Petőfi Népe, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Kortárs művészet, népművészeti ösztönzés, Bács-Kiskun Beszélgetés Kerékgyártó Istvánnal kecskeméti, bajai kiállításokról 1968. augusztus 24-én, a II. kecskeméti népzenei találkozó rendezői­nek kezdeményezésére nyilt meg a Parasztfestők című kiállítás az ének-zenei iskolában. A meghívó szerint: „ez az első olyan kiállítás, ahol a XVJII. századtól napjainkig, a ma is élő és alkotó parasztfes­tők műveit mutatjuk be”. A tárlatot Moldován Domokos rendezte. A fiatal néprajzkutatót annyira föllelkesítette a fogadtatás, a nagy- rabecsülő visszhang, hogy fölajánlotta gyűjteményét Kodály Zoltán városának. Ebből a kezdeményezésből teremtődött a Magyar Naiv Festők immár Európa-hírű múzeuma. Az intézményt Is közvetlenűl'közvetve kicsíráztató kecskeméti népzenei mozgalom távlatos, nagyigényű célok és a kivitelezést szün­telenül megújító népművelői akarat híján, lassan elveszti országos ve­zető, sokakat ösztönző szerepét, a Naiv Múzeum a népművészet e gyö­nyörű ágának erjesztő, tisztító központjává vált. Az irányító tanácsi szervek jól kihasználják az intézménnyel, annak jóhírével és a Kato­na József Múzeum igazgatójának szakértelmével, Ugybuzgalmával adott lehetőségeket. Bánszky Pál és munkatársai — elsősorban Sümegi György művészettörténész — minden lehetségest elkövetnek azért, hogy a gyűjteményben tömörített energiával jó irányba mozdítsák napjaink hazai művészetét, segítsék a lakosság izlésformálását, tájé* kozódását. Olyan tudósokat nyertek meg a Bács-Kiskun megyei el­gondolások, rendezvények támogatására, mint Kerékgyártó István, akinek a magyar naiv művészetről készült monográfiája mostaná­ban kerül a nyomdába. Sümegi György közreműködésével ő rendez­te tavaly a Megyei Művelődési Központban a Népművészet szellemé­ben sorozat harmadik és idén Baján a negyedik kiállítását. O nyitja meg a gólyás házban mától látható új állandó kiállítást. A buzdító alkalmakat felhasználva beszélgettem a Corvina Könyv­kiadó szerkesztőjével a népművészet és a kortárs művészet viszonyá­ról, különös tekintettel a kecskeméti törekvésekre és azok eredmé­nyeire. — Elfogadható-e az a megálla­pítás, hogy a népművészet nem más, mint úgynevezett magas mű­vészét leszüremlett, régóta túl­haladott életformákhoz kötődő üledéke? Sem a jelenhez, sem a jövőhöz nincs szava? — Éppen ebből az állítólagosán avatag vagy továbbfejlesztésre alkalmatlan népi hagyományból keletkeztek a XX. századi ma­gyar zene legkiemelkedőbb tel­jesítményei. Az irodalomban olyan jelentős életművek nőt­tek ki ebből a hagyományból, mint Juhász Ferenc és Nagy László költészete. A zenében és a költészetben megteremtett ma­gas szintű összefoglalás miért ne valósulhatna meg a képző- művészetben? — A népművészeti ösztönzés hasznosítását szorgalmazta a Bács-Kiskun megyei Tanács ed­dig négyszer, először 1975-ben meghirdetett pályázata. Bevál­tották-e a várakozásokat, hoz­zájárultak-e a szintézisteremtés­hez, termékenyítették-e a kor­társ művészetet? — A valamilyen módon a nép­művészethez kapcsolódó mai mű­vészi irányzatok támogatása volt a megyei tanács célja e pályáza­tok kiírásakor. A pontosan meg­fogalmazott felhívás ellenére több gond adódott. Tisztázni kellett, hogy mit nevezünk a népművé­szethez kapcsolódó képzőművé­szeti alkotásnak, illetve hogy mi­lyen fajta módszerekre, milyen fajta művészetre értik ezt. Ha Bartókra és Kodályra hivatko­zunk — mint az említett kiírás — nem tartozhatnak ide azok a naturalisztikus, vagy az életkép­festészet szellemében fogant művek, amelyek a paraszti életet tematikusán ábrázolják, mellő­zik a népművészeti alkotómód­szereket. Se Bartók, se Kodály nem csupán az ábrázolás, a kife­jezés tárgyának tekintette a né­pi világot. Sajnos, kiállításokon megfigyel­hető, hogy féldilettáns, vagy na­turalisztikus vagy az úgynevezett szabad-levegős jellegű gyenge, bombasztikus művekhez az ille­tő grafikus vagy festő odaránci- gálta a két zeneszerzőt a meg­nyitóra, eliplimplamozott valaki Bartók- vagy Kodály számot, vagy egy kórusművet adtak elő 'tő­lük és hirdette, hogy ez a kiállí­tás e két művész jegyében fo­gant. Lelkiismeretlen — bocsá­nat — pofátlan az ilyen eljárás. A pályázatra beküldött művek első kiállításánál a lektorátus elő­ítéletes, a napi rutinba süppedt zsűrije jobban beleszólt a váloga­tásba, mint kellett volna. Így történt, hogy az elhibázott díja­zás szinte visszájára fordította a jó kezdeményezést. A második rendezői, elbírálói is féltek az últól. Elmulasztották bizonyos alapkérdések tisztázását, ígj^ csak középszerűen , felemásnak minősíthető ez a tárlat. — Hadd mondjam én el, hogy először egy 1977mes debreceni ki­állításon sikerült Pap Gábor mű­vészettörténésznek a Kecskemé­ten is megfogalmazott elvek gya­korlati érvényesítése. A már em­lített tavalyi kecskeméti, többe­ket jó irányba mozdító tárlat mérlege kedvezőnek mondható. Bizonyította — egyebek között; szélesebb a népművészeti örök­ségből alkotók köre, mint hitték. A negyedik, az első három ta­nulságait felhasználó, az összege­zést vállaló bajai tárlat hű képet adott-e mindarról ami az utób­bi évtizedben a népművészet je­gyében történt képzőművésze­tünkben? — A hely és az idő korlátáival számolva válaszolhatok igennel. Tájékoztat valamennyi fonto­sabb irányzatról és nem csupán a kísérletezés, hanem az eredmé­nyek szintjén. Már érzékelhe­tők annak a minőségi változás­nak bizonyos jegyei, amit a zené­ben Bartók és Kodály jelentett. Ha megfigyeljük, hogy ebben a században milyen módon ösz­tönözte a népművészet a hivatá­sos művészetet, akkor különböző típusokat különíthetünk el. A századfordulókor tematikus szinten hatott a népművészet. A gödöllői iskolánál felhasználták motívumait, de a szimbólumok megf osztódtak jelentőségüktől. Kicsit összezagyválva csupán dí­szítettek a mélyebb értelmű je­lekkel. A szecessziónak megvolt a maga történelmi jelentősége. Nagy Istvánnál mindez kompo­zícióé ritmusként szűrődött be, meg, mint a népi életformával való teljes azonosulás. Bene Géza a hímzések formaritmusát alkal­mazza tusfestményein. Az ötvenes évek végén, a hat­vanas évek elején újra jelentke­zett egy újfajta népművészeti in­spiráció a festészetben. Nem annyira a tárgyi népművészeté, mint inkább a népköltészeté. A népköltészet lirizmusáról van szó, amit átszínez egy bizonyos jelszerű leegyszerűsítés. Említhet­ném például Zilahi György ne­vét, aki nagy népművelői mun­kát is folytatott. Mondhatni a régi népi életformát búcsúztatta el képeivel. Mintegy megőrzésre, megcsodálásra felmutatja ezeket. Ugyez a poétikus magatartás jel­lemző Csohány Kálmánra. Vele már napjainkhoz értünk, amely­ről vázlatos, de remélem összes­ségében pontos eligazítást kap­nak a Türr István Múzeumban augusztus 23-ig megtekinthető kiállítás látogatói. Annyi bizonyos, hogy egy hosz- szú út elején állunk, de már rá­találtunk az útra! Húsz-harminc művész munkálkodik a maga ereje szerint ennek a közösségi hagyománynak alkotó szellemű újjáteremtésén. A Duna menti folklórfesztivál talán egyik legér­tékesebb rendezvénye a rendszer­elmélet, a kibernatika világá­ban tükrözi a népművészet belső lényegéhez tapadó megközelíté­sek termékeny voltát, az új mód­szerek esélyeit. Heltai Nándor Emberközelben Borsos Miklóssal beszélgetve, vizsga tárgyává tesszük a mű­vész, a művészet és a mai való­ság viszonyát. — Századunkban, véleményem szerint, más .újítás nem történt, mint egészen világosan kettévált a művészet. Az egyik fajta az, amit a mesterek csinálnak. És ők mindig azt csinálták, ami izgatta őket. Abban igyekeztek a legtöbbet nyújtani. Ez a min­denkori (hagyomány! A másik ember ugyanakkor azt csinálja, ami a divat. Ennek nagy hatóereje van, műkereskedelmi, feltűnési lehetőségei pedig talán nagyob­bak is, mint mesterek munkái­nak. Más kérdés, hogy hihetetlen pazarlással dolgozik a divatost követő művészet, úgyanúgy, mint általában a divat, aminek a lé­nyege az egyáltalán nem lebecsü­lendő fűszeres frisseség. Az igaz művészet viszont nem csiklando­zó frisseséget nyújt, hanem mé­lyebb emberi, gondolati tartal­makat hordoz. Miként ítéli meg Borsos Mik­lós a magyar avantgarde pozíció­ját, kifutási lehetőségeit? — Nálunk, sajnos mostanában kezdik újra csak utánozni az ilyesféle törekvéseket. És rög­tön hozzá kell tennem, hogy e műfajok művelőinek a szocialista társadalomban nincsenek ma­szek mecénásai, nincsenek olyan műkereskedői, milliomosok sze­szélyeit kielégítő vállalkozói, akik az egyik sikertelen kísérlet után a másikat istápolják. Itthon mindez az állam terhére törté­nik, minthogy államközpontú az egész művészeti élet anyagi bázi­sa. A téma kapcsán persze föl­merülhet a felelősség gondolata, vagy csak egyszerűen a közömbös kérdés, hogy megéri-e...?! Meg kell mondjam, én személy sze­rint semmiféle újításnak, vagy ilyen tendenciának nem vagyok, nem lelhetek ellene, még kevésbé ellensége. Hiszen jómagámat is mindig, elfogadva bár, de szélső­ségesnek minősített ugyanaz a művészeti kritika, művészeti iro­dalom, amelyiknek a szemében ma hagyományosnak számítok. — Kritika ide, megítélés oda, államhatalmi szerveink Borsos Miklóst mégis olyan elismerés­ben részeltették, mint a Kossuth- díj, a kiváló művész cím, augusz­tus 13-án, 75. születésnapján pe­dig a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntette ki az Elnöki Tanács. Barcsay Jenőhöz hasonlóan múzeuma van Győr­ben, ifjú évei városában. Múze­uma, amelynek jó néhány meré­szebb darabjával szemben értet­lenül állnak meg kisebb-nagyobb csoportok. Nem jelez a dolog bi­zonyos szakadékot? — Való igaz, hogy mára elve­szett a művészetnek az a szere­pe, ami még a XVIII. században élő volt, s nagy művekkel vagy az utca zenéjével is együtt tar­totta a közönséget, a társadalom ez irányú érdeklődését. De itt nem az egyházi körök illetve fő­úri udvarok révén fenntartott zene, képzőművészét uralkodó voltára gondolunk. Mert hiszen a legszegényebb emberek subája alól is kikandikált a nyenvere, furulya. A zenével kapcsolatos öröm életük tartozéka volt, mi­ként a vásári ponyvákon ott fe­küdtek Dürer, Holbein eredeti metszetei, amelyeket a kisinas, földművelő megvehetett magá­nak. Tapasztalható persze átme­net, megújulás! Ám ez nem egy­forma érvényű a különböző mű­fajokban. Persze, ezzel csak jeleztem a helyzetet, amiben mégiscsak meg kell találnunk a magunk érték­rendjét. Mert hiszen amíg ember van, addig művészet is van,, s bár hol az egyik műfaj, hol a má­sik javára történtek, történnek jelentős dolgok, azokban tud­nunk kell válogatni. — Tavaszig a Römer Flóris ut­cai villa, a toronyszoba „rabja" Borsos Miklós. Napjai nem tétle­nek, mint ahogyan a nyári tiha­nyi csöndjét munkával, művek­kel teszi izgalmassá, tartalmas­sá. Talán felelet is született a „szakadék”-teóriára? — A „szakadék” ízlés dolga, és ha sokat néz, sokat lát az ember, elmosódnak a távolságok. Hogy született-e felelet? Azt hiszem, igen, de nem szándékoltan. Leg­jobb példa erre a Felkelő nap, egy negatív héjban elhelyezett gömb, amit fehér márványból csaltam ki. Ehhez hasonló témá­ra szobrászok nemigen vállalkoz­nak. Engem izgatott, éspedig si­kerrel. De ezt nem az önelégült­ség mondatja velem, hanem a térben megjelenített tűzgömb nyomon követhető fogadtatása. Hozzám tévedt, laikus vendé­gekből tört fel a spontán kérdés: Hát ez mi, a fölkelő nap? Íme, csak formával tudtam olyat al­kotni, ami nem szorul magya­rázatra. Egyébként irgalmatlanul elszaporodtak a magyarázók! Ho­lott a művészetnek mindig az volt a természete, hogy olyat mondjon el, amit semmi mással nem lehet elmondani. Csak szín­nel, ecsettel. Csak kőből, véső­vel. M. Gy. Csönd Nagyapa a hintaszékben ült,.kezében újságot tar­tott, de mem olvasott, tekintete papirt szorító ujjain pihent. A körmei erősen szarusodtak, a bőre száraz volt, kráterszerü pórusairól felidéződött benne a ta­vasszal szántott határ, amikor a göröngyök, mivel nem szíttá őket szét a fagy, kemények, mint a szikla. Nem eszébe jutott ez, hanem szinte a sze­mébe ötlött a szántás, mert hamarabb tűnt fel előt­te valaminek a képe, mint a neve, vagy ezzel kap­csolatos gondolata. Keskeny, kissé kegyetlen arca, szemére liffenő szemhéja nem sejttette azt a mérhetetlen ráérössé- get, komótosságot, tanakodást kedvelő természetet, amiről ebben a kisvárosban oly igen jól ismerték. Az, hogy most ült, ellene szólt valódi tulajdonsá­gainak. összeráncolt homlokkal, élesen nézte az ujjait; azt hitte volna az ember, van annyi nyers indulat benne, hogy ha kell (mert megmarta egy mérgeskígyó vagy katonának vinnék különben) könnyen lecsapná bármelyik ujját baltával. De megvolt mind a tíz ujja. Az is rideg természetre vallott, hogy soha semmilyen állatot nem tartott maga mellett, sem a feleségének, sem a fiának, majd később az unokájának nem engedte meg, hogy házhoz szoktassanak kutyát, macskát, vagy sündisznót, az utóbbit azért, mert úgy horkol, akár egy• ember, Galambot sem tartott a padláson, cinkének sem akasztott ki szalonnát. Nem ragasz­kodott semmihez és senkihez, kivált a hasznot nem hozó dolgokhoz, állatokhoz, ' tárgyakhoz. Az emberekhez sem. A szokásait sem szerette, pedig voltak olykor neki; egy időbén a szemétbe dobta a zsebkendőjét, ha megtelt, és nem engedte kimosni, később meg nem fésülködött. Az em­berek rendszerint szeretnek a szokásaikról fe­csegni, ő fecsegni sem szeretett. A szokásait meg, ha voltak is ideig-óráig, utóbb elhagyta, hűtlenül, egykedvűen, nem gondolt rájuk soha többé. Néha valósággal tutyimutyinak mutatkozott, mindeneset­re inkább csak őrjítően akkurátus volt, semmint az ábrázatának megfelelően hideg eszű, orbáncos ke­délyű. A városban nagyjából mindenki ismert minden­kit. Vagy a háborúból (akkor sokan összeismerked­nek), vagy még az iskolából, vagy mert olyasmi történt az illetővel, amiről beszélni szoktak az em­berek. A nyomorékok egy ilyen kisvárosban nem tudtak elbújni a kíváncsiság elől, nékik még a ga­tyájukba is belenéztek, mondván, a nyomorék férfi is férfi. A csélcsap asszonyok, nagytermészetű férfiak közismertek voltak. Ugyanígy a rabbiátus természetűek (akik verték az asszonyaikat) és a duhajok. .Nagyapának jószerével nem is volt törté­nete, ha netán 6 került szóba valahol, legtöbbször a vörös kakasát emlegették. Volt ugyanis régen — harminc, negyven vagy ötven évvel ezelőtt? — egy verekedés kakasa, aki, ha belépett valaki a kapun az udvarba, rátámadt, ki akarta verni az érkező szemét, belevágta a csőrét a hátába, feje búbjába. Nagyapa husángot támasztott a kerítésnek az ut­cán, a kapun kivűl, hogy ha jönnek hozzájuk, meg- védhessék magukat a kakastól. Alattomos jószág volt, settenkedve, némán, lábait lopakodva, óvato­san rakva előre, meglepetésszerűen rohamozott. Azt tanácsolták nagyapának, vágja le, egye meg a ka­kast, úgy tartották, különlegesen jó leves lenne be­lőle. De 6 addig-addia tanakodott, levágja, ne vág­ja le, míg arra jutott, meghagyja, mivel a tyúkok nagyon elégedettek voltak vele. S elvégre a kakas­nak a tyúkoknak kell megfelelni, nem neki, mond­ta. Ez rávallott. A természetére. A jellemére. Meg­tartotta a kakast évekig, addig bot támasztotta az utcafronton a kapufélfát. Aztán valaki agyonverte a kakast. Megzörrent az újság a kezében. Az ajtó felé pil­lantott, de .nem jött senki, léptek koppanása sem hallatszott. A fia otthon volt, de nem az öreg ház­ban lakott, hanem a mellé épített új épületben. Ez a megrezzenés szokatlan volt. Nagyapa soha sen­ket nem várt, látogatói ritkán akadtak. Talán az újság tette, hogy megcsúszott az ujjai közt. öz­vegyemberként szokott rá az újságra, amikor, bár tudott volna dolgozni, de felhagyott a munkával. Az újságot a házhoz hozza a postás, naphosszat ült így az ablak mellett, a kezében tartva, és nem hiány­zott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt, vagy annyi sem. Legfeljebb egy délután és egy délelőtt; rendjén is volt ez igy, hiszen a gondo­latok meggyötrik az embert, bármily csekélyek vagy sekélyek. Apró gondolatokkal, mondjuk azzal, hogy hónap­ról hónapra erőtlenedik, felesleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon át érnek puszta felis­meréssé, addig csak a megszállottak viaskodnak velük, illetve magukkal, hogy kicsikarjanak vala­mi napnál világosabb eredményt. Nagyapa az új­ságot is azért szerette, mert nem kiabált, olvass el! Egy újságban nincs semmi izgágaság, semmi ellen nem tiltakozik, semmit nem követel. Ha követel vagy tiltakozik, sem történik semmi, ha nem olvas­sa az ember. Viszont kellett neki valaki, illetve valaki helyett (a felesége helyett) valami, amivel együtt lehet élni anélkül, hogy bármire kényszerí­tené. Nagyapa kilencvenedik évében volt, sok disz­nót meghizlalt életében, sok csirkét megevett süt­ve, mit jelenthet neki az a pár nyomtatott sor az újságban a törökökről, az amerikaiakról, a romá­nokról? Mindig voltak törökök, amerikaiak meg románok. Ha egy török, egy amerikai vagy egy román annyi stilt csirkét megeszik, mint 6, akkor esetleg kiváncsi lesz rájuk. Akkor is minek, hiszen miben különböznek tőle? Nagyapának az újság arra kellett, hogy megaka­dályozza gondolatai csörtetését. A vaddisznó csör­tet olyan erőszakosan át a bozóton, mint az öreg­emberek gondolatai egy szoba csöndjében. De hát aki olvas, vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt ten­né, nem gondolkodik, mert el van foglalva, öt az is elfoglalta, hogy kezében tartja az újságot. Lehet­séges, hogy azért hizlalta egész hosszú éleiében azt a tengersok sertést, azért tartott annyi baromfit, azért evett annyi sült csirkét, hogy addig se tör­jenek rá a gondolatok? Azért vált természetévé a ráérősség, azért dolgozott olyan módszeresen, szin­te mániákusan, azért tanakodott jelentéktelen, hét­köznapi dolgokon is, mert addig, amíg ezekkel fog­lalatoskodott, csönd volt a fejében, lelkében? Tény, hogy nagyapával nem történt soha olyasmi, amiről mesélhetett volna a fiának, vagy elszórakoztathat­ta volna az unokáját. Arról a kakasról meg elfelejt­kezett. Szerette az újságot, bár inkább csak a szagát is­merte. Gyorsan elrepült vele az idő. Ha délben át­jött a fia, menjen át hozzájuk, mert asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt. Át csoszo­gott a másik házba, a nagyházba, a fiáéba és főleg levesevés közben magában némán, jólesően kunco­gott. Csak a szeme nevetett és nem is gondolt sem­mire, csak az a jó érzés, amit az idő könnyű múlá­sa okozott benne, melegítette a bensejét, csillant meg a szemében. Ha kérdezték, felelt, néha önkén­telenül megszólalt: „Jó meleg a leves!,, vagy „Jő puha a kenyér!", mert a levest is kenyérrel ette. A fia ilyenkor izgágán visszaszólt: „Jó hát! Miért lenne hideg?! vagy Puha hát! Gondolta, hogy szá­razát adunk?!" Vtisszacsoszogva az öreg házba egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy egyáltalán ebé­delt. A székébe telepedett, kezébe vette az újságot, de nem a betűkre, inkább az ablakon túlra, az ut­cára bámult. Becsapta magát, hogy olvas, ezért az­tán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehet figyelni. Most is kibámult; nézett, mégsem nézett; látott, mégsem látott. És közben újságot olvasott, pedig nem is olvasott. Gálái István tó. V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents