Petőfi Népe, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-23 / 196. szám
í' 1981. augusztus 23 • PETŐFI NÉPi A Szovjet Irodalom augusztusi száma Az utóbbi évek világirodalmából méltán aratott sikert a magyar olvasók körében is Juri) Bondarev A part című regénye. A Szovjetunióban ismert Bondarev-regény az irodalmi élet egyik szenzációja: a Választás, amely az előző nagy regény kimeríthetetlen forráshoz nyúl, s — festő főhőst választva — keres választ, újra korunk kérdéseire. A folyóirat augusztusi számában kezdi meg a regény közlését. A lap versrovaita Szergej Vikulov műveiből ad gazdag válogatást. A csaknem hatvanéves költő verseit eddig csak a Szovjet Irodalom és a Kecskeméten megjelenő Forrás közölt magyarul. A csillagok útján című rovat ezúttal Viktor Ko- lupajev tudományos-fantasztikus elbeszélését nyújtja át. Hőse egy kislány, aki szüleivel a világűrbe repül, majd egyszemélyes űrhajón tér vissza a •Földre. A sci-fi-rovat cikket is közöl arról, hogy milyen magyar tudományos-fantasztikus elbeszélések jelentek meg oroszul; KuCzka Péter a szovjet sci-fik magyarországi kiadásait gyűjti csokorba. Külön összeállítás tiszteleg a hatvan éve született Sarkadi Imre emlékezete előtt. A lap Művészeti rovata budapesti beszélgetést közöl Igor Ojsztrahhal. A Néhány interjú magánügyben című filmről Szabó István rendező nyilatkozik. És végre magyarul is napvilágot látott az á beszélgetés, amely több világhírű film — Te és én, Kálvária — rendezőjével, a tavaly nyáron forgatás közben autószerencsétlenség áldozatául esett Larisza SepityIcával készült nem sokkal halála előtt az életmű indítékairól, értelmezéséről. Szerb műemlékek nyomába A cikk, amelyet megírni szándékoztam, valahogy így kezdödötfvol- na: A középkorban a törökök elől menekülő pravoszláv népek egyes csoportjai hazánkban leltek oltalmat. Az akkortájt lakatlan Szentendre árván maradt házai önként kínálkoztak otthonul a délszláv menekülteknek. Ezután néhány szóban említést tettem volna a délszlávok településszerkezetéről, arról, hogy az ugyanazon vidékről, városból érkezők összetartozásuk jeleként Szentendrén is igyekeztek egymás közelében maradni. Szóltam volna arról, hogy az ily módon kialakult, ún. mahalák mind külön templomot emeltek maguknak. Hát így lett Szentendrének 'hét szerb temploma. Napjainkra ezekből azonban csak négy maradt a szerbség birtokában. Milyen is egy szerb templom? — tettem volna fel a kérdést az olvasó nevében. Gyönyörű — hangzott volna a válasz. Dúsan aranyozott, keleties motívumokkal tarkított, az ötvösművészet remekeiben gazdag. Szobrok nincsenek. Az oltárt és a szentélyLaz Jkonc^ztáz választja el. egymástól. Az ikonosztáz jobb felső második" ikonja ^éndséérmt" *a’ templom-védőszentjét ábrázolja. Az ikonok szépségét nem lehet szavakba foglalni. Azt látni kell! Hol? — hangzott volna a második kérdés. A szentendrei Szerb Egyházművészeti Gyűjtemény termeiben. ® Az újjávarázsolt Blagovesz- tenszka- templom. Lakatok, pántok... ■ És itt következhetett volna a gyűjtemény bemutatása. De az egykori püspöki rezidencia kertjében található múzeumot vaspánt védte. E pánt láttán nyomban - azok a lakatok jutottak eszembe, amelyek a magyarországi szerb templomok kincseit rejlik el előlünk. De hisz’ a .Szerb Egyházművészeti Gyűjteménynek épp e lakatokért kellene kárpótolnia az érdeklődőket. S felrémlett előttem Szentendre négy szerb templománaik képe. A felállványozott görögkeleti püspöki templom (Belgrád székesegyház), amelynek a még épen maradt ablakait a szomszédos iskola diákjai céltáblául használják, a környék galambjai pedig az ikonosztáz réseiben fészkelnek. A Pozsarevacska — és . a Preobrazsenszka templom ugyan jobb állapotban van, de ezeket is csak kívülről szemlélhetik a turisták. (Igaz, az utóbb említett templom évente egyszer, a szentendrei búcsú napján, augusztus 19-én kitárja kapuit.) És itt van . még a Marx téri Blagovesztensz- ka, másik nevén görög templom. Tatarozását alig néhány hónapja fejezték be, mégis zárt ajtók fogadják a látogatásra érkezőket. Vajon miért? Elháríthatatlan akadályok ? SZÁVA PÁL, a városi tanács műemlékvédelmi főelőadója (utódját nemrégiben nevezték ki erre a posztra; még járatlan a város dolgaiban. Ezért nem őt kerestem fel). — Előre kell bocsátanom, hogy a műemlékvédelmi törvény értelmében a műemlék épületek fenntartásáról a tulajdonosnak kell gondoskodnia. Tudjuk persze, hogy ez a legtöbbször anyagi akadályokba ütközik. Honnan teremtené elő például a templomok felújításához szükséges nem csekély összeget a szerb egyház, ha bevétele szinte a nullával egyenlő? Ezért mi, felismerve, hogy a város templomai sok turistát csalogatnak Szentendrére, . összefogtunk az Országos Műemléki Felügyelőséggel, és közös erőből rendbehoztuk a főtéri templomot, továbbá világító és hangosító berendezéssel láttuk el. A Blago- vesztenszka istentiszteletre és kiállítások bemutatására készen áll. — Mégsem használják. — Ezt én sem értem. Pedig még azt is felajánlottuk, hogy a- gondnokot a saját bérkeretünkből honoráljuk. — És az egyházművészeti gyűjtemény miért zárt 'be? — Elsősorban azért, mert fűt- hetetlen az épület. Különben is abban reménykedtünk, hogy a múzeum felújításának idején a főtéri templom pompája kárpótolni fogja az érdeklődőket. A gyűjtemény vezetője egyébként többet tudna erről mondani! VUJICSICS D. SZTOJÄN, a szentendrei Szerb Egyházművészeti és Tudományos Gyűjtemény igazgatója: — A kiállítási épületként szolgáló egykori püspöki konyha nem felelt meg a korszei- rű muzeológiai követelményeidnek. Átalakítása és bővítése szükségessé vált. Továbbá néhány műtárgy restaurálását és konzerválását is el kell végeznünk. Reméljük, hogy 1982-ben az eddiginél is gazdagabb anyaggal nyithatjuk meg újból a múzeumot. Segíteni akarunk NÉMETHY LÁSZLÓNÉ, az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség főelőadója: — A minap értesítettek, hogy a Blagovesz- tenszka templom néhány üvege hiányzik. Már intézkedtünk is, hogy ezeket mihamarabb pótolják. — És mi lesz a többi templom Sótsa? ' ! — A Pozsarevacska templomon a tetőt kijavítottuk. A Preobrazsenszka is viszonylag jó állapotban van. Mindkettőt be lehetne kapcsolni az idegenforgalomba. Már csak gondnokot kellene találni, és a fizetéséről gondoskodni. —A Belgrád székesegyház esetében, gondolom, nem ilyen egyszerű a helyzet. — Valóban. Az épületet statikailag is meg kell erősíteni. így legalább 2—3 millió forintba kerül. A templomot 1977-ben állványoztuk fel, de a költségvetés módosítása miatt a munka kezdési ideje eltolódott. « Gondatlanság ? Figyelmetlenség? Rossz szervezés? A felelősség továbbpasszolása? Talán mindegyik, italán egyik sem. Az is lehet, hogy túl sokan sürgölődnek az újjászülető Szentendre bölcsőjénél. Csupán a tenniakarók szándékának egyeztetésére nem akadt vállalkozó. Akármi is legyen a megoldás nyitja, az biztos: az állam a jelenlegi pénzügyi lehetőségeihez képest sokat áldoz a műemlékek, köztük a szerb templomok megóvására. Mi se hagyjuk veszni ezeket az értékeket! Még bel- és külföldiek ezrei és generációi szeretnének gyönyörködni bennük. M. Zs. KÖNYVESPOLC-a» Bárdos Pál: A második évtized A közelmúltban jelent meg a boltokban a sokáig szegedi íróként ismert Bárdos Pál könyve, A második évtized. A borító belső szélién, a „fülön” a következőket olvashatjuk a szerző fényképe alatt: „Hétköznapi történet ez, amelynek költőiségét a szigorú önvizsgálat adja. A második évtized jelenkori prózánk nagyszabású vállalkozása, mely megérdemli az olvasó figyelmét.” A hatszáz oldalas önéletrajzi regény valóban érdekes, jó olvasmány, gördülékeny, néhol már- már szellemes stílusban mutatja be egy, a koncentrációs táborból hazatért félcsalád —' hiszen az édesapa eltűnt a nagy világégésben — otthonteremtési igyekezetét, megpróbáltatásait, reményeit. Mindezt egy tizenéves gyerek emlékezete és akkori élményei, benyomásai, értékítélete alapján. Ez a tizenéves gyerek maga a szerző, s így a könyvet olvasva egyben az ő személyiség- fejlődésének is tanúi, nyomon- kísérői lehetünk. Igazat kell adnunk a fülszöveg írójának, a könyv valóban megérdemli az olvasó figyelmét, különösen azokét, akik szintén az 1935—36-os „évjárat”-ból valók, akik ma a negyvenesek nemzedékéhez tartoznak, s akik saját bőrükön tapasztalták, mit jelentett a felszabadulás utáni esztendőkben gyereknek lenni, mi volt az ország újjáépítése, mi volt Sztálinváros, mi volt a középiskola, majd az egyetem, mi volt a DISZ, az EPOSZ, milyen volt akkoriban az ifjúság élete, hogyan bontakozott ki az úttörő- mozgalom stb. Bárdos Pál egyéni sorsa tehát egyben tipikus is, azzal a természetes különbözőséggel, hogy nincs két egyforma életút, nincs két egyforma sors. Még a tökéletesen azonos élményeket sem egyformán „értékeli” két ember, más-más benyomásokkal tér haza egy táborból, egy előadásról, egy politikai nagygyűlésről. Igazat kell adnunk a fülszöveg írójának abban is, hogy Bárdos Pál könyve jelenkori prózánk nagyszabású vállalkozása. Más kérdés, hogy önmagában a vállalkozás még nem minősít. Csupán akkor válhat és válik erény- nyé, ha a vállalkozást az illető — jelen esetben az író — teljesíteni tudta. Itt viszóht már' kérdőjelek merednek az olvasó elé, éppen a könyv lapjairól. Bárdos írásának — a már említett erényei mellett — egyetlen és nagy fogyatékossága, ha úgy tetszik hibája, hogy egyéni sorsát olyképpen tálalja, önmagát, az akkori kilenc, tíz, tizenegy éves gyereket olyan tulajdonságokkal ruházza fel, olyan kivételes képességekkel megáldottnak mutatja be, ami alaposan lerontja a regény hitelét. Az az embergyerek, aki a könyv főszereplője, már kilenc évesen úgy gondolkodik, mintha az akadémia tiszteletbeli tagja, több külhoni tudóstársaság díszdoktora lenne. Az önéletrajzi regény lapjairól az akkori Magyarország legokosabb, legböl- csebb, a politikához, közélethez, irodalomhoz legjobban értő állampolgára beszél hozzánk — elsősorban természetesen önmagáról — megítélve eleveneket és holtakat. Hangsúlyozzuk: tizenévesen. Az 1947-es emlékeiről szólva például ezt írja — többek között — a könyv 110. oldalán: „Akkor már régen olvastam Shaw könyvét a szocializmusról, nagyon reméltem, hogy Magyarországon is szocializmus lesz __” Két oldall al tovább: „... Akkor már az istenhitet a nép ópiumának, a vallást "sötét mesterkedésnek, az egyházat gyalázatos összeesküvésnek tartottam...” Hangsúlyozzuk: tizenegy éves volt, s noha ilyen véleménnyel volt az egyházról, a 139. oldalon ezt írja: „Akkor már úttörő voltam. A hittanórákra — tüntetőén — úttörő-nyakkendőben jártam...” Talán helyesebb lett volna, de mindenesetre következetesebb, ha tüntetésből egyáltalán nem jár hittanórára. Végül hadd idézzünk még néhány sort az elmondottak bizonyítására, nevezetesen arra, hogy Bárdos Pál már kilencéves korában többet tudott, mint az ország vezetői: „Ritkán fordul elő a történelemben, hogy olyan nyi-. tott helyzet álljon elő, amelyben az emberek nagyobb csoportja úgy érzi vagy azt hiszi: szemük láttára fordul a világ s ők maguk részt vehetnek a formálásában. Ez a fordulat vagy legalább is a fordulat lehetősége előttem is nyilvánvaló volt már 1945-ben ...” Negyvenötben szerzőnk kilenc éves! Nos, az ilyen mondatok bizony nem erősítik a könyv hitelét, de talán nem is valamiféle önimádatról, én-kultuszról van itt szó. Inkább az emlékezet csapdájának mondanánk. Olyan csapda ez, amibe az óvatlan önéletrajzíró beleesik. Felnőtt fejjel gondolkodtatja, beszélteti hajdani önmagát s nem kétséges, hogy a mai felnőtt megszépíti, „kiokosítja” azt a gyereket, aki ő volt huszonöt-harminc évvel ezelőtt. Olyannak mutatja be, amilyen — a mai felnőtt szemében — akkor szeretett volna lenni. Ezt a módszert természetesen csak addig követheti, amíg — előrehaladván a regényírásban, az emlékezésben — föl nem cseperedik a gyerek. Felnőttként ugyanis már nem azzal akarja meggyőzni az olvasót okosságáról, hogy milyen jó tanuló volt az iskolában, hanem azzal, hogy akik körülötte éltek — tisztelet néhány vitathatatlan kivételnek — mennyire tájékozatlanok, olvasatlanok, műveletlenek voltak, s mekkora tévedéseket követtek el, s ezeket a tévedéseket ő azonnal fölismerte, átlátott rajtuk és sajnálta őket. Bárdos Pál Szegeden lett íróvá s ezt hiába próbálja tagadni. Azt olvassuk a könyv 528. oldalán: „Akármit írtam, semmi se volt közölhető Szegeden ...”. Ezzel szemben az az igazság, hogy a Tiszatájban 1956 és 1971 között több, mint ötven publikációja jelent meg: elbeszélések, regények, színdarab, tanulmány, kritika, recenzió' stb. Fölösleges tehát „visszarúgni”. Enyhén szólva fölösleges. Erősen kétségbe vonható az az állítása is, hogy 1956 nyarán, Kiskőrösön ahol a Petőfi laktanyában töltötte egyhónapos katonaidejét, az egyetemistákkal volt horthysta-tisztek foglalkoztak. Ez az akkori nagy éberség idején elképzelhetetlen lett volna. A könyvben oly gyakran csak L. Andrisként emlegetett jogászt — aki évfolyamtársam volt és Lejtényi Andrásnak hívták — tudomásom szerint 1957-ben, távollétében halálra ítélték, mint az ellenforradalom egyik szegedi fő szervezőjét... Összegezve azt kell mondanunk A második évtizedről, hogy vállalkozásnak mindenképpen dicséretes, megvalósításában azonban alatta marad a lehetőségeknek éppen, áz idézett és említett hitelesség hiánya miatt. (Szép- irodalmi Kiadó 1981.) Gál Farkas (8.) —Az ám! — szólt dón Szera. — De mennyire! Csuda világos •fej!... — Kiváló államférfi — ál- • lapította meg dón Támeo jelentőségteljesen. — Most még visszaemlékezni is furcsa — folytatta dón Ru- mata —, hogy mit beszéltek róla síig egy évvel ezelőtt. Emlékszik, dón Tameo, milyen szellemesen kigúnyolta a görbe lábát? Don Tameo félrenyelt, s egy hajtásra kiürítette irukani habzóborral teli poharát. — Nem jut eszembe — düny- nyögte. — Meg aztán hogyan is gúnyolnék én ... ' — Megesett, megesett — mondta dón Szera. — Valóban! — kiáltott fel Ru- mata. — Hiszen ön is jelen volt ennél a beszélgetésnél, dón Szera! Emlékszem, úgy kacagott dón Tameo szellemes mondásain, hogy valami lepattant a ruházatáról. Don Szera rákvörös lett, és hosszadalmas mentegetőzésbe fogott. Az elkomorodott dón Tameo nekifeküdt az erős esztori bornak, s amikor kivergődtek a házból, kétfelől támogatni kellett. Verőfényes nap volt. A házak között egyszerű emberek őgye- legték, keresték, min lehet elbámészkodni, sárral dobálózó kölykök visongtak és fütyültek, az ablakokból főkötős, csinos polgárasszonyok kandikáltak ki. Don Szera igen ügyesen ledöntött a lábáról egy parasztot, és majd meghalt a nevetéstől a pocsolyában kapálózó ember láttán. A nemes donok körül nyomban bá- mészok tömege verődött össze. Amikor végül tovább indultak, dón Tameo mindenki hallatára kiegészítést kezdett fogalmazni jelentéséhez, s ebben rámutatott annak szükségességére, hogy „a csinos nőszemélyek ne soroltassanak a parasztokhoz, és az egyszerű származásúakhoz". Ekkor egy fazekat szállító szekér állta el az útjukat. Don Szera kivonta mindkét kardját, és kijelentette, hogy a nemes donokhoz nem illik fazekakat kerülgetni, és ő a szekéren keresztül vág utat magának. De Rumata megragadta a kerekeket, és megfordította a szekeret, s igy szabaddá tette az utat. A bámészkodók háromszoros hurrát kiáltottak Rumatának. A nemes donok már-már tovább indultak, akkor azonban egy második emeleti ablakból kihajolt egy kövér, ősz boltos, és az udvaroncok garázdálkodását kezdte taglalni, akiket „a mi hősünk, dón Reba haramosan ráncba szed”. Kénytelenek voltak megállni, s az egész fazékrakományt ebbe az ablakba irányítani. Az utolsó fazékba Rumata két aranypénzt dobott, amelyet Hatodik Pitz arcéle díszített, és átnyújtotta a sóbálvánnyá vált fuvarosnak. — Mennyit adott neki? — kérdezte dón Tameo, amikor továbbindultak. — Semmiség — válaszolta hanyagul Rumata. — Két aranyat.' — Szent Mika hátára! — kiáltott fel dón Tameo. — ön gazdag! Nem venné meg a hamahari csődörömet? —■ Inkább elnyerem kockán — felelte Rumata. — Igaz! —jegyezte meg dón Szera, és megállt. — Miért ne kockázzunk egyet! — Mindjárt itt? — kérdezte Rumata. — Miért ne? — kérdezte dón Szera. — Nem értem, hogy három nemes dón miért ne kockázzon ott, ahol kedve tartja! Ekkor dón Tameo hirtelen elesett. Don Szera belebotlott, és ő is elesett. — Egészen elfelejtettem — mondta —, hogy őrségbe kell mennünk. Rumata felemelte őket, és könyöküknél fogva vezette tovább. Don Szatarina hatalmas háza előtt megállt. — Nem nézünk be az öreg donhoz? — kérdezte. — Egyáltalán nem értem, miért ne nézhetne be három nemes dón az öreg Szatarina donhoz — szólt dón Szera. Don Tameo felnyitotta a szemét. — Mivel a király szolgálatában állunk, tőlünk telhetőén a jövőbe kell tekintenünk. D-don Szatarina: túlhaladott szakasz. Előre, nemes donok! Az őrhelyre kell sietnem... — Előre! — helyeselt Rumata. Don Tameo újra a mellére ejtette a fejét, és tpbbé már fel sem ébredt. Don Szera szerelmi diadalairól mesélt. így jutottak el a palotáig. Az őrszobában Rumata letette dón Tameót a padra, dón Szera pedig letelepedett az asztal mellé, félretolta a király által aláírt parancsok kötegét, és kijelentette, itt az ideje, hogy hideg irukani bort igyanak. A gazda gurítson elő egy hordót — parancsolta —, ezek a kislányok pedig (az őrködő gárdistákra mutatott, akik egy másik asztalnál kártyáztak) jöjjenek ide. Odajött az őrségparancsnok, egy hadnagy, s úgy döntött, <hogy most talán nem is érdemes őrhelyre küldeni őket. Egyelőre feküdjenek. Rumata elveszített a hadnagy- gyal szemben egy aranyat, és az új szabvány kardkötőkről meg a kardélesítési módokról beszélgetett vele. A többi között megjegyezte, hogy szándékában van benézni dón Szatarinához, akinek van egy régi . köszörülésű fegyvere, és nagyon elszomorodott, amikor arról értesült, hogy a tiszteletre méltó főúr végképp meghibbant: egy hónappal ezelőtt kiengedte foglyait, feloszlatta testőrségét, rendkívül gazdag kínzóeszköz-gyűjteményét pedig ellenszolgáltatás nélkül átadta a kincstárnak. (Folytatjuk) v
