendeznek a művésztelepek munkájáról, lehetőségeiről, jövőjéről. Ugyancsak Somogy megye székhelyén, a Rákóczi tér 2. számú házban állandó kiállítás nyílik Bernáth Aurélnak a városban őrzött alkotásaiból, illetve a Imester ajándékaként Kaposvárra került müvekből. Budapesten október 3-án a Munkásmozgalmi Múzeumban kiállítást rendeznek Olcsai Kiss Zoltán szobrászművész alkotásaiból. (MTI) # Az első csákány vágások egy újabb ásatási szelvényen. Vajon itt mit rejt a föld mélye? (Straszer András felvételei) SZEPTEMBER 27—OKTÓBER 4. : Képzőművészeti világhét A. SZTRUGACKU - B. SZTRUGACKIJ Nehéz istennek lenni (29 ) — És egyébként is ön nagyon elővigyázatlanul viselkedik, dón Rumata. Állandóan izgultam ön miatt... ön párbajhős, kötekedő! Százhuszonhat párbaj öt év alatt! És egyetlen halott sincs... ön kétségtelenül a Birodalom leg- különb kardforgatója, kétségtelenül eladta a lelkét az ördögnek, mivel csak a pokolban lehet megtanulni. ezeket a valószínűtlen, meseszerű fogásokat. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy ez a tudás azzal a feltétellel adatott önnek, hogy nem szabad ölnie. 24. Sivítás szakította félbe. Reba rosszallóan nézett a lila ajtó-. függönyre, amely mögött verekedtek. Tompa ütések hallatszottak, rekedt hangok, szitkok, kiáltások. Azután a függöny reccsenve elszakadt és lehullott. A dolgozószobába berontott és négykézlábra rogyott, egy véres állú, kopasz ember. A függöny mögül hatalmas mancsok nyúltak ki, megragadták az embert a lábánál és visszahúzták. Rumata ráismert Budahra. Vadul kiabált: — Becsaptak!... Becsaptak!... Hiszen méreg volt! Miért? ! I. Elhurcolták a sötétbe. Egy fekete ruhás alak gyorsan felkapta és helyére akasztotta a függönyt. A beálló csendben undorító hangok hallatszottak a függöny mögül. Rumata mindent megértett. — Hol van, Budah? — kérdezte élesen. — Mint látja, valami szerencsétlenség történt vele — válaszolt dón Reba, de szemlátomást zavarban volt. — Ne tegyen bolonddá — mondta Rumata. — Hol van az igazi Budah? — Ah, dón Rumata — felelte fejcsóválva dón Reba. — Mitakar Budahtól? Talán rokona? — Ide hallgasson, Reba! — mondta Rumata bőszen. — Én nem tréfálok! Ha valiami történik Budahhal, akkor maga megdöglik, mint a kutya. Eltiprom. — Nem lesz ideje hozzá — mondta gyorsan dón Reba. — Maga ostoba, Reba. Tapasztalt intrikus, mégsem ért semmit. Soha életében nem fogott még ilyen veszélyes játékba, mint most. Don Reba összehúzta magát az asztal mellett. Rumata érezte, hogy ő maga sem állt még soha ilyen közel a halálhoz. Rumata megfeszítette izmait, ugrásra ké-. szült. Semmilyen fegyver — sem lándzsa, sem nyílvessző — nem öl azonnal. Ez a gondolat lerítt dón Reba ábrázatáról. Az arany- eres öregember élni akart. — Ugyan már, igazán — mondta nyafogva — Elüldögéltünk, beszélgettünk ... De hiszen él az ön Budahja, él és egészséges. Még gyógyítani is fog engem. — Hol van Budah? — A Vidám Toronyban^-*- Ide hallgasson, Reba — felelte Rumata —, ne bosszantson. És hagyja abba a színlelést. Hiszen fél tőlem. És helyesen teszi, Budah az enyém, érti? Az enyém! Reba ijesztő volt. Arca elkékült, ajka görcsösen rángatózott. — Kölyök! — sziszegte. — Én senkitől sem félek! Eltaposhatlak, akár a piócát. ■Hirtelen megfordult, és letépte a háta mögött lógó gobelint. Széles ablak bukkant elő. — Odanézz! Rumata az ablakhoz ment. amely a palota előtti térre nézett. Már hajnalodott. Tűzvészek füstjei kúsztak a szürke ég felé. A téren hullák hevertek. A középen pedig szabályos négyszög fe- ketéllett. Valószínűtlenül pontos alakzatban álló lovasok voltak: hosszú, fekete köpenyt viseltek, .barátsüvegük eltakarta a szemüket, bal kezükben fekete pajzsot, jobbjukban hosszú lándzsát tartottak. — T-tessék! — mondta dón Reba csikorgó hangon. Minden ízében reszketett. — A mi Urunknak alázatos gyermekei, a Szent Rend lovassága. Ma éjjel szálltak partra az arkanari kikötőben, hogy elfojtsák Görbe Mérleg toprongyosainak barbár lázadását! A lázadást elfojtották. A Szent Rend uralkodik a városon és az országon, mely ezentúl | _ R end Arkanari Tartománya ... Don Reba diadalmasan vicsorgott. — Még nem ismerjük egymást — folytatta ugyanazon a csikorgó hangon. — Engedelmével bemutatkozom: Reba, Isten szolgálja, püspök és harci nagymester vagyok, a Szent Rend helynöke az Arkanari Tartományban! Sejthettem volna, gondolta Rumata. Ott, ahol a szürkeség diadalmaskodik, mindig a feketék jutnak hatalomra. Eh, történészek: a nyavalya törjön ki benneteket. — Fáradt vagyok — mondta megvetően. — Aludni akarok. Holnap ... illetve ma ... egy órával napkelte után, bejövök a kancelláriájába A Budah szabadon bocsátására vonatkozó parancs addigra legyen készen. — Húszezren vannak! — kiáltotta dón Reba, és kimutatott az ablakon. Rumata összeráncolta a homlokát. — Kissé halkabban kérem. És jegyezze meg, Reba: én nagyon jól tudom, hogy maga nem püspök. Egyszerűen piszkos áruló és ügyetlen, olcsó intrikus... — Don Reba megnyalta az ajkát. Rumata folytatta: — Én könyörtelen vagyok. Mindén aljasságért, amelyet ellenem vagy barátaim a __ellen elkövet, a fejével felel. Gyűlö löm. Hajlandó vagyok megtűrni, de meg kell tanulnia, hogy idejében eltakarodjék az utániból. Megértett? ■Don Reba hízelgő mosollyal így szólt: — Én csak egyet akarok. Azt akarom, hogy ön mellettem legyen, Don Rumata. Nem vagyok képes megölni önt. — Fél — mondta Rumata. — Nos, félek -^ismerte el Reba. — ön talán ördög. Talán az Isten fia. Ki ismeri önt? De az is lehet, hogy a hatalmas, tengeren túli országokból való; azt beszélik, vannak ilyenek... De azért én is meg tudom ölni önt. Bármely pillanatban. Most. Holnap. Tegnap. Ezt megérti? — Ez nem érdekel — felelte Rumata. — Hogyhogy? Hát mi érdekli? — Semmi sem érdekel — mondta Rumata. — Nem vagyok ördög, és nem vagyok Isten. Esz- tori dón Rumata lovag vagyok, vidám és előkelő nemes, aki bizonyos szeszélyekkel és előítéletekkel terhelt, de minden tekintetben a szabadsághoz szokott. Don Reba már magához tért. Kendőjével megtörülte az arcát, barátságosan elmosolyodott. (Folytatjuk.)
