Petőfi Népe, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-02 / 205. szám

1981. szeptember 2. • PETŐFI NÉPE • 3 A MOZGÁSSÉRÜLT GYEREKEK MEGYEI TÁBORA NAPKÖZBEN: Jövőre ugyanitt A kicsi Márk utánozhatatlan hanghordozással, az ötévesek magabiztosságával beszélget a felnőttek­kel: — A testvérem 8 hónapos, de már sokat nőtt. Most nem tudom, megmutatni. De gyere el Éva néni, Hunyádi utca 86., sárga kapu, és láthatod. Éva néninek — Petróczi Évának, a szikrai tábor vezetőjének az arcán nyomot hagytak az ébren töltött éjszakák. Ám a fáradságon is átsugárzik mosolya, amint Csaba érkezik óriási zajjal. Csokit követéi. — Nem tudok adni ebéd előtt! — hárítja el a kérést Petróczi Éva vagy tizedszerre. — Én ki tudom venni — tromfol a kisfiú. De hiába, csak ebéd után nyílik a csemegét rejtő szekrényajtó. Csabának nem is a csoki a legfonto­sabb, örül hogy vele beszélgetnek. Hamarosan szirénázva trappul újabb kőrútjára. — A Bács-Kiskun megyében élé mozgássérült gyermekek szá­mára első ízben szerveztünk tá­bort — mondja Petróczi Éva. Ké­résünkre 35 gyereket engedtek el szüleik otthonról, erre a tíz nap­ra. Többségük még sohasem volt ilyen hosszú időre idegen kör­nyezetben, sőt gyermekközösség­ben sem. z Tabani Panni és Betti Bajáról érkezett. Copfos, szemüveges kis­lányok, halkszavúak, mosolygó­sak. Panni, az idősebb a szóvivő: — Én már voltam táborban. De itt sokkal jobb, mindenki kedves és soha nem maradunk magunkra. Megtudom még, hogy most lesz eisős gimnazista, ének-zenei ál­talánosba járt, szívesen hegedül, énekel. — Szőttünk övét, sárkányt ere­gettünk. A bugaci kirándulás, a múzeum és a lovasbemutató na­gyon tetszett — sorolja az érde­kesebb programokat. Abban meg­lyekhez vers is dukált. Az áb­rát felismerő megkapta a képet, ám a hozzá járó vidám vers: mindenkié... Ramháb Mária a megyei könyvtár gyermekrészlegének ve­zetője irodalmi foglalkozást tar­tott. A 9 órakor kezdődött be­szélgetést negyed egykor szakí­totta félbe, a gyerekek szinte ab­ba sem akarták hagyni. A csilla­gászat, az űrtechnika is óriási érdeklődést váltott ki. * Délután csendes pihenő. Aki nem alszik, az levelet, képesla­pot ír. Az írni nem tudók he­lyett a pótmamák vetik papírra: Jól vagyok, kellemesen érzem magam ... Otthonról is minden­nap érkezik üzenet. Kint az udvaron tarka madár­ijesztők sorjáznak a bokrokon. A gyerekek készítették őket. A fo­ci pályán egy kisfiú két bottal, előtte labda, odébbrúgja... Megható, hogy milyen figye­lemmel vannak egymás iránt. Aki teheti, támogatja a gyöngébbet. A segítségnyújtás az önbizalmat növeli. Vidámak, felszabadultak. Szemmel láthatóan jól érzik ma­gukat. Egészségükre, testi épsé­gükre fokozattan ügyelnek a diáklányok és a felnőttek is. A legneheiebb az esti fürdetés és a reggeli mosakodás lebonyolí­tása. A táborvezető éjszakánként a szobákat járja. Aki lerúgta a ta­karót, azt betakarja, aki rosszat álmodott, azt vigasztalja. Éjsza­ka legkínosabb a magány, jól esik bizalmasan suttogni, beszél­getni Éva nénivel. Nagy Mária (Somos László felvételei) e egyezik húgával, hogy a legem­lékezetesebb a tábortűz melletti daltanulás volt. A Katona József Színház KISZ-szervezetének képviseleté­ben Fabó Gyöngyi, Holl Zsuzsa, Varga Katalin és Bácskai János érkezett az egyik délután. A szé­keken, a tolókocsikban csakha­mar összegyűlt a nézőközönség. A legkisebbeket * ölbe kapták a kecskeméti Bányai Júlia Egész­ségügyi Szakközépiskolából, va­lamint az egészségügyi szakisko­lából, érkezett pótmamák, akik a nap minden percében vigyáztak kis védenceikre. A versek, az el­beszélések vidám pillanatokat hoztak. Bácskai János saját alko­tásait, rajzait mutatta fel, me­Petróczi Éva: — A gyerekek üdültetésére 230 ezer forint gyűlt össze az erre a célra létesített bankszámlán. De ezen túlmenően feltétlenül el kell mondanom, hogy segítőkész partnerekre ta­láltunk, bárhol is kopogtattunk a táborszervezés ügyével. A Szik­rai Állami Gazdaság vezetői, az egészségügyi iskolák diákjai, az orvosok, a gondozónők mind­mind önzetlen támogatásukat, legjobb tudásukat adták a tábor sikeréért. Számomra is tanulságos volt ez a tíz nap. Egyet tudok, jövőre újra megszervezzük. A tapaszta­latokat felhasználva, talán még jobban, mint az idén. A tábor zászlaját azóta már levonták. A gyerekek visszatér­tek szüleikhez, élményeikről is beszámoltak. S ha élt is aggo­dalom az édesanyákban, az édes apákban, most már ők is meg­nyugodtak. Jövőre a hívó szóra megint elengedhetik gyermekü­ket. Hadd érezzék a gyermekkö­zösség mással nem pótolható örö­meit. Azt az örömet, amelyet csak a szeretet adhat. Tengeri kígyó-Nem tudom pontosan, hogy van-e valójá­ban itengeri kígyó, vagyis olyan állait, amelyhez a hosszú és kacskariin- gós, véget érni nem akaró eljárá­sokat, ügyeket szokták hasonlíta­ni. Azt azonban nagyon jól tudom — éppen úgy, mint olvasóink is tudják —, hogy .bizony akadnak -ilyen ügyek, ha -nem is naponta. Mitől „nőhet meg” ennyire az egyszerű birtokvita, hogyan lehet­séges, hogy évekig vándorolnak az akták hivataltól hivatalig és vissza, miközben duzzad, egyre csak duzzad a papírhalmaz, az ügy pedig — jobbik esetiben — marad egy helyiben, rosszabb eset­ben pedig elmérgesedik, burján­zik, vadhajtásokat hoz és azo­kon mérges gyümölcsök terem­nek. MIRŐL VAN SZÓ? Kecskemé­ten, a Puskin utca 35. szám alatt két testvér lakik, két család él. Közöttük immár öt esztendeje megromlott a viszony — -hogy fi­noman fogalmazzunk. A vita az­zal kezdődött, hogy az elhalt szü­lők utáni hagyatékot meg kejlett osztani. Ezt azonban csakis mű­szaki szakértő közreműködésével lehetett. A telek elválasztása kö­rül támadtak az első bonyodal­mak, de közben más is kiderült. Pontosabban, az, hogy a telek­könyvi bejegyzés sem felel meg a valóságnak. Perre mentek a testvérek, tárgyalás tárgyalást követett. Ma már szinte képtelen­ség nyomon követni azt a ren­geteg határozatot, fellebbezést, beadványt, jegyzőkönyvet, per- újításit, tárgyalási ítéleteket, fel­szólítást, tiltást, engedélyezést, véleményt, ami az -ügy tisztázásá­ra törekvő hatósági eljárások so­rán született. Felületes és természetesen nem teljes az a lista, amely arról ta­núskodik, hogy huszonhét dön­tés — aláírás, pecsét, dátum — sem volt elegendő a megnyugta­tó lezáráshoz, a megoldáshoz. Az ügyben szinte már minden szerv „megszólalt”, kezdve a városi ta­nácstól a megyei tanácsig, a KÖ­JÁL-tói a megyei bíróságig, az előadótól a titkárig, az elnökig mindenki foglalkozott -már a két testvér bonyodalmaival. Persze szinté mindig más és más jogcí­men indult az ügy: birtokhábo­rítás, tettlegesség, rágalmazás, és ki tudná valamennyit felsorol­ni. Az eljárások során már mind­kettőt megbírságolták nem is egyszer. Az egyik az idegkimerü­lés határán van, mert úgy érzi, úgy látja, hogy neki nem adnak igazat, hiába szaladgál fűhöz-fá- hoz. Családi élete zaklatott, a KÖJÁL azért bírságolja, mert a szennyvizet az utcai csatornába önti. A másikat azért büntetik, mert nem engedi, hogy „ellenfe­le” a fürdőszobai lefolyó csövét beköttesse a csatornába, ami a másik telkén található, de a két telket kerítés választja el. A ke­rítés szabálytalanul épült, nem oda, ahová az építésügyi hatóság kijelölte. A KÉT TESTVÉR közül az egyik úgy gondolja, hogy a má­siknak mindenhol összekötteté­sei vannak, ezért nem tudja ér­vényesíteni az egyébként hatósá­gilag is megerősített igazát. A másik ragaszkodik a kerítéshez, a csatornához, a külön bejárathoz, noha többszörösen kötelezték az engedékenységre, az eltűrésre. Ügy látszik azonban hiába a ren­geteg döntés, határozat, jogerő, nincs egyetlen szerv, egyetlen hi­vatal, hatóság, amely kellő szi­gorral és következetességgel ké­pes lenne pontot tenni az öt éve húzódó perpatvar végére. AZT SENKI nem tudja meg­mondani, hogy mikor lesz békes­ség a Puskin utca 35-ben, s ha lesz is, mibe kerül ez a két test­vérnek, a két családnak? Mert hiába van jogerős és megfelleb­bezhetetlen hatósági döntés, ha maguk az érdekeltek jelentik a megoldás legnagyobb akadályát. Mert az nem jelent megnyugvást senkinek, ha a családi békessé­get a rendőrségnek kell őriznie éjjel-nappal. —dorgál— Befejeződött az eszperantószeminárium Mint korábban hírt adtunk ró­la, augusztus 19-én és 30-án or­szágos eszperantószeminárium színhelye volt Kecskemét. A Ma­gyar Eszperantó Szövetség me­gyei bizottsága által rendezett szeminárium résztvevői meg­töltötték a Gépipari és Automa­tizálási Műszaka Főiskola kul­túrtermét, ahol dr. Rátkai Árpád főiskolai tanár, Rados Péter And­rás, az APN budapesti irodájának munkatársa, Szabó Imre, a Ma­gyar Eszperantó Szövetség titká­ra, Horváth József az eszperantó nyelvkönyv szerkesztője és Ku­ni ez Géza, a kecskeméti Bányai Júlia Gimnázium igazgatóhelyet­tese tartott előadást a mozgalom időszerű kérdéseiről, feladatairól. A résztvevők — az ország 15 vá­rosából, valamint az NDK-ból és az NSZK-ból — az előadásokhoz kapcsolódó hozzászólásaikkal gazdagították a szemináriumot. Legkiemelkedőbb és legsikere­sebb eseménye volt a szeminári­umnak a kecskeméti sétálóutcá­ban tartott eszperantó propagan­dakampány, ahol gitárkísérettel vidám eszperantó dalokat adtak elő, közben minden járókelő a nyelvet ismertető röplapot ka­pott, de többen vásároltak nyelv­könyvet is. Amint Füzesi István, a Magyar Eszperantó Szövetség megyei el­nöke elmondta, a mozgalom leg­közelebb e hónap közepén mu­tatja be a közönségnek — a Me­gyei Művelődési Központban az eszperantó nyelven megjelent könyveket, folyóiratokat. .WAV.VAV.V. T alálkozások — MEGMUTASSAM a gépet? — Milyen gépet? — Hát, a repülőt... Szilvást Jóska vezetett. Nem messze, ahol a rossz homokút hat jegenyével véget ért, jobbra egy sovány mezőn haladtunk tovább, kerülgetve a nagyobbnál nagyobb téhénlepényeket. — Jó lesz ez még, megládd — mondta cseppet sem finnyáskod- va, inkább boldog felfedezéssel Jóska —, csak még hadd süsse egy kicsit a Nap. Príma tüzelő. Tudod, hogy mi ezzel pakoljuk odahaza a sparheltet? Már hogyne tudtam volna. Ma­gam is láttam eleget, amint Jós­ka felesége, Annus néni száraz, napraforgótányérhoz hasonló te- 'hénganajjal tartotta életben a kétkarikás öntöttvas tűzhelyet, amelynek lábai úgy inogtak, mint a földre rogyni készülő kecskéé. Sütőjében a lyukakat már szám­lálni se lehetett. Ajtaját — ame­lyen, félrehajtva, a mezei tüze­lőt' dugdosták befelé kisebb-na- gyobb darabokban — talált drót­tal erősítették meg. A rozoga spaihelt amúgy kü­lönös kíméletre szorult. Egy óvat­lan, rossz mozdulat a, végét jelen­tette volna. TÜZÖ NAPBAN értünk a kis, egyszemélyes géphez, amely egy kopolyának nevezett vizesgödör­től kissé távolabb állt, mozdulat­lanul. A környéken senki. 1947 júniusa volt. Féltem is, csodálkoztam is az élettelen gépmadár láttán. „Hát ilyen egy repülő?” Áblakkockái elöl kitöredezve. Kabintetejéből csak a feketére kormozódott keret maradt épen, amelyen át mintha kitépték vol­na mindenét. Törzse, végigégve, csontvázszerűen hatott. Még min­dig valami furcsa petróleumszag terjengett körülötte, és sárgás­barna, gittszagú, avas zsiradékot pillantottam meg itt is, ott is az olajos füvön. Csend és petróleumszag. Nyu­galom és olvasztó meleg. Jóska szájában ég az imént sodort ci­garetta, amire azt mondja: „Prí­ma”. De még itt a roncs gépma­dár, jeltelenül, nyomorultul, amely egy iszonyú vadászat vég­napjainak egyikén zuhant ide, a mezőre. A harmadik csöndes nyár az­óta .. Jóska jóízűt szippant a sodort cigarettából. Vég és kezdet különös találko­zása. lNSÉGESEBB ember Szilvás! Jóskánál egyébként aligha élt ab­ban az időben a helyenként még olajfoltos, zsiradékszagú mezők környékén, ö és a hasonlók nap­számból tengették magukat és családjukat. Jóska (így neveztem, mert bár idősebb volt nálam jóval — aki­ket szerettem, azokat mind tegez­tem) egyik rokonom háromne­gyed holdas szőlőjét istápolta ke­véske lisztért, szalonnáért, szil­valekvárért, almáért, a gazdáék- nál kimaradt, kiszikkadt oldala­sért és valami kevés pénzért. Si­került kialkudnia, hogy család­jával — feleségével és három gyermekével — ott lakhasson ab­ban a szőlőbeli kunyhóban, ame­lyet a háború vihara-szele úgy- ahogy megkímélt. A természet erői keltette vihar és a tél azonban sokszor kímé­letlen volt hozzájuk: csúnyán bánt velük a háború utáni idők­ben. Az egyetlen helyiségben, amelyben meghúzódtak, alul hé­zagos padló választotta el őket a pincétől, ahol sose 'bort: legföl­jebb zöldséget, száraz gallyat, és később kecskét tartottak. Ennyi­ből jól jött a pince — annyiból viszont nem, hogy rajta keresztül a padló szélben igencsak muzsi­kált. Szilvásiné télen a városba, há­zakhoz járt dolgozni. Disznóölés, nagymosás, karácsonyi nagytaka­rítás — hívták ide is, oda is a te­hetősebb családok. ö pedig ment, néha hívás nélkül is, hiszen a gyerekek este mindig azzal vár­ták haza: „Mit hozott, Anyuka?" Jóska is házakhoz járt, de őt inkább fát vágni hívták. (A fa­vágás virágzó mesterség volt azokban az években.) A TÉLI iskolai szünetben, egy napon, csak úgy kedvtelésből, be­álltam hozzá favágást tanulni. A széles udvarban, ahol egy ko­csiszín alatt dolgozott, hordogat- tam Jóskának, a bakra a véko­nyabb akácokat. Huzigáltam vele a fűrészt egy darabig, de aztán beláttam: ez neki jobban megy. Buzgólkod ás omon jót mosoly­gott, s így nógatott pihenőre: — Gyere, sodorjunk! Letelepedtünk egy-egy gurigá­ra, ő dóznijáért nyúlt, felkattin­totta, áttetsző, fehér cigaretta- papírból vályút formált és do­hányt csipedett belé. Olyan jól, olyan pontosan csinálta, hogy ha a fűrészbak mellé bélyegzőt tesz­nek: Munkás, bízvást rányom­hatta volna.' Szépen, komótosan sodort. AKKORIBAN már városszerte ismerték Jóskát, ezt a 34 éves, alacsony, kerek képű, fénylőén sötétbarna szemű, szegénységében is többnyire vidám, nagy kamasz­felnőtt-családfő napszámost. S noha hiába telt el már két esztendő is azóta, hogy megmu­tatta nekem azt a lelőtt gépet, ha­sonlított valahogyan ő is ahhoz a szárnyaszegett gépmadárhoz. Azt hitte, a világ olyan, amilyen addig volt, és hogy továbbra is olyan földhözragadtan kell élnie, mint azelőtt, régen. Nincs erő a földön, ami felmenthetné őt ez alól a továbbszolgálás alól? Nyáron rézgálicos levet kevert. Permetezte a szőlőt — a másét —, kapált, karaszolt, vagy barac­kot szedett egy hétméteres lét­rán a fa hegyéből. Elhívták ku­tat ásni. Épp hogy csak kiforrt a must, fejszét, fűrészt fogott új­ra, és indult befelé a városba. Olyan toldozott-foldozott kabá­tot meg nadrágot, mint amilyet ő hordott, a legmerészebb fantá­ziájú 'ballagó diák se tudna kiöt- leni ma saját és társai mulattatá- sára. Olyan tenyérnyi, tarka fol­tokat, vastag anyagokból,- elna­gyolt spárgaöltéssel egymásba és egymásnak varrva — azóta se láttam emberen másikat. Fázott, didergett, mégis senki­hez egy rossz szava nem volt. Mindenhová, mindenkihez úgy ment, alacsonysága minden alá­zatával, mintha jelenteni akarna, engedélyt kérve az ott-tartózko- dásra. Barnás, pirospozsgás arca mosolyra villant, ahányszor a át mondta valamire: „Príma!” Príma volt Jóskának egy jól megsodort cigaretta. Egy pohár bor, amivel megkínálták, de prí­ma volt néki a déli harangszó is. Hálás volt mindenért. FELESÉGE '50-BEN már a vá­ros konzervgyárában dolgozott, negyedik hónapja. Oda tartott azon a reggélen is, amikor félel­metes vihar támadt, és egy vil­lám halálra sújtotta a szerencsét­len asszonyt az egyik borozdában. Annus halála csaknem őt is ha­sonló sorsra juttatta. Le akart ugrani a gyárhoz közel, egy for­galmas aluljáróba, de még jókor visszafogták. Jóskáról azután sokáig nem halottam. Két fiával és egy lányá­val elköltözött a később már fe­lesben műveltetett szőlőből, és máshol próbáit szerencsét. Hogy hol és mivel, arról tizenvalahány éve ő maga számolt be, amikor újra találkoztunk. — Az Oj Élet-be mentem állat- gondozónak — újságolta. — Ez azért mégiscsak biztosabb, meg jobb is, mint más földjén turkál­ni, és télen fejszével, fűrésszel há­zalni. A gyerekek is ott vannak velem, a tsz-ben. Már nagyok. Megnősültem, tudod — mesélte tovább —, és kezdünk építeni va­lami rendesebb házat. Hát csak bírjam — bírjuk — egészséggel! Megnyugtató volt, hogy Jóskát így viszontláttam. Telt-múlt az idő. MlG EGYSZER, a városban, ahol a legízesebb fagylaltot mé­rik, az elől a cukrászda elől — mindennapos látvány — fagylalt­túráról indult hazafelé éppen eg? piros kocsi, utasaival. Harminc körüli férfi volt a vezetője, mel­lette fiatalabb nő ült Már járt a motor, készültek kiválni a ko­csisorból, amikor a hátsó ülésen — alig akartam hinni a szemem­nek — fehér, kigombolt nyakú ingben, megpillantottam az én régi, kedves, öreg barátomat: Szilvási Jóskát. Amint a kocsi a keramiton el­húzott eszembe jutott régről a kedvenc szavajárása. Jóska, most csakugyan príma! Kohl Antal /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents